KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 11

KIBÉKÜLÉS SZENT SZELLEME.

FÖLTÉTELEZETT ELLENVETÉSEK MEGVIZSGÁLÁSA.

LÁTSZÓLAG ELLENTMONDÓ IRÁSHELYEK VIZSOÁLATA. – A LELKET MEG NE OLTSÁTOK. – MEG NE SZOMORITSÁTOK A LELKET. – AZ IGAZSÁG LELKE. – A VIGASZTOLÓ. – BETELVE SZENT LÉLEKKEL. – HAZUDNI A SZENT LÉLEKNEK. – KISERTENI AZ URNAK LELKÉT. – A SZENT LÉLEK ELLENI BÜN. – „A LÉLEK MONDTA“. – „JÓNAK TETSZETT A SZENT LÉLEK ELŐTT “. – „MEGTILTATOTT A SZENT LÉLEKTŐL“. – „A SZENT LEÉLEK BIZONYSÁGOT TESZ“. – „A SZENT LÉLEK TETT TITEKET ELŐLJÁRÓKKÁ“. – A SZENT LÉLEK, TANITÓ. – „FÖLKENETÉS A SZENT LÉLEK ÁLTAL“. – A LÉLEK KÖZBENJÁR NYÖGÉSEKKEL. – HOGYAN FEDDI MEG A LÉLEK A VILÁGOT. – „INNEN ISMERITEK MEG AZ ISTEN LELKÉT“ „AZ ANTIKRISZTUS LELKÉTŐL“.

Az Irás forditását trinitáriusok hajtván végre, (ugy a régi, mint a revideált forditást), sok ferdeség és szócsavarás jutott belé , mely látszólag ellentétet okoz némely helyen azzal, amiröl előbb láttuk, hogy irásszerü, épugy, mint ésszerü szempontja a vita alatti tárgynak, hogy az Atya szent Lelke a Fiu által, az Úr népében a kibékülés Lelke.  Azért most egy sereg különböző helyét vesszük az Irásnak-mindazokat, melyekről gandolhatjuk, hogy zavaró lehet sokak lelkére.  Vizsgáljuk ezeket együtt, az Isten igéje iránt teljesen hű lélekkel és azon vággyal, hogy az Igazság Lelke vezéreljen: akkor áttérhetünk a tárgy többi szakaszaihoz, melyeket nem lehet olyan jól megérteni, mig e föltételezett ellenvetéseket nem tisztáztuk.  Ezeknek tisztázása után aztán világosabb és világosabb ösvény tárul fel előttünk, amelyen bizton haladhatunk tova.

„A LELKET MEG NE OLTSÁTOK“.
I. THESS. 5:19

A megoltás kioltást jelent, mint egy tüzet vagy világosságot megoltani.  A „megoltani“-nak megfelelő görög szó nyolcszor fordul elő az Új Testamentomban s minden más alkalommal a tüz vagy világosság megoltását jelenti.  E gandolattal emlékezzünk rá, hogy az Isten szent Lelkének vagy elméjének birtoka miatt, megvilágosittatván  „a világ világosságainak“ (Máté 5:14) neveztetünk; igy látjuk, hogy az apostol azt érti, hogy ha a világ lelke által a világosságtól félrevezettetnek, az eredmény az lesz, hogy az Isten bennünk levő szent Lelkét vagy elméje világát kioltjuk vagy megoltjuk, mely pedig rólunk másokra világit.  Ezzel összhangban Urunk Kifejezése ez: „Ha a benned levő világosság sötég (kioltatik), mekkora akkor a sötétség.“ – Máté 6:23.

„ÉS MEG NE SZOMORITSÁTOK AZ ISTENNEK AMA SZENT LELKÉT.
AKI ÁLTAL MEGPECSÉTELTETTETEK A TELJES VÁLTSÁGNAK
NAPJÁR“. –EFÉZ. 4:30.

Megpecsételni jelenti: megjelölni, kijelölni.  E világ gyermekei kiválhatnak bizonyos jelek által, és az Isten gyermekei, az ujteremtések Krisztusban más jelek vagy jellemvonások által.  Az egyik osztály jegye a világ lelke (elméje, indulata, akarata), a másik osztály jegye vagy pecsétje az Isten Lelke (elméje, indulata, akarata).  Az Istennek való igazi odaszentelés pillanatától fogva a bizonyiték, jegyek vagy pecsét, észrevehető a szavakban, gondolatokban és magaviseletben.  E jegyek mind világosabbá és világosabbá lesznek, amint az uj elme növekszik kegyelemben, ismeretben és szeretetben.  Más szavakkal, az Isten Lelke (elméje) a mi elménk vagy lelkünk lesz, azon mértékben, amint föladjuk a magunk emberi akaratát vagy lelkét, és minden dolgot alávetünk az Isten akaratának, vagy Lelkének.  Igy figyelmeztet bennünket az apostol, hogy engedjük, hadd legyen az az indulat bennünk , ami a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban, az az indulat vagy hajlandóság, hogy egyedül a mi Atyánk akaratát cselekedjük.  Igy a mi uj indulatunk vagy Lelkünk szent, vagy az Isten által igazgatott.  A vizsgálat alatt álló szövegben az apostol sürget, hogy ne tegyünk semmit, ami szövetségünkön erőszakot tenne, hogy ne tegyünk semmit, amit sérelmet okozna a mi uj indulatunknak, vagy lelkiismeretünkben kárt, a kötelességtől való eltérést tenne—semmit, ami megsértené lelkiismeretünket, mint uj teremtésekét a Krisztusban.  Ne szomoritsátok meg a szent Lelket, az Isten elméjét magatokban, mely a ti, isteni fiuságra való pecsétetek.

„AZ IGAZSÁG LELK“.
---

„Az Igazságnak ama Lelke...nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.“ –János 16:13.

Ezt az irásbeli helyet már vizsgáltuk a 170. lapon, de némely pótló vonásai itt is vizsgálatot kivánnak.  A tanitványok, mint zsidók és mint természeti emberek, a dolgokat földi szempontból nézték, emberi szabaditást várva és földi országot, a bukott emberek vezetése alatt.  Urunk beszélt nekik az Isten országáról, de még eddig nem fejtette ki, hogy neki is meg kell halnia, el kell hagynia őket, és egy távoli országba menni, hogy az Ország tekintélyét elnyerje, és visszatérni, hogy megalapitsa a maga Országát és megdicsőitse a maga hiveit magával együtt, mint örököstársakat ez Országban.  (Luk. 19:12).  Vigasztalván őket ama csalódás szempontjából, melyet kijelentése okozott, biztositja őket, hogy nem hagyja egyedül, hanem amint az Atya küldte őt, hogy elvégezze a munkát az ő távollétében, vagy küld az Atya más vigasztalót az ő nevéven, vagy az ő képviselőjéül egy idő mulva.  Ne gondolják, hogy a jövő vigasztaló másik Messiás, vagy más tanitó; igy szól: „Nem magától szól“, nem tanit függetlenül és különfélekép, mint én tanitottam, melyet már megnyertetek, „azokat szólja, amiket hall.“

Azaz a vigasztaló csupán közvetitő lesz az Atya és én közöttem egyik oldalon, és közöttetek, az én hű követőim között a másik oldalon; az Igazság Lelke, mint az én képviselőm, kidolgoz és figyelmetekbe hoz még pontosabban különböző igazságokat, melyeket én már elmondtam néktek, de melyek világos megértésére még nem vagytok kellőleg előkészülve—s melyeket nem is kell néktek megérteni, mig én le nem fizettem értetek a váltságot és föl nem szállottam az én Atyám jelenlétébe s nem adtam azt ő eléje a ti részetekről.  Akkor, az Atya tervével összhangban képes leszek e Vigasztaló által közölni veletek a lelki dolgokat, melyekre most még nem vagytok előkészitve, s melyekhez, még nem lévén kibékülve, nincs jogotok.  És amiként a jövő dolgokat alkalmas lesz megértenetek, az Atyának e Lelke, az én Lelkem, mely az én nevemben küldetett el, az én megváltó munkám gyanánt, vezérli a ti lépteiteket lépésről-lépésre minden olyan dolog teljes megértésére, melyet megértenetek szükséges és alkalmas.—Az (az Atya szent Lelke, befolyása, ereje) engem dicsőit majd, mert az enyémből vesz és megjelenti néktek.  Mindaz, ami az Atyáé, az enyém (az ő terve és az enyém teljes egységben vannak), azért mondám, hogy az enyémből van és megjelenti néktek.“

Azért tehát ne várjatok uj tanitást, az én tanitásomtól különbözőt, sőt inkább ujabb fejlődést és oktatást az én tanitásom irányában: mert a jövő Vigasztaló minden tanitása összhangban lesz velem s még teljesebben fogja néktek megmutatni, hogy én vagyok a Messiás.  Se ne kételkedjetek e Vigasztaló tanitásainak igazságában, mert az az Igazság ama Lelke, mely az Atyától jön.  Az Igazság lelke lesz az én követem, hogy közölje veletek e tanokat, s meg fogja mutatni néktek mindazokat a dolgokat, amelyek következendők.—János 16:13.

És igy volt: az Igazság Lelke megmutatta az Egyháznak az Evangéliumi korszak alatt jobban és jobban a Krisztus szenvedését és annak szükségét, hogy az ő „testének“ minden tagja osztozzék azokban, és az utat, melyet követnünk kell Megváltónk és Urunk követésében: megmutatván egyuttal e jutalom dicsőségének najyságát is, s a mi kiváltságunkat, hogy leszünk „Isten örökösei, örököstársak Urunk Jézus Krisztussal, ha ugyan vele együtt szenvedünk, vele együtt is dicsőittetünk meg.“  Jehova, mindenek Atyja, a szerzője mindezen Igazságoknak, s minden, amit e korszak alatt kaptunk, tőle származott, akitől száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék.  Ezeket ő régóta elkészitett csatornák,—a mult azon prófétái és jelképes tanitásai által küldte, melyeket előttünk Urunk Jézus s az ő ihletett apostolainak ihletett szavai nyitottak föl, és nyervén a szent Lelket a mi szivünkbe és összhangzó magaviseletet, tanitván az Atya Igéjével és tervével, képesek vagyunk megérteni azokat a dolgokat, melyeket az Isten fönntartott azok számára, akik őt szeretik és nem látás, hanem hit által járnak.

„AMA VIGASZTALÓ PEDIG A SZENT LÉTEK, AKIT
AZ ÉN NEVEMBEN KÜLD AZ ATY“.
—JÁNOS 14:26. —

Már vizsgáltuk e félrevezető szót: „lélek“ (kisértet) (169. lap), most megjegyezzük azt az állitást, hogy a szent Lelket az Atya küldi, ami azt jelenti, hogy ez a befolyás vagy erő teljességgel az atya felügyelete alatt áll, s nem más lény, vele egyenlő erőben és dicsőségben, mint as emberi hitvallások hamisan állitják.  Az Isten minden erői teljesen az ő saját felügyelete alatt állanak, mint a mi erőink a mi vezetésünk alatt, s innen az a kijelentés, hogy az Atya elküldi az ő Lelkét, vagy mint a próféta kifejezi: „Az én lelkemet adom beléd.“  Továbbá a szent Lélekről az mondatik, hogy a Jézus nevében küldetett el—épp mint a szolga az ő gazdája és nem a maga nevében küldetik.  Itt van egy másik ellentmondás a három egyenlő hatalmu és dicsőségü Isten irásellenes elmélete részéről.  Itt világosan meg van állapitva az Atya fennhatósága: a szent Lélek as Atya Lelke, ereje, befolyása, melyet elküld ha kérjük, Megváltónk, Jézus nevében.  Miért a Jézus nevéven?  Mert a megváltás és a bünösök helyreállitásának, a Kibékülésnek teljes munkája a Fiu által lett, s az Atya szent Lelke a csatorna, mely által a Fiu munkálkodik az ő drága áron megvásárolt váltságok adásában.

Mikor az Atya szent Lelke Urunk Jézusra jött keresztelésekor és megszentelésekor, valóban vigasztaló volt, nagy áldás, de mégis neki minden földi cél és reménység föláldozását jelentette az isteni terv végrehajtása érdekében.  Ha Urunk más indulatu lett volna, önfejü, magáért élő, a szent Lélek vezetése ahelyett, hogy vigasztalta volna őt, nyugtalanitotta volna; szive tele lett volna elégtelenséggel, elégedetlenséggel, lázongással.  Igy van az Úr népével is: minél inkább fölfogja a természeti ember az Úr indulatát, annál boldogtalanabb, vigasztalhatatlanabb lesz, mert összeütközik az ő lelkével, elméjével, akaratával és megmegfeddi őt.  De az „ujteremtés a Krisztusban“, akinek énje halott, s aki meg akarja ismerni az Atya akaratát, és cselekedni akarja azt,--neki az Atya akaratának és tervének világos megértése és az isteni gondviselés vezetése az isteni Ige tanitásával, valóban vigasztaló, békességet, örömet és megelégedést hoz a szenvedések és üldöztetések között is.  E gondolattal összhangban van az apostol kijelentése az igazság Igéje felől, melynek lelkét nyerni kell és meg kell érteni, hogy vigasztalást adjon.  Mondja: „Mert amelyek rég megirattak, a mi tanuságunkra irattak meg, hogy békességes türés által és az Irásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.“ —Róm. 15:4.

MEGTELVE SZENT LÉLEKKEL“.
—

„!s megtelének mindnyájan szent Lélekkel, és kezdének szólni mas nyelveken, amint a
Lélek adta nékik szólniok.“—Csel. 2:4.

Ez a szöveg a szent Léleknek kettős tevékenységét irja le: 1) az Isten indulata, szándéka, Lelke volt, mely a tanitványokban müködött, mint a fiuvá fogadtatás Lelke, szivüket a legszorosabb rokonszenvebe és érint kezésbe hozván az Atyával és a megdicsőült Megváltóval; 2) az Isten szent Lelke vagy ereje, vagy befolyása rajtuk is munkálkodott, különös csodás adományt adván nekik a világ előtt való bizonyságtételre és az Egyház megalapitására.  Mivel ésszerütlen lenne azt a tulzó gondolatot táplálni itt, hogy az Isten személyesen jutott bele száz, ezer, millió emberbe, a legcsekélyebb ésszerütlenség sincs abban a gondolatban, hogy a Magasságos ereje, a Jehova ereje, befolyása lehet száz, ezer, millió emberben és emberen anélkül, hogy bármikép is kétségbevonná a Jehova személyes jelenlétét a világegyetem trónusán.

MEGCSALNI A SZENT LELKET.
—

„Monda pedig Péter: Anániás, mért foglalta el a Sátán a te szivedet, hogy megcsald a
szent Lelket és a mezőnek árából félre tégy.“—Csel. 5:3

A Sátán elfoglalta az Anániás szivét ugyanolyan módon, amint az Isten betölti az ő népének szivét—az ő Lelke, befolyása által.  A Sátán lelke a telhetetlenség, önzés lelke, mely nem habozik csalni, hogy célját elérje.  Péter, aki “a lelkek megkülönböztetésének ajándékát“ különösen kapta, képes volt a szivekben olvasni, olvasni az elmében, s igy látta, hogy Anániás és Safira tisztességtelenül jártak el, ugy tüntetvén föl, hogy tesznek valamit, amit nem tettek valóban.  Meg kell jegyezni ez összefüggésben, hogy az apostol e szót „Isten“ és „szent Lélek“ váltakozva használja, a 3-ik versben azt mondván, hogy a szent Lelket csalták meg, a 4-ikben, hogy Istent.  A gondolat ugyanaz.  Az Isten szent Lelke, az apostolok által müködvén, az Isten képviselője volt a legnyomatékosabban; következőleg, az apostolakat csalva meg, Istent csalták meg, megcsalván az Isten szent Lelkét, melynek eszköze és képviselője volt Péter.

—
„Péter pedig monda nékik (Safirának): Miért, hogy megegyeztetek, hogy az Urnak Lelkét
megkisértsétek?”—Csel. 5:9.

Ez ugyanugy értendő, mint az előző, de ugyanaz a Lélek, melyről itt szó van, az „Úr Lelkének” neveztetik, mely alatt az apostol valószinüleg az Úr Jézust érti.  Ennek ésszerüsége is világosan látható.  Az Atya Lelke, a szent Lélek különösen az Egyházban volt, az Egyház Urának és Fejének képviselőjében— az ő „testének” indulata által munkálkodván—e példában az ő Lelkétől ihletett és inditott apostolban.

A SZENT LÉLEK SLLENI BÜN.
—

„Aki a szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.”
—Máté 12:32.

Az a gondolat, melyet ez állitásból rendesen levonnak azok, akik a szent Lelket személyes Istennek, az Atyától és Fiutól különbözőnek tartják, az, hogy a szent Lélek sokkal fontosabb személyiség, mint az Atya vagy a Fiu.  De, mint már láttuk, az Irás sehol sem ismer el egy Istennél többet, csak az Atyát, akitől vannak mindenek, s aki magasabb mindennél; és egy Urat, Jézus Krisztust, aki által van minden, aki az Atya után következik, akit e helyzetre az Atya hatalma emelt föl.  A szent Lélek az Atyától a Fiu által származik s innen, ha személy is, nem lehet felettük; de láttuk, hogy a szent Lélekkel semmi személyiség sincs összekötve; hanem az inkább egy személy vagy létező Lelke, az Úr Lelke, az ő befolyása, az ő ereje, és a szó ilyen értelmében Isten képviselője az ő minden bölcsességének, felségének, erejének és szeretetének.  Lássuk tehát, mit jelent ez a szöveg.

Az összefüggésből megjegyezzük, hogy Urunk Jézus épp most használta ez isteni erőt vagy szent Lelket, melyet neki az Atya adott, egy ördög kiüzésére.  A farizeusok, akik látták a csodát, és nem tagadhatták, igyekeztek elforditani annak jelentőséget azzal a véleménnyel, hogy ördögi hatalommal történt.  Urunk, nekik válaszolva, világosan visszautasitja, hogy az erő, melyet használt, az övé lett volna, és azt állitja, hogy isteni befolyás, vagy erő volt, mondván: „Én az Istennek Lelke által üzöm ki az ördögöket.”  Szemükre hányta a farizeusoknak, hogy olyan rosszindulatuak, hogy gonosz forrást tulajdonitanak annak, ami nyilvánvalóan jó forrásból származik s melyet a bünnek semmi bizonyitéka sem követ, sem önzés, még nagyravágyás sem. Viperák nemzetségének nevezi őket, akik egyházuk hagyományaitól annyira függenek, hogy elméjük elvakult a legegyszerübb és legvilágosabb igazságok iránt.  Nyilvánvaló volt, hogy az erő, vagy befolyás, mely a beteget hatalmába keritette, ördögi, gonosz volt; és hogy bármi erő, mely megszabadithatja tőle, ellentétbe kell, hogy álljon ama gonosz elvvel, ugy, hogy e tanitók menthetetlenek voltak, mikor minden ok nélkül azt állitották, hogy a csodát a Sátán ereje által hajtotta végre Jézus.

Urunk továbbá reámutat, hogy bár nem szándékozták káromolni Jehovát, sem őt magát nem káromolták szoros értelemben, káromlást szólottak ama szent erő, vagy szent Lélek ellen, mely benne müködött.  Mert ha csak félreértették, vagy félremagyarázták volna a láthatatlan Istent, ez sokkal kisebb sértés lett volna, s ha gonoszul beszéltek volna Urunk Jézusról és félremagyarázták volna indokait, azt állitván, hogy ő pusztán egy trónt akart bitorolni és magát hatalomra akarta emelni, ez is aránylag kis vétek lett volna,—mert indokaikat saját önző vágyuk és kevélységük által mérték volna.  De magaviseletük rosszabb volt ennél: miután tanui voltak az isteni erő kijelentésének egy jó tett végrehajtásában, mely egy embertársukat szabaditotta meg az ördög hatalmából,—e szent erő káromlásával a gonoszságnak olyan mély örvényét mutatták fel, aminőt a többi büneik közül egyik sem árult el.

Urunk fölmutatta nekik, hogy tudatlanságuk és vakságuk folytán félremagyarázhatták őt, az ő szavait, az ő törekvéseit, s ugyancsak vakságukban félremagyarázhattak sokat az Isten cselekedetei közül és gonoszul szólhattak azokról; de mikor egyszer az Isten erejének bizonyságai, tanui voltak, az a tény, hogy felőle gonoszul beszélnek, legfélremagyarázhatatlanabbul föltárta, hogy szivük a leggonoszabb állapotban van.  A tudatlanság büneit meg lehet bocsátani—és ezek meg is lesznek bocsátva,—mert a tudatlanság az eset által származott és váltság fizettetett mindazokért, akik osztoztak az esetben és annak átkában.  De bünök, melyek az isteni kegyelem kijelentései ellen követtettek el, nem tudhatók be a test gyöngeségének és az öröklésnek, hanem ezeket a sziv szándékos bünösségének kell felróni, mely megbocsáthatatlan.

Szándékos, akaratból származó rossz, sohasem nyer bocsánatot sem ezen, sem a következő korszakban.  Az Isten szándéka sem az, hogy az embereket vele való egységre kényszeritse, hanem, hogy miután megvállotta őket, mindenkinek alkalmat adjon az igazság ismertére eljutni és tanuja lenni az Isten jóságának, mely az ő szent Lelke által müködik: aki tahát megmarad az isteni tervvel való összhangon kivül, csak azt bisonyitja magáról, hogy szándékos bünös, értelmileg ellenzője az Isten szent erejének—az ilyenek számára az Úrnak nincs több kegyelmi terve.

Vajjon az irástudók és farizeusok eléggé tisztán megértették-e az Isten szent erejét arra, hogy méltóvá tegye őket a második halálra ez eljárásuk, mellyel azt gonosz hatalomnak nevezték, nem itélhetjük meg.  Nem tudjuk megitélni, mert nem tudunk olvasni szivükben, s mivel Urunk e tárgyban nem adja elénk világosan a dolgot.  Ha bizonyos, hogy a tiszta világosság ellen vétkeztek, teljességében vétkeztek az isteni erő ellen, nincs többé remény, csak azt várhatjuk, hogy elpusztulnak a második halál által, mint az Isten kegyelmének szándékos visszautasitói. De ha nem kaptak eleget a világosságból és ismeretből, elég érintkezésük nem volt az Isten szent erejével, hogy teljes itéletet lehessen reájuk hosni, akkor végül majd e teljes itélet alá jönnek, mielőtt a teljes büntetést, a második halált elszenvednék. [273]

De minden bün, a szent Lélek ellen, az insteni erő világossága és ismerete ellen, megbocsáthatatlan, mert szándékos. Ha szándékos bün a világosság bizonyos foka ellen, akkor „csapások”, büntetés következik kikerülhetetlenül; ha szándékos bün a világosság és az Iste szent Lelkével kapcsolatban levő nagyobb kegyelem nagyobb mértéke ellen, akkor a csapásoknak is nagyobb mértéke jön; de ha a vétek a jó és rossz felöli teljes és világos fogalmat foglal magában és teljes, tudatos ellenállást az Isten szent erejének, az az örökkévaló pusztulást hozza magával, a második halált, a bün eset teljes zsoldját. A bünök bocsánata, melyet a váltság biztositott, csak a tudatlanság vagy gyöngeség bünesetokozta büneire vonatkozik, s nem személyes, szándékos, elhatározott bünökre a világosság ellen. Nem szabad elfelejtenünk mindazáltal, hogy sok bün, mely a szándékosság bizonyos mértékével rendelkezik, keverve van a gyöngeség, vagy a jó elvek iránti tudatlanság vagy mindkettő mértékével. Minden bün arányban a tudatlansággal és gyöngeséggel, mely előidézésében szerepel, megbocsátható az Istennek Krisztusban megjelent kegyelme által, a kibékülésben való hit és annak elfogadása által: s amily arányban volt a bün szándékos, tervezett bün, megbocsáthatatlan, ki kell egyenlittetnie büntetés, „csapások“ által, mig, ha semmi megbocsátható vonás nincs benne, halál, pusztulás áll be.

Igy látva, minden szándékos bün, bün a világosság szent Lelke ellen, s ezért nem bocsáttatik meg.

„MONDÁ PEDIG A LÉLEK FILEPNEK:
JÁRULJ ODA ÉS CSATLAKOZZÁL EHHEZ A SZEKÉRHEZ.“
——CSEL. 8:29. ——

E szavaakkal semmi kapcsolatban nincs, sem a szöveg többi része nem mutat egy másik Isten fölvételének szükségére. Ellenkezőleg, minden kivánalomnak megfelelőleg és az Irás többi részével való összhangot is fenntartva, azt értjük belőle, hogy az Úr az ő Lelke befolyása, ereje által irányitotta és oktatta Filepet, hogy közeledjék az ennek kocsijához. Hogy mi módon irányitotta Filepet a szent Lélek, erről nem tudósittat- [274] tunk, s erről oktalanság volna gondolkozni. A mi Istenünknek korlátlan eszköz áll rendelkezésére, hogy közölje népével parancsait. —V. ö. 39. v.

„MONDÁ NEKI A LÉLEK:
IME, HÁROM FÉRFIU KERES TÉGEDET“.—CSEL. 10:19.
_________________

Ugyane válasz alkalmazható erre, mint az előbbi ellenvetésre. Teljesen közömbös előttünk, hogyan szólt az Isten ereje, befolyása, Lelke Péterhez, az értesitést adván neki. Elég tudnunk, hogy az Úr irányitotta az apostolt, és olyan módon, hogy az apostol világosan megértette is pontosan, mint az az elbeszélés folyamán kitünik.

„MONDÁ A SZENT LÉLEK: VÁLASSZÁTOK EL NÉKEM BARNABÁST
ÉS SAULUST A MUNKÁRA, MELYRE ÉN ŐKET
ELHIVTAM“. —CSEL. 13:2.
_______________

Itt, mint más esetekben a szent Lélek, szövegünk szerint személyes és himnemü kifejezési formát használ. Bizonyára ez ellen semmi ellenvetés sem tehető, mert az Isten mindenütt használja a személyes és himnemü kifejezésformát a maga számára. Nem kevésbbé alkalmas itt, mikor Jehova erejéről és az ő általa adott fölvilágositásról van szó. Hogy mily módon közölte a szent Lélek, hogyan „monda“ vagy rendelte a Barnabás és Pál elválasztását, erről nem tudósittatunk. Mindamellett tudjuk, hogy az Úr minden megmentett népe az ő lelke által hivattatott el, hogy legyen az igazság szolgája és a maga képességei és az alkalmak szerint hű és munkás szolgának is kell lennie. A Lélek mindezekhez a hivás által szól: „Miért álltok itt, hivalkodván? ... Menjetek ti is a szőlőbe!“ És a különös képességet és kedvező alkalmakat az Úr különös hivásául kell elismerni egy nyilvánosabb munkára az igazság szolgálatában. De mig a Pál és Barnabás tehetségeit ugy kell tekinteni, mint amelyek hangsulyozzák [275] a szent Lélek hozzájuk intézett általános hivását, hogy tegyenek olyan szolgálatokat, melyekre különös tehetségük van, egészen valószinü, hogy a szent Lélek ez alkalommal azon „ajándékok“ egyikét használta, melyek akkor munkások voltak az Egyházban, —a prófétálás adományát, —hogy tudtul adja az Úr akaratát Pál és Barnabás felől, mert ezt olvassuk: „Valának pedig Antiochiában az ott levő gyülekezetben némely próféták és tanitók." —Csel. 13:1.

Emlékezzünk mindazonáltal az apostol szavaira a galatákhoz (Gal. 1:1) az ő, szolgálatra való elhivása felől. Kijelenti, hogy az ő tekintélye az Atyától és a Fiutól való, de egyáltalában mellőzi a szent Lelket, mint másik egyenrangu Istent, mondván: „Pál apostol nem emberektől, sem nem ember által, hanem a Jézus Krisztus által és az Atya Isten által, aki feltámasztotta őt a halálból.“ Ha a szent Lélek személy volna, ha Isten volna, akinek különös gondviselése alá tartozik az igazság szolgáit kijelölni (és ez az általános felfogás), egy ilyen kihagyása a szent Lélek említésének teljesen következetlen, ésszerütlen dolog volna; de, ha a helyes véleményünk van a szent Lélekről, hogy t. i. az Atya és a Fiu Lelke, befolyása, ereje vagy tekintélye, vagy mindkettőé együtt, mert céljaik egyek, akkor minden összhangzó és ésszerü.

„TETSZÉK A SZENT LÉLEKNEK ÉS NEKÜNK“.
—— CSEL. 15:28. ——

Az apostolok gyülést tartottak, felelni az antiochiai egyház kérdésére azon kötelezettségek felől, mellyel a nem zsidó születésüek tartoznak a zsidó, vagy törvény­szövetség iránt. A hozott hartározat, bizonyosak vagyunk felőle, nemcsak az apostolok itélete volt pusztán, hanem itéletüket még megerősitette bizonyos módon az Úr is, s bizonyitékot kaptak afelől, hogy itéletük az Úr elméjével, az Ur Lelkével, az Ur akaratával megegyezett.

Jakab apostol, a gyülés főszónoka, utmutatást ad arra nézve, hogyan lettek bizonyosak az Isten akaratáról vagy indulatáról; s ugy találjuk, hogy ez ugyanaz a módszer, mely az egész Egyháznak ajánltatott s amelyet a hivek ma is használak; t. i. az Irások keresése az isteni gondviselés világosságában. Az Úr akaratát e tárgyban Péter sajátos gondviselésszerü vezetésének vizsgálata által dönti el—mikor Korneliushoz, az első pogány megtérthez küldetett,—s követte ezt a hivatkozás egy be nem teljesült próféciára, melyet idéz. Az ezekből vont következtetést ő és az egész Egyház elfogadta a szent Lélek tanitása gyanánt. —V. ö. Csel. 15:13-18.

„ELTILTATÁNAK A SZENT LÉLEKTŐL, HOGY AZ IGÉT
ÁZSIÁBAN HIRDESSÉK. —CSEL. 16:6.
____________

A kifejezési forma itt azt a közönséges gonodolatot látszik tartalmazni, hogy a szent Lélek személy, aki szól és megtilt stb. De a szöveg vizsgálata az összefüggés világitásában azt mutatja, hogy ez is teljes összhangban van avval, amit eddig láttunk e tárgyról: megerősitvén azt a gondolatot, hogy a szent Lélek a Jehova Isten és Urunk Jézus Krisztus szent befolyása vagy ereje, mely által az Atya és a Fiu akarata a megmegszenteltek figyelmébe hozatik,—bármi legyen is a folyamata ennek. Különösképpen nem tudósittatunk, hogyan tiltotta el az apostolt és társait a szent Lélek, hogy folytassák az Ige hirdetését Ázsiában, de nyilvánvalóan akadályoztattak, vagy nem engedtetett meg nekik Ázsiába menni,—kedvezőtlen körülmények gátolván őket. De mindegy akárhogyan akadályoztattak meg, a tanuság, hogy az Isten maga vezette a maga munkáját, s hogy az apostolok irányitása és utja isteni felügyelet alatt állott; az Úr Lelke vezette őket; láthatatlan erőt használt, hogy őket szolgái gyanánt vezesse.

Mindenesetre bizonyosak lehetünk felőle, hogy az Úr vezetése több volt, mint puszta értelmi benyomás az apostolra. A Lélek vezetése utjainak egy példáját szolgáltatja a kontextus: —Látomás jelent meg Pálnak éjjel. Egy macedoniai ember állot ott, s kérte őt, mondván: Jer átal Macedóniába és légy segitségül nekünk; mihelyt pedig a látást látta, azonnal igyekezék elmenni [277] Macedóniába, megértvén, hogy odahivott minket az Úr, hogy azoknak prédikáljuk az evangéliumot. (9. vers). E Különböző bánásmódok mutatják nekünk, hogy a módszer, amellyel az Isten tanitott és vezetett azon időkben, nem sokban különbözött attól, amit most fejt ki szolgáinak vezetésében. És minden ilyen közvetett, nem személyes utasitás illően adatik elő, mint az Úr szent Lelkétől, befolyásától, erejétől, vagy ezáltal származó. Ha egy angyal adta át az üzenetet, mint Péternek a börtönben (Csel. 5:19; 12:7), vagy Urunk személyesen szélott Pálhoz, mint tette a Damaskus felé vezető uton (Csel. 9:4; I Kor. 15:8), ezeket nem az Úr szent Lelkének vagy erejének tudták be, hanem magának az Úrnak, vagy az angyalnak.

„A SZENT LÉLEK VÁROSONKÉNT BIZONYSÁGOT TESZ,
MONDVÁN, HOGY ÉN REÁM FOGSÁG
ÉS NYOMORUSÁG KÖVETKEZIK”.
—— CSEL. 20:28. ——

Itt semmi sem teszi szükségessé a szent Lélek személyiségének fölvételét. Ellenkezőleg, mint azon eszközök szemléltetését, melyek által az Isten szent akarata vagy Lelke értesitette Pált a Jeruzsálemben reá váró rabságról, jegyezzük meg a tanubizonyság egyik ilyen alkalmát Cézáreában. Az ottani egyházban volt egy Agabus nevü ember, akinek az azon időben gyakori prófétálás adománya volt meg. Az éntesités igy szól: „És mikor hozzánk jött, vevé Pálnak az övét és megköközvén a maga kezeit és lábait, mondá: Ezt mondja a szent Lélek: A férfiut, akié ez az őv, eképen kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben és adják a pogányok kezébe.” (Csel. 21:11). Az ügy barátai megpróbálták először lebeszélni az apostolt a Jeruzsálembe való menésről, de ő elhatározta, hogy semmikép sem avatkozik az Úr rávonatkozó tervébe; kijelentvén ellenkezőleg, hogy nemcsak rabságot, de halált is kész szenvedni Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért. (Meg kell jegyezni, hogy az apostol nem hivatkozik a szent Lélekre, —hogy a szent Lélek nevéért kész meghalni).

Mikor cézáreai barátai megértették az apostol szilárdságát, mondták: „Legyen meg az Úrnak az akarata." Ez mindenesetre bizonyitja, hogy a szent Lélek bizonysága az első egyházban mint Urunk Jézus akarata volt elfogadva, akinek akarata az Atyáé is. —Csel. 21:10-14.

A SZENT LÉLEK VIGYÁZÓKKÁ TETT".

„Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegy­házának legeltetésére." —Csel. 20:28.

E szavak az efézusi egyház véneihez voltak intézve. Az apostol itt felhivja, a figyelmet arra a tényre, hogy állásuk az egyházban, mint az igazság szolgáié, nem saját maguktól van nemcsak az Egyház által történt kijelöltetés vagy elismertetés: hanem az Úr munkálkodott az ő szent Lelke által kiválasztásuk tényében. Meg akarja értetni velük, hogy hivataluk minden érvénye azon tény szempontjában rejlik, hogy ők az Egyház szolgái az Úr kijelölése által, az ő szent Lelke vagy befolyása által, mely vezetett, irányitott és parancsolt az ő választásuk dolgában. Igy, más helyen, az apostol mondja, az Egyházhoz, nem a világhoz szólván: „Mindenkinek haszonra adatik a Lélek kijelentése (a Krisztusban) ... És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban, először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanitókul ... és különbség van a cselekedetekben, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenekben." —I Kor. 12:6, 7, 28.

Ez állitásban az apostol megmutatja, hogy az egyház minden szolgájának kinievezése az Istentől van az ő szent Lelkének kijelentése áltál —s nem a szent Lélek az Atyától és Fiutól különálló munkája. Az Isten Krisztusban felülvizsgálja az ő népének, az Egyház ügyeit az ő Lelke —az ő szent ereje, munkás mindenhatósága és mindentudósága —által az egész világ—egyetemben. Ez ellentmond annak a gondolatnak, hogy a szent Lélek más személy, és azt mutatja hogy [280] a világias lélekkel, ilyen arányban alkalmatlan az Isten mély, rejtett, dicsőséges dolgainak megértésére, „azon dolgoknak, melyeket készitett az Isten az őtet szeretőknek." E mély dolgok, vagy, mint Urunk jelzi, „drágakövek", nem valók e világ disznó, önző lelkével tele levőknek, hanem azoknak, akik megtisztultak az Ige vize által, akik közel jutottak az Úrhoz a drága vérbe vetett hitükkel, s megszentelődtek, teljesen odaszentelték magukat az Úrnak.  Ezeknek tetszik Istennek kijelenteni e mélységes dolgokat, igen, az ő kegyelmének minden gazdagságát, lépésrőllépésre; amint az igazság különböző fokai „alkalmatos időben való eleségekke" válnak, amint annak a kinyilatkoztatásnak az ideje elérkezett.

Mindenki láthatja, hogy ez igen döntő szöveg. Világos különbséget tesz a bukott ember és a szellemi, az ujteremtés között. Aki vak a mélyebb lelki igazságok iránt, bizonyára hiányzik az itt emlitett tanuság vagy bizonyság, mint fiuságának bizonysága, viszonya a mennyei Atyához és bizalma e viszonyban. Akik közömbösek azok iránt, amiket az apostol itt emlit, „amiket az Isten készitett az őtet szertőknek", ez állitás szerint az a magyarázata, hogy közömbösségük oka az Úr  szellemének a hiánya. És mégis vannak névleges tanitók az egyházban, akik nemcsak elismerik e dologban való tudatlanságukat, hanem dicsekszenek is vele. Kijelentik, hogy nem birják az Isten indulatát, nem ismerik terveit, és igy nem birhatnak sokat az ő szelleméből, az igazság szelleméből,—s evvel arányban nem birhatnak sokat az igazságból. A szellem birtokáról itt van adva a bizonyiték s képességünkről, hogy megértsük és fölfogjuk az Isten dolgait, melyek elrejtettek a világiasok elől—„nekünk az Isten kijelentette az ő szelleme által."

KENET A SZENTTŐL
__________

„És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok."

„És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és igy nincs szükségetek arra, hogy valaki tanitson titeket; hanem [281] amint az a kenet megtanit titeket mindenre, ugy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanitott titeket, ugy maradjatok meg ő benne. —I János 2:20-27.

E szavak, kenet, az értelmes bibliatanulmányozót a szentelt kenőolajra emlékezteti, mely minden következő fejére öntetett ki a Főpapi és Királyi hivatalban Isráelben. Amint Izráel népe jelképe volt az „Isten Izráelének", ugy papjai és királyai jelképei voltak Krisztusnak, a nagy ellenképi Főpapnak és Királynak. És mikép azok papjait és királyait fölkenték a „szent olajjal" a hivatalba való bevezetés gyanánt, ugy Urunk Jézus is fölkenetett a szent szellemmel megszentelése idején. Igy lett Krisztus a Jehova fölkentje, megbizottja terve végrehajtását illetőleg.

A választott egyháznak, „királyi papságnak" (király, pap) kell lennie annak Ura és Feje alatt „a Fölkenetett (Krisztus) testének tagjai." A fölkenetés szent szellemét, mely Urunk Jézushoz keresztségekor jött, a Jordánnál, és „minden hatalommal földön és menyben", mikor feltámadt a halálból az Atya szent szelleme vagy ereje által (Máté 28:18; Ef. 1:19, 20), ő az Atya jóváhagyásával „kiöntötte" vagy kiárasztotta, mint az ellenképi fölkent olajat Egyháza képviselőire pünkösdkor. Ott, (a jelképre gondolva) a fölkent olaj a „Főtől" jött az ő „testéhez", az Egyházhoz, s ezért a hivek, akik a testben maradtak, az isteni Igében mint az Isten „választottai" ismertetnek el, általa (Krisztus által) fölkentek, hogy uralkodjanak a világon és megáldják azt, miután előbb „tanittattak az Istentől" a fölkent szent szellem vezetése alatt pályájuk egész ideje alatt.

A kenet (görög eredetiben chrisna) jelenstése a lágyság, olajosság, bezsirozás. A szó, használatából átvitt értelemben az illatosság gondolata. Milyen szépen és erőteljesen fejezi ki ez a szó az Isten jóságas befolyását azokra, akik ez ellenképi fölkenésben részesülnek—szentség, szelidség, türelem, testvéri nyájasság,—szeretet! Minő édes, tiszta illatot visz magával a szeretet szent szellemével való e fölkenés mindazoknak, akik kapják azt! Bár a külső ember „a cserépedény" alkalmatlan, durva, tudatlan legyen is, mily gyorsan [282] vesz részt a belső „uj sziv", uj akarat kincsének édesitő és tisztitó befolyásában" —fölkenetvén a szent szellemtől és összhangba hozatván azokkal, „amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jóhirüek! —Fil. 4:8.

E szó „kenet", „fölkenés" teljes összhangban vannak a szent szellemről való helyes fölfogással—azaz, hogy ez befolyás, mely az Istentől származik, az Isten láthatatlan hatalma, melyet az ő rendeletei, igéretei, vagy más olyan eszközök által gyakorol, amit jónak lát a bölcs, mindenható Úr. Ezek a szavak bizonyára nem tartalmazzák egy személy gondolatát. Hogy lehetne fölkenetni egy személlyel?

De némelyek bizonyára azt hiszik, hogy e gondolatban „kenet a Szenttől", nem a kenet, hanem a Szent jelenti a szent szellemet. Azt feleljük: Nem: a Szent az Atya. Péter, leirván a pünkösdi áldást, kijelenti, hogy az „kiöntetett", vagy kiáradt, mint a fölkenő olaj, nem ugy, ahogy egy személyről mondjuk, hogy küldetett. Azt mondja, Jézusról szólva: „Megnyervén a megigért (Joélnál) szent szellemet az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok" — ezt a csodás erő vagy befolyást, mely különféleképen jelentkezik, megelevenitő gondolatokban, tüzes nyelvekben és különböző nyelveken, melyeket tanulatlan emberek beszélnek. Joél próféciája is ez volt: „Kitöltök az én szellememből." Állithatja-e valaki, hogy ez alkalmas nyelv lenne egy személyre vonatkozólag? Hogy adatott az Atya által a Fiunak, és hogy kiöntetett, vagy kitöltetett és látták és hallották, mint ezt? Bizonyára nem. És bizonyára egy ilyen nyelv tiszteletlen, ha az Istenek háromságának egyik személyére vonatkozik, aki „egyenlő hatalomban és dicsőségben" az Atyával.

Az a pont, amely mindenkit meglep, mint csodálatraméltó, az, hogy akik ezt a kenetet kapják, „mindent tudnak!" Milyen sokan érezték az Úr népe közül feltétlen bizonyossággal, hogy nem „tudnak mindent" s azért kételkedtek, hogy kapták-e a szent szel- [283] lem kenetét! Hogy egyszerüsült a dolog, ha igy forditjuk: „Néktek kenetetek van a Szenttől és tudjátok!"*) Valóban, az Isten igaz gyermeke jól tudja a különbséget a természeti sziv vagy akarat és az uj sziv, uj elme, uj indulat között, melyet a szeretet és igazságosság kormányoznak.

*) A legrégibb kéziratok a „mindent" szót kihagyják.

És az Isten hány legjobb és legalázatosabb gyermeke olvasta csodálkozással a szavakat: „A kenet, melyet kaptatok, bennetek marad és igy nincs szükségtek arra, hogy valaki tanitson titeket!" Jaj, szóltak, mi nem kaptunk ilyen kenetet, mert nagy szükségünk van rá, hogy tanitsanak, és nagyon keveset tudunk, amit mi közvetve vagy közvetlenül, de nem emberi eszközök utján kaptunk volna. És e gyöngéd lelkek nagyon levertnek érzik magukat és elcsüggednek gondolaltaik tisztessége miatt, s nem látják, hogy az ismeretségük körébe tartozó legkiválóbb szentek hasonlókép reászorultak és elfogadtak emberi tanitókat. Más oldalról, a legkevésbbé derék, legkevésbbé buzgó, legkevésbbé szent emberek közül némelyek megpróbáltákrászedni magukat  és másokat azzal, hogy azt állitották, hogy semmit sem tanultak az emberektől hanem mindenre, amit tudnak, a szent szellem egyenes ihletése tanitotta őket. Nem látják, hogy igy csalhatatlanságot követelnek gondolataiknak és szavaiknak a legteljesebb értelemben. Tévednek abban is, hogy nem látják, hogy gondolataik, szavaik és tetteik tévedéseit is a szent szellem teljes ihletésének tudván be, az Isten szent szelleme ellen, mint az ő tévelygéseik és bolondságaik szerzője ellen beszélnek.

Ha ezt a szöveget ugy vesszük, amint itt áll, ellent­mond az Irás általános bizonyságának. Nem emliti-e Pál apostol az Egyháznak adott lelki ajándékok között: apostolok, próféták, (szónokok), pásztorok, tanitók, evangélisták? És miért adná ezeket, ha az Egyházban senkinek sem lenne szüksége tanitásra? Mit mond az apostol arról, mi az oka, hogy e sajátos ajándékok adatnak az Egyháznak? Halljuk: „A szentek tökéletesbbitése céljából szolgálat munkájára, a Krisz- [284] tus testének épitésére, mig eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére." —Ef. 4:11-13. V. ö. I Kor. 12:28-31.

Nem tehető fel, hogy János apostol ellentmondjon Pál apostolnak, és a többi apostoloknak—mindazoknak, akik tanitók voltak, akik tanitották az Egyházat, hogy keressék meg a szellem által kijelölt pásztorokat, tanitókat és felvigyázókat, s hogy tiszteljék azokat, akik vigyáznak lelkünk érdekeire, mint akik számot kell, hogy adjanak az Úrnak. (Zsid. 13:17). Kétségtelenül teljes összhagban volt ez Pál apostol tanácsával, hogy az Egyháznak szükséges kiválaszlasztani szolgáiul férfiakat, akik „alkalmasak a tanitásra, képes józan tanitással buzditni és meggyőzni a tagadókat" s mikor szükséges, „feddni őket kímélés nélkül, hogy a hitben épek legyenek." Ezeket alpásztoroknak kell elismerni, akik „nem uraskodnak az Úr öröksége fölött", hanem „legeltetik a nyájat" alkalmatos időben adott eleséggel: kikerülvén az olyan tanitókat, akiknek füle népszerüség és hizelgés után viszket. —1 Péter 5:2-4; I Tim. 3:2; II Tim. 2:25; Titus 1:9, 13.

Továbbá, János maga is tanitó volt s épp ebben a levélben is tanitotta, amit ő is, mi is helyeselünk, hogy a tanitásra szükség van. Bizonyára senki, olvasván János irásait, nem azt a következtetést vonja le, hogy ő pusztán szociális leveleknek gondolta őket, tantól és tanitástól távol. Ha nem, igy nyitotta volna, meg a levelét, mondván: „Amit mi láttunk és hallottunk, hirdetjük (tanitjuk) néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk." (1:3). Ismét mondja „Uj parancsolatot (tanitást) adok néktek." (2:8). Ismét: „Fiacskáim, senki el ne, hitessen benneteket, (hanem hallgassatok tanitásomra), aki igazságot cselekszik, igaz az.'' (3:7). És ismét: „Mi az Istentől vagyunk, aki ismeri az Istent, hallgat reánk, engedelmeskedik a mi utasitásunknak, tanitásunknak." (4:6). Ismét: „Ezekzet irtam néktek, hogy tudjátok (megtanuljátok)." (3:13). Levelét igen fontos tanitással zárja, mondván: „Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól (ne engedjétek meg egy személynek vagy dolognak sem, [285] hogy helyettesitse az Istent magatokban, a ti ragaszkodá- sotokban és tiszteletetekben)."

Látván tehát, hogy az apostol nem érthető ugy, hogy az Egyháznak nincs szüksége emberi tanitókra—látván ellenkezőleg, hogy az emberi tanitókat, mint a szent szellem által alkalmazott eszközöket tekintette, akik épp e szolgálatra vannak különösképp az Egyházba helyezve, mit érthetünk hát ezen szavaiból: „nincs szükségtek arra, hogy valaki tanitson titeket" és „akik e kenetet vettétek, mindent tudtok." E kérdésre a kellő feleletet azonnal meglátjuk, ha vizsgáljuk az összefüggését a már tárgyalt tények világánál.

A tudósok feltételezik, hogy ez a levél Kr. u. 90-ben iratott. Ez időben már a keresztyénség meglehetős előhaladást tett a világban. Összegyüjtötte a testi Izráel „maradékát" és magára vonva azon nép nagy, elvakult gyülöletét és üldözését s elterjedt mindenütt a müvelt világban. A keresztyénségben sok dolog kinálkozott azon idő görög filozófusai számára, akik igyekeztek összekapcsolódni azzal, és bölcselő keresztyének és keresztyén bölcselők lenni—mégis fenntartván a maguk bölcsészetét, melyet Pál apostol „hamis nevü ismeretnek" nevez (I Tim. 6:20). E bölcsészek készek voltak elfogadni Jézust jó embernek, bölcs tanitónak, de nem az Isten fiának, aki szellemi természetét, „az Isten alakját" hagyta el, és „testté lett", hogy ezáltal az ember Megváltója legyen, s örök élet szerzője mindazoknak, akik neki engedelmeskednek. Emellett mindazonáltal tanitottak egy jövő, örök életről s örvendtek, hogy a keresztyének is ezt tanitják; azzal a különbéséggel, hogy a bölcsészek (Plató és a többiek) azt tanitották, hogy az örök élet emberi minőségü —hozzátartozó erő az emberiségben—a halálnélküliség, halhatatlanság, mig a keresztyének azt tanitották, hogy az örök élet nem tartozik az emberhez, hanem az Isten ajándéka a Krisztus által, mely csak azok számára készült, akik elfogadják őt. —Róm. 2:7; 5:15, 21; 6:23; II Kor. 9:15.

E bölcsészek igy szóltak tényleg a keresztyénekhez: Örvendünk, hogy találkozunk egy ilyen tiszteletre- [286] méltó, értelmes és szabad néppel. A ti nagy tanitótok, Jézus, bizonyára szabaddá tett benneteket a zsidók sok szokásától és babonájától és mi ezért szerencséseknek vallunk titeket. De még bizonyos mértékben mindig rabságban vagytok: ha megvizsgáltátok a mi bölcsészetünket, még nagyobb szabadságot kaptok és ugy teláljátok, hogy sok dolog, amit ti még mindig tartotok a zsidókkal közösen, reményük egy messiási ország után, sajátos eszmék egy Isten felől és a ti sajátságos gondolataitok, hogy Jézus, a ti Tanitótok az ő egyetlen Fia volt stb., ezeket a gondolatokat csakhamar kinövitek a mi bölcsészetünk segitségével. —II Peter 2:19; Judás 4.

János 1evele azért iratott, hogy megerősitse a keresztyéneket e téves tanok ellen. Figyelmezteti őket e fejezetben (2:24), hogy szilárdan tartsanak ki a tőle hallott tanitások mellett, és e bölcsészeti tanlitásokat tekintsék hazugságoknak és mind e hamis tanitókat az Antikrisztus képviselőinek, melyről oly gyakran hallottak, hogy jelentkezni fog az Egyházba. (II Thess. 2:3-7; I János. 2:18). Igy szól: „Ezeket irtam néktek azok felől, akik el (akarnak) hitetni titeket (Krisztusról). —26. vers.

Aztán jön a 27. vers sajátságos kifejezése, melyet most tárgyalunk, melyet igy magyarázunk:

De szeretteim, az Isten igazi gyermekeit nem vezetheti félre semmi ilyen bölcselkedés: nálunk semmi bölcsészet sem foglalhatja el szivünkben a Krisztus helyét; semmiféle elmélet sem teheti előttünk kérdésessé ama nagy üzenet teljességét és pontosságát, melyet a mi Urunk Jézus Krisztus—az Atya Szseretette, az Atya Felkentje Evangéliuma gyanánt kaptunk. Azonkivül, hogy „az egyszer a szenteknek adott hit" ésszerüségét ez üzenet csodálatos hatásai bizonyitják előttetek: ehhez csatlakozott egy csomó csodálatos „ajándék", a „nyelveké", „csodák" stb., mélyekről e bölcselők azt mondják, hogy a kelet fakirjaitól vannak másolva; de ezeken kivül más bizonyságotok is van a ti uj szivetekben, a kenetben, mely átalakitotta és megujitotta elméteket, mindennapi életetekben is szent- [287] ség szellemének gyümölcseit teremve, melyet a fakirok nem tudnak utánozni s melyet is bölcselők, akik félre akarnak titeket vezetni, nem tagadhatnak. Szent vallásunk ez alapján—hogy Krisztus Jézus nem csaló volt, hanem az Isten Fia és a mi Megváltónk; és hogy örök életet csak a vele való életközösség utján lehet nyerni,—nincs szükségetek tanitásra sem hamis tanitóktól, sem tőlem. És amig a szeretetnek ez a szent szelleme marad bennetek, őrködni fog ez minden ilyen istenkáromló, antikrisztusi elmélet ellen. Ameddig megemlékeztek róla, hogy az „Isten békessége, mely minden értelmet felülhalad" a ti szivetekhez jött a Jézus Isten Fiául s az Isten egyetlen üdvözitő erejéül való elfogadása által, addig lelketek szilárd, állhatatos lesz e pontban. És ugyanezt a bizonyságot (az Atya és Fiu által kapott, szeretet szent szelleméhez való hűséget) segitségnek látjátok minden dolog megitélsében; mert a mi ellentmond a szeretet e szellemének, vagy mellőzi azt, gonosz lélek—hamis tanitás. És emlékezzetek rá, hogy annak tanitása az, hogy ha valami jutalmak akarnak nyerni, „benne kell maradnunk"—mert Krisztust  elhagyni, mindent elhagyni.

ELMONDHATATLAN FOHÁSZKODÁSOK.

„A Lélek maga esedezik miérettünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal, aki pedig a sziveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata." —Róm. 8:26-27.

Ez a kifejezés, mely az Isten népének föl akarja tárni a mennyei Atya iránta, való szeretetét és gondviselése megértését, sokak részjéről szomoru félreértések áldozata lett. Azt mondják, hogy a szent szellem esedezik érettük az Atyához, s némelyek ez esedezések hallható kifejezését is hallani vélik; némelyek föltették, hogy az esedezés mennyisége részükről valamikép segit a szent szellemnek, pótolván azt az esedezést, melyet nem lehet kimondani; bár nem tudják, mikép. Valóban különös lenne, ha a szent szellem személy volna, és, mint a Káté állitja, „egyenlő hatalomban" az Atyával és a Fiuval, hogy szükségesnek tartaná az [288] Atyához és a Fiuhoz fordulni az Úr népéért, kimond hatatlan fohászkodásokkal. Urunk Jézus azt mondta, hogy egyenesen mehetünk hozzá, s egyenesen mehetünk az Atyához, biztositván bennünket: „az Atya szeret titeket." Mégis az Irás e helyéről, melyet vizsgálunk, némelyek azt a gondolatot meritették, hogy az Atyához és a Fiuhoz a szent szellem, mint közbenjáró által mehetünk, aki esedezik érettünk és közbenjár, hogy az Atya, és a Fiu elfogadhasson bennünket. Ez összefüggésben van a szent szellemre és hivatására vonatkozó uralkodó zavaros gondolattal, amely teljesen elhomályositja, sokak értelmi látását.

E magyarázátat tévedése észrevehető, ha meggondoljuk, hogy ha a könyörgések mondhatatlanok, akkor egyáltalán nem könyörgések, mert ami mondhatatlan, az nem könyörgés. De ez a rész egyformán különösnek és összefüggéstelennek látszik akkor is, ha olyan értelemben magyarázzuk, hogy a szent szellem, a Mindenható Jehova befolyása vagy ereje képtelen kifejezni magát érthetően. Tudjuk, hogy a mult korokban az Isten elméje, szelleme, akarata bőséges számát találta a kifejezéseknek a próféták szavai és tettei által, s nem tehetjük föl, hogy kevesebb képességgel rendelkeznék most. Mit jelenthet tehát ez a hely: „A Lélek maga esedezik miérettünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal?" Vizsgáljuk meg tehát, hogy tisztán és világosan álljon előttünk.

A tévedés annak a föltételezésében van, hogy az Isten, szelleme az, ami könyörög. Ellenkezőleg, a szellem, mely könyörög érettünk, a saját lelkünk, a szentek lelke, amely kéri az Istent és gyakran nem tudja magát helyesen kifejezni. Egy pillantás is szövegre, annak osszefüggésében világossá teszi e magyarázat helyességét. Az apostol ép most irt a bünterhelte emberiségről, mely láncaiban esdekel. Biztosit bennünket, hogy szabadságot nyerünk a rabságtól, mikor az Egyház, az Isten Fiai Üdvösségük Fejedelme által megdicsőittetnek (19:21. vers). Akkor a világ esdeklésétől az Egyház jelen állapotához fordul, melyben mi esdeklünk: „Ma­guk a szellem zsengéjének birtokosai, mi magunk is [289] fohászkodunk magunkban, várván a fiuságot, a mi testünknek megváltását." —23. vers.

Amegujult vagy átalakult szellem az Egpházban régen világi, most szent és lelki, de testünk meg emberi, és Ádám gyarlóságát hordozza. Igy mi, mint ujteremtések, megterheltettünk a test által, és esedezünk a megigért szabadulásért a Krisztus hasonlatosságára az első föltámadásban. Az apostol kifejti, hogy hit által a födi testet halottnak számithatjuk, és magunkat, mint ujteremtéseket tökéleteseknek tarthatjuk, s igy megérthetjük, hogy megmentettünk, —„megmentettünk hit által." (24. vers). Aztán, fölmutatva, hogyan számithatjuk magunkat, megmagyarázza, hogy az isteni szem­pontból „uj", „szent", „lelki" lényeknek számittatunk: fölmutatja, hogy az Isten ez álláspontról nézve bennünket, nem ismeri el a testet és annak gyöngeségeit és tökéletlenségeit—hanem  a lelket, az indulatot, a szándékot, az akaratot, az „ujteremtést", mely az ő szolgálatára kész. Az Isten tudja, hogy a mi szent szellemünk (uj indulatunk) kész, a test erőtelen, és nem a test, hanem a lélek szerint itél meg bennünket.

A mi szellemtől való fogantatásunk, uj akarattól való fogadtatásunk, az Úrnak való szentelésünk az, ami bennünket uj viszonyba hoz az Istennel és ezen uj reménységekben örvendezünk: és igy a lélek is (a mi uj szent. lelkünk) segitségére van a mi (testi) erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene (még azt sem tudjuk), annál kevésbbé vagyunk képesek ugy tenni, mint kellene, de maga a lélek (a mi szent lelkünk) esedezik (érettünk—a legrégibb kéziratokban kimarad) (szavakban) kimondhatatlan fohászkodásokkal. Aki pedig a sziveket vizsgálja, (Isten) tudja, mi a (mi) szellemünk gondolata (görögül phronema —hajlandóság), mert Isten szerint esedezik a szentekért."

Más szavakkal, az Istennek tetszik elfogadni az ő népének kivánságait, imában és szolgálatban, dacára testük, e cserépedény gyarlóságának. És ő elfogadja e szivbeli vágyakat.

Milyen szerencse ránk nézve, a mi tudatlanságunkban, gyöngeségünkben, hogy a mennyei Atyánk elfo- [290] gadja a mi szivünk vágyait szavaink helyett; mert gyakran az ő népe komolyan rossz néven veszi! Gondoljunk erre, mikor halljuk az Isten népét imádkozni, hogy az Isten keresztelje meg őket szent szellemmel és tüzzel. Az imádságot jó lelkiismerettel mondja; és csak az áldás utáni vággyal; de nem értve az Irás szavait, melyeket idéz, a könyörgő valóban olyan áldást kér, melyet átok követ. A jóslatot, hogy Krisztus szent szellemmel és tüzzel keresztel, Keresztelő János mondta. Ennek az áldás része jött a váró Egyházra pünkösdkor, és követőleg minden hű „maradékára" Izráelnek, de utóbbi vonása beteljesült az elvetett zsidó nemzeten,—a tüz, pusztulás, nyomoruság keresztségében, mely teljesen ellpusztitotta államiságukat Kr. u. 70-ben. De igen kegyelmesen az Isten nem felel népének annak kérelme, hanem a kérő célja szerint—csak áldást aldván neki.

Némelyek tapasztalták, hogy elfogta őket valami hiba, s az Ellenség legyőzte őket a bukott emberi természet valami gyöngesége által: csaknem elcsüggedtek, mikor a mennyei kegyelem trónjai elé járultak imájukban. Nem volt szavuk a kifejezésre, csak sóhajtoztak lélekben az Istenhez „meg lévén terhelve." De a menynyei Atya nem követeli, hogy szavakba öntsék kéréseiket, pontosan illő szavakba, mielőtt ő meghallja azt; ahelyett kegyelmesen felel szivük kivánságaira, szivük kifejezetlen sóhajtozására, melyek az ő megbocsátását, áldását és vigaszát kérik. Felel a mondhatatlan könyörgésekre, ad erőt és áldást, a megbocsátás áldott megértésével. Ő megérti lelki imáinkat, amelyek iránta és ügye iránti őszinte érzéseinket sugalmazzák. Meghallgatja kéréseinket, ha azok csak egy sóhajban is jutnak kifejezésre, mert ő a sziv indulatai és érzéseire tekint és nem a külső formára, hogy azt milyen szavakba stb. tudjuk önteni.

Ez az apostol érve az egész összefüggésben és meg kell jegyezni, hogy összefoglalja ez érvet, mondván: „Mit mondunk tehát? (Látván azt a tényt, hogy az Isten minden elrendezést megtett a mi javunkra, melőzvén gyarlóságainkat és tökéletlenségeinket, melyek [291]ellenkeznek a mi akaratunkkal és nem számitván be őket a mi cselekedeteink gyanánt,  és nem tekintvén kérésünk bénaságát és képtelenségünket, hogy kifejezzük vagyainkat, sőt ellenkezőleg, intézkedéseket tévén megáldani bennünket a mi elménk szellleme szerint, mivel képtelenek vagyumk még kifejezni is esdeklésünket tökéletlen imáinkban, következik—) Ha Isten velünk (igy). ki lehet ellenünk?"—31. vers.

HOGYAN FEDDI MEG A SZELLEM A VILÁGOT.

„És az (a Lélek), mikor eljő, megfeddi a világot, bün, igazság és itélet tekintetében."—János 16:8.

Mar vizsgáltuk, minő alapon alkalmazható a himnemü névmás az igazság szellemére;—mert az Istent képviseli, aki himnemü. Most vizsgáljuk a szöveget, melyet némelyek bizonyitékul használnak aara, hogy a szen^,t szellem a bünösökben munkálkodik azok megtérésére. Megállapitjuk, hogy ez a nézet teljesen helytelen; hogy az Irás, helyesen értve, azt tanitja, hogy a szent szellem csak a megszentelt hivőknek adatik: hogy nem adatik hitetleneknek s következőleg nem müködhetik bennük a rendesen állitott mód szerint. Ép ellenkezőleg, e világ gyermekei a világ szellemét bir­ják; csak az Isten gyermekei az Isten szellemét, a szent szellemet, elmét, indulatot, akaratot. „E világ szelleme" vagy a testi elme ellentétben van az Istennel." A testi értelmü ember nem is tudhatja az Isten szellemének dolgait, mert lelkileg itéltetnek meg—csak azok itélhetik meg őket, akik a szent szellemet birják. Innen, hogy arkárhol találjuk is, az Istennel való összhang és az ő akaratának és gondviselésének való engedelmesség szent szelleme ujjászületést, az élet ujságára való fogantatást bizonyit. Evvel összhangban olvassuk az apostal szavait: ,,Ha valaki nem birja a  Krisztus szellemét, nem az övé." Akik nem birják a Krisztus szellémét—akik nem az övéi, azok általában a világéi, mert nem kapták az Atya szellemét.

Az Isten szelleme, annak gyümölcsei és az Ige által lett bizonyságai által bizonyitja, hogy ujjáfogantunk. [292] Mindenki előtt világos, hogy az Isten szent szelleme, mely az Egyházban van, nem ugyanaz a szellem, mely a világiasokban van—hogy az Isten szelleme semmi esetre sincs a világiasokban, testi elméjüekben, akik következőleg az Irásban a „harag gyermekeinek”, „az ő atyjuk, az ördög gyermekeinek" neveztetnek. Mégis nem kell elfelejtenünk, hogy az „Igazság szelleme", a „szeretet szelleme" bizonyos mértékben módositotta a világ szellemét: ugy, hogy bár még mindig a sötétség, önzés., testiség szelleme ugyan, de a világ bizonyos mértékben utánozza, külső, formai módon a szent szellem bizonyos kegyelmeit. Valóban különös lenne, ha a szentség szellemének szépsége, amint azt a nyájasság, szelidség és türelem képviselik, semmi benyomást sem tenne arra, aki az igazság szelleme által egy uj természetre nem fogantatott.

A világ némely emberei a szellem e kegyelmeit azért müvelik, mert az élet kellemességeinek egy részét képezik, a jó nevelés jelei stb. és sokan, akiknek szive teljesen nélkülözi a szentség szellemének elveivel való összhangot, utánozzák e kegyelmeket, mint felszinis, felületi csillogást, hogy elfedezzék egy alacsony természet—ujjá nem született, meg nem szentelődött, önző, az Úrral és a szentség szellemével való összhangot nélkülöző természet silány ércét. Azért pontosan különbséget kell tenni azok között, akik bearanyozták magaviseletük felszinét és azok között, akiknek szive átalakult az Úr szelleme által. Csak az utóbbiak az Istben fiai, akik birják az ő kegyelmét, s akik rövidesen megáldatnak és megdicsőttetnek.

Mert az a kérrdés merül fel: Ha az Úr szelleme csak azokkal közöltetett, akrik az ölvéi, Krisztusba vetett hit által, mit ért Urunk a fenti állitás alatt, hogy az igazság szelleme megfeddi a világot a bün, igazság és itélet tekintetében?

Urunk szavainak értelme könnyen megérthető lesz, ha emlékezünk az ő kijelentésére, hogy az ő követői, akikre a szellem jön s akikben gazdagon lakozik, hitükkel és engedelmességükkel arányban, a világ világosságai lesznek. Az igazság e világossága az, mely [293] az igazán megszentelt Egyházból kiárad a világra és a névleges egyház világias elméjü tagjaira, mely meg akarja feddni annak sötétségét. Urunk mágaról mondta, miután fölkenetett az Isten szellemével: „Én vagyok a világ világossága" és ismét: „Mig a világon vagyok, a világ világossága vagyok." (Ján. 8:12; 9:5). És szólván egyházához ez Evangéliumi korszakban, akik ugyanazon szent szellem által szenteltettek meg, mondta: „Ti vagytok a világ világosságai...Fényljék a ti világosságotok az emberek előtt." —Máté 5:14-16.

Pál apostol Krisztusnak ugyanazon testéhez szólva, mondja: „Valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban, mint a világosság fiai ugy járjatok." (Efez. 5:8; I Thess. 5:5). Ismét mondja: „Mert az Isten (az Isten szelleme, az igazság szelleme) világosságot gyujtott a mi szivünkben az Isten dicsősége ismeretének világoltatása végett." (II Kor. 4:6). Igy látjuk, hogy az Isten igazságának, a szent szellemnek, elmének, szándéknak világossága fénylik a mi szivünkben, amely világit e világra s innen az intés: „Mindeneket zugolódások és versengések nélkül cselekedjetek, hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtelen gyermekei az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok e vilá­gon." —Fil. 2:14, 15.

Igy látjuk, hogy a szent szellem fénylik a világon; nem közvetlenül, hanem visszfény gyanánt. Nem közöltetett velük az Isten szelleme és nem munkálkodik bennük, hanem az Isten szent szelleme müködik az ő népében, akik megpecsételtettek általa, mely előragyog a világ sötétségében.

Az apostol utmutatást ad arról hogyan feddi meg a világot a szentség szelleme a megszentelt Egyházban, mondván: „Járjatok, mint a világosság gyermekei... ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat ... Mindezek pedig megfeddetvén, a világiasság által napvilágra jőnek (gonoszságuk meglátszik)." (Ef. 5:8, 11, 13). Az Isten igazságának fénye, mely az ő elméjét vagy szellemét fejezi ki, amint egy megszen- [294] telt életen át világit, a szent sze11em, megfeddvén a világ sötétségét, fölmutatván, hogy azok, akik látják, mi a bün, ellentétben az igazsággal. És e megvilágositásból jön azokhoz a meggyőződés a jövő itéletről, mikor az igazság jutalmat nyer, a bün büntetést. Az istenes élet mindig megfeddése a gonosznak, még akkor is, ha az igazság egy szava sem tehető vagy alkalmas. Mert az igazi feddés egy tiszta, egy igaz élet által jut igazán kifejezésre. S ezzel több eredményt elérhetni, mint tényleges dorgálás által.

Mivel a szent szellem az Isten népében megfeddi a gonosz és önző szellemet azokban, akik körülötte vannak, ezért sürgeti az apostol a megszentelteket, hogy emlékezzenek rá, hogy ők élő levelek, akiket ismer és olvas minden ember. (1I Kor. 3:2). A megigazult és megszentelődött Egyház, követvén a Krisztus nyomdokait, mindig a világ világossága volt, még ha fénye nem is birt mindig olyan befolyással, mint kivánatos lett volna. Igy volt Urunkkal is, aki kijelentette, hogy mindazok, akik a sötétség szelleméből valók, gyülölik őt annál inkább, mert az ő sötétségük szellemét az ő világosságának szelleme megfeddette. Ezért nemcsak az Úr, a nagy Világosságadó üldöztetett halálra, hanem minden világossághordozó is, aki követi nyomdokait, részt kell, hogy vegyen az ő üldöztetésében és szenvedésében. —János evanlgéliuma 16:3; Rómabeliek 8:17, 18.

Bár az Egyház főmegbizatása volt a maga fejlődése, „épülvén a ti szentséges hitetekben" stb. (Judás 20), volt mindig egy másodrendü megbizatása is, hogy bizonyságot tegyen az igazságról, szórván a világosságot, megfeddvén a világot. És Urunk figyelmeztet rá, hogy szükséges, hogy a mi világosságunkat állandóan ossszuk, mondván: Ha a benned levő világosság sötétség (lesz), mekkora akkor a sötétség!" ugy az egyéni léleknek, melyben a, világosság kialudt, és a világnak, melyből igy a világosság kifogyott. A Sátánnak nincs nagyobb diadala, mint ha félrevezet egy lelket, mely egyszer  megvilágosodott és megszentelődött az igazság által. Az ilyen hatása a gonoszra több, mint két- [296] nosz szelleme között, mely minden tévelygésre vezet s lerontja a hitet, mely egyszer megszabaditotta a szenteket, s mely tagadására vezet annak, hogy az Úr megvásárolt bennünket az ő drága vére árán. (II Péter 2:1). Ez a próba volt a Messiás testben való eljövetelének állitása vagy tagadása. És ez volt s még most is ez az igazi próba—a váltságpróba, annak egyik formájában állitva: minden tan, mely tagadja ezt, nyilt ellenzője az igazságnak, az anti (ellen) Krisztus: minden tan, mely mellőzi ezt, sulyosan rossz, nem az Istentől való, bármennyi jó is van összevegyülve vele; veszedelmes: minden tan, amely vallja ezt, alapjában he­lyes—„Istentől van", a helyes irányban halad, összhangban van az Irás tanitásával.

Az Ellenség nagyon korán meg kezdi támadni az igaz hitet, melyet az Úr terjeszt és az apostolok, két olyan álláspontról, melyek közül mindkettő azt tagadja, hogy testben jött el.

1) A pogány bölcsészet (mely ellen Pál apostol óvott, I Tim. 6:20, 21), azt állitotta, hogy Jézus valóban nagy próféta volt, nagy tanitó és saját bölcsészeikkel helyezték egy sorba; de azt állitották, hogy nem volt az Isten fia, inkább, mint mások; —nem a zsidók Messiása, akiknek reményeit és próféciáit szükkörüséggel, nemzeti kevélységgel és vággyal vádolták, hogy ők magukat tartották az Isten által választott népnek. Igy tagadták Urunk emberi előtti létezését, —tagadták, hogy eljött testben, —tagadták, hogy valaki más volt, mint a bukott faj egy tagja, bár megengedték, hogy kiváló mintaképe volt annak.

2) Az ellenség—szokott rendszere szerint korán megkezdte a tévelygés tuhajtását egy másik tulzásba, hogy a két tévelygés közti harcban az igazság védtelen és elfeledett legyen. Igy lépett a másik tulzásba ezen a téren, amikor azt állitotta, s állitja ma is, hogy a Messiás egyáltalán nem volt ember, hogy maga az Isten volt, az Atya, aki csak látszólag öltött  testet egy időre, mig valóban fenntartotta minden isteni hatalmát, —használván a hús testét lepel vagy álarc gyanánt, discősége elfedésére és hogy ugy tünhessék föl, [297] mintha sirt, éhezett, szomjazott és meghalt volna. Ez a vélemény szintén tagadja, hogy a Messiás eljött testben, hogy „testté lett." —János 1:19.

Amint ma magunk köré nézünk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a keresztyén nép többsége e hamis, az igazság szelleme által ellenzett tanok egyikét vagy másikát tartja —az antikrisztus szellemétől való tant: s a többi általában egészen meg vau zavarodva, —eltévedve—nem látja az igazságot világosan e tárgyról s ilykép természetesen nincs is szilárd alapja a váltság igazi lényegét illetőleg.

Mert mindazok, akik elmulasztják tisztán látni, hogy az „Ige (Logos) testté lett", az „ember Krisztus Jézussá" lett, képtelenek látni a váltságot (megfelelő árat) épugy, mint akik Jézust tökéletlen embernek, egy földi atya által testben fogantatottnak tartják. Igy látjuk, hogy az egyszerü próba, melyet a szent szellem az apostol által előad, a tanok próbája, hogy az Istentől és a szent szellemtől valók-e vagy a Sátántól és az antikisztus szellemétől.

Mig e szövegeket tárgyaljuk, megjegyzünk egy ellenvetést, melyet a mi közönséges bibliaforditásunk ellen emeltek, azt akarván megmutatni, hogy az nem helyes—hogy a forditás jó; hogy a hiba a kritikában van, melynek müvelője bizonyára nem ismeri jól a görög nyelvtan vagy mondattan szabályait, hogy birálni próbáljon. Azt állitják:

1) Hogy a két szövegben előforduló görög szavak „eljött", helyesen eljövő.

2) Hogy az apostol szavai e változtatással azt jelentik, hogy minden tanitás, mely tagadja, hogy Urunk második eljövetele testben történik, antikrisztusi lélek.

Ezekre igy felelünk:

1) Igaz, hogy az erchomai a gyökszó, melyből elélüthóta (I Ján. 4:2) szarmazik: és erchomenon (II Ján. 7) jelenti jövés, vagy érkezés; de hogy ez a jövés, jövetel mult vagy jövő eseményre vonatkozik-e, ezt a mondat szerkesztéséből kell megitélni: pl. ebben a mondatban: Urunk első eljövetelében való hit általános a keresztyének közt, de nem olyan általános a hit az [298] ő második eljövetelében. Az összefüggés világosan mutatja, hogy mult eseményre utal, mert a tudósitás „sok hamis próféta jött ki" vagy „ment ki", és a két állitás nyilván valóan ugyanegy dologra utal.

2) Ezt az ellenvetést olyanok állitják, akik szerint a szöveg nem a jövő időre vonatkozik;—azt állitják, hogy Urunk nem „változott át” isteni természetre, hanem most is test, s hogy állanidóan ember, testi lény marad és emberi szenvedéseinek nyomait viseli az örökkévalóságban. Tagadják, vagy legalább is mellőz:ik a sok  bibliai kijelentéset, mely szerint „az Isten őt felmagasztalta”, „az Úr Lélek”, és „bár Krisztust test szerint ismertük (de) most nem (ugy) ismerjük többé." (Fil. 2:9; II Kor. 3:17; 5:16). Igyekeznek találni irásbeli bizonyitékot, hogy támogassa az ő észszerütlen és irásellenes állitásukat, de e vágyuk rászedi őket e helyek felől. Valóban mondhatjuk, hogy a keresztyén népek nagy többsége táplálta e téves állá spontot, közöttük csaknem mindnyájan, akiknek valaha valami köze volt a biblia forditásához.

De mi támogatjuk álláspontunkat, idézve e szöveg kritikáját Rinehart J. R. Ph. D. professzor szerint, aki a waynesburgi kollégium (Cumberlandi presbiteriánus) nyelvtanára. Idézvén az I Ján. 4:2 és II Ján. 7 szövegét, Rinehart professzor igy szól:

1) „Az emlitett idézetek Wilson Emphatic Diaglottjából valók, mely szerint az Ujszövetség eredeti görög szövege tartalmazza őket. A szó elélüthóta tárgyeset, egyes szám, himnemü alak, második mult részesülő erchomai igétől, viszonya ez igéhez ugyanaz, ami minden igéhez annak mult részesülője. A homológei igével közvetett kapcsolatban áll, s bevégzett, mult cselekvést jelent a rendes görög nyelvtan szerint. —Goodwin: Görög nyelvtan 1588, 1288.

„A következő forditása az első idézetnek ezért lényegében helyes: „Minden lélek, mely vallja, hogy Jézus Krisztus eljött testben, az Istentől van."

2) „A szó erchomenon a második idézetben tárgyeset, egyes szám, himnemü alakja az erchomai ige jelen részesülőjének s a nyelvtan ugyanazon szabályai- [299] nak van alávetve, mint az előbbi szó. Viszonya eiselthon-hoz homologountes-en át és a kontextus szerint igazaolja mult időben való forditását. —U. o. 1289.

A másaodik idézet forditásá tehát helyesen igy hangzik: rászedő ment ki a világba —akik nem vallják hogy Jézus Krisztus eljött testben."

Azt hisszük, egy görög tudós sem találkozik, aki ellentmondana e meghatározásnak, még ha az Úr testben való második eljövetelét tartja is, s igy előnybe részesitne egy, véleményének kedvező szerkesztést.

Végül megjegyezzük, hogy mint az a vallomás, hogy Krisztus eljött testben az ő első eljövetelekor, lényeges a váltságban való helyes hithez, s e tény tagadása egyértelmü a váltság tagadásával, (mert máskép nem lehetett volna megfelelő ár az emberért), ugy azok, akik azt hiszik, hogy Krisztus feltámadása óta ember, s hogy másodszor mint ember jön el, ezáltal tagadják a váltságot,—mert ha Urunk még mindig ember, vagy nem  adta emberségét a mi váltságunkért, vagy, megadván azt három napra, ujból visszavette —visszavette a megváltás árát, s igy megsemmisitette a vásárt. De ellenkezőleg, a vásár végleges volt; Urunk embersége sohasem vétetett vissza: Őt az Isten felmagasztalta és adott neki olyan nevet, mely sokkal nagyobb, mint az angyaloké, fejedelemségeké és hatalmasságoké, és minden név, mely neveztetik (az Atya neve egyedüli kivétel). Tovább nem ember, sem semmi értelemben nem hasonló hozzánk; mi, ha hivek maradunk, „átváltozunk” és hasonlók leszünk őhozzá, és meglátjuk őt, „mint van.” –I János 3:2. [300]