KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 12

A KIBÉKÜLÉS TÁRGYA—AZ EMBER

MI AZ EMBER? — AZ „ORTHODOX“ VÁLASZ. — A TUDOMÁNY VÁLASZA. — A BIBLIA VÁLASZA. — AZ EMBER TESTE. — AZ EMBER LELKE. — AZ EMBERI LÉLEK. — ZAVAR HELYTELEN FORDITÁS KÖVETKEZTÉBEN. — A LELKEK SZÁRMAZÁSA. — MI A „SEOL“, „HADES“, MELYBE MINDEN LÉLEK MEGY A HALÁL ÉS FÖLTÁMADÁS KÖZÖTT? — AZ IRÁS ÁLLITÁSAI KÜLÖNBÖZŐKÉP VIZSGÁLTATNAK.

[301]

,,Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és az embernek fia, hogy gondod van rá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, és dicsöséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai elé vetettél; juhokat és mindenféle barmot, és még a mezőknek vadait is; az ég madarait és a tenger halait.“ —Zsolt. 8:5-8.

MICSODA nagy lény az ember, hogy a világegyetem Teremtöje annyira érdeklődött jóléte iránt, hogy olyan bőségesen gondoskodott kiengesztelődéséről —még Fia feláldozása árán is? Ismernünk kellene alaposan az Isten teremtményei közül a legmagasabbat, amennyire csak lehet és mégis itéletünk ereje olyan korlátolt, tudásunk olyan körülirt, hogy e tárgyról csak nem teljesen arra vagyunk szorulva, amit szerető Teremtőnk ismertetett meg velünk az ő Igéjében. Bár már közmondássá lett az a mondás, hogy „az emberiség legnagyobb tanulmánya az ember“, mégis különös kimondani is, kevés tárgy van, mely felől az emberiség jobban zavarba volna, mint erről: Mi az ember? Két általános vélemény van erről a tárgyról, melyek közül, mi szerintünk, egyik sem a helyes, bibliai vélemény. Bár mindkettőben van valami eleme az igazságnak azzal kapcsolatban, mindkettő rettentően rossz és félrevezető; mégis, hogy azok is, akiket nem vezetett teljesen félre, annyira befolyásoltattak és megzavartattak a tévlygések által, hogy sok igazságtól megrabolta azok [302] ereje és sulya és sok csalásnak adták az igazság látszatát. Tárgyunk azért fontos mindazoknak, akik ismerni akarják az igazságot s birni akarják annak teljes jótéteményét szivükre és életükre gyakorolt befolyásában. A tárgy különös fontosságu összefüggésben a tárgyalás alatt levő témával, a kibéküléssel. Akinek nincs világos fogalma arról, mi az ember, nehéznek, sőt lehetetlennek találja tisztán fölfogni az Irás tanitását az ember bünéért való kibékülés—annak munkája és eredményei felől.

Itt vizsgálni fogjuk az általános, ugynevezett orthodox véleményt a kérdésre: Mi az ember? Aztán a szorosan vett tudományos véleményt s végre a Biblia véleményét, mely, ugy tartjuk, mindkettőtől különbözik, sokkal ésszerübb, mint bármelyik s az egyetlen alkalmas alap a kettő kiegyeztetésére.

AZ EMBERRŐL VALÓ ORTHODOX FELFOGÁS.

Erre a kérdésre: Micsoda az ember? ha az „orthodox theologiai“ álláspont felel (amit mi vitatunk), a felelet a következő lenne: Az ember három részből van öszszetéve: test, szellem és lélek; a test az állati születés szokásmódja szerint születik, kivéve, hogy az Isten a születés idején beavatkozik s bizonyos kikutathatatlan módon beplántál a testbe szellemet és lelket, amelyek neki részét képezik, mivel az Istennek részei elpusztit­hatatlanok és sohasem halnak meg. E két rész, a szellem és a lélek, az orthodoxia szerint elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen s innen a két kifejezés váltakozva használtatik. Mindkét kifejezés (lélek és szellem) ugy értelmezendő, hogy a valódi embert jelenti, mig a testet csak a valódi ember külsö ruhájának tartják, melyben lakik, mint házban földi élete alatt. A ha­lálban—mondják—az igazi ember kiszabadul a test rabházából és egy sokkal megfelelőbb helyzetbe jut.

Más szavakkal az „orthodoxia“ azt állitja, hogy a valódi ember nem földi lény, hanem lelki lény, aki teljesen alkalmatlan a földre, kivéve a testben tett tapasz- [303] talatai által. Mikor a halálban megszabadul a testtől, az az elmélet, hogy ezzel nagy áldást tapasztalt, bár az ember, mig élt, törekedett folytatni az életét a testi házban, használván gyógyszereket és utazásokat s minden egészségügyi eszközöket és találmányokat, hogy meghosszabbitsa életet a testben, melyről, elméletileg, azt állitják, hogy nem alkalmas használatasra és örömeire. A„megszabadulást“, mely „halálnak“ neveztetik, másik lépésnek tartják a fejlődés menetében és sokak gondolatában egy ilyen jövő fejlődés a felditől a mennyei, az állatitól a szellemi állapotra ugy tekintetik, mint ésszerü föltétele és logikus következménye annak a tudományos következtetésnek, hogy az ember nem emberré teremtetett, hanem fejlődött, hosszu korszakokon keresztül a történelem előtti idők őssejtjétő! a mikróbáig, a mikróbától, különböző hosszu fokokon és utakon a majomig és a majomtól végre az emberiségig. Azt állitják továbbá, hogy az emberiség a maga legkorábbi fokán sokkal alacsonyabb volt a jelenkori emberiségnél, hogy az emberi-nem fejlődés utján jutott előre s hogy a legközelebbi lépés minden emberi lény számára az átalakulás, vagy kifejlődés a szellemi állapotra, mint angyalok és istenek, vagy ördögök.

Mindez nagyon hizelgő a 19-ik század hiuságának, mert bár, egyrészt elismeri a legalacsonyabb értelmü lények ősvoltát, mégis maga számára most a legmagasabb vivmányokat épugy, mint jövőbeli felmagasztalását követeli. Ez a vélemény nem szoritkozik a müvelt országok népére, tényleg általában minden pogány nép, még a vadak is ugyane gondolatot táplálják az ember felöl, kivéve, hogy nem viszik vissza eredetét olyan messzire. Ez a vélemény támogatást talál minden pogány bölcsészetben s jelentékeny módon támogatják a jelenkor tudományos theoretikusai, akik, bár a tárgyat egész különbüzökép fogalmazzák, mégis szivesen áltatjak magukat egy, a fejlődés irányába eső jövő élet s hiuságuk iránti hála tapasztalásának reménységével olvan irányban, mely pedig nem felel meg saját tudományos levezetéseiknek az emberben levő életcsira felől. [304]

AZ EMBER A TUDOMÁNY SZERINT.

A tudományos válasz e kérdésre: Kicsoda az ember? egyszerüen fogalmazva, igy hangzanék: Az ember a máig legmagasabbra kifejlődött és ismert állat. Van teste, mely különbözik az alsóbb állatokétól, abban, hogy a legmagasabb, legnemesebb fejlődmény. Agya berendezése megfelel az alsóbb állatokénak, de jobban kifejlődött és finomabb szerv, nagyobb és egyéb tehetségekkel, melyek az embert természet szerint az alsóbb teremtmények urává, királyává teszik. Az ember szervezete és életszikrája elődeitől van, ugyanolyan módon, amint az állatok nyerik őseiktől életük és testük.

A tudomány minden embert lelkes, azaz érző lénynek tart, de a jövőre az emberi lét örökkévalóságára vonatkozólag a tudomány egy gondolatot sem bir felajánlani, semmit sem találva, amelyre következtetést, vagy éppen ésszerü föltevést alapitson. A tudomány mégis bár nem spekulál, reménykedik egy jövőben a fejlődésnek megfelelőleg, melyről azt hiszi, hogy a multból kinyomozható. A tudomány büszke a mondott fejlődési fokokra, melyeket istene, a természeti törvény fejezett be és reményli, hogy a természeti törvény ugyanazon müködése (személyes Isten nélkül) az emberiséget sokkal istenibb és mesteribb állapotra fogja vinni, mint jelenben van.

AZ EMBER A BIBLIA ÁLLÁSPONTJÁRÓL.

A Biblia álláspontja, bár az előbbiekkel bizonyos mértékben egyezik, mindkettőnek ellentmond teljesen, legfontosabb vonásaikban. A Biblia nem spekulál, hanem alkalmas módon, mint az Isten szava, vagy kijelentése, tekintéllyel és hangsullyal beszél, kijelentvén az ember kezdetét, jelenét és jövőjét. A Biblia nézete egyedül következetes s igy az egyetlen igazán tudományos és helyes nézet e tárgyról. De a Biblia előadása nem hizeleg az emberi hiuságnak, nem teszi az embert [305] a saját kifejlesztőjévé, sem a természet istenére nem ruházza ezt, mert a természet nem isten. A Biblia véleménye az emberről az Istennek ad dicsőséget annak eredeti teremtésééért (Ádám) az isteni hasonlóságra s az embert teszi hibássá, hogy elmulasztotta fenntartani e hasonlóságot és bűnbe esett s viselni kellett a bün minden következményét — szellemi, fizikai és erkölcsi elsatnyulást a halálig. A Biblia nézete ismét az Istennek ad dicsőséget, kijelentvén nekünk az ő kegyelmét és nagylelküségét a bukott állapotba jutott emberinem iránt, az által, hogy gondoskodott az ember megváltásáról s eredeti állapotába való visszahelyezéséről, az ő Megváltója keze által a Millenium alatt.

A zavar bő forrása az ember természetét tanulmányozó keresztyének számára s különösen, mikor meg akarják találni e tárgyról az Irás véleményét, az, ha elmulasztják különbséget tenni az általános emberiség és az egyház, a kis sereg között, akiket az Isten kiválaszt az emberek közül e jelen korszakban s alkalmassá tesz és elökészit uj és emberfölötti állapotokra—szellemi állapotokra. Mivel „nem hasogatják pontosan az igazság beszédét“, minden emberre alkalmazzák azokat az állításokat és az Irás azon igéreteit, különösen az Uj-Szövetségben, melyek csak az egyház osztályának szólanak s melyek egyáltalában nem tartalmazzák az egész emberiség irányában táplált helyreállitási reményeket. E „rendkivül nagy és drága igéretek“ aránylag ép oly nem igazak a világra, mint amennyire igazak az egyházra nézve. Igy például az apostol szavai: „A test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért“, (Róm. 8:10) melyek csak az egyházra vonatkoznak: igy az egyház elhivásának különös és sajátos föltételei az evangéliumi korszak alatt az egész emberi­ségre való tekintettel magyaráztatnak. Itt a szavak: „holt“ és „élet“ relativ értelemben használtatnak, azok, akik megigazulván hit által, az Isten kegyelméből, ugy számittatnak be egyszerre, mint akik megszabadultak a halálra kárhoztatástól, olyan céllal, hogy testüket élő áldozatul hozzák, testüket halottnak számitva és tekintve, a földi jogok és érdekek tekintetében és magu- [306] kat többé nem földi, vagy testi lényeknek számitva, hanem „ujteremtéseknek“, uj természetre fogantatva az Isten igéretei által. Mint ilyenek, megigazult és megszentelt hivők, (az egyház) magukat isteni szempontból ugy tekintik, mintha az élet uj lelkét kapták a Krisztusban való hit és neki való engedelmesség munkája által. De e szavaknak „halott“ „élet“ a világra nézve való használata teljesen helytelen volna, mert a világnak nincs más természete, mint az egyetlen emberi természet és a szó semmiféle értelmében sem fogantatottt ujra.

Más textus, melyet gyakran használnak a világra vonatkozólag, mely pedig az Úr megszentelt népéről szól: „E kincsünk cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen s nem magunktól való.“ (2 Kor. 4:7) Ez egyedül az egyházra vonatkozik—azokra, akik kapták az uj elme kincsét, az uj természetet. E kincset, azaz az uj természetet a természetes testben birják, mely halottnak számittatik és itt „cserépedénynek“ jelöltetik. A példa egészen helyes arra az osztályra, melyre alkalmaztatott: az egyházra; de teljesen helytelen alkalmazni az emberiségre általában s föltenni, hogy minden emberi lénynek meg van egy mennyei kincse vagy uj természete s hogy igy minden emberi test cserépedény, vagyis egy ilyen uj természet hordozója. A világnak csak egy természete van, az emberi természet, nincs uj természete, sem kincs gyanánt, sem más értelemben; sem igéret affelől, hogy ilyent kap Ellenkezöleg, a legmagasabb lehető vágy, mely valaha megnyilik az emberiség számára, az Isteni, Ige igérete szerint a „helyreállitás“, hogy visszaállittatik az Édenben elvesztett, de a Jézus drága vére által a Kálvárián megváltott tökéletes emberi természetre. —Cselekedetek 3:19-23.

Hasonló módon számtalan állitását tárgyalhatnánk az Uj-Testamentumnak, melyeket nem lehet alkalmazni az emberiségre, csak a megszentelt egyházra, mely ujból fogantatott a szent lélek által uj szellemi természetre. Hasznos lesz mindenkinek megjegyezni az üdvözlekeket melyekkel az apostolok bevezetik különböző [307] leveleiket. Nem, mint főlteszik, sokakhoz, az emberiséghez általában vannak ezek intézve, hanem az egyház­hoz, „a szentekhez“, „a hit háznépéhez.“

Emlékezzünk rá, azért, hogy tárgyalva ezt a kérdést: „Micsoda az ember? e fejezetben, nem tárgyaljuk azt, micsoda az egyház, az „ujteremtés“ a Krisztus Jézus­ban, sem, hogy mi a szellemi természet, melyre az egyház már fogantatott a szent lélektől s ha hű marad, részese lesz teljes mértékben az első föltámadáskor. Ellenkezőleg, az első Ádámról és annak gyermekeiröl beszélünk. Tudni akarjuk, kik és mik vagyunk természetünk szerint, mint nem—Micsoda az ember? Igy értjük legjobban, honnan esett el az ember, hová esett, mi által váltatott meg és mire állittatik helyre s más rokonkérdéseket.

EMBER—TEST, SZELLEM, LÉLEK.

Elfogadva az „állat“ szó meghatározása elvéül, hogy „érző, élő szervezet“, nem kell haboznunk az embert a föld állatai egyikéül s mint azok fejét és királyát osztani be s eddig az Irás is teljes összhangban van a tudomány levezetésével. Jegyezzük meg e fejezet bevezető verseit: Dávid próféta különösen reámutat benne, hogy az ember, természetében, alacsonyabb az angyaloknál s király és fő minden földi teremtmény fölött az Isten képviselője az érző lények minden alsóbb osztálya számára.

Az Irás sehol sem jelenti ki, sem közvetlenül, sem rejtett értelemmel, hogy az isteni lény egy része vagy szikrája közöltetett minden emberi lénnyel. Ez alaptalan föltevés azok részéről, akik egy elméletet akarnak szerkeszteni és szükében vannak az anyagnak. És ez az alaptalan föltevés, hogy az Isten egy része közöltetett születésekor minden emberi lénnyel, alapja lett sok hamis tannak, melyek óriási módon méltatlanok az isteni jellemhez, tiszteletlenek az isteni bölcsesség, igazságosság, szeretet és hatalom iránt.

Az a föltevés, hogy az isteni lét egy szikrája szüle- [308] tésekor minden emberi teremtéssel közöltetik, volt az mely szükségessé tette az örökké gyötrő pokol elméletét. A föltevés az, hogy ha az ember ugy teremtetett, mint más állatok, meghalhat ugy, mint más állatok meghalnak, az örök szenvedés félelme nélkül, de mivel az Isten a saját életének szikráját adta az emberbe, azért az ember halhatatlan, mert az Isten is halhatatlan: igy lehetetlen, hogy az Isten elpusztitsa a maga teremtményét, még akkor is, ha egy ilyen elpusztitás kivánatos volna. És ha az ember nem pusztulhat el, azt tartják, hogy valahol örökké kell léteznie és mivel a nagy többségük gonosz s csak a „kicsiny sereg“ szent és kedves az Isten előtt, azt hiszik, hogy a gonoszok számára szenvedés kell, hogy jöjjön a jövőben, ugy, mint a kevés szentekre áldás. Más oldalról elismerik, hogy sokkal jobban megfelel az ember érdekeinek, az Isten dicsőségének s a világegyetem békéjének és haladásának, ha a gonoszok mind elpusztulnának. Azt állitják, hogy az Isten, bár teremteni képes, nem rendelkezik elég hatalommal, hogy megsemmisitse az embert, a maga teremtményét, az isteni élet szikrája miatt, mely bizonyos meg nem magyarázott módon összeköttetésbe jutott vele. Reméljük, hogy bebizonyitjuk, hogy ez az egész föltevés téves: hogy nem csak nem támogatja az Irás, hanem egyenesen a sötét korszakok gyártmánya, mely az Irásnak határozottan ellentmond. Felsorakoztatjuk itt az Irás bizonyságát, amely teljes összhangban van a tudománynak ebbeni megállapitásával is.

Az Irások az embert két elemből, testből és szellem­hől állónak ismerik. Ez a kettő adja a lelket érző lényt, értelmet, az embert magát, a lényt, a lelket. A szó „test“ csak a fizikai szervezetet jelenti. Nem vonatkozik az életre, mely élteti, valamint az érző lényre sem, mely az élet következménye. A test, nem az ember, bár nem lehet ember az élet lelke nélkül. A szó „szellem“, az O-Szövetségben a zsidó ruach szóból jön. Első jelentése lehellet; innen van ez a kifejezés: az élet lehellete“ vagy „az élet lelke“, mert az élet szikráját, mely egyszer megindult, a lélekzés tartja fenn.

A szavak „élet lelke“, mindazonáltal többet jelente- [309] nek, mint pusztán a lehelletet; magára az élet szikrájára vonatkoznak, ami nélkül a lehellet, lélekzés lehetetlen lenne. Az élet e szikráját atyánktól kapjuk s ezt ápolja és kifejleszti az anya.* Egyáltalában nem igaz, hogy az emberi élet szikrája csodálatos módon közöltetik, épugy, mint az állati élet szikrája sem. Az alsóbb állatok, ló, kutya, tehén stb. a himtöl fogantatnak és a saját nemük nöstényeitől születnek, ugyanazon módon, mint az emberi egyedek jönnek létre. Az Irás sem mond semmi ezzel ellenkezőt. Tisztán emberi találmány, arra való hogy egy hamis elméletet támogasson, mely az emberi nemzedék születésébe isteni beavatkozást hangoztat. Föltenni, hogy az Isten az egyenes teremtöje minden emberi ujszülöttnek a világon, annyi, mint föltenni azt, aminek az Irás ellentmond, mert igy ő lenne a bűn és zavar és tökéletlenség szülője, holott az Irás kijelenti: „Az ő munkája tökéletes.“ (5 Móz. 32:4) Nem, nem! A szellemileg, testileg és erkölcsileg gyarló és elsatnyult ember, nem az Isten kezemunkája. Messze eltávoztak, elestek az elődeik, Ádám és Éva tökéletes álapotátöl, egyedül ezek teremtéséért felelős az Isten. Akik azt állitják, hogy az Isten közvetlenül teremt minden emberi lényt, odajutnak, hogy az Isten felelős minden butaságért, egészségtelenségért és erőtlenségért a világban; pedig a tudomány és az Irás egyformán kijelentik, hogy a gyermekek öröklik szüleiktől azok büneit és erényeit, gyöngeségeiket és tehetségeiket. Az apostol világosan kijelenti: „Egy ember engedetlensége által jött a világra a bün és a bün által (mint annak eredménye) a halál és aképpen a halál minden emberre elhatott (öröklés utján), mivelhogy mindenek vétkeztek.“ A próféta ugyane dologra utal, mikor kijelenti: „Az atyák ették meg az egrest (a bűn) s a fiak foga vásott el benne“—mind elfajultak. —Róm. 5:12; Jer. 31:29, 30; Ezékiel 18:2. Az első ember bünesete következtében az átöröklés törvénye alapján, a bün, a tökéletlenség az egész emberi fajra áthatott, minélfogva „nincs egy igaz (tökéletes) is.“ Ádám összes utódai fertőzött forrásból születtek s igy mindnyájan a halálitélet alatt állanak.

* Lásd a 98. oldalt.

[310]

De valaki kérdezheti: Nem lehetséges, hogy az Isten a maga halhatatlan istenségének egy szikráját beplántálta első szüleinkbe, mely szikra, akarva nem akarva száll az utódokra? Vizsgáljuk meg az Irás állitását e tárgyra vonatkozólag s mikor ezt tesszük, jusson eszünkbe, hogy nincs más kijelentés, mint az Irás tudósitása nyitva senki számára, igy tudhatunk mindent, amit tudni lehet e tárgyról. Mit találunk a Mózes I. könyve tudósitásában? Valóban azt találjuk, hogy az ember teremtése részletesen emlittetik, mig az állatok teremtése nincs oly részletesen emlitve. Mégis azt találjuk, hogy az állítások nagyon egyszerü nyelven vannak elmondva és semmi gondolatot nem tartalmaznak az élet valami emberfölötti szikrája felől. Az ember felsőbbsége az állatok felett a Mózes I. könyvében adott tudósitás szerint nem abban áll, hogy ő a lehellet vagy lélek különböző formáját kapta, hanem abban, hogy magasabb formát, magasabb rangu testet, finomabb szervezetet kapott—felruháztatott agyszervezettel, amely képessé teszi, hogy gondolkozzék olyan dolgokról, melyek magasan fölötte állanak az alacsonyabb rangu állatok, az állati teremtés értelme fölött. Azt találjuk, hogy e tekintetben az ember a Teremtő testi hasonlatosságára teremtetett, aki lelki lény. —János 4:24.

AZ EMBER LELKE.

Mint már láttuk, a „lélek“* szó a mi közönséges bibliaforditásunkban a zsidó ruach és a görög pneuma szónak felel meg; s igy, hogy helyesen megértsük a lélek szót az Isten Igéjében, mindig emlékezetben kell tartanunk az eredetiekhez csatlakozó értelmet, melyet forditunk. Mint láttuk, „lélek" eredetileg szelet jelent, aztán alkalmazták a szót bármi láthatatlan erőre. Az Istennel kapcsolatban azt jelenti, hogy ő erős, de láthatatlan és használatos az Isten befolyására és munkájra vonatkozólag, azt jelentvén, hogy az láthatatlan erő által folyik. Alkalmazzák az elmére, mert olyan [311] erő, mely láthatatlan, nem tapintható, a szavak szintén láthatatlanok és mégis erőteljesek, az élet, bár mindennél fontosabb és mindent fenntartó, láthatatlan erő, vagy minőség, mint az elektromosság; igy e szó „lélek“, mindeme különböző dolgokra alkalmaztatott. Az eredaményre vonatkozólag beszél az Irás a mi elménk lelkéről, az elme láthatatlan erejéről, az ember lelkéről, az ember elmebeli erejéről és akaratáról, az élet lelkéről, az élet erejéről, mely tevékenységben tartja testünket és minden teremtményt; az Isten lelkéről, az erőről vagy befolyásról, melyet az Isten kifejt akár élettelen, akár élő tárgyakon; a bölcsesség lelkéről, bölcs elméről, a szeretet lelkéről, mely olyan elme vagy szándék, melyet a szeretet tesz tevékennyé; a gonoszság és rosszakarat lelkéről, mely az elme vagy szándék, melyben a rosszakarat munkálkodik; az igazság lelkéről, az igazság által kifejtett befolyásról vagy erőről; a világ lelkéről, azon befolyásról vagy erőről, melyet a világ fejt ki. Hasonlókép, mennyei lények szintén lelki lényeknek vannak leirva, azon láthatatlan lények, akiknek erejük, befolyásuk van stb. Ez alkalmazható nem csak az Istenre, az Atyára, akiről Urunk mondta: „Az Isten lélek“, hanem Urunk Jézusra is föltámadása óta, mert róla is meg van irva: „Urunk lélek.“ Alkalmaz­tatott az angyalokra és az egyházra is, mely biztositást nyert, hogy az első föltámadáskor mindenki, aki győz, lelki testet kap. Alkalmazza az Irás a Sátánra és társaira is, akik lelki lények, láthatatlanok, mégis erőteljesek.

* Lásd a. 172. oldalt.

A LÉLEK LÉNYEGILEG AZ UJ TERMÉSZET AZ UJ-SZÖVETSÉGBEN.

Vizsgálván a lélek szó használatát az emberre vonatkozólag, megjegyezhetjük:

1. A szavak „lélek" és „lelki" az Új-Testamentum­ban gyakran használtatnak a) az akaratra különösen a „szentek“ uj akaratára vonatkozólag, akik az Isten Igéjétől és lelkétől fogantattak. Az „uj-teremtések Krisztusban" a természet változásán mennek keresztül, testiből lelkibe és igértetik nekik, ha hivek maradnak, [312] hogy a feltámadáskor b) lelki testet kapnak, hasonlót a Krisztus föltámadott testéhez s a mennyei Atya dicsőséges személyéhez. Ebből a szempontból jövő kilátásaik, az egyház reménysége c) lelki vagy mennyeinek neveztetik, ellentétben azon reményekkel és igéretekkel, melyekben az emberiség világa részesül a Millenium alatt. A lélek használtatik d) angyalokra vonatkozólag is, akik természetüknél fogva lelki lények, nem testiek. De a láthatatlanság gondolata mindig kötve van „lélek" és „lelki“ szóhoz, valahányszor az használtatik.

A szavak ilyen használatára egy pár példa:

a) „Pál elvégzé magában (lelkében, pneuma, lélek, akarat)-hogy Jeruzsálembe megy.“ —Csel. 19:21.

a) „Pál lelke (pneuma—lélek, érzés) háborog vala őbenne, látván, hogy a város bálványokkal van tele.“ —Csel. 17:16.

a) „Szorongatá a lélek (pneuma—elme, elméjében késztette) és bizonyságot tőn a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus.“ —Csel. 18:5.

a) (Apollos) „meg volt tanitva az Úrnak utjára és lélekben (pneuma—buzgó lélekkel) buzgó lévén, szól és tanit szorgalmasan.“ —Csel. 18:25.

a) „Mert bizonyságom nékem az Isten, kinek lelkem szerint (pneuma—uj lelkemmel, uj szivemmel, megujult akaratommal) szolgálok az ő Fiának evangéliumában.“ —Róm. 1:9.

a) „Dicsőitsétek Istent testetekben és lelketekben, (pneuma—lélek), melyek az Istenéi.“ —1 Kor. 6:20.

a) „Mert én távol lévén ugyan testben, de jelen lévén lélekben (pneuma—lelkileg), már elvégeztem, mintha jelen volnék.“ —1 Kor. 5:3.

a) „Szelid és csendes lélek (pneuma—elme, szándék).“ —1 Péter 3:4.

b) „Elvettetik érzéki test, föltámasztatik lelki (pneumatikus)test.“ —1 Kor. 15:44.

b) „Van érzéki test és van lelki (pneumatikos) test.“ —1 Kor. 15:44.

b) „De nem a lelki (pneumatikos) az első.“ —1 Kor. 15:46. [313]

b) „Azután pedig azt, ami szellemi (pneumatikos).“ —1 Korinthus 15:46.

c) „A lélek gondolata (pneuma—az Isten szent lelke vagy akarata által vezetett elme) élet és békesség.“ —Róm. 8:6.

c) „Ti lelkiek (pneumatikos—lélektől fogantattak és az uj lelket birók) igazitsátok utba az olyant szelidségnek lelkével (pneuma—szándék).“ —Gal. 6:1.

c) „Az Isten és a mi Urunknak Jézus Krisztusnak atyja megáldott minket minden lelki áldásokkal (pneumatikos—a lélek áldásai) a mennyekben a Krisztusban.“ —Ef. 1:3.

c) „Teljesedjetek be szent lélekkel (pneuma—az Isten szent lelke) beszélgetvén egymás között zsoltárokkal és dicséretekkel és lelki énekekkel (pneumatikos—énekek az uj lélekkel összhangban.“) —Efézusbeliek 5:19.

c) „Hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben (pneumatikos—megértése minden dolgoknak a ti uj lelki rokonságotok utján az Isten és az ő terve felől.“) —Kolosszébeliek 1:9.

c) „Felépittettetek lelki házzá (pneumatikos—lelki berendezésü család vagy háztáj“). —1 Péter 2:5.

d) „Egy szolgálóleányka, kiben jövendőmondás lelke (pneuma—láthatatlan ereje) vala—a bukott lelki lényekkel való közösség által.“ —Cselekedetek könyve 16:16.

d) „Pál ... megfordulván, monda, a léleknek (pneuma—a gonosz lelki lénynek, mely a leányt hatalmában tartotta), parancsolom néked ... menj ki belőle.“ —Csel. 16:18.

d) „A gonosz lelkek (pneuma) kimentek belőlük.“ —Csel. 19:12, 13.

d) „És a gonosz lélek (pneuma) felelvén, mondá.“ —Csel. 19:15.

d) „A sadduceusok azt mondták, hogy nincs ... sem angyal, sem lélek (pneuma—lelki lény“). —Csel. 23:8.

d) „Ha lélek (pneuma) szólott néki, vagy angyal, ne tusakodjunk Isten ellen.“ —Csel. 23:9. [314]

A LÉLEK—AZ ÓSZÖVETSÉGBEN.

2. A „lélek" szó általában az emberiségre vonatkozólag használtatik az ószövetségben; de mindig vonatkozással ez az élet lelkére, a megelevenitő szikrára, melyet az Isten legelőször felgyujtott Ádámban s mely azóta (láthatatlanul) átszállott utódaira—mely láthatatlan erő vagy minőség: vagy f) az elme lelkére, az akaratra azon láthatatlan erőre, mely az életet vezeti.

RUACH, PNEUMA—MEGELEVENITŐ ERŐ.

Az ember teremtéséről beszélve az élet lelke alatt—az élet lehelletét értjük. Az Irás világosan mutatja, hogy az élet e lelke közös az Isten minden teremtményével és nem csak az ember birja kizárólag, mint a következő idézetek világosan bizonyitják:

e) „Minden test, melyben élő lélek (ruach) —a minden test életének lelke vagy lehellete.“ —1 Móz. 6:17; 7:15.

e) „Mindaz, aminek orrában élő lélek lehellete van jegyzet—ruach—az élet lelke, ereje“). —1 Móz. 7:22.

e) „Akkor fölélede az ő atyjoknak, Jákóbnak lelke (ruach—a Jákób életereje föléledt.“ —1 Móz. 45:27.

e) „Ő pedig (Sámson) ivott és ereje (ruach) megtért és megéledék (ereje, életereje) visszatért hozzá.“ —Birák 15:19.

e) „Akinek kezében van minden egyes embernek lelke (ruach). Az élet lelke az egész emberiségre nézve az Isten erejében van“). —Jób 12:10.

e) „Isten minden test lelkének (ruach—életerejének, az élete lelkének) Istene, nem egy férfiu vétkezett-e (és az egész gyülekezetre haragszol-e?“ —4 Móz. 16:22.

Az elmélet, hogy a különbség az ember és állat között az élet lelkének különbségében áll, s hogy a halálban az egyik felfelé, a másik lefelé megy, ugy látszik, nagyon régi a világ bölcsészei között, mert már Salamon, a bölcs, kérdezi: [315]

e) „Vajjon kicsoda vette eszébe (vizsgálta meg) az ember lelkét (ruach—az élet lelke), hogy felmegy-é és az oktalan állat lelkét (ruach—az élet lelke), hogy a föld alá megy-e?“ (Pred. 3:19-21) Salamon a saját véleményét adja rögtön, amint ez az idézett versből is kitünik, mondván.

e) „Az emberek fiainak vége (a halál) hasonló az oktalan állatnak végéhez; és egyenlő (ugyanaz a) végök van azoknak, amint meghal az egyik, ugy meghal a másik is; és ugyanazon egy lélek (ruach—a lelke, az élet lehellete) van mindenikben és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál“, —e tekintetben—mintha különböző fajta élettel birnának—méltóságát másutt kell keresni és találni, mint azt meglátjuk.

e) „Kezedre bizom lelkemet (ruach—az élet lelke vagy életerő“). —Zsolt. 31:5.

Ez volt Urunk Jézus utolsó szavainak prófétai kijelentése. Ő vette az élet lelkét az Alyától ajándék gyanánt: engedelmeskedve az Atya tervének emberré lett, hogy az ember Megváltója legyen, s mikor föláldozta a saját élete lelkét vagy életerejét, kijelentette bizalmát az Isten igéretében, hogy ismét adni fogja neki az élet lelkét föltámadás által.

Az emberiség kapta az Istentől az élet lelkét az élet forrását Ádám atya által. Ádám elvesztette jogát az élet lelkéhez vagy erejéhez engedetlensége által és fokozatosan felhagyott annak fenntartásával—lassan halván meg 930 év alatt. Akkor a test visszatért a porba, mint a teremtés előtt volt s az élet lelke, az élet föltétele, az élet ereje vagy engedélye visszatért az Istenhez, aki adta ez előjogot vagy erőt: ép, mint akármi előjog vagy kegy visszatér annak adójához, ha a föltételek nem teljesülnek. (Pred. 12:7) E szövegben semmi sem tartalmazza, hogy az élet lelke „visszarepül az Istenhez“, mint némelyek értelmezik; mert az élet lelke nem értelem, sem nem személy, hanem tisztán egy erő vagy kiváltság, melyről lemondtak és mely ezért visszaszáll az erő vagy kiváltság eredeti adójára. A gondolat az, hogy ha az ember vétkezett, nincs többé életjoga: el- [316] vesztett életjogának visszatérése az Istenhez és testének visszatérése a porba, visszavezetik állapotát arra, ami teremtése előtt volt, azaz fel lesz osztva teste ismét azon alkotó elemekre, amelyből vétetett.

De mint Urunk Jézusnak reménye volt visszanyerni a maga „élete lelkét“ vagy életerejét és jogait az isteni rendelkezés alapján, igy Urunk megváltó áldozata okából bizonyos reménységünk és igéretünk nyilik az egész emberiség számára „Jézus az uj-szövetség közbenjárója“ által. (Zsid. 12:24) Igy a hivők „nem bánkódnak, mint akiknek reménységük nincs.“ Megváltónk megvásárolta az életjogok lelkét, melyeket Adám atya eljátszott maga és családja részéről. Azért a hivők a maguk részére (és tudván az Isten tervét mások számára is) felajánlhatják lelküket (életerejüket) az Isten kezébe, mint Urunk tette és tette István, —telve hittel, hogy az Isten igérete a föltámadás felöl be fog teljesedni. A feltámadás a világ számára jelenti az emberi test ujjászervezését, annak megelevenitését, megtöltését életenergiával, az élet lelkével, (zsidóul: ruach; görögül: pneuma). Az evangéliumi Egyház számára, akik részesülnek „az első (fő) feltámadásban“ jelenti az élet vagy életenergiában való részesitését (zsidóul: ruach, görögül: pneuma) a lelki testnek. —1 Kor. 15:42-45.

Abban a rajzában a földi feltámadásnak, amelyet Ezékiel próféciája (37:5-10, 13, 14) ad, a test és az élet lelkének, a „lehelletnek“ viszonya világosan ki van tüntetve. Semmit sem tesz, hogy a próféta ezt csak szimbolum, jelkép gyanánt használja, mindenesetre meg is mutatja (bizonyitja), hogy az emberi szervezetnek nincs élete, mig nem kapja a ruach-ot—az élet lehelletét-mely, mint másutt megmutattuk, közös minden állattal, mely nélkül egyik sem élhet. Jegyezzük meg Ezékiel állitásait igen kritikailag, amint követ­kezik:

e) „Én bocsátok belétek lelket (ruach—az élet lelke, életerő), hogy megéledjetek.“

e) „És adok reátok hust és bőrrel beboritlak benneteket és adok belétek lelket (ruach—élet lelke, életerő), hogy megéledjetek.“ [317]

e) „És látám, és imé, inak valának rajtok és hus nevekedett és felül bőr boritotta be őket; de lélek (ruach—élet lelke, életerő nem vala még bennök.“

e) „És monda nékem: Prófétálj a léleknek (ruach—­élet lelke, életerőszéljegyzet, lehellet) és mondjad a léleknek (ruach—élet lelke, élet lehellete): Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek (ruach felől), jöjj elő lélek (ruach—az élet lehellete vagy lelke) és leheli ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek.“

e) „És prófétálék, amint parancsolá. És beléjök méne a lélek (ruach—élet lelke, élet lehellete, életerő) s megéledének.“

e) „És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom sirjaitokat és kihozlak titeket sirjaitokból óh, én népem, és adom az én lelkemet (ruach—az élet lelke, az élet lehellete) belétek, hogy ti ilykép igy megéledjetek.“

Ez az élet lelke vagy élet ereje, mely adatott Ádám­nak Teremtőjétől, feljogositotta őt, hogy megtartsa örökké, ha engedelmes lesz. Föladta e jogát engedetlensége által s az élet joga visszatért a nagy Adomá—nyozóhoz; nem, mint személy, sem, mint dolog, hanem mint jog vagy kiváltság, az élet lelke visszatér vagy visszaszáll az Istenhez, aki adta e jogot vagy kiváltságot föltételesen, és akinek föltételei megtörettek. —Pred. 12:7.

e) „Egy ember sem uralkodhatik a szélen (ruach—­élet lelke, élet szikrája), hogy feltartsa a szelet (ruach—élet lelke, élet lehellete.“) —Pred. 8:8.

Az Isten kegyelme által azok, akik eljátszották életjogaikat vagy kiváltságaikat, melyeket minden ember fölad az Istennek a halálban, mind megvásároltattak a drága véren és a vásárló uj Életadónak a nem megujitójának vagy atyjának neveztetik, aki életet fog adni és bőségesen mindazoknak, akik végezetre elfogadják őt az uj korszak feltételei alatt az eljövendő Istennek országában.

Még csak egy példát adunk az Ujszövetségből:—

e) „A test lélek nélkül (pneuma-életszikra, élet le­hellete) halott.“ —Jak. 2:26. [318]

RUACH, PNEUMA—A LÉLEK, AZ AKARAT.

Mivel a lélek vagy akarat láthatatlan erő vagy befolyás, ugyanezen szavak használatosak rá a zsidó és görög nyelvben, mint a következő példák mutatják:

f) „Anna pedig felele és monda néki: Nem Uram, bánatos lelkü (ruach—lélek, szándék) asszony vagyok én.“ —1 Sám. 1:15.

f) „Az ő egész indulatját (ruach—elme, bátorság) előmutatja a bolond.“ —Péld. 29:11.

f) „Lelkem (ruach—elme, bátorság) nem akar vigasztalást bevenni.“ —Zsolt. 77:3.

f) „Azt kutatja lelkem (ruach, —lélek.“) —Zsoltárok 77:6.

f) „A hüséges lelkü (ruach, —szándék, lélek.“) elfedezi a dolgot magában. —Péld. 11:13.

f) „Minden utai tiszták az embernek az ő szemei előtt, de aki a lelkeket (ruach—elme, gondolat, szándék) vizsgálja, az Úr az.“ —Péld. 16:2.

f) „A megromlás előtt kevélység jár, az eset előtt felfuvalkodott lélek (ruach—szándék, lélek, akarat.“)  —Péld. 16:18.

f) „Jobb alázatos lélekkel lenni szelidnek (ruach—elme, szándék.“) —Péld. 16:19.

f) „Hiábavalóság és a léleknek (ruach—lélek) gyötrelme.“ —Pred. 6:9.

f) „Türő (lelkü) (ruach—lélek, szándék) ... kevély (lelkü) (ruach—lélek, szándék) ... hirtelen a lelkedben (ruach—lélek, szándék.“) —Pred. 7:8, 9.

Nehány példa az Ujszövetségből: —

f) „A gyermek (Jézus) nevekedik és erősödik vala lélekben (pneuma—lélek, jellem.“) —Luk. 1:80.

f) „Az igyekezetben ne legyetek restek, lélekben (pneuma—lélek, szándék, jellem) buzgók legyetek, az Úrnak szolgáljatok.“ —Róm. 12:11.

f) „Mi pedig nem e világ lelkét (pneuma—lélek, szándék) vettük.“ —1 Kor. 2:12.

f) „Nem volt lelkemnek (pneuma—lélek) nyugalma.“ —2 Kor. 2:13. [319]

f) „Megujuljatok pedig a ti elméteknek lelke (pneuma—jellem, elhatározás.“ —Ef. 4:23.

f) „A szelid és csendes lélek (pneuma—elme, elhatározás) romolhatatlanságával.“ —1 Péter 3:4.

Az eredeti szavak e bibliai használata mutatja, hogy a mi magyar lélek szavunk jól megfelel, mert nem csak az élet lelkéről beszélünk, hanem nemes lélekről, jó lélekről, haragos lélekről, keserü lélekről és tüzes, buzgó lélekről: s e kifejezéseket használjuk az alsóbb állatok felől ép ugy, mint az emberre vonatkozólag. A tény, amit bizonyitni akarunk, bőséges bizonyitást nyert, —nevezetesen, hogy a. lélek nem). a valódi ember, sem nem más ember, hanem, hogy ez a szó, mikor az ember teremtésével kapcsolatban használtatik, egyszerüen csak az életcsirát vagy életerőt jelenti, mely minden állattal közös.

NESAMA—AZ ÉLET LEHELLETE.

Bár a ruach szó néha lehelletnek fordittatik, a zsidóknak más szavuk volt a lehelletre, azaz nesama. Huszonhatszor fordul elő és ezek közül 19-szer „lehelletnek“, egyszer „ihletnek“, „lélekzésnek“ van forditva egyszer, „léleknek“ kétszer, „szellemnek“ egyszer, „fuvásnak“ háromszor. Ami e szó jelentésének különböző alakjait és annak bizonyitását illeti, hogy egyszerüen életerőt jelent és semmikép sem tartalmazza a halhatatlanság gondolatát, jegyezzük meg e szóhasználatokat:

És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából és lehellett (nafach—fujt, lehelt) az ő orrába életnek (chaja) lehelletét (nesam).“ —1 Móz. 2:7.

„És oda vesze minden földön járó test, madár, barom, vad és a földön nyüzsgő minden csuszómászó állat és minden ember, minden, kinek orrában élő lélek (chaja) lehellete (nesama) vala, a szárazon valók közül mind meghala.“ —1 Móz. 7:21, 22.

A nesama szó első két előfordulási esete a Bibliában bőven elég, hogy bebizonyitsa azt az állitásunkat, hogy a szónak semmi köze a halhatatlansághoz, sem a nem halhatatlan elv, hanem egyszerüen csak az életre vo- [320] natkozik, életerö. Ez az életerő, mint látjuk, adatott Ádámnak s ugyanaz az életerő a második idézett szöveg szerint volt a szárazföld minden állatában, madárban, állatban és csuszómászóban, ép ugy, mint az emberben, s mikor az élet e lehelletétől megfosztattak, az Irás kijelenti, hogy ennek eredménye gyanánt minden lélek vagy élőlény elpusztult, az ember épugy, mint a többi teremtmények. Egyformán haltak meg, kivéve, hogy az emberre nézve van isteni cél, mely alkalmas időben váltságról gondoskodott s további alkalmas időben gondoskodni fog a megigért szabadulásról a halál hatalma alól az élőlény, a lélek föltámasztása által.

AZ EMBERI LÉLEK.

Sokan, a Mózes első könyvében közölt teremtési tudósitást olvasva, megjegyezték azt a tényt, hogy mikor az Isten formálta az embert a porból és adta neki az élet lehelletét (lelkét), a tudósitás igy szól: „Igy lett az ember élő lélekké.“ Ez az állitás a közönséges olvasó előtt kapcsolatba hozva az általános félreértéssel a „lélek“ szó jelentéséről, amint félremagyarázták neki azok, akik helyesen kellett volna, hogy tanitsák, elég, hogy megzavarja őt és arra a gondolatra vezesse, hogy ebben bizonyos alapja van az uralkodó tévelygésnek, melyet nem ért, de fölteszi, hogy választott theologus tanitói megvizsgálták és kétséget kizárólag bebizonyitották.

Nem értvén e szó „lélek“ jelentését, sokan feljogositva érzik magukat, hogy gondatlan módon használják s innen van, hogy ellentmondanak az Irás állitásának s ahelyett, hogy az emberről ugy beszélnének, mint aki lélek, ugy beszélnek, mint akinek lelke van, ami egészen különböző. Szükséges tehát, hogy minden igazságkereső, amennyire csak lehet, félretegye e tárgyról az előitéleteket s különösen azon dolgok és vonások felől, melyekről elismeri, hogy nem érti, mert természetes hajlam, hogy tulajdonságokkal és erőkkel ruházzuk föl azt, ami előttünk titokzatos és érthetetlen. [321] Igy a lélekről szóló általános gondolat az, hogy az csodálatosan értelmes, csodás erők birtokában van, hogy elpusztithatatlan, érzékelhetetlen és fölfoghatatlan.

Egy methodista püspökről mondják, hogy a követ­kező meghatározást adta a lélekről, mely bizonyára jól egyezik az ugynevezett „orthodox“ elméletekkel, ha képtelenség is: „A léleknek nincs külseje, sem belseje, test, alak, részek nélkül való és egy milliót elhelyezhetni belőle dióhéjban.“ E különböző dolgok mondat­nak a lélekről, hogy kitölteni segitsenek egy elméletet, mely teljesen téves. Az elmélet az, hogy a lélek a valódi létező, az istenség szikrája, birtokosa isteni minőségnek és értelmes életnek stb., különálló és elválasztott a testtől; s hogy egy ideig az emberi testben lakik és ház gyanánt használja, s mikor a test elromlik vagy alkalmatlanná lesz, elhagyja azt. Amennyiben senki sem látta még, hogyan lép be egy lélek a testbe s amennyiben lelket nem lehet találni, mig a testben van a legpontosabb vizsgálattal sem s a mikroszkop pontos alkalmazásával vagy az „X“ sugarakkal, azért fölteszik, hogy a lélek „test nélküli, alak nélküli, részek nélküli“, s mivel fölteszik, hogy olyan kicsiny, hogy mikroszkoppal sem lehet megkülönböztetni, ép ugy mondható róla, hógy ötven millió fér el egy dióhéjban. Valóban a püspök kitünő meghatározást adott a semmiről; és megegyezünk vele abban, hogy száz millió semmit el lehet helyezni a legkisebb dióhéjban és még elég hely marad benne.

De minő alapja van ennek az oktalan képzelődésnek? Azt feleljük: Ez teljesen alaptalan. Eredménye annak, hogy az emberek saját elméletüket föltalálták a jövő életről s visszavetették az isteni elméletet és tervet. Az emberi elmélet igy szól: Kell lennie valaminek, ami sohasem hal meg, különben nem lenne jövő élet. Az isteni elmélet ezt mondja: Ugyanaz az Isten, aki teremtette kezdetben, képes feltámasztani a halottakat. Ez az összeütközés az Isten Igéje és a föld minden emberi elmélete között a müveltek közt ép ugy, mint a barbárok között: minden emberi elmélet azt tanitja, hogy az ember nem hal meg s igy nincs szük- [322] ség Életadóra és föltámadásra. A Biblia elmélete az, hogy az ember meghal, s hogy Életadó nélkül és föltámadás nélkül a halál valóban mindennek véget vetne s azért nem lenne jövő élet.

Ennek az elméletnek támogatására tanitja a világ és annak minden vallásos könyve (beleszámitva, sajnos a névleges keresztyének által irt eschatologiákat is) a lélek halhatatlanságának tanát,—hogy van az emberben lélek, melynek külön élete van a testtől s hogy ez halhatatlan, elpusztithatatlan, s ezért örök szenvedésre vagy örömre van kijelölve. Most vizsgálnunk kell:—

MI A LÉLEK?

Ha e kérdést a Biblia álláspontjáról vizsgáljuk, azt találjuk, hogy az embernek van teste, van szelleme, de az ember lélek. A tudomány ebben az Irással megegyezik. Valóban, az egyik tudomány a frenologia (koponyatan), az ember és az alsóbbrendü állatok koponyáját mutatóknak tekinti s ezekről igyekszik leolvasni tulajdonosaik természetes vonásait és jellemét: s nem találta-e minden ember lehetőnek, hogy bizonyos jellemeket fiziologiailag meg képes itélni? Mindenki különbséget tud tenni az értelmes ember és egy gyöngeelméjü, a nyájas, jóindulatu és az állatiasan durva között. Akik nem tanulták meg, hogy a szervezet (testi alak) elválaszthatatlanul össze van kötve a természettel, jellemmel és hajlamokkal, csekély hasznát vették az élet leckéinek és képtelenek itéletet mondani tárgyunkról vagy bármi másról.

Ez a szó „lélek“, amint az Irásban találjuk, azt jelenti: érző lény, azaz birtokában van érző erőinek érzet-felfogásának. Az előitéletektől megszabadult elmével menjünk e meghatározással a Mózes I. könyvében leirt teremtés-történetéhez és megjegyezzük, hogy 1) szervezet vagy test alakittatott; 2) az élet lelke „az élet lehellete" közöltetett; 3) eredménykép lett élő lélek vagyis érző lény. Ez igen egyszerü és könnyen érthető. Mutatja, hogy a test nem a lélek és nem az [323] élet lelke vagy lehellete a lélek, hanem, hogy ezt a kettőt egyesitette az Úr s az eredményként létrejövő minőség vagy állapot volt az élő ember, élő lény,—élö lélek, a felfogó erő birtokosa. Ebben semmi titokzatos nincs,—semmi utalás arra, mintha az istenség egy szikrája oltatott volna az emberiségbe, ép oly kevéssé, mint az alsóbbrendü állatokba. Valóban, bár az alsóbbrendü állatok teremtésén átsiklik és nem irja le részletesen, tudhatjuk, hogy a dolog velük hasonlókép lehetett. Tudjuk, hogy nem lehet kutya, a kutya szervezete vagy teste, sem e testben az élet lelke vagy lehellete nélkül. A kutya teste, mely nem elevenittetett meg, nem lett volna kutya; először az élet szikráját az élet lehelletét kell beléhelyezni, hogy kutya volta megkezdődjék. Ugyanez alkalmazható a többi állatokra.

Teljes összhangban ezzel, fölhivjuk a figyelmet most egy olyan tényre, mely sokakat csodálkozásba ejt, t. i., hogy az Irás értesitése szerint minden kutya lélek, minden ló, minden tehén, minden madár és minden hal lélek. Azaz ezek mind érző teremtmények, birtokosai az érzöfelfogó erőnek. Igaz, közülük némelyek alacsonyabbak, mások magasabb állapotban vannak, de a szó lélek alkalmasan és a Biblia szerint jogosan alkalmazható alacsonyabbrendü teremtményekre ép ugy, mint az emberre, a legmagasabbra és legnemesebbre—a halakra, csuszó-mászókra, madarakra, állatokra, emberre. Ezek mind lelkek. Jegyezzük meg, nem azt mondjuk, hogy van lelkük, a szó rendes értelmében, hanem, hogy van életük, létük, létezésük—élő lelkek. Bizonyitsuk be ezt:

A Mózes I. könyve I., II. és IX. fejezetében a szavak ,,élő lélek“ a zsidó nyelvben az alacsonyabbrendü állatokra kilencszer van alkalmazva, de a forditók (mintha gondosan védni akarnák a hamis, de közönséges tévelygést a lélek felől, mely a Plátoi bölcsészetéből származott) óvatosan őrizték munkájukat ugy, hogy amennyire lehet, a magyar olvasó tudatlanságban tartatott e tény felől—hogy a „lélek“ szó közönségesen használatos az alsóbbrendü teremtményekre és ép ugy alkalmaztatik rájuk, mint az emberre az ihle- [324] tett Irás használatában. Hogy történhetnék máskép hogy mindezen esetekben és sok más példában az Iráson át gondosan eltakarták a gondolatot, más magyar szót használva a zsidó szó forditására, mely az ember esetében „lélek“ szóval van visszaadva. Olyan gondosan óvták ezt a pontot, hogy a Bibliában csak egy helyen van „léleknek“ forditva, t. i. IV. Móz. 31:28, s ott nyilvánvalóan kényszertive volt megmutatni a dolgot, a mondat sajátos szerkesztése miatt—semmi más forditást ésszerüen nem tudunk elképzelni. A szöveg igy szól:

„És végy részt az Úrnak a hadakozó férfiakból, akik hadba mentek, ötszázból egy lelket, az emberek közizl, az ökrök közül, a szamarak közül és a juhok közül.“ Itt megjegyzendő, hogy a „lélek“ szó használtatik az alsóbbrendü teremtményekre ép ugy, mint az emberre; és igy látszott volna meg az Irásban másutt is, ha a forditók mentek lettek volna e tárgyról táplált hamis elméleteik ferditésétől és csavarásától, amely által a helyes értelem eltünt.

Jegyezzük meg a kilenc helyet a Mózes I. Könyvében, hol a zsidó eredeti lélek (nefes) az alsóbbrendü állatokra vonatkozólag fordul elő:

„És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok (nefes—lélek) nyüzsgésétől.“ (1 Móz. 1:20) Jegyezzük meg, hogy a jegyzet lelket olvas, s hogy ez a teremtés ötödik korszaknapján történt, tehát sok idővel azelőtt, hogy az embernek, mint Isten képmásának a teremtése megtörtént volna.

„És teremté az Isten a nagy vizi állatokat és mind­azokat a csuszó-mászó állatokat (Zsid. nefes—élő lélek), melyek nyüzsögnek a vizekben.“ (1 Móz. 1:21) Ez is az ötödik „napon“ volt—az ember teremtése előtt. Ezek hal—lelkek voltak.

„Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat (zsid. nefes—élő lélek), nemök szerint barmokat, csuszó­mászó állatokat és vadakat.“ (1 Móz. 1:24) Ezek szárazföldi lelkek voltak, magasabbrendü állatok, mint a ha­lak—de ember, emberi lélek—amint az Irás bizonyitja—még nem teremtetett. [325]

És mondá Isten: „A föld minden vadainak pedig és az ég minden madarainak és a földön csuszó-mászó mindenféle állatoknak, melyekben élő lélek (élő lélek—nefes) van a zöld füveket adom eledelül.“ (1 Móz. 1:30) Itt az alacsonyabbrendü állatok vannak fölsorolva s világosan kijelentetik, hogy élő lelkek—ugyanazon kifejezésekkel szól az emberről. 

„És formált vala az Úr Isten földből mindenféle mezei vadat és mindenféle égi madarat ... amely nevet adott az ember az élő állatoknak (zsid. élő lélek—nefes) az annak neve.“ (1 Móz. 2:19) A magyarázat itt felesleges: kérdés tárgyát sem képezheti, hogy a lélek nem kizárólag emberi rész vagy minőség, hanem helyesen értve alkalmazható minden érző teremtésre, a legalsóbbra ugy, mint legmagasabbra, minden érzéssel biró teremtésre.

„Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül... csak hust, az őt elevenitő (zsid. hus, lélek—nefes) vérrel, meg ne egyetek. (1 Móz. 9:3, 4) Itt az állatok, melyek megehetők, nem csak lelket vagy létet biróknak jelentetnek ki, hanem vérükről mondatik, hogy jelképezi létüket, életüket vagy lelküket, ezért van tiltva az embernek a vér táplálékul használata—megtiltva a vérszomjasság kultiválása.

„Én pedig ime szövetséget szerzek veletek (Nóéval) és a ti magvatokkal ti utánatok és minden élő állattal (zsid. élő lélek—nefes), amely véletek van; madárral, barommal, minden mezei vaddal.“ (1 Móz. 9:9, 10) Világos állitás arról, hogy minden élő teremtmény lélek ép ugy, mint az ember—bár alacsonyabbrendü nála természetben, szervezetben stb., miután Istennek különleges célja volt az emberrel.

„Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időre szerzek közöttem és ti köztetek és minden élő állat (zsid. élő lélek—nefes) között.“ (1 Móz. 9:12) Mi lehet világosabb, mint ez?

„És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek és minden testből való élő állat (zsid. minden élő lélek—nefes) között.“ —1 Móz. 9:15. [326]

Ugyanez a kifejezés ismétlődik a 16. versben. És ott nincs helye szörszálhasogatásnak az értelemre vonatkozólag mikor a félremagyarázat fátyola föllebbent és fölfoghatjuk az Isten gondolatát, melyet az ő Igéjéből adni akar.

Hasonlókép járhatnánk el a Biblia más könyveinél is, de eleget idéztünk, hogy minden értelmes elme előtt megalapozzuk véleményünket; hogy „lélek“ az Irás használata szerint ép oly helyesen alkalmazható az alsóbbrendü állatokra, mint az emberre; és igy, minden igény és elmélet, mely azon eszmére épült, hogy az ember reményei egy jövő élet és az alsóbbrendü állatok fölötti jelenlegi fensőbbsége iránt, abból származik, hogy neki lelke van, mig azoknak nincs, hamis elmélet és gyökeres ujjászervezést kiván, ha a dolgokat az isteni kijelentés igazi álláspontjáról akarjuk látni.

De senki se értsen félre bennünket, hogy azt tanitsa, hogy mivel minden élő, érző teremtmény, a pondrótól az elefántig és a békaporontytól a cethalig élő lelkek, azért mindezeknek jövő élete kell, hogy legyen, akár átvitetve szellemi állapotra, akár jövő föltámadással. Az ilyen gondolat alaptalan esztelenség lenne,—oktalanság—az értelem árnyéka nélkül. És lelkek billiói születnek minden pillanatban az állati természet ez alsóbb fokán, mig más billiók meghalnak.

A mi érvünk, hogy az ember a legmagasabbrendü lélek vagy lény—király és úr a lelkek vagy érző lények alacsonyabb osztálya fölött, mégis egy közülük, —földi lény, emberi, állati lélek; és mégis oly nagyszerüen épittetett föl eredetileg (Ádámban), hogy helyesen volt leirva, mint az Isten képmása—annak képmása, aki teremtette.

Az ember, mint lélek az alsóbbrendü állatoktól vagy lelkektől. szervezetének alkotásában különbözik: nem csak egyenes alakja mutatja felsőbbségét; bizonyitják ezt felsőbb szellemi adományai is, melyek az Istenhez hasonlók és az ő ábrázatán tükröződnek. Inkább szellemi és erkölcsi adományai, mint fizikai formájára nézve teremtetett az ember Isten hasonlatosságára. Bár sok alacsonyabbrendü állati lélek vagy lény bir itélő [327] erővel és mutatkozik ez ezerféle utakon, mégis mindegyiknek van olyan szinvonala, melyen tul nem halad­hat; de az ember itélöereje szinte korlátlan, mert „az Isten képmására“, „annak hasonlóságára, aki teremtette“, van alkotva. És az ember bünbeesése és ezer éves sötétségben és lealacsonyodásban való élete dacára mégis látjuk rajta az Isten hasonlóságát—különösen azokban, akik elfogadták a Krisztus szolgálatát az Istennel való kibékülésben és ismét az „Isten fiai“ lettek s akik igyekeznek hasonlók lenni az Isten drága Fia képmásához.

Például: lovak, kutyák és madarak megtanithatók sok szóra, ugy, hogy megértik az élet dolgaihoz szükséges dolgokat. Gyakran elárulják itélö képességüket és némelyek számolni is képesek—egész huszig: de ki pró­bálna egy lovat, kutyát vagy madarat algebrára, mértanra vagy csillagászatra tanitani? Az alsóbbrendü állatok közül a legmagasabbakat meg lehet tanitani az erkölcsi tisztesség és kötelesség bizonyos fokaira, gazdáik iránt—hogy ne öljenek juhot, ne harapjanak, ne rugjanak stb., de ki próbálná megtanitani ez oktalan állatoknak a tizparancsolatot? Megtanithatjuk őket bizonyos fajta szeretetre gazdáik és barátaik iránt, de ki gondolna rá, hogy megtanitsa őket szeretni és tisztelni az Istent, vagy többet, mint pusztu türelmet érezni azon ellenségeik iránt, akik rosszul bántak velük?

A pont, amit meg kell jegyezni az, hogy mindezen különbségek nem azért vannak, mintha az alsóbbrendű állatok különböző lehelletét vagy lelkét kapták volna az életnek, mert, mint láttuk, „ugyanazon egy lélek van mindenikben“ (Pred. 3:19); sem, mert az embernek van lelke és az alsóbbrendü állatnak nincs, mert, mint láttuk, mindenik lélek. De, mint láttuk, s mint minden ember bizonyitja, mindegyiknek különböző testi szervezete van, mely különböző jellemet ad nekik, s mely egyedül állapitja meg az egyiket magasabb, másikat alacsonyabb fokán az értelemnek. Jegyezzük meg továbbá, hogy nem az alak és a nagyság adja a kiválóságot vagy felsőbbséget, különben az elefánt és a bálna lennének a föld urai; a kiválóság a szervezet minősé- [328] gében van, melyet főként az agy berendezése és müködése képviselnek.

Az ember tehát a legkimagaslóbb alakja a földi teremtményeknek, —„földből való, földi“—és kiválósága elmebeli berendezésén alapul,—nem fejlődésén, hanem a Teremtő ajándékán.

„AMELY LÉLEK VÉTKEZIK, ANNAK KELL MEGHALNI“.

Teljesen összhangban az eddigiekkel, de teljes ellentétben e tárgyról táplált szokásos nézetekkel ugy találjuk, hogy az Irás ismételten kijelenti azon lélek halálát, melyről az emberi bölcsészet és az énekeskönyv —theologia leghatározottabban hirdeti, hogy elpusztithatatlan. Olvassuk például, hogy Urunk, mikor váltságdi­junk lett, „halálra adta lelkét (életét.") „Önlelkét áldozatul adta.“ (Ésa. 53:10-12) Ez szükséges volt, mert Ádám lelke halálra itéltetett és az igéret az emberiség számára a lélek vagy lét megváltása a halál hatalma alól. „Csak Isten válthatja ki lelkemet a Seol kezéből.“ (Zsolt. 49:15) És mint láttuk, mivel minden lélek igy megváltatott egy megváltással, ezért a mi barátaink—az egész emberiség—„alvóknak“ neveztetnek „a Jézus­ban.“ —1 Thess. 4:14.

Megjegyezzük itt, hogy az apostol e kifejezésben pusztán a szentekre hivatkozhatott, mikor azokról beszél, akik „Krisztusban" vannak, mert akiket „ujteremtések­nek“ nevez, csak azok, akik az Istentől fogantattak a szellem által, örökösségre a Krisztussal, mint az ő Egyháza testének tagjai. De „azok, akik alusznak Jézus­ban“, az egész emberi-nemet magában foglalják, mert Urunk Jézus engesztelés volt a mi büneinkért és nem csak a mienkért, hanem az egész világ bünéért és ő ez áldozata által a mi Életadónk s nem csak a mienk, hanem az egész világ számára Életadó-az elfogadás bizonyitéka és alkalma a többség számára, a jövőben nyilvánul meg. —1 Ján. 2:2; 1 Tim. 2:4-6.

Hogy az apostolnak ez a gondolata volt, világos az összefüggésből. Itt buzditja a hiveket, hogy ne bánkódjanak ugy, mint mások, akiknek nincs reménységük [329] és a reménység okát azon tényben találja, hogy Jézus meghalt az emberek büneiért és felámadott az ember megigazitására s igy van, hogy minden, aki „alszik Jézusban" a törvény szerint megszabadult a halál itéletétől és megközelithető Jézus által, hogy az isteni erő által a halálból kihozassék. Ha az apostol azt mondta vagy azt értette volna, hogy csak a szentek ál datnak igy meg Jézus által, könnyen látható, hogy az akkori és mai hivők kevés vigasztalást leltek volna szavaiban, mert a hivők barátainak nagy többsége akkor is és most is nem nevezhető szenteknek: és ha a halál álmából való fölébresztés csak a szentek számára szándékolt áldás lett volna, a gondolat, vigasztalás helyett annak ellenkezője, szomoruság és aggodalom lett volna. De az apostol az egész világra, mint olyanokra utal, akik alszanak Jézusban, bár senki sem tudja ezt ebből a szempontból csak a mennyei Atya és az ő megszentelt népe, akiket ő tanitott az ő jövő kegyelmes terveiről az igazság Igéje által, hogy örvendezhessenek az isteni jóság szélességének és hosszuságának, magasságának és mélységének és „ne bánkódjanak, mint azok, akiknek (ily alapos) reménységük nincsen.“

Mint a természetes alvás, ha mély, teljes öntudatlanságot föltételez, ugy a halál, a jelképi álom is:—a teljes öntudatlanság korszaka,—több, mint ez, a teljes nemlét korszaka, kivéve az Atya szándékában és hatalmá­ban való fenntartást. Igy a halálból való felébredés: a helyreállitottak számára az öntudat föléledését jelenti azon pontos pillanatból és álláspontról, amelyben tudatukat elvesztették a halál által. A közbeeső időre nézve annak fölfogása hiányozni fog. A fölébredés pillanata a legközelebbi pillanat lesz a halál pillanata után, amiről a tudatos fölfogás meggyőződik, mert ujból az előbbi öntudat lesz ismét visszaállítva.

Ugyanezt az állapotot jegyezték föl emberekről, akik sérülésekett szenvedtek, melyek nyomást gyakoroltak az agyra s igy ideiglenesen elvesztették eszméletüket anélkül, hogy meghaltak volna. Az lyen esetekben, mikor az agy nyomása agylékelés utján megszüntettetett, az illető hirtelen visszanyerve öntudatát, számos eset- [330] ben befejezte a mondatot, melyet a gondolkodás, félbeszakitó esemény miatt félbenhagyott, mert az isteni erő teljesen lemásolja az agy minden tekervényét és megeleveniti azokat. Igy a fölébredés idejében az emberiség világa általában ugyanazon szavakkal és gondolatokkal ébred föl, amelyekkel meghalt. De ne feledjük, hogy itt a világról beszélünk általában és nem a választottak és a világból különöskép kiválasztottak osztályáról, vagyis az Egyházról, a Krisztus testéről, melynek része lesz az első föltámadásban és sok tekintetben különböző tapasztalatokat él át azoknál, akik e kiválasztott osztályon kivül vannak.

De bár, mikép az Ádám-féle halál az isteni terv és a váltság által, a lét elpusztulásából, annak fölfüggesztésévé válik, álomnak neveztetve, mégis azt találjuk, hogy az Irás határozottan állitja, hogy a halál álmából való föléledés vagy fölébredés után minden egyéntől saját magától függ, hogy tökéletességre és életre megye a dicsőséges Krisztus vezetése, kormányzata vagy gyámsága alatt vagy szándékosan elhatározva és makacsul a bün utját választja. Ha az utóbbit választja, megnyeri az eredetileg Ádámnak kijelölt büntetést, t. i. halált, de többé nem az Ádám-féle halált, az Ádám bünének büntetését, hanem a halált, amely második halálnak neveztetik. Ez a második halál sehol sem emlittetik e szóval álom, sem a legkisebb célzás nincs affelöl, hogy belőle van föltámadás. Ellenkezőleg, ugy jelöltetik, mint „örök veszedelem az Úr ábrázatától, egy tartós, örökös halál és semmi remény arra, hogy valaha valaki feltámasztatnék belőle.“ —2 Thessz. 1:9.

E megváltott és fölébresztett osztály, mely általában próbáját az Ezerévi korszak alatt állja, meg, az, melyről az Irás mondja: „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia.“ (Ezék. 18:20) Hogy az Irás e helye nem alkalmazható általában a jelen időkre, világos három dologból:

1. Értelmetlen lenne, jelenkorban, mikor mindenki meghal,—szentek és bünösök.

2. Kifejezést nyer a második mondat alakjában és az egyéni cselekedeten alapul, ami szintén nem alkalmaz- [331] ható a jelenkorra, mert most mindnyájan „egy ember miatt“ halnak meg s a halál itélete, mely reá jött, közvetve az egész emberi-nemet éri, Ádám összes leszármazottjait, amennyiben egy embernek a bűnesete által a bűn és a bűn által a halál mindenkire elhatott. —Róm. 5:12.

3. Az összefüggés megmutatja, hogy ez a hely különösen azokra vonatkozik, akik megszabadultak az Ádám-féle büntöl, mely ma általában uralkodik. Különös alkalmazása tehát a következő korszakra az Ezerévi korra kell, hogy alkalmaztassék. Jegyezzük meg az öszszefüggést, nem feledvén, hogy a zsidó korszak törvényszövetsége megfelelt a Milleniumi korszak szövetségének, kivéve, hogy az utóbbinak jobb közbenjárója lesz, aki képes és kész támogatni és segiteni mindazokat, akik nem akarattal és nem szándékosan elkövetett büneiket, de kegyelmességet gyakorol velük, hogy hibaikból fokonkint kiemelkedjenek.

A kontextus kijelenti: „És nem lesz többé közmondás lzráelben: Az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott el benne. Ellenkezőleg, minden lélek magáért lesz felelős az Istennek és amely lélek vétkezik, annak kell meghalni. A fiu ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiu vétkét: az igazon legyen az ő igazsága és a gonoszon az ő gonoszsága.“ (Ezék. 18:2, 4, 20) Világos, hogy ez az idő még nem jött el. A gyermekek még „elvásolják fogukat“ a bün egrese miatt, melyet atyáik ettek meg; még az átöröklés törvénye alatt vagyunk; még mind az Ádám bűnéért és nem a saját bünéiért halnak meg az emberek. Ennek bizonyságául jegyezzük meg a letagadhatatlan tényt, hogy az emberi családnak szinte fele hal meg gyermekkorban, anélkül, hogy elérte volna a saját magánnyugvó megitélés vagy felelősség korát. Ki nm látja, hogy a nehány napos vagy hónapos haldokló és elhaló csecsemő nem a saját büneiért halhat meg, hanem meghal, mert tagja az Ádám nemének, mely még az Ádám atyára kimondott átok alatt van: „Halálnak halálával halsz meg!“ Érökölte a maga részét az átokból és örökölni fog egy részt az Isen áldásából is Krisztus által a jövő felébredésben, [332] amely felöl a Kálvárián bevégzett nagy kibékülés biztosit.

Forduljunk Jeremiás 31:29-34-hez s ott azt találjuk, hogy másik hivatkozásban pontosan ugyanazon föltételekre, melyeket Ezékiel emlit, csak Jeremiásnál sok kal világosabb részleteket találunk, melyek mutatják, hogy ez az állapot nem a jelen, hanem a jövő korszakra vonatkozik. Jeremiás igy szól:

„Ama napokban nem mondják többé: Az atyák ették meg az egrest és a fiak foga vásott el tőle, sőt inkább ki-ki (aki meghal) a saját gonoszságáért hal meg, minden embernek, aki megeszi az egrest, tulajdon foga vásik el bele.“

E szavak: „ama napokban“, világosan a Krisztus uralma alatti helyreállitás jövő korára s nem a bün és uralma alatt álló jelen korra utalnak. Jegyezzük meg, hogy a próféta folytatja az Ezerévi korszak jellemvonásai leirását, szólván az ujszövetségről, mely megerő sittetik Izráellel és Judával, az örök szövetségről, mely alatt az Adám-féle áldások és igéretek régóta várt részét megnyerik, amikor alkalmat nyernek az örök életre. —Rómabeliek 11:26-31.

Ugyanez a gondolat, hogy a halál ujból a bün büntetése lesz, minden, az Ádám-féle halálból megváltott számára, ha, miután az Isten kegyelmének ismeretére jutottak, e kegyelmet hiában nyerték, látszik Urunk saját szavaiból: ,,Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket meg nem ölhetik (ne féljetek azoktól, akik a jelen életet veszik el, mely ugyis a halál itélete alatt van; hanem emlékezzetek rá, hogy meg vagytok váltva, s hogy a jövő élet lehetősége előttetek áll, és hogy senki sem rabolhat meg benneteket attól, amit az Isten készitett nektek a Krisztus Jézusban való váltság által), hanem attól féljetek inkább, aki mind a testet, mind a lelket elvesztheti a gyehennában.“ (Máté 10:28) Itt az Isten hatalma a lélek elpusztitására határozottan állitva van és pedig kétségtelen tekintély által. Tudjuk, hogy egy szófacsaró theologia igyekszik elferditni az Irást és azért azt állitja, hogy ez azt jelenti, hogy az Isten képes elpusztitni a lélek boldogságát a gyehennában, [333] de képtelen elpusztitani magát a lelket. Azt feleljük, hogy ez az Irás elcsavarása és elferditése oly módon, mely nem fog késni gonosz következményeket hozni azokra, akik „meghamisitják az Isten igéjét.“  Másutt* megmutatjuk, hogy a „gyehenna“ szó itt a „második halált“  jelenti,-teljes pusztulást-minden lélek számára, mely nem akarja meghallani az Isten nagy Prófétáját alkalmatos időben, amikor világosan beszél az összes népekhez, mint most beszél példázatok és homályos mondások által, melyeket csak az Egyház fejthet meg.—Csel. 3:23; Máté 13:11.

* Mit mond az Irás a pokolról?

Azt állitjuk azért, hogy az Irás kétségtelenül kijelenti, hogy az ember lélek vagy létező; hogy létjogát, mely isteni adományon alapult, elvesztette a bün által, s hogy most az isteni itélet átka vagy büntetése a halál alatt van; hogy az ember előjogait és jogait megvásárolta az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenekért; hogy ennek következtében a halált nem halálnak kell számitani, teljes pusztulásnak, hanem csak ideiglenes „alvásnak“, melyből az emberiség világa fölébresztetik Megváltója által a Milleniumi korszak föltámadása reggelén.

ZAVAR HELYTELEN FORDITÁS MIATT.

Nem csodálkozunk, ha azt találjuk, hogy mivel borzasztó tévelygő gondolatokat táplálnak affelől, hogy mi a lélek, mi a szellem, mi a valódi ember, a mi közönséges magyar Bibliaforditóink nagyon megzavarodtak: és erölködve, hogy összhangba kényszeritsék a forditást saját előföltételezett eszméikkel e tárgyról, tizszeresen összezavarják a rendes olvasót. Ugy elrejtették és elcsavarták a szavak jelentését, hogy az olvasónak különösen nehéz átlátni a kettős nehézségen: 1) a tárgyról való tanitás és 2) e hamis tant támogató helytelen forditás nehézségén. [334]

Mégis isteni kegyelem folytán most már minden fajta segitséggel rendelkezünk ugy, hogy a rendes képzettségü férli vagy nő a mellette levő eszközökkel jobb betekintést nyerhet az egész tárgyba, mint maguk a forditók. Három mü van, mely az angolul olvasóknak türhetően világos bepillantást nyujt a közönséges Biblia­forditásba és világosan megmutatja, hogyan forditották az eredeti zsidó és görög szövegeket. 1. Az Angol Zsidó és Görög Szótár a Szentirás Számára (felekezetközi). 2. Young tanár Elemző Szótár a Bibliához (presbiteriánus). 3. Dr. Strong Kimeritő Szótára (methodista). Mindezek az Irás minden szavát adják és az eredetit is, melyből származott. És bár megneveztük a különböző felekezeteket, melyeket e Szótárok irói képviselnek, örömmel mondhatjuk, amennyire észrevettük, felekezeti előitéletek nem szólnak bele egyik pontosságába sem. Bár valamennyire különböző utakon haladnak, bizonyságuk összhangzó és pontos, köztük különbség csak alkalmasság és használhatóság dolgában van. Itt sorra fogják venni minden jelentését, amelyek a Bibliában ugy az ó-, mint az uj-testamentumban előfordulnak, melyek ilykép világosan és félreérthetetlenül tisztázni fogják minden olvasó előtt az eddig érthetetlen dolgokat, egy szóval a valóságos tényt.

E főmüveket vizsgálva, mit találunk? Azt, hogy a zsidó szót, nefes, mely rendesen (436-szor) lélek értelmében áll az egész ószövetségben, s amely „érző lényt“ jelent, 36-szor különbözőkép forditják, mint következik: „bármely“ 4-szer; „étvágy“: 2; „állat“: 1; „test“: 4; „lehellet“: 1; „teremtmény“: 9; (1 Móz. 1:21, 24; 2:19; 9:10, 12, 15, 16; 3 Móz 11:46, kétszer) „halott“: 5; „halálos“: 1; „vágy“: 3; „elégedetlen“: 1; „hal“: 1; (Ésa. 19:10) „szellem“: 2; „kapzsi“: 1; „bir“: 1; „ő“: 1; (Zsolt. 105:18) „sziv“: 15; „szivet“: 1; „maga“: 1; „ő“ (nő): 1; „maga“ (fi): 4; „élet“: 100; „vágy“: 2; „ember“: 2; „engem“: 3; (4 Móz. 23:10; Bir. 16:30; 1 Kir. 20:32); „elme“: 15; „testi“: 1; (Zsolt. 131:2) „valaki“: 1; (3 Móz. 4:27) „maga“: 1; (Péld. 14:10) „személy“: 24; (1 Móz. 14:21; 36:6; 4 Móz. 31:19; 35:11, 15, 30; 5 Móz. 10:22; 27:25; Józs. 20:3, [335] 9); „tetszés“: 3; „maga“: 21; „ölni“: 1; „dolog“: 2; (3 Mózes 10:10; Ezékiel próféta 47:9) „akarat“: 3 ; „ti“: 3.

A görög szó psüché (érző lény) az ujszövetségben megfelel nefesnek „léleknek“ fordittatik 56-szor; fordittatik „elmének“ 3-szor (Csel. 14:2; Fil. 1:27; Zsid. 12:3) „szivnek“ 1-szer (Efézusbeliek 6:6), ,,életnek“ 41-szer.

A forditás e különbségei közül egyik sem szolgált annyira az igazság elhomályositására, mint ez utóbbi. Arra irányult, hogy azt a benyomást ébressze, hogy az élet egyik dolog és lélek vagy lét másik dolog; és táplálta azt a gondolatot, hogy az ember elveszitheti az életét anélkül, hogy lelkét, létét elveszitse. A következő példákban a psüché szó életnek van forditva, de jobban kikerülte volna a félreértést, ha létnek vagy léleknek forditották volna:—

„A gyermeknek életét (psüché—lélek, lét) keresik vala.“—Máté 2:20.

„Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek (psüché—lélek, lét) felől, mit egyetek vagy mit igyatok.“ —Máté 6:25

„Avagy nem több-é az élet (psüché—lélek, lét), mint az eledel?“  —Máté 6:25.

„Aki megtartja az ő életét (psüché—lélek, lét), elveszti azt, s aki elveszti az ő életét (psüché—lélek, lét) én érettem megtalálja azt.“ —Máté 10:39.

„Az embernek Fia . . . jött, hogy adja az ő életét (psüché—lélek, lét) váltságul sokakért.“—Máté 20:28.

„Szabad-e . . . életet megmenteni vagy kioltani? (psüché—lélek, lét.“) —Márk. 3:4.

„Mert valaki meg akarja tartani az ő életét (psüché—lélek) elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét (psüché—lélek, lét) én érettem és az evangéliumért, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész viláogt megnyeri is, lelkében (psüché—élet, lét) kárt vall. Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért (psüché—élet, lét?“) (Milyen kevés olvasó tudja, hogy „élet“ és „lélek“ mindegyk ktszer használva az Irás e helyén, ugyanazon görög psüché szótól származnak). —Márk 8:35-37. [336]

„Az embernek Fia azért jött, hogy életét (psüché—lélek, lét) váltságul adja sokakért.“ —Márk. 10:45.

„Szabad-e. . . az életet (psüché—lélek, lét) megtartani vagy elveszteni?“ —Luk. 6:9.

„Mert aki meg akarja tartani az ő életét (psüché—lélek, lét) lveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét (psüché—lélek, lét), én érettem az megtartja azt.“ Mert mit használ az embernek, ha mnd e világot megnyeri is, ő magát pedig elvesziti vagy magában kárt vall?“ —Luk. 9:24.

„Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszitse az emberek életét (psüché—lélek, élet), hanem, hogy megmentse.“ —Luk. 9:56.

„Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek (psüché—lélek, lét) felől, mit egyetek, sem a ti testetek felől, mivel öltözködjetek. Az élet több, hogy nem az eledel s a test, hogy nem az öltözet.“ —Luk. 12:22, 23.

„Ha valaki én hozzám jő és nem gyülöli (nem szereti kevésbé) az ő atyját sé anyját, feleségét és gyermekejt, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét (életét) (psüché—lélek, lét) is, nem lehet az én tanitványom.“ —Luk. 14:26.

„Valaki igyekezik az ő életét (psüché—lélek, lét) megtartani, elveszti azt és valaki elveszti az ő életét (psüché—lélek, lét), megeleveniti azt.“ —Lukács evangéliuma 17:33.

A gondolat ez utolsó és több megelőző szövegben az, hogy az Úr népének emlékeznie kell rá, hogy jelen létezésük vagy létük helálos itélea alatt áll; de hogy az isteni kegyelem gondoskodott megváltásról—nem a lét folytatása, hanem megelevenités, föltámadás ujra élés által. Ez Evangéliumi korszak hivása, hogy letegyük életünket az Úr szolgálatában, mint élő áldozatok, követvén Megváltónk példáját; az igéret emellett, hogy minden Krisztusban hivő, aki igy tesz, hüségesen osztozik vele az isteni természetben az első föltámadás munkája által. Igy vissza nyerik ismét lelküket, létüket, „élettel (zóé) bőségesen.“ —Ján. 10:10.

„A jó Pásztor életét (psüché—lélek, lét) adja a juhokért (Urunk „önlelkét áldozatul adta; lelkét áldozatul [337] adta a bünökért.“ —Ésaiás 53:10, 12; János evangéliuma 10:11.

„És az én életemet (psüché—lélek, lét) adom a juhokért.“ —János 10:15.

„Én leteszem az én életemet (psüché—lélek, lét), hogy ujra fölvegyem azt, (az Isteni igéret és erő folytán a föltámadás által.“) —Szent János evangéliuma 10:17.

„Aki szereti a maga életét (psüché—lélek, lét) elveszti azt, és aki gyülöli a maga életét (psüché—lélek, lét) e világon örök életre megnyeri azt.“ —János evangéliuma 12:25.

A gondolat itt az, hogy az Isten iránti hüség a jelen gonosz körülmények között és az önkéntes föláldozása mindennek az Isten, az igazságosság és embertársaink szolgálatára—és igy az isteni gondoskodás szerint érdemesnek itéltetik a lét (lélek, élet) fenntartására a jövő fölmentés sokkal kedvezőbb körülményei között. Aki szereti a dolgok jelen állapotát és a jelen idő mulatságait és kedvteléseit többre becsüli, mint az Isten iránti engedelmességet és igazságosságot, igy méltatlannak mutatja magát arra a jövő létezésre, melyet az Isten ajánlott fel, méltatlannak arra, hogy megnyerje lelkét, lételét, helyreállittatván tökéletességre az első föltámadáskor.

„Az életedet adod érettem (psüché—lélek, lét.“) —János 13:38.

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét (psüché—lélek, lét) adja barátaiért.“ —János 15:13.

„Kik életüket tették kockára (psüché—lélek, élet.“) —Csel. 15:26.

„Ne háborogjatok, mert a lelke (psüché—élet, lét) benne van, (nem mult ki, nem lehelte ki a létet.“) —Csel. 20:10.

„Az én életem (psüché—lelkem, létem, életem) sem drága nékem, csak hogy elvégezhessem az én futásomat örömmel.“ —Csel. 20:24.

Az apostol megtanulta, hogy helyesen tekintse a jelen létet, csekély értékü gyanánt a jövő feltámadásban [338] igérettel összemérve. Nem tartotta „drágának“, értékesnek abban az értelemben, hogy többre becsülte volna, mint az Úrat, az Úr kegyelmét és az alkalmakat, hogy szolgálja az Úr ügyét. Kész volt áldozni és föláldoztatni a Mester szolgálatában, remélvén, hogy eléri az első föltámadást, mint világosan mondja a Fillippibeliek 3:8-11-ben.

„Férliak, látom, hogy nemcsak a teréhnek és a hajónak, hanem a mi életünknek (psüché—lélek, lét) is nagy kárával történik e hajózás.“ —Cselekedetek könyve 27:10.

„Egy lélek (psüché—lélek, lét) sem vész el közületek.“ —Cselekedetek 27:22.

„Egyedul maradtam és az én életemet (psüché—lélek, lét) keresik.“ —Róm. 11:3.

„Akik az én életemért (psüché—lélek, lét) saját nyakukat tették le.“ —Róm. 16:4.

„Mert a Krisztus dolgáért jutott majdnem halálra, kockára tévén életét (psüché—lélek, lét), hogy kárpótoljon engem azért, hogy a nékem tett szolgálatoknál ti nem voltatok jelen.“ —Fil. 2:30.

„Hogy ő az életét (psüché—lélek élet) adta érettünk, (kiontotta lelkét halálra; lelkét föláldozta a bünökért), mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket (psüché—­lélek, lét) a mi atyánkfiaiért.“ —János első levele 3:16.

„A tengerben levő teremtett állatoknak harmadrésze, amelyekben élet (psüché—lélek, lét) vala, meghala.“ —Jel. 8:9.

„És az ő életöket (psüché—lélek, lét) nem kimélték mindhalálig.“ —Jel. 12:11.

Ha egyszer világossá tettük magunk előtt a lélek kérdését s világosan megértettük, hogyan használtatik a nefes és psüché szó az Irásban az ihletett irók által, ez eloszlat minden titokzatosságot, mely eddig a lélek és szellem rejtett szavait födte, melyek nem csak a tudatlan, de sok müvelt ember előtt is valami határozatlant, leirhatatlant és fölfoghatatlant jelentettek.

De senki se gondolja, hogy a test a lélek: ez tévedés, mint Urunk szavai világosan mutatják: „Az Isten meg – [339] semmisitheti a lelket és a testet.“ De más oldalról nem lehet lélek, érző lény—test,—égi vagy földi, lelki vagy testi test nélkül.

Ha nézzük a Mózes I. könyve értesitését az ember teremtéséről, látjuk, hogy a test formáltatott először, de az nem volt ember, lélek, lény, mig meg nem elevenittetett. Voltak szemei, de nem látott, fülei, de nem hallott, szája, de nem beszélt, nyelve, de nem izlelt semmit, orra, de szagolni nem tudott, szive, de nem dobogott, vére, de ez hideg, élettelen volt, tüdeje, de nem mozgott. Nem ember, de holttest, élettelen emberi test volt.

A második lépés az ember teremtésének folyamatában volt, életet, adni az alkalmas módon „formalt“ és minden módon előkészitett testnek és ez ezekkel a szavakkal van leirva: „lehelt az ő orrába életnek lehelletét.“ Mikor egészséges ember vizbe ful és az élet teljesen föl van függesztve, az életrekeltés, mint mondják, ugy történik, hogy a karokat s igy a tüdőt fujtató gyanánt használják s igy fokozatosan helyreállitják a lehelletet az orrlyukakban. Az Ádám esetében természetesen semmi munkát sem kivánt ez a Teremtő részéről, hogy a tökéletes szervezetbe, melyet teremtett, a környező levegő életadó oxigénjét lehellje.

Mihelyt az életre keltő lehellet bement, a tüdők kitágultak, a vértestek oxigénnel lettek ellátva és megindultak a szivhez, amely tovább szállitotta a test minden részébe, fölélesztvén a már elkészitett, de eddig alvó idegeket érzéklésre és erőre. Egy pillanat alatt elérte az erő az agyat és megkezdődött a gondolkozás, észrevevés, itélet, látás, tapintás, izlelés, érzés és szaglás. Ami élettelen emberi szervezet volt, emberré, érző lénnyé vált; az „élő lélek”-állapot, mely a szövegben emlittetik, beállott. Más szavakkal, a kifejezés „élő lélek”, sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint ez a kifejezés „érző lény”, t. i. lény, mely képes az érzékelésre, észrevevésre, gondolkozásra.

Továbbá, bár Ádám szervezete tökéletes volt, szükséges volt neki fönntartani az életét, lelkét vagy érző lényét, az élet fái gy^-ümölcsében való részvétel által. És [340] mikor bünbe esett, az Isten kiüzte öt a kertből, „hogy ki ne nyujtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról (többesben fáiról) is, hogy egyék és örökké éljen t. i. (folytonos evés által.“) (1 Móz. 3:22) Hogyan oszlanak szét a köd és a titokzatosság az Isten Igéjéböl származó igazság világossága előtt!

Mégis a bűnbeesés és halál miatt az ember állapota távolról sm olyan, mint volt eredeti tökéletességében, mikor „igen jó“-nak jelentette ki a legfőbb Biró, ugy, hogy a gondolkozás alsóbb szervének müvelése és a magasabb értelmi képességek használatának elhanyagolása folytán e magasabb képességeknek megfelelő agyszervek elsatnyulnak ugyan, mégis e szervek meg vannak és fejlődésképesek, amely eset nem áll az állati teremtés csaknem oly tökéletes egyéneire. Igy van, hogy a Teremtő ez által különböztette meg az embert az állattól, hogy magasabb és finomabb szervezettel látta el. Hasonló teste, csontjai vannak, ugyanazt a levegőt szivja, ugyanazt a vizet issza és hasonló táplálékkal él és mind lelkek, vagyis értelmes teremtmények; de az ember a maga jobb testével birtokában van magasabb értelmi képességnek és őt a Teremtő egészen különböző szinvonalon kezeli. Aminő arányban a bün lealacsonyitotta az embert a Teremtőhöz való eredeti hasonlóságától, mondják „állatinak“,—inkább emlékeztet az állatra, magasabb és finomabb érzékenységétől megfosztva, amelyet az ember bünbeesése előtt tényleg birtokolt.

Azok, akiknek értelmi szemük kezd megnyilni e tárgy számára, ugy, hogy látják, hogy a szó „lélek“ értelmet, lényt és a „lehellet“ vagy „élet lelke“, az életre való isteni erőt jelenti, az előbbiekből könnyen beláthatják, hogy minden teremtmény, mely öntudattal rendelkezik, elsősorban test vagy szervezet, másodszor az élet lelke megeleveniti, harmadszor létező, lény, lélek, mint ezek eredménye. Példaképen, amely sokakat segithet, hogy megragadják a gondolatot, emlithetjük a hasonlóságot a hő és a lélek között. Ha egy csomó szenet helyezünk el kedvező köülmények között, utat engedve hozzá a levegő oxigénjének, aztán meggyujtjuk, uj do- [341] log áll elő—a hő. A szén nem hő, bár rendelkezik bizonyos tulajdonsággal, mely kedveső körülmények között hőt fejleszthet; az oxigén sem hő, mégis kedveső körülmények között egyik alkatrésze lehet a hő előállásának. Igy tovább vive a hasonlóságot, a test nem a lélek, bár a testben megvannak a lélekhez szükséges tulajdonságok; sem az élet lehellete vagy lelke nem a lélek; —hanem az az erő, amely az Istentől jött és mely szükséges az érző termtés létrehozására. A test, ha alkalmasan egyesül az élet lelkével vagy lehelletével, uj dolgot hoz létre—a létezőt, a lelket, az érző öntudatos lényt.

És a szétmoblás folyamata, a halál is összhangban van e tényekkel. Ha az élet lelke vagy lehellete visszavonatik, halál következik be. Most a kérdés ez: mi hal meg? Az élet lelke vagy lehellete hal-e meg? Bizonyára nem; az sohasem volt érző lény, az elv vagy erő, mint elektromosság; annak nincs gondolata, nincs érzése, nem halhat meg. A test hal-e meg? Felelünk: Nem. A test elvesztheti az életet, mellyel az Atya megeleveniti, de a test, mint olyan, az élet lehelletétől vagy lelkétől külön, nem birt sem tudatossággal, sem érzéssel, sem érzékeléssel és ezért nem lehet róla mondani, hogy meghalt; élettelen volt mileőtt az élet lehellete vagy lelke beléje jött; élővé lett, mikor az élet lehellete vagy lelke belé költözött; élettelenné válik, vagyis halottá ismét, mikor az élet lelke visszavonatik tőle.

Mi hal meg hát? Azt feleljük, hogy a lélek hal meg—az érző lény megszünik. Emlékezzünk rá, hogy az érző lényt az élet lehelletének vagy lelkének a szervezettel való egyesülése hozta létre, s hogy a kettő elválasztása vagy szétválása okozza az élet megszünését, a halált. Hogy ez igaz az alsóbbrendü állatokról, senki sem teszi kérdésessé; de nem egyformán igaz-e az emberről, a legmagasabbrendü állatról, aki az Isten értelmi képmására és erkölcsi hasonlóságára teremtetett? Nem kevésbé igaz és egyformán világosnak kell lennie minden gondolkozó elme előtt. Tudjuk, hogy nehány helyét az Irásnak el lehet csavarni és félre lehet érteni, hogy ellentmondjon ezen föltevésnek, de a maga helyén meg [342] fogjuk vizsgálni ezeket és teljes összhangban fogjuk találni az előadottakkal.

Vegyünk más példát az emberi és állati test, szellem és lélek viszonyának megvilágitására: egy meg nem gyujtott gyertya megfelel az élettelen emberi testnek vagy tetemnek, a gyertya meggyujtása megfelel az élet szikrájának, melyet eredetileg a Teremtő adott belé; a láng vagy világosság megfelel az érző lénynek vagy értelemnek vagy a lelki tulajdonságnak; az oxigénnel ellátott légkör, mely egyesül a gyertya szenével s támogatja az égést, megfelel az élet lehelletének vagy az élet lelkének, mely egyesül a fizikai szervezettel a lélek vagy értelmes lét előhozására. Ha valami baleset történik, mely elpusztitja a gyertyát, a láng, természetesen megszünik; igy, ha az emberi vagy állati test elpusztul, mint betegség vagy baleset folytán, a lélek, a lény, értelem, személyiség megszünik. Vagy, ha a gyertya lángjának levegővel való ellátása  megszünik, eloltás, elfuvás vagy a gyertya viz alá meritése által, a láng kialszik, még ha a gyertya sértetlen marad is. Igy a lélek, élet, lét az embernél vagy állatnál megszünik, ha az élet lehellete fuladás vagy tetszhalál által megszünik, mig a test aránylag egészséges maradhat, anélkül, hogy valami változás menne végbe rajta.

Mint a meggyujtott gyertya kedvező körülmények között más gyertyák meggyujtására is használható, de az egyszer kioltott láng sem magát nem képes ujból meggyujtani, sem más gyertyákat, ugy az emberi és állati test, mig él, mint élő lélek vagy lény, képes isteni elrendezés alapján meginditni vagy tovább terjeszteni más lelkeket vagy lényeket—az utódot: de mihelyt az élet szikrája kialszik, a lélek vagy lét megszünik és minden erő a gondolkozásra, érzésre és szaporodásra megszünik. Ezzel összhangban olvassuk az Irásban Jákob gyermekeiről: „Mindazok a lelkek pedig, akik Jákob ágyékából származtak vala, hetvenen valának.“ (2 Móz. 1:5). Jákob kapta az élet szikráját ép ugy, mint fizikai szerveztét és igy ezek egyesült eredményét lelkét vagy értelmes lényét Izsáktól és innen Ádámtól, akinek egyedül az Isten adta az életet. És Jákob átadta [343] az életet és szervezetet és lelket utódainak s igy az egész emberiségnek.

Egy gyertyát meg lehet gyujtani ismét egy másik erre képessel; de isteni elrendezés folytán az emberi test, mely az élet szikrájától megfosztatik, „elpusztul“, viszszatér a porba, melyből vétetett s az élet szikráját nem lehet meggyujtani ismét benne, csak isteni erő, csoda által. A föltámadás igérete tehát az ujra fölgyujtás, az állati lét vagy lélek ujra meggyujtásának ígérete és mivel lélek vagy lét nem lehet test nélkül és helyreállitott életerő vagy lélek nélkül, következik, hogy a lélek vagy lét igért föltámasztása vagy helyreállitása uj test, uj szervezet adását foglalja magában. Igy az Irás biztosit bennünket, hogy az emberi testek, melyek a porba viszszatérnek, nem állittatnak helyre, hanem a feltámadáskor az Isten ad olyan uj testeket, amilyeneket jónak lát. —1 Kor. 15:37-40.

Az apostol itt kijelenti, hogy a föltámadáskor egy külön osztály érdemesnek itéltetik arra, hogy uj természetet, a testi vagy emberi helyett szellemit kapjon; és mint várhatjuk, megmutatja, hogy e nagy változása a természetnek az által jön létre, hogy ezek különböző fajta testet kapnak. A gyertyát itt ismét föl lehet példakép használni: tegyük föl, hogy a testi vagy emberi természetet egy közönséges gyertya, az uj testet egy ivlámpa-szerkezet példázza.

Bármely erő és bölcsesség mellett, amely kevesebb, mint a mi Teremtőnké, amely a föltámadásról biztositna, joggal félhetnénk valami zavartól vagy tévedéstől, mely által az azonosság elveszne különösen azok részéről, akik a természet nagy változásáról biztosittattak a lelki lényekké való első (fő) föltámadásban való részesedéssel. De határozottan bizhatunk erre és minden dolgokra nézve benne, akivel e tárgyban dolgunk van. Ő, aki ismeri gondolatainkat, ujra meg tudja teremteni azokat az uj agyban, ugy, hogy egyetlen értékes lecke vagy drága tapasztalat sem fog kárba veszni. Ő bölcs, hogy ne tévedhessen és jó, hogy ne lehessen gyöngédtelen; s mindent, amit igért, beteljesit rendkivül bőségesen, jobban, mint mi kérjük vagy várjuk. [344]

Sokan fölteszik, hogy az eltemetett testek állittatnak helyre, atomról-atomra, de ellenkezőleg, az apostol kijelenti: „Nem azt a testet veted el (a halálban), amely majd kikél.“ A lélek, az érző lény az, amelyet az Isten föl akar támasztani a föltámasztó ereje által; s a föltámadásban minden egyes személynek (minden léleknek vagy érző lénynek) olyan testet ad, aminő végtelen bölcsességének tetszik; az Egyháznak, e korszakban választott „menyasszonynak“ lelki testeket; a helyreállitott osztálynak emberi testeket, de nem a halálban elveszitetteket. —1 Kor. 15:37, 38.

Mint Ádám teremtésekor, a szervezet és az élet lehelletének egyesitése érző lényt vagy lelket eredményezett, ugy ezek elválása bármi okból, végét veti az érző lénynek,—megállitván minden fajta gondolatot és érzést. A lélek (t. i. az érző lény) megszünik; a test viszszatér a porba, honnan vétetett; mig az élet lelke vagy lehellete visszatér az istenhez, aki Ádámnak adta volt azt s általa az ő nemének. (Préd. 12:7) Visszatér az Istenhez azon értelemben, hogy többé nem tartozik az ember ellenőrzése alá, mint az első teremtéskor és soha sem nyerhető többé vissza, csak isteni hatalommal. Elismervén e tényt, az Úréi jövő életük reménységét a feltámadás által csak az Istenre és Krisztusra alapitják, az ő most megdicsőült képviselőjére. (Luk. 23:46; Csel. 7:59) Igy tehát, ha az Isten nem tett volna semmi intézkedést az ember jövő életéről a váltság és a megigért föltámadás által, a halál az emberiség összes reményeinek véget vetett volna. —1 Kor. 15:14-18.

De az Isten igy előkészületeket tett a mi uj életünkre és azóta, mióta megismertette az ő csodálatos tervét, akik értelmesen beszéltek és irtak e tárgyról, (pl. az hletett szent irók) mintha meg lettek volna egyezve, a halál és a föltámadás reggele közötti tudattalan közbe­eső időről ugy beszélnek, mint amely alatt az érzékenység (érző lény) föl van függesztve, mint az álomban, valóban, a példa kitünő: mert a fölébredés pillanata hasonlónak fog látszani előttük a föloszlásuk előtti pillanathoz. Pl. olvassuk, hogy a Lázár haláláról szólva. Urunk mondá: „Báratunk Lázár alszik, megyek, hogy [345] felköltsem őt álmából.“ Azután, mivel a tanitványok nehezen értették meg, mondta: „Lázár meghalt.“ (János 11:11) Ha a halálban való tudatosság elmélete helyes, nem nevezetes, hogy Lázár semmi tapasztalatáról sem szólott, amit négy nap alatt tapasztalt? Senki sem állitja, hogy a gyötrelem „poklában“ volt, mert Urunk „barátjának“ nevezte, s ha a mennyei boldogságban lett volna, Urunk nem hivta volna ki onnan, mert az barátságtalan cselekedet lett volna. De, mint Urunk kifejezte, Lázár aludt és ő életre keltette őt, tudatosságra, az ő érző lénye vagy lelke visszatért vagy föléledt és mindez nyilvánvaló kegy volt, melyet Lázár és barátai nagyon megértettek.

Az a gondolat fejeződik ki az Irásban, hogy mi most a halál és álom éjszakájában vagyunk, a fölébredés vagy föltámadás reggelével összehasonlitva. „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm“ (Zsolt. 30:5) —a föltámadás reggelén, mikor az alvók előjönnek a sirokból, mint a próféta kifejezi: „Serkenjetek fel. és énekeljetek, akik a porban (földben) lakoztok.“ —Ésaiás könyve 26:19

Az apostolok is gyakran használják e találó, reménytkeltő és békés beszédmódot. Pl. Lukács azt mondja Istánról, az első vértanuról „elaluvék“ és Pál beszédét közölvén Antiochiában ugvanezt a kifejezést használja: „Dávid elaludott.“ (Csel. 7:60; 13:36) Péter hasonló kifejezést használ, mondván: „Az atyák elaludtak.“ (2 Pét. 3:4) És Pál sokszor használja ezt, mint a következő idézetek mutatják:

„Ha férje meghal (görögben: elaluszik).“ —1 Ko­rinthusbeliek 7:39.

„Legtöbben mind máig élnek, némelyek azonban el is aludtak.“ —1 Kor. 15:6.

„Ha nincsen föltámadás ... akik Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek.“ —1 Korinthusbeliek 15:13­18.

„Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak.“ —1 Kor. 15:20.

„Ime titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el.“ —1 Kor. 15:51. [346]

„Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek atyámfiai, azok felől, akik elaludtak.“ —1 Thess. 4:13.

„Előhozza azokat, akik elaludtak a Jézus által ő vele együtt.“ —1 Thess. 4:14.

Mikor az Ország a helyreállitás ideje alatt eljön, „mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem elözzük meg azokat, akik elaludtak.“ —1 Thess. 4:15.

Ugyanez a gondolat van kifejezve Dániel prófétánál, leirva a föltámadást, szól: „Sokan, akik a porban alszanak, föl fognak ébredni“—és a leirás mutatja, hogy ez alvók közé a jók és gonoszok egyformán bele vannak értve. (Dán. 12:2) „Elaludtak“ békességben, hogy várják az Úr napját,—a Krisztus napját, az Ezerévi napot—teljesen meggyőződve, hogy ő (Krisztus) képes megtartani azt, amit neki tulajdonitottak a napig. (2 Tim. 1:12) Ugyanez a gondolat halad végig az ó-szövet­ségen épp ugy, idöről-időre, hogy az Isten először hirdette Ábrahámnak a föltámadás Evangéliumát; a kifejezés: „alszik atyáival”, igen gyakori az ó-szövetségben. De Jób igen erőteljes nyelven adja elő a dolgot, mondván: „Vajha engem a holtak országában tartanál, rejtegetné1 engemet addig, amig elmulik a te haragod!“ A jelen haldokló idő az Isten haragjának ideje; —a halál átka van mindeneken az eredeti bűn miatt! Mégis azt az igéretet nyertük, hogy kellő időben feloldatik az átok és áldás jön a Megváltó által a föld minden családjaira, azért Jób igy folytatja: „az én hadakozásom minden idejében reménykednék, mignem elkövetkeznék az én elváltozásom“ (akkor) szólitanál (Ján. 5:25) és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezed alkotása után.“ (Jób 14:14, 15) És az ujszövetségi időkben olvassuk Urunk válaszát: „Mindenek, akik a koporsóban vannak, meghallják az Isten Fiának szavát (mely fölhivja őket, hogy ébredjenek és jöjjenek teljes ismeretére az Istennek és az ő örökkévaló élet teljes alkalmára).“ —János 5:25, 28, 29.

Ez a halál-„álom" a teljes tudatlanság korszaka any­nyira, hogy a fölébredettek az időveszteségről semmit sem fognak tudni. Valóban az „álom" a pusztán alkal- [347] mas kifejezés, mert valóban a halott halott, teljesen elpusztult, csak az Isten bölcsessége őrzi meg azonosságát és határozta el Krisztus által főlébredését—ujjászervezését és ujraéledését. És ez valóban ujjáteremtés lesz, —sokkal nagyobb bizonyitéka az isteni erőnek, mint Adám és Éva eredeti teremtése. Ötven billió ujjáteremtése lesz két egyén helyett. Egy helyett végtelen különbözőségek létesitése. Csak Istenünknek van meg az a mindenható bölcsessége és ereje; ő kész és képes végrehajtani. Ez egyike lesz azon jótéteményeknek, melyek a gonosz megengedéséből származnak, hogy annak gyökeres kiirtása az isteni jellem minden vonását ugy megmutatja, amint másképpen nem lenne megtudható és kijelenthető. Az angyalok és emberek előtt egyformán fényleni fog az isteni igazságosság, az isteni szeretet, mint az isteni hatalom s végül az isteni bölcsesség előkészitvén és megengedvén az Isten jellemének olyan kinyilvánulását, melyet minden teremtmény lát és mindegyiknek tulajdonittatik is.

Az Irás bizonysága a halálból való föltámadás szükségességére igen tiszta és nyilt—és hogyan lehet a halottak föltámadásáról beszélni, ha senki sem halott—hanem mint némelyek fölteszik, „akik halottaknak látszanak, elevenebbek, mint valaha voltak“; igy ellentmondván minden értelmes lény öt érzékének ép ugy, mint az Irás pozitiv kijelentésének, hogy „Minden élőnek van reménysége, mert jobb az élő eb, hogynem a megholt oroszlán. Mert az élők (a legértelmetlenebbje is) tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak és azoknak semmi jutalmuk nincs többé, mivelhogy emlékezetök (igen gyakran) elfelejtetett. Mind szeretetök, mind gyülöletök, mind gerjedezésök, immár elveszett és semmi részök sincs (érdeklődésök) többé (zsidóul: olam—hosszu, határozatlan idő) semmi dologban, amely a nap alatt történik ... Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban,* ahová menendő vagy (a te lelked, [348] érző lény, megy). —Pred. 9:4-10; Ésaiás 26:14.

*Seol a halál helyzete vagy állapota a lelket illetőleg, ellentétben a sirral, a holttest számára való sirbolttal, mely a zsidóban gebar. (Zsoltár 30:3; 49:75; 89:48), hol seol = sir. Lásd 2 Krónika 34:28; Jób 10:19; Zsoltár 88:5; e helyeken a gebar sirt jelent. Urunk lelke a seolba ment, a halál állapotába (Zsoltár 16:10; Csel. 2:27), de a „gonoszok közt adtak sirt“ (gebar = sir) neki. —Ésaiás 53:9.

„Az ember reménységét (magában) ugy teszed semmivé. Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy: megváltoztatván az arcát, ugy bocsásd el őt. Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja, ha megszégyenülnek, nem törődik velük.“ —Jób 14:19-21; Ésa. 63:16.

Jegyezzük meg az apostol szavainak fontosságát a föltámadásról szóló hires értekezésében: I. Kor. 15:12-54. Igy szól:—

„Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül föltámadott, mi módon mondják némelyek közületek, hogy nincs a halottaknak feltámadása?“ —1 Korinthusbeliek 15:12.

Ha a halottak nem halottak, hanem elevenebbek, mint valaha, akor nincs halott és bizonyára nem lehet föltámadása a halottaknak. Az apostol nem ezen a véleményen volt, hanem épp ellenkezőleg, hogy a halottak elvesztek, mint az állatok, ha az Isten nem támasztja fel őket; és hogy irántuk táplált reményeink hiu remények lennének a föltámasztás reménysége nélkül. Jegyezzük meg jól minden szavát ez erőteljes érvelésnek a föld egyik legnagyobb gondolkozója tollából. Igy szól:

„Mert ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel (még halott.) Ha pedig Krisztus fel nem támadott, (hanem még halott) hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is (mert a halott Krisztus nem tud semmit és nem segithet senkinek.) Sőt az Isten hamis bizonyságtevőinek is találtatunk (gonosz hitetők vagyunk a helyett, hogy istenileg kijelölt követek lennénk); mivelhogy az Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak fel nem támadnak, Krisztus sem támadott fel.“ [349]

Meg kell jegyezni, hogy az apostol nem erölteti érvét a test föltámadására vonatkozólag, hanem arra, ami a lény, a lélek föltámadását illeti,—„az ő lelke nem hagyatott a sirban (seol, hades.“) (Csel. 2:31, 32) Ha Pál a mi időnk népszerü elméletét vallotta volna a feltámadásról, valami ilyenformát mondott volna: Közületek némelyek beszélnek a test föltámadásáról, mintha ez fontos dolog volna; de valójában a test „teher“, „akadály“, „börtön“ a léleknek, mely sokkal jobban szereti, ha „szabad.“ A test föltámadása, ha megtörténnék, szerencsétlenség lenne és a lélek ujból való leláncolását és erőinek korlátozását jelentené, amely semmi előnnyel nem járna.

Az apostol semmi ilyet nem mondott, mert ez az igazsággal ellenkező lett volna. A lélek vagy érző lény föltámadását tanitotta az öntudatlanságból, a halálból de tagadta a test föltámadását, mely meghalt, mondván: „Nem azt a testet veted el, amely majd kikél ... (a lélek vagy lét föltámadásában) az Isten (uj) testet ád annak, amint akarta és pedig mindenféle magnak az ő a saját (alkalmas fajta ) testét.“ (1 Kor. 15:37, 38) Az emberi magból vagy fajból való emberiség tömege emberi testeket nyer; de nem ugyanazon testeket, melyek porrá váltak, s melyek részei vagy atomjai a növényi és állati szervezetek parányi részeivé lettek. Az Egyház lelki testeket fog kapni, hasonlókat föltámadott Uráéihoz és egyáltalában nem hasonlókat földi testeikhez, —ugy, hogy az apostol kijelenti: „Még nem lett nyilvánvalóvá milyenek leszünk, de tudjuk, ha megjelenik, hasonlók leszünk őhozzá, mert meglátjuk őt, amint van“ —nem pedig abban az állapotban, amilyen volt. —1 János 3:2.

De kövessük az apostol érvelését tovább. Kijelenti:

„Ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát.“ —1 Korinthusbeliek 15:17, 18.

Akik azt állitják, hogy a lélek nem hal meg, mert nem halhat meg, s akik ezért tagadják a lélek vagy érző lény föltámadását, s akik ennek következtében [350] érveik által arra kényszerittetnek, hogy azt állitsák, hogy az Irás állitása a föltámadásról pusztán a testre vonatkozik, nem tudják mit tegyenek az ihletett apostol e szavaival. Ha azt állitják, hogy Urunk eleven volt, „elevenebb, mint valaha“ a három nap alatt, mely alatt az Irások szerint halott volt és föltámadása testéről ugy gondolkoznak, mint mely a József sirjában megsebezve és megroncsolva feküdt, hogyan állithatják, hogy egy Krisztusban való hit, aki meg nem halt (hanem csak eldobta testét három napra) „hiábavaló“ hit? Hogyan ismerhetik el, hogy az ilyen hit nem ment föl a kárhoztatás alól? Hogyan állithatják, hogy az „élőbb, mint valaha“ Krisztus „megszabadulva“ hustestétől, nem tudja megmenteni a bünösöket s igy, mind, akik elaludtak, az az elpihentek Krisztusban, elvesztek?

Az egész elmélet ellentétben, van a tények Irásban levő felsorolásával. Tagadják, hogy bármely lélek „elveszhet“ (görögül: apolloomee —elpusztul), mig az apostol azt mondja, meglehet; és igy mondja Urunk is—„az Isten képes elpusztitani testet és a lelket.“ Tagadják azt is, hogy bárki „aluszik a Krisztusban“, tagadván, hogy a halál álom, várván a föltámadás, fölébredés reggelét, mig az apostol, Urunk és a szent próféták mind egyhangulag kijelentik, hogy az „álom“, melyből egyedül az Isten ereje képes tudatosságra fölébreszteni a lelket, az érző lényt, a lét bármely fokán. Mert jegyezzük meg, hogy azok, akik tapasztalják az első föltámadás „változását“ az isteni természetre, lelkek lesznek oly igazán, mint azok voltak földi természetükben. Az Istenről is az van mondva, hogy „lélek“, ugyanez a szó psüché használtatván: „Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem (psüché—­érző lény). —Zsid. 10:38.

A Plátoni filozófia (hogy az ember nem hal meg, nem halhat meg, hanem csak ugy látszik) egész Görögor­szágban uralkodott az első eljövetel idején és nagy akadályul szolgált az evangélium terjedésének a pogányok között. Pl. olvassuk, hogy mikor Pál Athénben prédikált, ugy hallgattak rá, mint nagy tanitókra a bölcsé- [351] szek, mig a halottak föltámadása kérdését nem érintette, —ez elég volt; tovább nem érdeklődtek, sokkal nagyobb előnyben látták magukat a zsidó eszme fölött, hogy a halottaknak nincs további létük, csak a föltámadás által. „Mikor pedig a halottak föltámadásától hallottak, (mikor látták, hogy Pál nem egyezik az ő elméletükkel, hogy a halottak elevenebbek, mint valaha) némelyek gunyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged e felől.“ —Csel. 17:32.

Az a pogány gondolat, hogy a halál nem halál, hanem egy lépés az élet tágabb föltételeibe, legkevésbé sem hatotta át a zsidó gondolkozást az első eljövetel idejéig. A farizeusok voltak a fő zsidó szekta s Urunk kijelenti, hogy ők a Mózesi törvény utódai és képviselöi, mondván: „Az irástudók és farizeusok Mózes székében ülnek.“ (Máté 23:2) A sadduceusok, akik kevésbé számosan voltak, mint a farizeusok, a legközelebb állottak ezekhez befolyás dolgában; valóban hitelenek voltak. Általában tagadták a jövő életét, azt tartván, hogy az ember valóban ugy hal meg, mint az állat, s hogy a halottaknak nem lesz föltámadásá. Nem hittek a messiási jóslatokban, tagadták az emberfölötti értelmes lényeket, mint angyalok, ördögök stb. Igaz, Josephus fölhivja a figyelmet egy másik szektára, melyet essenusnak neveztek, melyekről azt mondja, hogy a platoni elméletet vallották, mely a pogányok közt uralkodó volt, mely szerint az ember sohasem hal meg igazán, csak előrevezető lépést tesz az életfejlődésben, a halálnak nevezett válságnál. De emlekézzünk rá, hogy Josephus megirta a zsidók történetét, mig a római udvarban volt, s hogy azon céllal irta, hogy az uralkodó és udvara lelkét befolyásolja a zsidók javára. A rómaiak a zsidókat, mint az Irások mondják, „keménynyaku, lázongó népnek“ tartották s természetszerüleg azt következtették, hogy e lázongó hajlam alapja valahogyan a vallásukban keresendő. Ez igaz föltevés volt, mint kétségtelen tény, hogy az isteni kijelentés igazságai a szabadság lelkét akarják létrehozni, ahol csak megjelennek,—letörvén a nagy különbségeket, ami papok és nép, királyok és alati- [352] valók között áll fenn, tanitván, hogy mindnyájan egy nagy Birónak és Királynak felelősök. De Josephus ellensulyozni akarta a zsidó nép és zsidó vallás e helyes becslését s igy hazudott, hogy sikert érjen el és megmutassa a római udvarnak, hogy a zsidó vallás gyakorlatilag ugyanaz, ami a különböző pogány vallások: 1) a halottak tudatosságára; 2) és az örök gyötrelemben való hitre nézve.* Hogy ezt bebizonyitsa, idézi az Essenusok szektáját, mintha fő vailásos szekta lett volna a zsidók között. Ellenkezőleg olyan jelentéktelenek voltak pedig, hogy nem is emlittetnek az Ujszövetségben s nyilvánvalóan sohasem jutottak ellentétbe sem az Úrral, sem az apostolokkal, amint ez a farizeusokkal és irástudókkal több alkalommal igen gyakran megtörtént.

*Az örök gyötrelem sohasem volt zsidó hit, csak igen kevesek között; de a római uralkodók kedveztek ez elméletnek, mert ez növelte az uralkodó befolyást a köznép fölött. Később a császárok fölvették a „Pontifex maximus“—fő vallási uralkodó—nevet, melye később a pápaság a párákra alkalmazott.

„MINDENEK ÉLNEK ŐNEKI“. —LUK. 20:37, 38.

Miután Urunk felelt az Irás tanitóinak, az irástudóknak és farizeusoknak és megcáfolta őket, a sadduceusok megjelentek, gondolván, hogy hitetlen álláspontjuk felsőbbségét mutathatják, megcáfolva Urunk tanait. E sadduceusoknak, akik azt állitották, hogy a halottak örökre meghalnak, Urunk mondá: „Hogy pedig a halottak majd feltámadnak Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákob Istenének mondja. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, mert mindenek élnek ő neki.“ —Lukács evangéliuma 20:37, 38.

Urunk azt állitja, hogy ez önmagában bizonyiték, „hogy a halottak (majd) föltámadnak“, mert az Isten bizonyára nem utalna igy teljesen és örökre az életből kiirtott lényekre. Igy mutatja, hogy az Isten terve a [353] föltámadásra meg van állapitva, s hogy azok, akiket az emberek „halottaknak“ neveznek, „mind élnek öneki“—az Isten álláspontjáról csak „alszanak.“ Az Isten Igéje azért ezekről nem mint megsemmisültekről, hanem mint alvókról beszélt. Bár az eredeti itélet pusztulásra szólott, most ez felfüggesztetett a váltságért. Igy mondja Mózes: „Te visszatérited a halandót a porba és azt mondod (a föltámadáskor): Térjetek vissza embernek fiai.“ (Zsolt. 90:3; 103:4) Mondván: „Én vagyok az Ábrahám Istene“, az Isten nem csak mult dolgokról, mint jelenlevőkről beszél, hanem jövő dolgokról, mintha már megtörténtek volna. —Róm. 4:17.

AZ EGYHÁZ TESTE, SZELLEME ES LELKE.
—1 THESS. 5:23. —

A kifejezés: test, szellem, lélek, jelképesen használtattak az Egyházra egészében. Pl. az apostol igy szól: „Kérem az Istent, hogy a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig.“ Ezt az imádságot meg kell érteni, hogy az Egyházra, mint egészre—a választott Egyházra alkalmazandó, akiknek neve föl van irva a mennyben. Az igazi szellem megőriztetett a kis seregben. Teste ma látható, bár a konkoly sokaságával, mely elrejti, mintha elnyelné azt. És lelke, tevékenysége, értelme, érző lénye világosan ott van mindenütt, emelvén a mértéket az emberek számára, —a keresztet, a váltságot.

Semmi más módon nem alkalmazhatnók az apostol szavait, mert bármily nagyban különböznek is az emberek a kiválasztott nép egyéni lelke és szelleme fenntartására vonatkozólag mindenki megegyezik abban, hogy testük nem őriztetett meg, hanem visszatért a porba, mint másoké. Azonkivül a test, lélek és szellem (való) szavak egyesben és nem többesben vannak.

MIT JELENT A „SEOL“ VAGY „HADES“, AHOVÁ MINDEN
LÉLEK MEGY?

Azt tartják, hogy mivel a lélekről az mondatik, hogy a seolba vagy hadesbe megy, az ember lelke valami ér- [354] zékelhető és tudatos kell, hogy legyen az elválás után,—az élet lelkének a szervezettől vagy testtől való elválása után. Azért helyes, ha megvizsgáljuk az Úr Igéjét e tárgyban, hogy meglásuk, mi a jelentősége e szavak­nak: seol és hades? mert ilykép igen sok félreértést fogunk kiküszöbölni.

A zsidó seol szó 65-ször fordul elő az ószövetségi Iratokban. Háromszor fordittatik mélységnek, 31-szer sirnak és 31-szer pokolnak. Ezek mind hibás forditások, ha a mélység, pokol, sir szavak általánosan használt értelmét tekintjük, amint az, az alábbiakból világosan kitünik.

A zsidó seol (görög megfelelője hades) jelentését alig lehet kifejezni bármi magyar szóval: azt jelenti, elrejtett, kioltott, vagy sötét; a halál állapota vagy helyzete: nem hely, hanem állapot s talán a feledés szó felelne meg jobban, mint nyelvünkben bármelyik, a zsidó seol­nak és görög hadesnek. A seol szóban semmi sem jelent sem örömet, sem fájdalmat, sem semmi érzelmet; ezt az összefüggésben figyelembe kell venni. Vizsgáljuk azért a seol és hades szavak használatát és győződjünk meg az összefüggésekből mindenről, amiről a ,,pokol“ szó felől tudunk. Világosan megállapitva látjuk az Irásban, hogy seol, hades, feledés, fogadja az egész emberi­séget, jót és rosszat egyformán; hogy ott nincs világosság, ismeret, bölcsesség, nincs tanács; hogy nyelvek nem dicsérik az Urat, sem nem káromolják az ő nevét; hogy az a teljes csönd állapota és mindenkép nem kivánatos állapot, ha csak hozzá nem kapcsolódik a föltámadás reménye, amelyről már megelőzőleg részletesen tárgyaltunk.

Meg kell jegyezni azt is, hogy vannak „lelkek“ jók és rosszak, akik ez állapotba—seol, feledés—mennek, hogy várják az Életadó fölhivását a Milleniumi korszak reggelén. Nem tagadható, hogy a mi közönséges angol Bibliánk forditói néha következetlenek voltak, de állitjuk, hogy ez nem teljesen tisztességtelenségből fakadt, bár sok példából kissé ez tünik ki; inkább azt hisszük, hogy a zavaros gondolkozás eredménye volt e tárgy felől, mely a hamis tanitás hosszu századaiban keletkezett [355] s a „sötét korszakokból“ származott át. Egy másik dolog, ami a forditók munkájának mentésére fölhozható, hogy az „ó-angol“ nyelvben a „pokol (hell)“ szónak nem az az értelme volt, mint a modern angol nyelvben. A szó semmi értelmében sem jelentett vagy foglalt magában tüz vagy gyötrelem, nyomor vagy fájdalom helyét, csak a sir gondolatát—elrejtett, elfelejtett állapotot. A forditók a pokol (hell) szót használva valószinüleg részben igazolták magukat, annak régi jelentése alapján, első jelentésével, mint az a teljes szövegü angol szótárokban adva van.

Vizsgálván a seol szó következő előfordulási helyeit, az olvasó kénytelen megjegyezni, mi lenne a hely értelme, ha a seol szót minden esetben „pokoltüzével“ forditanók vagy „szenvedés helyével“ s akkor megjegyzi azt is, a forditók, minden egyes esetben, hogyan lettek volna teljesen hitelesek és következetesek az öszszefüggéshez, ha feledésnek forditották volna. Ezek világosan bizonyitják, hogy „lelkek“ mennek seolba, feledésbe, és hogy ott nem gyötrelemben van részük, hogy ott nincs, nem birnak tudománnyal vagy bölcsességgel vagy munkával vagy örömmel vagy fájdalommal vagy bármi érzéssel, hanem egyszerüen várnak a feledésben „az arkangyal szavára és az Isten trombitájára.“

„Megyek fiamhoz a sirba (seolba, feledésbe).“ —1 Mózes 37:35.

Igy gyászolta Jákob, fiát Józsefet, akiről az hitte, hogy erőszakos halállal halt meg.

„Ha veszedelem érné őt (Benjamint) az uton, amelyen elmentek, ősz fejemet búba boritva bocsátanátok le a koporsóba (seolba, feledésbe).“ —Mózes első könyve 42:38.

Ezek voltak Jákob szavai, mikor elválva Benjámin­tól félt, nehogy az is megölessék, mint Józsefről gondolta.

Ugyane szavak hasonlókép ismétlődnek hasonló körülmények között a 44:29-ben, midőn a József bátyjai elmondják nekik az elváláskor kapott intést atyjok részéről Benjamin felől. És a 31. versben a testvérek ujból állitják a dolgot a magok részéről, mondván: „a te [356] szolgáid, a te szolgádnak, a mi ayánknak ősz fejét búba boritva bocsátják alá a koporsóba (seolba, feledésbe, sirba.)“

Négy eset van, hol a seol szó „koporsónak“ fordittatott s fölhivunk mindenkit, vizsgálja meg, milyen helytelen lenne a pokol szó használata, ha ahhoz a szokásos tüz, gyötrelem és bünhődés fogalma van hozzákötve. A forditók nyilvánvalóan tudták, hogy a pokol szó, mint azt rendesen hiszik, hamis gondolatokat ébresztene a Jákob magára való várakozásai tekintetében, azért forditották itt a szót „sirnak.“ Mégis nem hitték, sem a nép többsége nem hiszi, hogy Jákob a sirba ment vagy gondolt a sirba menésre. A pátriarcha azt sem gondolta, hogy testét sirba fogják temetni, mert akkor valószinüleg azt a zsidó szót használta volna a sir megjelölésére, mely a Rachel sirjáról szólva használtatik t. i. geburah (1 Móz. 35:20) vagy amelyet fia, József használt (geber), mikor a Jákob sirjáról beszélt, melyet Jákob már halála előtt elkészittetett magának. (1 Móz. 50:5) Ellenkezőleg azt látjuk, hogy Jákob magáról beszélt, mint lélekről vagy lényről—hogy a Benjamin halálának csalódása őt fogja feledésbe vinni, a halál állapotába mostani öreg kora és gyönge egészsége miatt. Ezekből félreérthetetlenül, minden kétséget kizáróan kilünik, hagy azon „orthodox“ elmélet, mely szerint e szó seol, az örök gyötrelem helyét jelentené, teljesen helytelen beállitás, amely ellenkezik a Szentirással. De vizsgáljunk meg itt két verset e tárgy megvilágitása szempontjából, amelyek csak megerösitenek minket ebbeni feltevésünkben.

„Ha az Úr valami uj dolgot cselekszik és a föld megnyitja az ő száját és elnyeli őket ... és elevenen szállnak alá a pokolba (seolba, feledésbe).“ —Mózes negyedik könyve 16:33.

„És alászállának azok és mindaz, ami az övék elevenen a pokolba (seolba, feledésbe) és befedezé őket a föld és elveszének a község közül.“ —4 Móz. 16:33.

E két szöveg, Korára, Dátánra és Abirámra vonatkozólag, mutatja, hogyan pusztultak el, következetesen nem forditható pokolnak, mert félnek bebizonyitani, hogy az állitott gyötrelem helye e föld szine alatt van. De [357] milyen egyszerü a dolog, ha helyesen megértjük; a föld megnyitotta száját és elnyelte őket és lementek az élet munkái közepéből a feledésbe, az öntudatlanság állapotába, a sirba. Itt tehát ép ugy, mint előbbi vizsgálódásunknál késégbevonhatatlan bizonyitékát látjuk annak, hogy a seol a sir, az önudatlanság állapotát jelenti. De nézzünk még más helyeket is, amelyek összhangban vannak eddigi fejtegetéseinkkel.

„Mert tüz lobban fel haragomban és leég a seol (feledés) fenekéig, megemészti a földet és gyümölcsöt és felgyujtja a hegyek alapját.“ —Mózes ötödik könyve 32:22.

Itt világosan emlités van a tüzről, de nem szószerinti tüzről. A teljes összefüggés mutatja, hogy ez az Isten féltékenységének tüze s következik az állitás: „Éhségtől aszottan, láztól emésztetten és keserü dögvésztöl ... kivül fegyver pusztit, benn rettegés.“ Nem kell tünődnünk, hogyan teljesedik be a prófécia, mert Pál apostol a szent lélek ihlete alatt szólván, utal e helyre és alkalmazza ezt a testi Izraelre s a nyomoruságra, mely arra, mint nemzetre jön, mert elvetették az Úr Jézust s ők is elvettetnek az Úr Jézustól. Az apostol kijelenti, hogy a harag a legvégsőkig jött hozzájuk, (1 Thess. 2:16) az isteni harag fölgerjedt ellenük és égetni fogja öket, mint népet, mindaddig, mig megbünhődték nemzeti büneiket. Miután az isteni harag kiégette nemzeti vétkeiket, kikeresvén őket a legmélyebb feledésből (seolból) békességesen beszél nekik, mondván az Egyháznak: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet, szóljatok Jeruzsálemnek szivéhez és hirdessétek az igét, hogy vége van nyomoruságának, hogy büne megbocsáttatott, hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr keze minden büneiért.“ (Ésa. 40:1, 2) Akkor jön a Jákob megszabadulása, melyet Pál apostol megjósolt az isteni állitás erejével: „És ez nekik az én szövetségem, midőn eltörlöm az ő büneiket.“ (Róm. 11:26-27) Ugyanaz a gondolat, hogy az isteni harag ez égését Izráel ellen a legmélyebb feledésig az isteni áldás követi, mutatkozik a kontextusban. —5 Móz. 32:26-43.

„Az Úr ől és elevenit, sirba (seolba, feledésbe) visz [358] és megelevenit (a feledésböl, seoból való föltámadás által.)“ —1 Sám. 2:6.

„A pokol (seol, feledés) kötelei vettek körül.“ —2 Sám. 22:6.

Dávid próféta itt kifejezi azt a tényt, hogy élete koc­kán volt, de az Isten megszabaditotta Saul kezéből. A kontextus mégis világosan mutatja, hogy a Zsoltáriró prófétailag Krisztusról beszél és a Krisztus testének, mely az Egyház, teljes megszabadulása idejéről a jelenvaló gonosz világból, a jövő világ dicsőségére. Mutatja (8-18 vers), hogy a Krisztus testének megszabadulása épp a nyomoruság nagy ideje előtt lesz, az isteni erő kinyilvánitása és a gonoszság elleni harag kinyilatkoztatása előtt, amely a Szentirás gondos és figyelmes átvizsgálásából kétségkivül kitünik. De most menjünk tovább és vizsgáljunk meg még ehhez hasonló Iráshelyeket.

„Ne engedd, hogy megőszülvén békességgel menjen a koporsóba (seolba, feledésbe) ... az ő vénségét vérrel bocsássad a koporsóba (seolba, feledésbe).“ —1 Királyok 2:6, 9.

Dávid beszél, kijelölvén Salamonnak, fiának, hogy Jóáb veszélyes ember, vérszomjas, aki igazán megérdemli a bosszut, mielőtt meghal. A forditók nyilvánvalóan azt gondolták, hogy bár Jóáb gonosz ember volt, a seol szót itt nem lehet pokollal forditani, mert a kontextus ősz hajról beszél, mig az ő elméletük azt állitja, hogy a haj és a fizikai test minden maradványa eltemettetik s pusztán a lélek vagy szellem megy a pokolba. Ezért jobbnak találták a seol szót itt koporsóval adni vissza. De, ha a helyes gondolatot eszünkbe tartjuk, semmi nehézség sincs Jóáb ősz hajában s hogy Jóáb ősz haja menjen a seolba, feledésbe, a halál állapotába. Az „ősz haj“ és „megőszülve“ egyszerüen a vénséget jelentő képes kifejezések és semmiképpen sem vonatkoztathatók másra.

„A felhő eltűnik és elmegy, igy, aki leszáll a sirba (seolba, feledésbe), nem jő föl többé.“ —Jób próféta könyve 7:9.

Jób itt rámutat az ember lelke vagy lénye teljes pusz- [359] tulására a halálban. Mégis a 21. versben befejezi az érvelést azzal a kifejezéssel: „Immár a porban fekszem, és ha keresel engem, nem leszek.“ Itt a halál időközére, mint alvásra utal és a Milleniumi-korszakra, mint reggelre s a jelen korra, mint a sirás, haldoklás és jajgatás korára. Az Úr keresi Jóbot reggel, és bár nem lesz, bár a halál teljes pusztulása munkálkodott, az eset nincs tul az isteni erőn s igy, mikor az Úr ideje eljön s „kivánkozik kezei alkotása után“, mikor az Úr bosszujának ideje elmult és a fölélesztés ideje elközelgett,—akkor szól s Jób és mindenki más felel neki. —Jób próféta 14:14-15.

„Magasabb az égnél, mit teszel tehát, mélyebb az alvilágnál (seol, feledés), hogy ismerheted meg?“ —Jób 11:8.

E szavak Sáfártól, Jób egyik csalódott vigasztalójától valók, akiket az Úr megfeddett. Ez állitásában megpróbálja megmutatni Jóbnak, hogy a kormányzás isteni elvei az emberiség számára kikutathatatlanok: mint bizonyitékra az ember, Isten ismeretében való teljes hiányának, a seolra utal és összehasonlitja a kettőt, amint nincs ismeret a seolban, hasonlókép, mondja, nincs ismeretünk az isteni bölcsességről és tervről. Ezekből tehát világosan kitünik, hogy a seol egy olyan állapotot vagy helyzetet jelent, amelyben semmi ismeretet sem lehet tovább szerezni. Itt vége van a további okoskodásnak, vagy bölcsességnek. Ez a teljes öntudatlanság állapota. De vizsgálódjunk tovább e tárgy megvilágitása céljából.

„Vajha engem a holtak országában (seolban, feledésben) tartanál, rejtegetnél engemet addig, amig elmulik a te haragod: határt vetnél nekem, aztán megemlékeznél rólam.“ —Jób 14:13.

Itt a Jób reményének legegyszerübb és legvilágosabb állitása. Nem igyekezett a bün és fájdalom és nyomoruság és szenvedés jelen állapotában való állandóságra; kész volt elrejteni a feledésbe azon időig, mig az átok, a „harag“ fölemeltetik a földről és ahelyett a megujulás ideje eljő. De nem akarja, hogy kitöröltessék örökre. Oh, nem! bizik a jövő életre való isteni előkészitésben, a [360] föltámadás által s kéri az Istent, hogy kellő időben, mikor a bün átka lejárt, emlékezzék meg róla és hivja ki a feledésből az uj létre azon helyreállitó erő által, melyet Krisztus által gyakorol. —Cselekedetek könyve 3:19-21.

„Ha reménykedem is, a sir már az én házam, (seol, feledés) sötétségben vetettem az én ágyamat. A sirnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.“ —Jób próféta 17:13, 14.

Milyen kifejező nyelv ez! A feledés az ágy vagy ház s tele van sötétséggel,—Jób lelke, lénye, alvása, élettelen, vár a föltámadás reggelére, mig az ő teste a sirba hull.

„Hol tehát az én reménységem? Ki törődik az én reménységemmel? Leszáll az majd, a sir üregébe (seolba, feledésbe, elválasztva), velem együtt nyugszik a porban.“ —Jób 17:14, 15.

Az Isten szolgája kifejezi a maga reménységét vagy bizalmát, de kérdi, mennyien birnak ilyen bizalommal? Már kifejezte azt a reménységet, hogy halála csupán alvás lesz, melyből föl fog ébredni reggel. Bár mindenki külön a seolba, (feledésbe) megy alá, akár van reménysége, akár nincs, nyugalmat talál a porban, a teljes öntudatlanság állapotában.

Sötétben töltik el napjaikat és egy pillanat alatt szállnak alá a sirba“ (seol, feledés.) —Jób próféta könyve 21:13.

Jób leirja némelyek szerencsés pályáját, akik nem az Úr népe közül valók—ellentétben a nyomoruságokkal, melyeket az Úr népe szenved az isteni igazgatás pálcája alá kerülve, hogy alkalmassá legyenek és elkészíttessenek az ezutáni jobb dolgokra, amelyeket isten készitett az öt szeretőknek.

Szárazság és hőség nyeli el a hó vizét, a pokol (seol, feledés) azokat, kik vétkeztek.“ —Jób próféta könyve 24:19.

Minden ember vétkezett s igy az egész emberiség halálnak van alávetve és a feledésbe megy alá. Az egyetlen reménységünk abban van, aki megváltott minket a [361] haláltól s aki  „reggel“  kihoz bennünket a feledésből, az ő kegyelmes igérete szerint.  Jób, mégis e példában különösen a gonoszokra utal, kik halálukat siettetik gonosz pályájukkal.

„Az alvilág (seol, feledés) meztelen előtte és eltakaratlan a holtak országa.“ — Jób 26:6.

Itt Jób rámutat a Teremtő mindentudására, aki nemcsak ismeri a kezdettől a végig, hanem minden titkos dolga a feledésnek tárva van kikutathatatlan tekintete előtt.

„Mert nincs emlékezés rólad a halálban, a seolban (feledés) kicsoda dicsőit téged?“ —Zsolt. 6:6.

Milyen tiszta, világos állitás van itt, bizonyitva az ember tudatlanságát a halálban.  Meg kell jegvezni, hogy ez az állitás nem a gonoszokra, hanem az Isten szolgáira vonatkozik, akik hálát és dicséretet akarnak mondani neki kegyelmeiért.  Jegyezzük meg azt is, hogy ez nem a halott testről szól, melyt eltemettetik a geberben, hanem a lélekre, mely a seolba (feledésbe) megy, vagyis a sirba.

„Seolba (feledésbe) jutnak a gonoszok, oda minden nép, mely elfeledkezik Istenről.“Zsoltárok könyve 9:18.

A zsidó szó shub ebbem a versben helyesen  „visszatér“ szóval forditandó.  Ez azt a gondolatot adja, hogy valaki visszatért a seolból, a feledésből, s hogy némelyek, akik már egyszer kijöttek onnan, vissza fognak térni gonoszságuk és Istenről való elfeledkezésük miatt.  Az emberiség megszabadulása általában a seolból az Ezerévi korszak alatt fog bekövetkezni, mint a Kálvárián bevégzett váltság eredménye.  Mégis, akik egyszer igy fölébredtek és az igazság ismeretére jutottak, akik aztán készakarva gonoszok, ismét visszatérnek a feledésbe, —a  „második halálba“, melyből nincs váltság és helyreállitás.  Hogy ez a vers nem alkalmazható az emberiség tömegére  (pogányokra), akik sohasem ismerték az Istent, az világos;—maga az állitás azokra vonatkozik, akik elfelejtkeznek az Istenről, miután már egyszer tiszta ismeretére jutottak és ennek megfelelőleg felelősségre is. [362]

„Mert nem hagyod lelkemet a seolban, (feledésben) nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.“—Zsolt. 16:10.

Peter apostol pünköst napi beszédében a szent lélek teljes befolyása alatt megmagyarázza ez állitás igazi jelentőségét, rámutatva, hogy ez nem lehet igaz Dávidról magáröl; mert Dávid lelke a seolban hagyatott és teste rothadást látott.  Kijelenti Dávidról:  „Meghalt és elte mettetett és az ő sirja mind e mai napig nálunk van.  Nem Dávid ment fel a mennyországba.“ —Cselekedetek 2:27-34.

Az apostol szavai hangsulyozottak és teljesen meggyőzők két pontra nézve:  1., hogy a Dávid lelke a seolba, feledésbe ment és ott maradt és a Péter beszédéig nem ment menybe;  2., hogy a Krisztus Jézus lelke a seolba, feledésbe ment, de nem maradt ott, mert föltámadott a harmadik napon és következőleg felment a mennybe.

E világos állitások egy ihletett forrásból világossá teszik e tárgyat minden igazi igazságkereső előtt.  Elénk tárják a következő tényeket:  1.  Urunk Jézus lelke (lénye) a feledésbe, seolba, a halálba ment.  2.  Halott volt három napig.  3.  Föltámadt, megelevenittetett, kihozatott a feledésből az isteni természetre, a harmadik napon az Isten szent lelke, ereje által és  „az első zsengéje lett azoknak, akik aludtak.“  Urunk lénye vagy lelke nem létezett a halál tartama alatt.  „Halálra adta lelkét;  áldozatul adta lelkét büneinkért.“  De lelke (lénye) fölélesztetett a föltámadásban, amint azt Isten neki hüsége elismerésekép igérte is, uj lelki test adatván neki.*

*  II.  kötet,  109.  Lap

„A seol (feledés) kötelei vettek körül, a halál tőrei fogtak meg engem.“ —Zsoltárok könyve 18:5. —Leeser.

A halál mély küzdelmének és félelmének jelképes kifejezése.

„Uram, felhoztad a seolból (feledésből) az én lelkemet, fölélesztettél.“ —Zsolt. 30:3.

[363] Ez hálaadás a halállal fenyegető sulyos betegségből való fölépülésért.

„A gonoszok szégyenüljenek meg és pusztuljanak a seolba (feledésbe) a hazug ajkak némuljanak el.“ —Zsoltár 31:18, 19.

„Itt, mint másutt is, a Zsoltáriró a föld megtisztitására vágyik azoktól, akik szeretik és gyakorolják a gonoszságot.  Ez egyáltalában nem vonatkozik a jövő életre sem a feltámadás reménységére.  Ha eljön az Úr országa és ő lesz a kormányzó a nemzetek között s az igazságosság és igazság törvényei fölállittattak s mikor a kegyelem és szeretet minden teremtménynek a legteljesebb alkalmat adják az ismeretre és a bünből való megszabadulásra, lehet, hogy némelyek, akik gonoszak, keresik az igazságosságot, keresik a jogosságot és elrejtetnek a Krisztus igasságának kegyelme mögé és örök életet kapnak általa.  Sem Dávid próféta, sem senki más nem mondhat kifogásokat e megujulás ellen, sem az ellen, hogy örök életet nyernek azok, akik teljesen megujultak és visszajutottak az Istennel való közösség állapotába.  Ez Istennek tervében benne foglaltatik, s ilykép minden bizonnyal akaratát és szándékát érvényesiteni  fogja minden  körülmények között.

„Mint juhok, a seolba (feledésbe) vettetnek, a halál legelteti őket és az igazak uralkodnak rajtok reggel, alakjukat elemészti a seol (feledés), távol az ő lakásuktól.  Csak Isten válthatja ki lelkemet a seol (feledés) kezéből.“ —Zsolt. 49:15, 16.

Hogy seol (feledés) nem a sirt jelképezi közönséges értelemben, hanem mint mi forditottuk a feledést, nyilvánvaló ebből a szövegből; mert a juhok nem temettetnek el a sirba, hanem minden juh a feledésbe megyen alá, elfelejtetik, mintha nem is lett volna,  Csak egy kissé kellene ésszerüen gondolkozni s azonnal felismerhető volna e helyen a tévedés.  A próféta itt rámutat a maga bizalmára a föltámadásban, hogy az Isten megváltja lelkét a seolból, a feledésből.  Ez teljes összhangban van Péter apostol állitásával, hogy  „nem Dávid ment föl a menyországba.“  Dávid lelke lement [364] seolba, a feledésve s Dávid egyedüli reménysége lelkének a seolból, a feledésből, az életre a Megváltó által való föltámadásában van, a föltámadáskor.  Továbbá, azok is, akik a feledésbe mennek mint a juhok, ki kell jöjjenek ismét a feledésből, mert a vers világosan kijelenti, hogy a föltámadás  „reggelén“  az Ezerévi reggeien az igazak uralkodnak rajtok, vigyáznak rájuk, megitélik őket igazságban.  Igy mondja az apostol is.  „Avagy nem tudjátok-e, hogy a szentek megitélik a világot.“ —1 Korinthusbeliek 6:2.

„A halál vegye őket körül, elevenen szálljanak a seolba (feledésbe), mert gonoszság van lakásukban, kebelükben.“ —Zsolt. 55:16.

Az Irás e helye, mint rendesen félreértik, nagy ütköző  kő volt az Isten népe előtt.  Azt mondták, hogyan lehet,hogy egy jó ember, mint Dávid, azért imádkozzék, hogy ellenségei a pokolba jussanak—örök gyötrelemre.  Egy jó ember nem imádkoznék igy s nem is ez volt a Dávid imájának alaphangja,  Mint láttuk és látjuk a seol szó semmi gondolatot sem tartalmaz a tüzről vagy lényről vagy  gvötrelemről, hanem egyszerüen a feledést, az élet kialvását jelenti.  Következik, hogy a Dávid imája vagy óhajtása ellenségeivel szemben, akik az igazságosság ellenségei voltak, egészen helyes kivánság volt, teljes összhangban a legmüveltebb népek törvényeivel a legnagyobb felvilágosultság jelen korában.  Ma a müvelt népek törvényei komondják, hogy a gyilkosokat ki kell végezni s általában gondolkoznak a lehető legkönnyebb és legkevésbé fájdalmas módjai felől a kivégzésnek.  A tőrvény azt mondja, amit Dávid mondott:  E gonosztevők menjenek a seolba, a feledésbe—haljanak meg.  Mégis az Isten a maga kegyelmében a Krisztus drága vére árán megváltotta a legaljasabb bünöst is, épp ugy, mint a legkevésbé gonoszt, mert  „Jézus Krisztus, az Isten kegyelméből megizlelte a halált minden emberért.“  Váltságul adta magát mindenekért, hogy bizonyságul legyen alkalmatos időben.  Ha némelyek felebarátaink közül gonoszabbak, mint mi, az lehet, ha mi ellenkezőkép tudjuk is, az ellenség rájok gyakorolt különös lenvügöző hatásától (2 Kor. 4:4) vagy gonoszabb örökség- [366] az a kérdés, vajjon meg tudja-e szabaditani magát a seol hatalmától kétségtelen, hogy a seolnak semmi hatalma sincs érinteni a lelket.  Milyen egyező az Irás és az igazság!  Milyen következetlen az általában elfogadott plátói bölcsészet!  Mennyire nélkülözi a józan felfogást!

Körülvettek engem a halál kötelei és pokol (seol, feledés) szorongattatásai támadnak meg engem, nyomoruságba és inségbe jutottam.“ —Zsolt. 116:3.

Itt ujból a halál félelme van lerajzolva.

„Hová menjek a te lelked (erőd) elől (hogy megmeneküljek vagy elrejtőzzem az isteni erő elől), és a te orcád elől hová fussak?  Ha a menybe hágok föl, ott vagy, ha a seolba (feledésbe) vetek ágyat, ott is jelen vagy.“ —Zsoltár 139:7, 8.

Az uralkodó képzet szerint ez azt jelentené, hogy az Isten állandóan jelen van azon rettentő kinzókamrában is, melyet seol jelentene.  Ellenkezőleg, a próféta az isteni hatalomra nagy tekintetet vet s vizsgálódásai eredményét elmondja, hogy nincs hely a világegyetemben, mely elérhetetlen az isteni erő számára.  Még a halál feledése is alá van vetve Urunknak, aki kijelenti:  „Nálam van a halálnak és hadesnek (feledés) kulcsa.“  A mi Istenben való bizalmunk az,—az ő mindenhatóságában—mely a halottak feltámadásában veló hitünk alapja.

„Mint aki a földet vágja és hányja, ugy szóratnak szét csontjaik a seol (feledés) torkában.“ —Zsoltárok könyve 141:7.

E vers jelentése igen homályos, de bármiként, semmi sincs benne, ami kedvezne a gyötrő pokolról szóló általános nézetnek.  Young igy forditja ezt a verset:  „Mint aki vágja és hányja föl a földet, elszórta csontjainkat a Seol parancsára.“

„Nyeljük el azokat, mint a sir (seol, feledés) elevenen.“ —Péld. 1:12.

Ez a gyilkosok nyelvének utánzása, akik gyorsan akarnak végezni áldozataikkal és el akarják veszteni őket szem elől és emlékezetből—a feledésbe, a megsemmisülésbe. [367]

„Az ő lábai a halálra mennek, az ő léptei a seolba (feledésbe) törekszenek.“ —Péld. 5:5.

Itt a gonosz asszony kisértései és azok gonosz eredménye van költőileg rajzolva:  utai pusztulásra, halálra, feledésre vested.

„Sirba (seolba, feledésbe) vivő út az ő háza, amely levisz a halálnak hajlékába.“ —Péld. 7:27.

Hasonló kifejezés az előbbihez, de bizonyság is arról, hogy a pokol, melyre utalás történik, nem tüz, nem gyötrelem helye; hanem a halál, nemlét, feledés sötét kamarája.

„A pokol mélyébe (seol, feledés) esnek az ő hivatalosai.“ —Péld. 9:18.

Itt, költői nyelven, a bujaság vendégei halottaknak neveztetnek, mint akik elvesztették önbecsülésüket s az emberiség méltóságát, kétségtelenül a halál utján vannak, mert a szabadosság utja, nyomorra és halálra vezet.  A feledés utján vannak, nem csak fizikai értelemben, hanem azon értelemben is, hogy elvesztik tiszteletüket és befolyásukat az emberek közt.

A sir és a pokol (seol, feledés) az Úr előtt vannak, mennyivel inkább az emberek szive.“ —Péld. 15:11.

Meg kell jegyezni, hogy itt a gyötrelemnek semmi emlitése sincs, sőt épp ellenkezőleg, seol, feledés a megsemmisüléssel van összekapcsolva.

„Az életnek utja felfelé van az értelmes ember számára, hogy eltávozzék a pokoltól (seol, feledés), mely aláfelé van.“ —Péld. 15:24.

Forditóink a szöveget igen kedvezően lfelbasználták azon elmélet támogatására, hogy az igaz fölfelé megy, a mennybe, a gonosz alá megy a pokolba.  Jegyezzük meg az átdolgozott kiadás forditását: —„Az értelmes ember számára az élet utja felfelé van, hogy eltávozzék a seoltól  (széljegyzet:  sirtól), mely aláfelé van.“  A helyes gondolat helyesen igy adható vissza.  Az élet utja az értelmes ember számára felfelé van, az igazságosság felé, hogy megszabaduljon a föltámadás ereje által a feledéstől.

„Te vesszővel vered meg őt és az ő lelkét a pokolból (seol, feledés) ragadod ki.“ —Péld. 23:14. [365]

Bárhogyan is, az Isten előrelátása az, hogy minden egyéne a fajnak teljes, tökéletes, részrehajlatlan alkalmat kapjon, hogy válazzon az igazság és élet vagy igazságtalanság és második halál—a seolba visszatérés között.  Mindezt teljesen biztositja az ujszővetség, mélyet biztositott és megpecsételt a Krisztus drága vérének érdeme által, aki Isten kegyelméből az egész emberiség megváltásáért halálra adta életét.

„Nagy én rajtam a te kegyelmed és kiszabaditottad lelkemet a mélységes pokolból (seol, feledés).“ —Zsolt. 86:13.

A szavak  „mélységes pokol“  itt a feledés legmélyét jelentik.  Nem helytelenül gondolhatunk rá, hogy a próféta itt az Úr Jézust személyesiti meg, mint sok zsoltárban.  Ha igy van,  „a feledés mélye“  itt különösen alkalmazható.  Az emberiség világa esetében a halál csak álom s a feledés csak időleges, melyből a föltámadásban lesz fölébredés a megváltás eredménye gyanánt.  De Urunk Jézus esete különböző volt:  amennyiben a bünös (Ádám) helyét elfoglalva a halál az ő számára a bün legvégső büntetését, t. i. az örökö feledést jelenti, kivéve, hogy az Atya kegyelme és ereje által föltámasztatik a halálból és Szabaditója lesz azoknak, akiket megváltott, vagyis az emberi-nem közül mindazoknak, akik Neki engedelmeskedni fognak.

„Mert betelt a lelkem nyomoruságokkal és életem a seolig (feledésig) jutott.“ —Zsolt. 83:3.

Itt ismét a halálig való fájdalom van röviden és költőileg leirva.

Milyen következetes e kérdés és a benne levő felelet az eset minden tényével együtt, amint már láttuk azokat s milyen kevéssé összhangzók e szavak a vizsgálat alatti kérdésről táplált közönséges véleménnyel!  A közönséges gondolat az, hogy senki, egy lélek sem tapasztal halált;  hogy a haldoklás pillanata az élet növekedésének pillanata; igy a lélek teljesen a seol, a feledés fölött áll,—hogy a lélek nem halhat meg:  épp ugy. [368]

Talán szükségtelen megmagyarázni, hogy ez a rész nem tanitja, hogy a halál után a test veretik meg, hogy a lélek kijusson a pokol gyötrelméből.  A jelentést világosan mutatja a kontextus.  A gondolat az, hogy a gyermektől nem szabad sajnálni a vesszőt, ha szükség van reá, mert ezáltal hasznos éveket adhatunk életéhez—lelkét (lényét) visszatartjuk korai feledésbe jutástól s valószinüleg megmentjük a Második Haláltól—a feledésbe való visszatéréstől az örökkétartó megsemmisüléstől.

„Mint a sir és pokol (seol, feledés) meg nem elégednek, ugy az embernek szemei meg nem elégednek.“ —Péld. 27:20.

Korántsem jelenti ez az égő poklot oly óriási méretekben, hogy soha be nem töltetik, hanem jelenti csak, hogy a halál képességének ninces határa—a feledés és megsemmisülés nem halmozódhatik tul, illetve nem elégednek meg.

„Három nem elégszik meg, négyen ne mondják eleg:  a sir (seol, feledés) és a meddő asszony, a föld meg nem elégszik vizzel és a tüz nem mondja:  elég.“ —Péld. 30:15, 16.

E versben, mint az előzőben arról van szó, hogy a halálnak, feledésnek végtelen képessége van és nemtölthető be.

„Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban (feledésben), ahová menendő vagy.“ —Pred. 9:12.

Itt egy igen határozott állitás van a seolról, feledésről.  Nem csak a gonoszra alkalmazható ez, hanem az igazra is—mindenkire, aki a halálra megy.  Nincs sem jó cselekedet, sem gonosz, sem az Isten dicsérete, sem átkozása, sem szent, sem gonosz tudomány, sem menynyei bölcsesség sem bölcsesség a seolban, a halál feledésében.  Hogyan lehetne világosabban és hangsulyozottabban állitni ezt a dolgot?  S hogyan lehet azt mégis félremagyarázni?

„Kemèny, mint a sir (seol, feledés) a buzgó szerelem.“ —Énekek 8:6. [369]

Itt a halál állapota, a feledés, mint a kérlelhetetlenség példája van emlitve.  Elnyeli az egész emberi-nemet, nem tévén kiválasztást, sem jellem, sem állapot tekintetében.

„Azért a sir (seol, feledés) kiszélesiti torkát és feltátja száját, szertelen.“ —Ésa. 5:14.

A próféta itt a seol, feledés szót a dicsőség elvesztésére, az Izráelre szálló szégyenre és gyalázatra használja.  Olyanok lettek, mint a holtak, feledésbe mentek nagy számban.  A versnek semmi köze sincs a szószerinti sirral, vagy a tüzes tóval.

„Alant a sir (seol, feledés) megindul te miattad megérkezésedkor.“ —Ésa. 14:9

Ez magas jelképes nyelv.  Babylonra van alkalmazva.  Beteljesülése, hisszük, még a jövőben lesz s most nemsokára.  Nagy Babylon el fog nyeletni, mint a tengerbe dobott kő, teljesen elvész szem elől és elfelejtetik—a feledésbe, seolba megy.  (Jel. 18:21).  Ezt mutatja a kontextus, mely kijelenti:  „Miként lőn vége a nyomorgatónak, a szolgaság házának vége lőn.“ —Lásd Ésaiás 14:4-8. versét.

„Kevélységed a sirba (seolba, feledésbe) szállt.“ —Ésa. 14:11.

Ez ugyanazon jelképes képnek folytatása a misztikus Babilon pusztulásáról, melynek nagysága nem soká a multté lesz,—eltemetve a feledésbe, s nem az égő pokolba, mint némelyek gondolják.

„Mert igy szóltok:  Frigyet kötöttünk a halállal, a sirral (seollal, feledéssel) meg szövetséget csináltunk.“ —Ésa. 28:15.

Itt az Úr előre szomoru nyomoruságot, ingadozást és bukást jósol azok részéről, akik hamis tanokkal jöttek megingatni az Irás tanitását, hogy a bün szoldja a halál.  A visszatorlás ez ideje azok számára, akik az Isten Igéjét hamisan kezelték, s akik ahelyett, hogy megszenteltettek volna az igazság által, előnyben részesitik a tévelygést, közel van.  Nagy Ellenségünk a Sátán, fölhasználva e tárgyrol való uralkodó tévhit kedvezését, elcsábitja Avila got különböző hamis tanokkal, melyek e hamis előzményekből következnek. [370]

Már félrevezette apápistákat s az egész pogány világot a halottakért való ijmádságok és misék dolgában, akikről azt hiszik, nem halottak, hanem sokkal inkább élők a purgatorium kinjai között.  És most, a spiritualizmus, theozofia és keresztyén tudomány által ugyanez az ellenség különös támadásokat tesz a protestantizmus ellen, mely azon hite által, hogy a halttak nem halottak, igen hajlamos e csalékony befolyásokra és félrevezetésre.

Különböző felekezetü keresztyének  „ szövetséget kötöttek a halállal“  és kijelentették, hogy az barát, hollott az Irás kijelenti, hogy a legnagyobb élanség és a bün zsoldja.  A sirral a névleges keresztyének állnak egyességben:  azt semmi egyébnek nem tartják, mint raktárnak a földi test számára, melyről azt állitják, hogy jól megszabadultak.  Nem látván, hogy a halál, (feledés) a bün szoldja, készek elhini a Sátán hamisságát, hogy az örök gyötrelem a bün szoldja.  Nem hivén, hogy a halál a bün szoldja, tagadják, hogy a Krisztus halála orvosság volt, megfelelő ár az ember szabadulásáért s igy minden kegyelmes vonása az isteni tervnek a váltságra és helyreállitásra vonatkozólag többé-kevésbé el van rejtve szemeik elől s nehezen képesek megismerni az igazságot.

„És eltöröltetik a halállal való frigyetek és a sirral (seollal, feledéessel) való szövetségetek meg nem áll.“ —Ésa. 28:18.

Igy jelenti ki az Úr, hogy végül meggyőzi a világot az igazságról, melyeket az Irás állit a halál és feledés állapotáról; de ez a nyomoruság és zavar nagy idje által történik azokon, akik e tévedésben vannak, s akik visszautasitják hallgatni az Úr Igéjének hangjára e dologban.  A nyomoruság és zavar azonban, mint előkészitő iskola meg fogja őket győzni az igazságról.

„Én azt mondám:  hát japjaimnak nyugalmában kell alászállanom a sir (seol, feledés) kapuihoz, megfosztva földi éveimtől.“ —Ésa. 38:10.

Ezek Ezékiásnak, Juda derék királyának szavai, kinek javára csoda történt, hogy napjai meghosszabbittassanak.  E szavakban elmondja, mik voltak gondola- [371] tai betegsége idején. Bezonyára nem azt mondja, hogy várta, hogy leszáll az örök gyötrelem poklába és a forditók elég okosak voltak, hogy lássak:  ha ez esetben a seol szót pokelnak forditják, kérdésekre és vizsgálódásokra adnak alkalmat az olvasóknak, melyek csakhamar általános figyelmet forditottak volna e dologban az igazságra.  A Király egyszerüen kijelenti, hogy közel érezte magát a halálhoz, a feledéshez, s hogy meg lett volna fosztva napjai további részétől, melyet még élvezni ésszerüen kilátása volt, s amelyet éppen azért meghosszabbittatni kivánt, hogy továbbra us élvezze az életet.

„Nem a sir (seol, feledés) dicsőit téged és nem a halál megasztal téged.“ —Ésa. 38:18.

Ezek az Ezékiás szavai, betegsége leirásának ugyanazon része, halálfélelme, tudósitása az Úr jóságáról és kegyelméről, mellyel életét meghosszabbitotta és háladás az Úrnak.  Kijelenti:  „Te szeretettel kivontad lelkemet (életemet) a pusztulásnak verméből.“  A forditók nem igy adták vissza:  „nem a pokol dicsőit téged“, mert különben egy vizsgálódó ember megkérdezhette volna, micsoda pokolról lehet szó.  Ezékiás a halál gondolatát a feledéssel, seollal és azonosan használja őket, aztán kijelenti:  „Ki él, ki él az dicsőit téged, mint ma én.“  Más szavakkal, az élő ember tudja dicsérni az Urat, de ha meghalt, ha lelke a seolba ment, nem tudja dicsérni az Urat, sem semmikép előszámlálni jótétémé nyeit,—mig a föltámadás reggelén, mint Jób kijelenti, az Úr hiv és mindenki felel neki.  „Ne csodálkozzatok ezen:  mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a kopprsókban vannak, meghallják az ő szavát.“ —János evangéliuma 5:28.

„És menél a Királyhoz oljjal . . . És megaláztad magadat a sirig (seolig, feledésig).“ —Ésaiás próféta könyve 57:9.

Ez képes kifejezés.  Nem a pokol győtrelmeire utal sem szószerinti sirra.  Izráelt., mint asszonyt mutatja, aki elhanyagolja férjét, az Urat, keresvén közösséget a föld királyaival, a feledésre—addig, mig  képletesen szólva halott, elfeledett lesz az Úr előt és az ő igaz- [372] ságának elvei és az igazságosság előtt,  amely hit által nyilvánul meg.

„Azon napon, melyen sirba (seolba, feledésbe) alámene, gyászba ölöztetém miatta a mélység vizeit . . . Zuhanásának hangja miatt megreszkettetvén a nemzeteket, mikor leszállitám őt a sirba (seolba, feledésbe) együtt velök, kik sirgödörbe, (seolba, feledésbe) szállnak . . . Ezek is alászállottak vele a sirba (seolba, feledésbe) azokhoz, akik fegyverrel ölettek meg.“ —Ezék. 31:15-17.

Itt az Úr a prófeta által jelképes nyelven irja le Babilon bukását.  Mint láttuk eddig, Babilon bukása s annak különös leirása részben a szószerinti Babilonra alkalmazható, de nagyobb részben még inkább a misztikus Babilon teljes bukására és összeomlására.  Babilon régi népeit legyőzték a médek és perzsák s alászállott a feledésbe, a halál állapotába, mint nemzet:  a modern misztikus Babilon hasonlókép feledésbe fog merülni, hogy soha se támadjon föl többé.

„Szólni fognak felőle a vitézek hatalmasai a sir (seol, feledés) közepéből együtt az ő segitőivel.“ —Ezékiel 32:21.

Itt Egyiptom nemzete és más, az Egyiptom bukása előtt feledésbe merült erős nemzetek alászállását ugy jelképezi, mintha Egyipotomhoz szólana az ő bukásáról.  Igy mondjuk, hogy a történelem megmond nekünk bizonyos dolgokat, hogy a történelem ismétli a maga tanuságait.

„És nem feküsznek együtt az erősekkel, kik elestek a körülmetéletlenek közül, akik  hadiszerszámaikkal szálltak alá a sirba (seolba, feledésbe.)“ —Ezékiel 32:27.

A prófeta itt előre megjósolja Mések és Tubál pusztulását, hogyan mennek alá a feledésbe hadiszerszámaikkal együtt.  A hadiszerszámok is alászállhatnak a feledésbe s hála az Úrnak, semmi előkészités sem történt azok helyreállitására a jövő dicsőséges korszakban, mikor Emanuel megalapitja Országát, mert a határozott igéret ez:  „Hadakat némit el a föld széléig.“ —Zsolt. 46:9. [373]

„Megváltom őket a seol (feledés) hatalmából.  Megmentem őket a haláltól!  Hol van a te veszedelmed óh halál!  Hol van a te romlásod óh seol (feledés).  Megbánás elrejtetett én előlem.“ —Hóseás próféta könyve 13:14.

Aki nem győződött meg már arról, hogy a seol nem a gyötrelem helyét jelenti, vigasztalást merithet a szövegből, melyben az Úr kétségtelenül kijelenti, hogy a seol el fog pusztulni.  Ha  tehát valaki még mindig hiszi és állitja, hogy ez a gyötrelem helye, legalább engedje meg, hogy nem fog örökké fennállani, mert az Úr maga határozta el annak pusztulását.  Csak egy határozott ideig áll fenn, amely időnek leteltével azonban teljes megsemmisülése minden bizonnyal be fog következni.

De minő szép, világos és összhangzó ez az egész állitás az igazi álláspontról!  A váltságdij már lefizettetett drága Megváltónk által és az emberiség megszabadutásának munkája a seoltól, a halál feledésétől pusztán addig vár, mig az Egyház, a Krisztus Teste, kiválasztatik az emberiség közül és megdicsőittetik Urával és Fejével, a Krisztus Jézussal.  Mihelyt az Egyház föltámadása teljes (a fő, vagy első föltámadás), akkor kijelenti az apostol:  „beteljesül amaz ige, mely meg vagyon irva:  Elnyeletett a halál diadalra.  Halál!  hol a te fullánkod?  Pokol!  hol a te diadalmad?“ —1 Kor. 15:54, 55.

A halál diadalra való elnyelése az Ezerévi korszak munkája lesz és fokozatos, épp, mint az emberiség elnyeletése a halál által fokozatos volt.  A halálos itélet, mely most az emberiségen van és a seol, a feledés, mely ráerőszakolja magát az emberiségre, föltétlenül eltünnek, mert mindenki megváltatott hatalmuk alól.  Az uj állapotok, az ujszövetség alatt, annak bőséges gondoskodása által senki sem megy halálra (feledésre), csak akik szándékos bünösök saját felelősségükre.  Ez lesz a Második Halál, melyből a föltámadásnak reménysége nincs.  Ez a halál örökké fog tartani, mert Krisztus többé meg nem hal, gyalázatra (halálra) többé nem adatik senkiért. [374]

„Ha a seolba (feledésbe) ássák is be magokat, kezem (erőm) onnan is kiragadja őket.“ —Ámos próféta. 9:2.

Ez erősen jelképes nyelven az Úr kijelenti hatalmának teljességét és gondviselését az emberiség fölött, különösen Izráelre vonatkzólag.  Mint nemzet, nem kevésbé, mint egyének nem szabadulhatnak ki az isteni itélet alól és ha halálba mennek is, egyénileg vagy mint nemzet, az Isten igéretei, épp ugy, mint fenyegetései, beteljesednek.  Mégis, miután kijelenti azok teljes pusztulását és szétszóratását a föld minden nem zetei között, mint azt manapság beteljesülve látjuk, az Úr igérete ez:  „Azon a napon (az Ezerévi nap hajnalán) felemelem a Dávid leomlott sátorát . . . És haza hozom a fogságból az én népemet az Izráelt . . . És nem szakgattatnak ki többe az ő földjökből, melyet adtam nekik, azt mondja az Úr, a te Istened.“  Senki sem gondolhat rá, hogy utját az örök gyötrelem helyébe ássa, De Izráel, mint nép, a nemzeti feledésbe ásta utját.  De az Isten megakadályozza ezt, benne lévén dicsőséges tervében az ő felszabadulásuk.

„A seol (feledés) torkából sikolték és meghallád az én szómat.“ —Jónas 2:2.

A seol torka, melyben Jónás volt, s melyből kiáltott  „az Úrhoz, s melyből megszabadult, egy nagy hal torka volt, mely elnyelte őt.  A feledés, pusztulás, halál torka lett volna az számára, ha nem szabadult volna ki belőle.

„És bizony a bor is megcsal:  felgerjed a férfiu és nincsen nyugalma;  ő, aki tátja száját, mint a selol (feledés) és olyan ő, mint a halál, telhetetlen és magához ragad minden népet és magához csatol minden nemzetet.“ —Hab. 2:5.

Itt nyilván egy kevély nemzetre van utalás, egy fólgerjedt nemzetre.  Nagyon jól lehet alkalmazni a jelen kor nemzeteire, melyek kalózkodnak a világon, hogy kisebb és kevésbé müvelt népeket pártfogásuk és védelmük alá hozzanak.  Vagy vonatkozhatik a Bün Emberére s világszerte való befolyására, mely által kiveszi részét a nap alatt levő minden nemzettől.  Bárhogy is, [375] a gondolat az, hogy a telhetetlenség olyan, mint a halál (feledés), melynek soha sem elég; mértéke soha sem telik meg.

„HADES“  AZ  UJSZÖVETSÉGBEN.
_____________

Az Újszövetségben a görög szó hades a szidó seol szónak pontos megfelelőlje.  A legteljesebb bizonyságot erről az a tény nyujtja, hogy az apostolok, az Ószövetség idésekor a seolt a hades szóval adják vissza.  A következőkben felsoroljuk mindazon eseteket, melyekben a hades szó előfordul s ezek igazolni fogják a hades helyes értelmét.

„Te és Kapernaum, aki az égig fölmagasztaltattál, a pokolig (hades, feledés) fogsz megaláztatni.“ —Máté 11:23.

Bizonyára nem volt igaz, hogy Kapernaum városa örök gyötrelemre ment, az sem, hogy a sirba ment a szó közönséges értelmében, de teljesen igaz, hogy Kapernaum feledésbe, pusztulásba ment, amint azt a tények igazolják.  E város teljesen elpusztult, ugyannyira, hogy még a helyet sem tudhatni.

„De én is mondom néked, hogy te Péter vagy és ezen a kősziklán épitem fel az én anyaszentegyházamat, é a pokol (hades, feledés) kapui sem vesznek rajta diadalmat.“ —Máté 16:11.

Péter épp akkor tett vallást az Úr Jézusról, mint Fölkentről, az élő Isten Fiáról, a Messiásról.  Ez igazság a hatalmas szikla, melyen a Krisztus egész Egyháza, mint élő kövek épülete, fel kell, hogy éppittessék, mert nincs más név, mely által megtartatnánk.  Urunk kijelenti, hogy Péter egyike az élő köveknek, és Péter kijelenti (1 Péter 2:5), hogy minden megszentelt hivő, hasonlókép élő kő, mely e nagy alapkövön a Fölkent Krisztuson épül fel.  Ez élő kövek az Isten hajlékává kell felépittessenek, a lélek által, hogy dicsőséges templomai legyenek as ő lakásának.  mely által megáldatnak a föld minden nemzetségei.  E tény ellenére is, hogy az Isten elfogadta a Krisztusban hivőket és jövő temploma tagjai közé számitja, mégis megengedi, [376] hogy népe között a halál uralkodjék most; ezért szükségük van az Úr bátoritó biztatására, hogy a halál nem uralkodik fölötták, hogy a feledés ajtói nem maradnak örökre bezárva; hogy mint jelképesen betörte a halál, ajtaját, és előjött föltámadásában az Atya ereje által, ugy Egyháza is megszabadul a halál—a feledés hatalma alól és részesül az ő föltámadásában, az  „első föltámadásban.“  Bizonyára ez összhangban áll az Irás bizonyságával, s Urunk szavait sem lehet máskép magyarázni.  Minden más magyarázat ésszerütlen.  Most pedig vizsgáljunk meg egy más Iráshelyet, amelyet teljesen félreértenek, hogy lássuk mily ésszerü és helyes magyarázatát kapjuk annak az Irással és a józan észszel összhangzásban.

„És te, Kapernaum, mely mind az égig felmagasztaltattál, a pokolig (hades, feledés) fogsz lealáztatni.“ —Luk. 10:15.

Kapernaum magasan felmagasztaltatott, kiváltságokkal láttatott el, benne lakott Urunk bizonyos ideig, élvezte taanitásának kiváltságait, látta sok dicsőmunkáját, s erről mondja költői nagyitással, hogy as égig fölmagasztaltatott.  De mivel elmulasztotta helyesen használni fel e nagy kiváltságokat és alkalmakat, Urunk kijelenti, hogy a város ennek megfelelőleg elnyomatást, leveretést, halált szenved, mint város, feledésbe ment.  És ez betelt.

„Éa a pokolbon (hadesben, feledésben) felemeli az ő szemeit, kinokban lévén.“ —Szent Lukács evangéliuma 16:23.

Ez az egyetlen vers az Irásban, melyben a legcsekélyebb utalás van a hadesben vagy seolban a szenvedés vagy boldogság érzése gondolatának lehetőségére.  Első tekintetben ellenkezni látszik avval a kijelentéssel, hogy nincs munka, sem tudomány, sem ravaszság a seolban s csak egy szempontból érthető ő t. i. hogy példabeszéd.  Mássutt vizsgáljuk meg részletesen és fölmutatjuk,*  hogy a gazdag ember, aki a feledésbe ment, és mégis gyötörtetett, mig a feledésben volt, a zsidó nép.  Izráel tényleg, mint nemzet, halott, [377] mégis mint nép, szétszórva a nemzetek közé, Izráel él és gyötrelmeket szenved, a Messiás visszautasitása miatt s igy marad mindaddig, mig a nyomoruság mértéke be nem telt és vissza nem helyeztetik az isteni kegybe az isteni szövetség föltételei szerint. —Róm. 11:26-29.

*  Lásd  „Mit mond a Biblia a pokolról?

Ez idézet a zsoltárokból, mellyel jelen vizsgálódásunkat kezdtük, bizonyossá teszik, vajjon a lélek-e vagy pusztán a test, mely a hadesbe, seolba, feledésbe megy.  E szöveg leghatározottabban tanitja, hogy Urunk lelke a hadesbe, feledésbe ment, s hogy onnan feltámadás által szabadult meg.  Az összefüggés bizonyitja, hogy Dávid lelke szintén a seolba ment, de még nem szabadult ki a seolból—sem ki nem szabadulhat, az isteni elrendezés szerint, mig az Egyház, mely a Krisztus teste, először meg nem szabadul s mig az első feltámadás nem teljes. —Lásd. 29., 34. vers.  Zsolt.  11:32, 39, 40.

„Előre látván est (Dávid), szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sirban (hadesben, feledésben).“ —Apostolok Cselekedetei 2:31.

E határozott állitás további megerősitése annak, amit láttunk, hogy tudniillik a seol sirt, feledést stb. jelent, de semmi esetre sem gyötrelem belyét.

„Halál, hol a te fullánkod?  Pokol (hades, feledés), hol a te diadalmad?“ —1 Kor. 15:55.

Az apostol ezt az Ószövetségből való idézet gyanánt adja, megerősitésére azon érvének, hogy a halottak számára egyedüli reménység a feltámadásban van—nem a test feltámadásában, mert világosan tanitja, hogy az eltemetett test nem támad föl (1. 37., 38. versek); a feltámadás reménye a lélek számára van, a lét számára, tekintet nélkül arra, az Isten miféle testet ad majd.  Nem  „ha a ti testetek föl nem támad . . . hiábavaló a ti hitetek“, hanem  „ha a halottak föl nem támadnak . . . hiábavaló a ti hitetek . . . akik Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát.“ (16-18. Vers).  Arról [378] van szó, mely alszik és nem arról, mely pusztulásra megy, az ébresztetik, támasztatik fel a halál, az öntudatlanság állapotából.

„Én vagyok az élő, pedig halott valék és élek örökkön-örökké, ámen:  és nálam vannak a pokolnak (hades, feledés) és a halálnak kulcsai.“ —Jelenések könyve 2:18.

Ez  rész az Úr népe bátoritására adatott, innen pokol, hades, nem jelentheti gyötrelem helyét; másként mi lenne a kifejezés ereje?  E szavak azt mutatják, hogy az Úr népe lemegy a hadesbe (feledésbe), amint mindenki más, is hogy az Úr népének reménysége, mikor a hadesbe, feledésbe alámegy, az, hogy alkalmas időben nagy Megváltónk kinyitja e jelképes börtönét a halálnak és előhozza a foglyokat a sirból, a  seolból, a hadesből, a feledésből.  Ez a jelentése azon állitásnak, hogy nála vannak a kulcsok, azaz a hatalom, a fönnhatóság—ő nyithat és zárhat, minden hatalom az ő kezébe lett lefektetve.

Az első eljövetelekor prédikálva idézte Ésaiás próféciáját magára vonatkozólag, mely kijelenti, hogy ki fogja nyitni a börtönt, és szabaddá teszi a foglyokat, és kijelentette, hogy ez az Evangélium.“ (Ésaiás 61:1; Luk. 4:18)  Ez a feltámadás Evangéliuma, az üzent, a szabadulás örömhire minden fogoly számára, a halál feledéséből, az Ellenség hatalmából,  „azéból, akinek kezében van a halál hatalma, azaz az ördögéből.“  Milyen jelentőségteljes az Irás e helye, ha a helyes szempontból nézzük;  milyen zavaros és képtelen, ha bármi más szempontból tekintjük, kivéve, ha a tudatlanság nem oly sürü, hogy eltakarja és elrejtse a következetlenségeket.

„És aki rajta üle, annak neve halál és a pokol (hades, feledés) követi vala azt és adaték hatalom azoknak a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és a földnek fenevadai által.“ —Jelenések könyve 6:8.

Nagyon erős képzelőtehetségre volna szükség, hogy összhangba lehessen hozni ez állitást azon általánosan elfogadott nézettel, hogy a hades a gyötrelem helye [379] olyan roppant mértékben, hogy képes befogadni és gyötörni a föl népességének ötven ezer millióját.  Senki sem láthatja a legkisebb következetlenséget sem abban, hogy olyan jelképet használjon, mely szerint egy ilyen gyötrelem helye lóháton ül.  De ennek a jelképnek észszerüség, észszerüsége, hogy a halál és a halál állapota, pusztulás, feledés, öntudatlanság, keresztül nonblank s sokakat elsodornak az  embercsaládból, világosan következetes.  Megelészünk itt pusztán ennek az ésszerüségnek femutatásával, anélkül, hogy a jelképek  magyarázatába bocsátkoznánk.

„A halál és a pokol (hades, feledés) is kiadá a halottakat, akik ő nálok voltak; és megitéltetének mindnyájan az ő cselekedeteik szerint.“ —Jelenések könyve 20:13

Az Édenben történt első itélet következménye gyanánt a halálos itélet kiterjedt minden emberre.  Körülbelül ötvenezermillió már a seolba, hadesbe, feledésbe jutott; és ezer meg ezer millió, akik még élőknek neveztetnek, a szó valódi értelmében nem élők, hanem kilenctized részben halottak, a halálos itélet hatása alatt.  A kálvárián lefizetett váltságdij eredményekép uj itéletre való alkalom adatik az emberi család minden tagjánák, de csak egy kegyelt kisebbség nyer ilyen alkalmat és itéletet e korszak alatt, mely az Egyház kiválasztására van kijelölve.  Ez az eredeti halálos itélet visszavonását jelenti és azt, hogy az egész emberiséget az örök életre való itélet vagy próba állapotába hozza, a saját engedelmessége vagy engedetlensége munkája alapján.  Az Irás e helye mptatja, hogy a kellő időben nemcsak a halottaknak (azoknak, akik a halál itélete alatt vannak, akik még nem szállottak sirba) adatik teljes próba vagy itélet, hogy meghatározza érdemes vagy érdemtelen voltukat az örök életre, hanem azok mind, akik a seolba, hadesbe, feledésbe mentek, előjönnek az öntudatlanságból, a halál álmából, hogy megitéltessenek.  Az itélet e szinhelye a Millenáris korszakba van helyezve, mely az  „itélet napja“, a világ számára, mint az Evangéliumi korszak itélet napja az Egyház számára. [380]

„A pokol (hades, feledés) pedig és a halál, vettetének a tüznek tüznek tavába.  Ez a második halál, a tüznek tava“ —Jel. 20:14.

Szükségkáp nagy zavar származik ebből mindazok számára, akik a hadest örök gyötrelem helyének akarják magyarázni, ha az Irás helyét vizsgálják, de milyen ésszerü és összhangzó ez a helyes álláspontról!  A tüznek tava (gehenna) a teljes pusztulást, a második halált jelképezi, mely minden gonosz dolgot teljesen elpusztit.  A „halál és hades“, melyek itt a második halálban elpusztitva rajzoltatnak, ugyanazok, amelyeket éppen leirtunk az előző 13.  verssel kapcsolatban.  A kárhoztatás jelen állapota, az Ádám bünének következménye,  „halálnak és hadesnek“  neveztetik—haldokló állapota azoknak, akik most élőknek neveztetnek s a világos alvása az összes halottaknak, Ádám össszes utódainak, akik a sirban vannak.

Mint a 13. vers kijelenti, hogy minden ember kivétetik ez állapotból a kellőidőben itéletre, es a vers azt jelenti ki, hogy Ádám-féle halál és a feledésben levő alvó ennek következtében többe nem lesz, Milleniáris korszak után,; s meg is magyarázza, miért t. i. bemerittetnek vagy elnyeletnek a második halál állapota által.  A jövőben senki sem hal meg Ádám bünéért:  tekinteten kivül hagyatik ez, mint a jövő itélet tényezője.  Az egyetlen halál azután a második halál lesz, mely csak a bünösöket éri, akik a bünt elkövették, nem a szülőket, nem a gyermekeket.  Ezidőben aki meghal, a saját bünéért hal meg.

„Amely lélek vßtkezik, annak kell meghalni.“  Bár az ilyenek gyengék az Ádám-féle természet miatt, melyből sohasem gyógyulnak ki, mert visszavetették azon eszközök és alkalmak használatát, melyeket az Újszövetség közvetitője Millenium alatt kezük ügyébe helyezett, mégis az Újszövetség alatt az örökölt gyöngeseget nem számittatnak be ellenük, mert teljesen kiegyenliti azokat Megváltónk áldozata.  Igy azon idő óta, és azután, hogy a Milleniumi korszak e teljes alkalma minden egyesnek felajánltatott, bár Ádám gyöngeségei és tökéletlenségei rajtok lesznek, haláluk nem az Ádám- [381] féle halál egy részének tudatik be, hanem a második halálnak; mert elmulasztván a haladást, ez a saját makacsságuk s nem az Ádám-féle bün sem e gyöngeségük iránt való öröklékenység eredménye lesz.

Most vizsgáltuk minden helyét az Irásnak, mely a seol és hades szavakat tartalmazza, és megbizonyosodtunk, hogy az ember lelke az, mely a halálban ez állapotba átmegy, s hogy ez állapot vagy helyzet, és nem hely, bár gyakran jelképesen mint helyről, börtönről van szó róla, melyből minden fogoly kiszabadul a feltámadás dicső reggelán.  Azt találtuk, hogy jelképesen sötét, néma hely gyanánt van leirva, s az állitás világossá teszi, hogy ott nincs tudomány, sem terv, sem böleseség, sem munka, sem átok, sem áldás az Isten iránt azok részéről, akik a feldés e helyzetébe vagy állapotába belépnek.  Reményük egyedül az Úrban van, hogy mivel megváltotta lelküket (életüket) a pusztulástól saját lelkének feláldozása által, kellő időben megszabadaditjaőket, előhivja a feledésből oly testekben, aminőkben akarja, és sokkal kedvezőbb körülményekre, mint a jelenlegiek, mikor az ő haragja, az átok, eltünt és az áldás ezerévi korszaka beállott.

Nem csodálatos, hogy közönséges magyar bibliank forditói és legtöbb magyarázója téves tanokkal lévén befolyásolva az ember természete felől, jutalmainak és büntetéseinek idje és helye felől, és félreértvén állapotát a halál ideje alatt, az Irás bizonyos részeit a saját tévedéseikkel összhangban forditották és magyarázták, melyek bozonyos mértkben akadálykövek azoknak, akik az igazságot keresik.  Szükséges ezért, hogy vizsgáljuk meg ez akadálykövek néhányát és elmozditsuk őket utunkból; de mivel nem akarjuk megszakitani tárgyunkat, ezek vizsgálatát későbbre hagyjuk az Irásról való többi általános tévelygéssel együtt következő kötetünkben, a Bibliai Tanulmányok sorozatban. (382)