KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 13

A KIBÉKÜLÉS BIZTOSITOTTA ÁLDÁSOK AZ
ÖRÖK ÉLETRE ÉS HALHATATLANSÁGRA

A SÓHAJTOZÓ TEREMTETTSÉG KOMOLY VÁRAKOZÁSAI ÉS REMÉNYEI. — NEM BIZONYITÉKOK. — A KIBÉKÜLÉS IGÉRETEI ÉS MUNKÁJA MINT BIZONYITÉKOK. — KÜLÖNBÖZÉS ÉS KULÖNBSÉG. — HALHATATLAN-E AZ EMBERI LÉLEK VAGY VAN-E REMÉNYE, HOGY HALHATATLANNÁ LESZ? — AZ ÉLET ÉS HALHATATLANSÁG VILÁGOSSÁGRA HOZATOTT AZ EVANGÉLIUM ÁLTAL. — A GÖRÖG SZAVAK, MELYEK HALHATATLAN ÉS HALHATATLANSÁGNAK VANNAK FORDITVA AZ IRÁSBAN. — MIBEN KÜLÖNBÖZIK AZ EGYHÁZ ÉS A MEGVÁLTOTT VILÁG REMÉNYE?

„Ha meghal az ember, vajjon feltámad-e? Az én hadakozásom minden idejében reménylenék, miglen elkövetkeznék az én elváltozásom.“ — Jób 14:14.

„A mi Megváltónk, Jézus Krisztus ... eltörölte a halált, világosságra  hozta pedig az (örök) életet és halhatatlanságot az Evangélium által.“ — I Tim. 1:10.

[383]

VAN az emberben egy vajudó reménység, hogy a halál nem vet minden létnek véget. Van valami határozatlan reménység, hogy valahogy és valahol a most megkezdett életnek folytatása lesz. Némelyikben ez a remény félelemmé válik. Megértvén méltatlanságunkat a jövő örömökre, sokan félnek jövő fájdalomtól; és minél jobban rettegnek tőle a maguk részéről, annál jobban hisznek abban.

A jövő élet reménye és ellentéte a félelem, kétségtelenül az Úr átkából ered a kigyóra Ádám bünbeesése és halálba jutása után, hogy tényleg az asszony magva megtöri a kigyó fejét. Ez kétségtelenül ugy volt értve, hogy végül az Ádám családjának egy része diadalt ül a Sátán fölött s vele a bün és halál fölött is, melybe az vitte bele őket. Kétségtelen, hogy az Isten bátoritotta e reménységet, még ha gyöngen is, szólván Noé és [384] Enók áltál, ki megjövendölte: „Ime az Úr jön szentjei tizezerével.“ De a haláltól való megváltás evangéliuma (az örömhir), mely felajánltatott az egész emberiségnek az Isten alkalmatos idejében, ugy látszik először Ábrahámnak jelentetett ki világosan. Az apostol kijelenti: „Az evangélium prédikáltatott Ábrahám előtt, mondván: A te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei.“ Legalább is ez volt a feltámadásban való zsidó hit alapja; mert mivel a föld sok nemzetsége halt. meg és hal meg, a mindenekre szóló igért áldás jövő élet gondolatát tartalmazta. És mikor, évszázadokkal azután Izráel szétszóratott a nemzetek közé a babyloni fogság idejében, kétségtelenül elvitték magukkal az Isten igéretei és reményeik töredékeit, ahová mentek.

Bizonyos, hogy akár a zsidó gondolattal való keveredés eredményéül akár mivel az emberi természet egyik eleme, vagy mindkét ok miatt, az egész világ hisz a jövő életben és szinte mindenki hiszi, hogy az örökkévaló lesz. Az apostol ezt: „a teremtés komoly várakozásának“—a sóhajtozó teremtettség várományának jelöli meg. De ilyen remények nem a tan bizonyitékai: és az ó-szövetségi igéretek, melyek a zsidóknak tétettek nagyon ingatagok arra, hogy egy világos hit alapjául szolgáljanak, még kevésbbé e tárgyról alkotott „dogmatikus theologiának.“

Csak amikor az Ujszövetségben Urunk tiszta és bizonyos állitásait, s azután az apostolok éppoly világos nyilatkozatait megtaláljuk az örök élet e fontos tárgyáról, csak akkor kezdhetjük kicserélni a halvány reménységet határozott meggyőződésekkel. Az ő szavaikban nem csak bizonyos állitások vannak afelől, hogy a jövő élet lehetőségei mindenkire nézve nyitva, állanak, hanem a tény bölcsészete és az is, hogyan lehet elérni és fenntartani, olyan pontosan előadatnak, mint sehol másutt.

Sokan nem jegyezték meg ezen pontokat, s azért „gyöngék a hitben.“ Lássuk, mi az a bölcsészet, éslegyünk bizonyosabbak, mint valaha, hogy a jövő élet, örök élet a mi nagy, bölcs Teremtőnk gondosko- [385] dása által az embercsalád minden tagja előtt megnyiló lehetőség.

Megkezdve az Ujszövetség alapitásánál adott bizonyosságot az örök élet felől, csodálkozásunkra azt találjuk, hogy legelőször is int bennünket, hogy magunkban és magunktól semmi sem adna nekünk reménységet az örök életre; —hogy nemünk élete Ádám atya engedetlensége által meghiusult; —hogy bár ő tökéletesnek teremtetett, és alkalmasnak arra, hogy örökké éljen, büne nem csak neki hozta meg a bün zsoldját, a halált hanem gyermekei is haldokló állapotban, e halálos befolyásokat örökölve, születtek. Az Isten törvénye, mint ő maga is, tökéletes, s igy teremtménye (Ádám) is az volt, mielőtt vétkezett; mert az Istenről megiratott: „Az ő munkája tökéletes,“ És az Isten az ő törvénye által csak azt hagyja helyben, ami tökéletes, elitél pusztulásra minden tökéletlent. Igy az Ádám neme „bünben született és gonoszságban alakittatott“, ki van zárva az örök élet reménységéből, ha csak azon föltételek alatt nem, melyek az Ujszövetségben vannak föltárva—az Evangéliumban—­az örömhirben, hogy a bukástól a tökéletességig, az isteni kegyig és örökkévaló életig ut nyilt Krisztus által az Ádám családjának minden tagja részére, aki magát annak aláveti.

Az Istennel való kibékülés e reményének s igy az örök élet uj reményének kulcsát azon állitásokban találjuk, hogy 1) „Krisztus meghalt a mi büneinkért“ és 2) „feltámadott a mi megigazolásunkért“, mert „az ember Krisztus Jézus váltságul (megfelelő árul) adta magát mindenekért.“ Ádám és neme, mely, mikor vétkezett, még benne volt és osztozott természetesen büntetésében is, megváltatott (megvásároltatott) a Krisztus (halála) drága vére árán.“ — 1 Péter 1:19.

De bár az Úr gondoskodása bőséges, mindenek számára nem alkalmazható, senkire sem, csak bizonyos föltételek mellett; azaz 1) hogy elfogadják Krisztust Megáltójuknak; és 2) hogy igyekeznek kerülni a bünt és aztán összhangban élni az Istennel és az igazsággal. Igy tudjuk, hogy „az örök élet az Isten kegyelmi aján- [386] déka a mi Urunk Krisztus Jézusban.“ (Róm. 6:23). Az Irás állitásai világosan szólnak e tárgyról:

„Akié a Fiu, azé az élet (jog vagy kiváltság vagy kegyelem az életre, mint az Isten ajándéka), akiben nincs meg az Isten Fia, az (örök) élet sincs meg abban.“ — János 3:36; 1 János 5:12.

Senki sem nyer örök életet, csak Krisztustól, a Megváltótól és kijelölt Életadótól; és az igazság, mely a hit és engedelmesség kivaltságára visz bennünket, ugy „örok élete lévén neveztetik az „élet kenyerének“ és az „élet vizének.“ — János 4:14; 6:40, 54.

Ez az örök élet csak azoknak adatik, akik, mikor tanulnak róla és a föltételekről, melyek alatt ajándék gyanánt megkapható, keresik azt, a szentség szellemével összhangban élvén. Aratni fogják, mint ajándékjutalmat  — Róm. 6:23; Gal. 6:8.

Ez örök élet elnyerésére az Úr „juhaivá“ kell válnunk, és követni a Pásztor hangját, tanitásait. — János 10:26-28; 17:2, 3.

Az örök élet ajándékát nem erőszakolják senkire. Ellenkezőleg, vágyni kell utána és keresni és törekedni mindenkinek, aki el akarja nyerni. — 1 Tim. 6:12, 19.

Ez igy reménység, inkább mint a valóságos élet, melyet az Isten most ad nekünk; az a reménység, hogy végre elérjük, mert az Isten gondoskodott utról, melyen igaz lehet, és mégis megigazitója mindazoknak, akIk igazán hisznek és elfogadják Krisztust.

Az Isten kegyelme által Urunk Jézus nem csak megvásárolt bennünket az által, hogy életét feláldozta érettünk, hanem a mi nagy Főpapunk is lett, s mint ilyen, most „örök üdvösség forrása mindazoknak, akik neki engedelmeskednek.“ (Zsid. 5:9). „És ez az igéret, melyet ő igért nekünk: az örök élet.“ — I János 2:25.

„És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nekünk az Isten és az az örök élet (most hit és reménység által majd ténylegesen, ha „megjelenik ő, a mi életünk“), az ő Fiában van. Akié a Fiu, azé az élet akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.“ — I János 5:11, 12. [387]

Ez örök élet, melyet Ádám és minden maradéka számára Teremtőnk Megváltónk áltál lehetővé tett, de csak a hiveknek és engedelmeseknek szánt és igért, s mely jelenleg ezeknek mint reménység van adva, tényleg a hiveknek a „föltámadásban“ adatik.

Meg kell jegyezni, hogy az Isten Igéjének világos igéretei nagyon különböznek e tárgyról alkotott világi bölcsek nézeteitől. Ezek azt állitják, hogy az embernek kell, hogy legyen jövő élete, mert reménye van rá, vagy több esetben, mert fél tőle. De a remény és félelem nem ésszerü ok a hitre bármely vágy felől. Nincs alapja az igénynek abban sem, hogy van valami az emberben, melynek tovább és örökre élnie kell,—semmi ilyen részét sem ismerjük az emberi szervezetnek, sem bebizonyitani, sem elhelyezni nem lehet.

De a tárgyra való Irás szerinti vélemény ellen nem állithatók ilyen ellenvetések; teljesen ésszerü létünket, élő lényünket, mint ott neveztetik—az Isten ajándékául s nem saját elidegenithetetlen túlajdonunkul tekinteni. Továbbá kikerül egy és komoly nehézséget, melybe a pogány bölcsészet eszméje beleesik; mert mikor a pogány bölcsészek azt állitották, hogy az ember nem veszhet el, hogy örökké kell élnie, hogy az örök élet nem az Isten ajándéka, mint a biblia kijelenti, hanem minden ember által birt természetes képesség, tulságos sokat állitott. Egy ilyen bölcsészet nem csak azoknak ad örök életet, akik jól használták fel s akik számára ez áldás lenne, hanem másoknak is, akik nem jól használnák fel és akik számára átokká válnék az. Az Irás tanitása, ellenkezőleg, mint már fölmuttatuk, kijelenti, hogy ez a nagy és mérhetetlenül drága ajándek (örök élet) csak azokra ruháztatik, akik hisznek és engedelmeskednek a Megváltónak és életadónak. Mások, akik arra méltatlanok volnának, nem csak nem birják, de soha meg sem is kaphatjók. „A bün zsoldja halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.“ (Róm. 6:23). A gonoszok, (mindazok, akik az igazság tiszta tudatára jövén, mégis készakrva engedetlenek), elszakasztatnak az Isten népétől a második halálban. Olyanok [388] lesznek, „mintha nem lettek volna." „Teljesen elpusztulnak.“ „Örök pusztulás“ lesz sorsuk—pusztulás, mely örökké tart, melyből nincs gyógyulás, nincs feltámadás, Szenvedniök kell az örök élet s annak minden kiváltsága, öröme és áldása pusztulását—az elvesztését mindannak, amit a hivek megnyernek. — Csel 3:23; Zsolt. 37:9, 20; Jób. 10:19; II Thess. 1:9.

Az Isten, örökéletajándéka drága az ő minden népének és erős ragaszkodás ahhoz a hit karjaival, nagyon fontos egy jól berendezett és következetes élethez. Csak akik igy „nyerik az örök életet“, elfogadván Krisztust és odaszentelve magukat az ő szolgálatára, képesek igazán és hasznosan megharcolni, az élet most dühöngő viharával.

KÜLÖNBÖZÉS ÉS KÜLÖNBSÉG.

De most, miután vizsgáltuk a halhatatlanság reményét, a szó rendes értelmében (örök élet) s azt találván, hogy az örök élet az Isten ajándéka mindazoknak az Ádám neméből, akik elfogadják azt „alkalmatos időben“ az Ujszövetség föltételei alatt, mehetünk egy lépéssel tovább s megjegyezhetjük, hogy örök élet és halhatatlanság nem azonos fogalmak, mint az emberek általában hiszik. A „hálhatatlan“ szó többet jelent, mint az örökké való élet hatalmát, és az Irás szerint milliók élvezhetik végül majd az örök életet, de csak igen korlátolt számu „kis nyáj“ lesz „hálhatatlan.“

A halhatatlanság az isteni természet eleme vagy tulajdonsága, de nem az emberi vagy angyali vagy egyébé, mint az isteni természeté. És mivel Krisztus és az ő „kicsiny serege“, „menyasszonya“, „az isteni természet részese“ lesz, azért lesznek ezek kivételek minden más teremtmény alól a földön és az égen.—II Péter 1:4.

HALHATATLAN-E AZ EMBERI LÉLEK. VAGY VAN-E REMÉNYE
AZZÁ LENNI?

Láttuk, hogy az emberi lélek (érző lény) az élet [389] lehelletével (ruach—pneuma), az emberi szervezettel vagy testtel való egyesülése eredménye; pontosan ugyanaz, mint az alsóbbrangu állati lelkek (érző lények) esetében, kivéve, hogy az ember magasabbrangu szervezettel, magasabbrangu testtel bir, melynek magasabb erői és képességei vannak. Jelen kérdésünk tehát ez: Minden állat halhatatlan-e? És ha nem, kérdeznünk kell: Milyen képessége van az embernek az alsóbbrangu állatok fölött, mely neki a halhatatlanság reményét adja?

Salamon kijelentése épugy, mint a saját megfigyelésünk bizonyitja, hogv az ember, mint az alsóbbrangu lények, alá van vetve a halálnak. „Amint meghal az egyik, ugy meghal a másik is és ugyanazon egy (fajta) lélek (élet lelke—ruach), van mindenikben. (Pred. 3:19). A gyász, a koporsó, a halottas kocsi, a temető mindenkép bizonyitja, hogy az ember meghal, s igy nem halhatatlan, mert e szó „halhatatlan“ halálmentes, azt jelenti, ami nem halhat meg. Bármi legyen is az ember reménye a halhatatlanságra, jelenleg nincs annak birtokában és reménység lehet csak valami isteni gondoskodásról a jövőben.

Mielőtt tovább vizsgálnánk e kérdést, hasznos lesz megvizsgálni a „halandó“ és „halhatatlant“, mert e szavak jelentésére nézve nagy félreértés uralkodik s gyakran a gondolatok összezavarására és helytelen értelmezéshez vezet.

E szó halhatatlan azt jelenti, nem halandó, halálmentes, romolhatatlan, elpusztithatatlan, megsemmisülhetetlen. Minden lény, melynek léte bármennyiben is a másiktól függ, vagy olyan föltételektől, mint eledel, világosság, levegő stb., nem halhatatlan. E tulajdonság eredetileg Jehova Istent illette egyedül, mint irva van: „Az Atyának élete van önmagában“ (Ján. 5:26) t.i. léte nem leszármazott, nem függ mástól. Örökkévaló, halhatatlan, láthatatlan Király (I Tim. 1:17). Az Irás határozott bizonyiték lévén e tárgyról, kétségtelenül tudhatjuk, hogy ember, angyal, arkangyal, vagy az Isten Fia is, mielőtt és mialatt „testté lett és lakozott közöttünk“—nem halhatatlan, de halandó volt. [390]

De a szó „halandó“ nem haldoklót, hanem csak halálra képest jelent, olyan élet birtokában levőt, mely folyamatában az Istentől függ. Pl. az angyalok, mivel nem halhatatlanok, halandók, meg tudnak halni, az Isten epusztithatná őket, ha fellázadnának az ő bölcs, igazságos és szerető kormányzata ellen. Valóban Sátánról, aki a világosság angyala volt, s aki pártütővé vált, határozottan ki van jelentve, hogy alkalmatos időben meg fog semmisülni. (Zsid. 2:14). Ez nem csak azt jelenti, hogy Sátán halandó, hanem bizonyitja, hogy az angyali természet halandó természet—olyan, melyet Teremtője megsemmisithet. Az embert illetőleg ő „kevéssel van alacsonyabbra helyezve az angyaloknál“ (Zsoltár 8:35) és következőleg szintén halandó, mint bőségesen bizonyittatik azon tény által, hogy nemünk hatezer éve folyton putsztult s még a Krisztusban szentek is intetnek, hogy keressék a halhatatlanságot. —Róm. 2:7.

A halandó rendes magyarázata haló s a halhatatlané: örökkévaló —mindkettő helytelen. Hogy bebizonyitsuk ez általános meghatározások hamisságát, tegyünk föl egy egyszerü kérdést:

HALANDÓNAK VAGY HALHATATLANNAK TEREMTETETT-E ÁDÁM?

Ha a válasz az lenne: —„Ádám halhatatlannak teremtetett“, feleljük: Hogyan fenyegette hát az Isten a halállal és később hogyan itélte arra: és hogyan, halhatott meg, ha halálmentes volt? És az Isten, büntetésből, miért üzte ki az Éden kertjéből, az életfentartó fától vagy élet fájától, nehogy evén abból, örökké éljen? —I Mózes 3:22.

Ha a felelet az, hogy az ember halandónak (az általános téves nézet szerint halónak) teremtetett, azt kérdezzük: Hogyan itélhette az Isten halálra engedetlensége után az embert, ha már haló teremtés volt, és sohasem volt más. És ha Ádám halónak teremtetett, hogyan mondhatta az Isten, hogy a halál büne által jött? [391]

A zavar kikerülhetetlen, ha a halandó és halhatatlan igazi meghatározását a következőkben tisztán nem ismerjük föl:

Halhatatlan—az az állapot vagy körülmény, melyben a halál lehetetlen — ha1álmentes állapot.

Halandó—az az állapot vagy körülmény, melyben a halál lehetséges—a halálra való hajlam állapota, de nem szükségkép haló állapot, mig a halálos itélet ki nem mondhatik, amely az illető engedetlensége miatt következett be.

Ez álláspontról első tekintetre látjuk, hogy Ádám halandónak teremtetett, —olyan állapotban, melyben a halál is lehetséges és az örök élet is lehetséges; aszerint, amint a bölcs, igaz és szerető Teremtőjénék tetszésére lesz vagy nem. Ha engedelmes maradt volna, élt volna mind máig és örökké és mégis ez idő alatt mindig halandó maradt volna, halálra hajlamos, ha engedetlen lesz. Egy ilyen állapot bizonytalan sem lenne, mert az Isten, akivel dolga van, változhatatlan; igy Ádám teljes bizonyossággal rendelkezett volna az örök élet felől, ameddig hű és engedelmes marad Teremtőjéhez. És ennél többet ésszerüen nem lehet kérni vagy elvárni.

Ádám életének állapota engedetlensége előtt hasonló volt ahhoz, amit most a szent angyalok élveznek: élete volt bőségesen—tartós élete—melyet örökké fenntarthatott volna, ha engedelmes az Isten iránt. De mivel nem volt halálmentes, mert nem volt „élete önmagában“, hanem függött a következőkre nézve a Teremtője tetszésétől függő körülményektől, azért volt az Isten fenyegetése, hogy ha nem engedelmeskedik, meg kell halnia. Jelentette ez az élet szikrájának „az élet lehelletének“ elvesztését, mely nélkül a test porrá omlik és az élő lélek vagy érző lény megszünik. Ha Ádám halhatatlan lett volna, meghalni képtelen, halálmentes, az Isten itélete üres fenyegetés lett volna. De mivel Ádám halandó volt, halálra képes, halálra hajlamos, kivéve, ha a Teremtő gondoskodása fenntartja, azért, mint irva van: meghalt „ama napon“ engedetlensége miatt. —II Péter 3:8. [392]

Azoknak, akik azt hiszik, hogy a biblia bőven bánik az ilyen szavakkal, mint halhatatlan lélek, halál nélküli lélek, soha meg nem haló lélek, stb. nem ajánlhatunk fel jobb tanácsot, mint hogy vegyenek elő egy bibliai szótárt, nézzenek e szavak s más hasonló jelentőségüek után. Egyet sem találnak; és igy az őszinte igazságkeresők gyorsan meggyőződnek, hogy a keresztyén nép általában századok óta, legalább is gondolatban hozzáadott az Isten Igéjéhez, zavart, félreértést okozván azzal és sok, máskülönben nemesen érző lelket tevesztvén meg a hamis elméletekkel.

Az Irás szerint az angyalok örök élettel birnak, de halandók, angyali létük örökkévalósága nem onnan van, hogy halhatatlanok és halálmentesek, s igy Teremtő j ük őket nem semmisitheti meg; hanem mert azt akarja, hogy oly hosszu ideig éljenek, mig életüket az ő igazságos és szerető elrendezésével összhangban élik. Ezt könnyü bebizonyitani: mert a Sátán nem egyike volt-e a szent angyaloknak, mielőtt kevélysége és nagyravágyása miatt vétkezett? És nem lette igy egyike azoknak a gonoszoknak (készakarva, szándékosan az Isten akaratával ellenkezőknek), akikről megiratott: „Az Isten minden gonoszt elpusztit“—„akik megbüntettetnek örök pusztulással“ (Zsolt. 145:20; II Thess. 1:9). Jegyezzük meg a nyilt kijelentést a Sátán pusztulására vonatkozólag, mely elvben alkalmazható mindazokra, akik gonosz utait követik és visszavetik tudatosan, szándékosan az isteni rendeléseket. —Zsid. 2:14.

Bár az Irás beszél az ember halandóságáról, és valóban szinte minden részletben azt az ember Istennel való rokonságának tulajdonitja, nem kevésbbé tanitja más részről az angyalok halandóságát is, kijelentvén, hogy Krisztusé „egyedül a halhatatlanság“, az Atyát — mint mindig — kivéve, (I Kor. 15:27). És mint már láttuk, Urunk Jézus halhatatlanságot kapott (mely csak az isteni természet eleme vagy minősége) feltámadásakor, s jutalmat hüséges engedelmességéért az Atya akarata iránt az önfeláldozásig "—halálig, a kereszthaláláig, —mint mindenki más, mint az „Egyszü- [393] lött“, ez a fölmagasztaltatás fölemeli őt, mint az apostol kijelenti, magasan az angyalok és fejedelemségek és hatalmasságok és minden név fölé, mely neveztetett mennyen és földön. —Ef. 1:21.

Igy láttuk egész világosan, az Isten e tárgyról adott kijelentéséből, hogy csak maga s az ő Egyszülött Fia rendelkeztek a halhatatlanság e képességével az időben, mikor az apostol leveleit irta. Valóban, ha az Egyszulött halhatatlan lett volna, mielőtt felmagasz taltatott, nem lehetett volna a világ megváltója — mert nem halhatott volna meg; és isteni elrendezés szerint, hogy a mi Megváltónk lehessen, meg kellett halnia; s az értesités ez: „Krisztrus meghalt a mi büneinkért“ s hal­hatatlanságra magasztaltatott fel, miután a reá bizott munkát  elvégezte.

A jövő örök életre való remények csak elszórtan találhatók az Ószövetségben; de a halhatatlanság nem is emlittetik. Valóban, az ihletett apostol kijelenti Urunk Jézusról, hogy ő „lerontotta a halált (megtörte az emberen való hatalmát) s életet és halhatatlanságot adott az evangélium világa által.“ (II Tim. 1:10). Ez két dolgot mutat: 1) hogy a tökéletes élet más és különböző, mint a halhatatlanság, megsemmisülhetetlenség; 2) mutatja, hogy e nagy áldások közül egyik sem záratott ki, vagy tétetett elérhetővé, az evangéliumot megelőzőleg—a nagy megváltást, melyet Urunk megkezdett hirdetni.“ —Zsid. 2:3.

És mit hozott „világosságra“ Urunk evangéliuma e két nagy áldás—élet és halhatatlanság felől?

a) Mutatja, hogy isteni kegyelem által Urunk megvásárolta az Ádám maradékai egész világát s igy minden egyes és a nem minden tagja számára biztositotta az alkalmat, hogy visszatérjen a halálból az életre—má szavakkal kijelenti jövő „ideit a helyreállitásnak mindén dolgok szamára, melyekről az Isten szólott az ő  szent prófétái szája által a világ kezdete óta.“ A helyreállitás a maga legmagasabb és végső alakjában minden helyreállitottnak nem csak a sirból való kihozása lesz, hanem a halál különböző fokaiból is, (melyek a betegségben és gvarlóságban vannak képviselve), az [394] életre—tartós életre, aminőt Ádám élvezett engedetlensége előtt. A Krisztus Evangéliuma biztosit bennünket, hogy teljes alkalom az élet áldásait elnyerni, fog adatni mindenkínek az Ujszövetség ésszerü föltételei mellett—„alkalmatos időben“ Isten országában. —1 Timotheus 2:6.

b) A Krisztus evangéliumának „világa“ különös gondoskodást mutat az isteni tervben egy különös hivatásról, bizonyitván és előkészitvén teremtményei egy kis számát többre, mint a magához való erkölesi és értelmi hasonlóságra—egy meghivást, hogy ugy alkalmazkodjanak az Atya akaratához és ugy bizonyitsak be iránta való hűséges engedelmességüket, hogy „uj teremésekké“, személyének világos képmásává“ s az isteni természet részeseivé tehesse őket—melynek fontos alkotó eleme a halhatatlanság. Ezt Urunk Jézus kezdette meg, hozta világosságra az Isten kegyelmének evangéliuma átal, amelyet megismertetett azokkal, kik őt igazán szeretik.

Csodálkozással kérdezzük—az Isten szentjei—angya lok, kérubok vagy szerárfok—közül kinek szól e nagy hivatás? A Krisztus evangéliumának felelete, hogy nem csak az angyalokra terjed ki, hanem az Ember Fiára és „menyasszonyára, akik azok közül választatnak, akiket megváltott drága vérén.“

Vizsgáljuk azt, aki az előtte levő örömért elviselte a keresztet, megvetvén a gyalázatot és most ennek következtében az Isten trónjának jobb keze (a kedvezés helye) felől ültettetett. Gazdag volt, de miérettünk szegénnyé lett. Miután az ember és a megváltandó faj emberi volt, szükséges volt, hogy emberré legyen, hogy valtságot, vagy megfelelő árt adhasson. Azért megalázta magát és szolgaság alakját öltötte magára s miután emberi alakban találta magát, megalzta magát halálig—a kereszt halálig—a kereszt haláláig. „Azért az Isten fölmagasztalta őt (az igért isteni természetre föltámadásakor) és adott neki olyan nevet, mely minden név fölött való, kivéve Jehova nevét.“ (1 Kor. 15:27.) —Zsidók 12:3, 2: 2 Korinthusbeliek 8:9; Filippibeliek 2:8, 9. [395]

„Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.“ —Jel. 5:9-12.

Az isteni kegy gazdagsága megállhatott volna e nagy és méltó felmagasztalásával, de nem; Isten, az Atya elrendezte, hogy Krisztus Jézus, mint Fejedelem, az Isten Fiainak társaságát vezesse „dicsőségre, tisztességre és halhatatlanságra“ (Zsid. 2:10; Róm. 2:7), kik közül mindenik mégis szellemi „képmása“ vagy hasonlósága legyen az „Elsőszülöttnek.“ Az isteni fenség nagy tanusága gyanánt, és magasztos ellentmondásként minden fejlődési elméletnek, az Isten nem angyalokat és kerubokat választott ki a dicsőség e helyére való elhivásra (mint „menyasszonynak, a Bárány feleségéül és örököstársául.“ Jel. 21:2, 9; Róm. 8:7), hanem némelyeket a Bárány drága vérén megváltottak közül. Az Isten kiválasztotta az ilyen módon megdicsőitendők számát (Jel. 7:4) és előre elhatározta, mi legyen ismertetőjelük, ha bizonyossá akarják tenni hivatásukat és kiválasztásukat egy helyre az oly magasan megtiszteltek seregében; és a többi az egész Krisztusnak hagyatott, aki ugy munkálkodik most, mint munkálkodott eddig. —János 5:17.

Az evangéliumi korszak pünkösdtől az Ország felállitásáig a második eljövetelkor, az az idő, mely alatt a Krisztus Menyasszonya osztályának tagjai elválasztatnak, mely osztály váltogatva „Egyháznak“, Krisztus testének“, „Királyi papságnak“, „Ábrahám magvának“ (Gal. 3:29) stb. neveztetik: s a gonosz folytatólagos megengedése arra a célra való, hogy a „Krisztus testének tagjait" kifejlessze és ellássa őket alkalommal, hogy föláldozzák életüket és megváltsanak mindenkit az ő szolgálatában, akiket megvásárolt drága vérén; s igy szivüket az ő lelki hasonlatosságában fejlesszék ki, hogy mikor, a korszak végén megjelennek Urunk és Megváltónk által az Atya előtt, az Isten és az ő Fiának hasonlatosságát“ láthassa bennük. —Kol. 1:22; Róm. 8:29.

Mint a „dicsőség, tisztesség és halhatatlanság“ jutalma és az isteni természet minden vonása, nem vite- [396] tett át az „Egyszülöttre“, mielőtt be nem fejezte futását, beteljesitvén áldozatát és engedelmességét a halálig, ugy az Egyház „menyasszonya“ —egynek számittatik és vele az Isten egyetemesen bánik el. Urunk, az „Elsőszülött és Fejedelem“ „bement az ő dicsőségébe“ a feltámadáskor, ott részese lett az isteni természetnek teljesen, lévén „halálból született“, „Lélektől fogantatott“, akkor magasra felmagasztaltatott az Isten trónusára és legnagyobb kegyére („jobb kéz“); és igy megigérte, hogy Egyháza, „menyasszonya“ átváltozik a föltámadáskor, isteni erő által, az emberi természetről az isteni természet dicsőségére, tisztességére és halhatatlanságára. —Zsid. 13:2; II Péter 1:4.

És igy van megirva az Egyház „föltámadásáról“: ,,Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (halhatatlanságban); elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben; elvettetik érzéki (állati) test, feltámasztatik lelki test.“ —1 Kor. 15:42-44, 49.

A mindenkire kötelező feltételek, aki meg akar bizonyosodni elhivásáról és kiválasztásáról a kegyelem ez állapotára, követelők, bár kétségtelenül ,,ésszerü szolgálat“; és ellenértékül a heveknek az „isteni“ természet „dicsősége, tisztessége és halhatatlansága“ van igérve, hogy igy osztozzanak a Megváltó felmagasztaltatásában „az angyalok fölé“, ha osztoznak gyalázatában, járván az ő nyomdokain, követvén az ő példáját e jelen időben, mig a gonosz diadalma meg van engedve.

Jegyezzük meg jól, hogy a halhatatlanság reményének minden igérete vagy utalása az Úr Igéjében e különsen kiválasztott Egyház számára van adva. Ez az a hozzátartozó élet, amelyre Urunk utalt, mondván: „Miként az Atyának élete van önmagában (fentartást nem kivánó élet —halhatatlanság), akként adta a Fiunak is, hogy élete legyen önmagában (halhatatlanság) és hogy adja annak, akinek akarja —menyasszonyának, Egyházának—„teste tagjainak.“ —Janós 5:26; Efézusbeliek 3:6.

Két görög szó van halhatatlanságnak forditva:

1) Athanasia, melyet Strong „haláltalanság“-nak ma- [397] gyaráz. Ez a szó csak az Irás helyein található:

„Mert szükség, hogy romlandó test romolhatatlanságot (Athanasia —haltálanság) öltözzön fel—utal a feltámadásra, melyben csak az Egyház osztozik.“ —I Kor. 15:13.

„Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba (athanasia —haláltalanság) öltözik—vonatkozik az Egyház ugyanazon első feltámadására.“

„Kié egyedül a halhatatlanság (athanasia—haláltalanság) —vonatkozik az Úr Jézusra, kivévén az Atyát az összehasonlitásból, mint mindig.“ —1 Tim. 6:16.

2. Aptharsia és apthartos ugyane gyökérből) halhatatlanságnak kétszer, halhatatlannak egyszer, de helyesebben forditható romolhatatlanságnak és romolhatatlannak s általánosan igy is használják a szótárirók. E szó összes előfordulásai a bibliában a következők:

„Azoknak, akik dicsőséget, tisztességet és, halhatatlanságot (aptharsia — romolhatatlanságot) keresnek.“ —Róm. 2:7.

„Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (aptharsia—romolhatatlanság).“ —I Kor. 15:42.

„Test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot (aptharsia— romolhatatlanság).“ —I Kor. 15:50.

„Szentség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot (aptharsia— romolhatatlanság) öltsön magára.“ —I Kor. 15:53.

„Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba (aptharsia) öltözik.“ —I Kor. 15:54.

„A kegyelem legyen mindazokkal, akik szeretik a mi Urunk Jézust romlatlanságban (aptharsia).“ —Ef. 6:24.

Jézus Krisztus világosságra hozta az életet és halhatatlanságot (aptharsia—romolhatatlanság) az evan­géliurm  által.“ —II Tim. 1:10.

„A tudományban romlatlanságot (aptharsia) méltóságot mutatván.“ —Titus 2:7.

„A romolhatatlan (apthartos) Isten dicsőségét.“ —Róm. 1:23. [398]

„Azok ugyan, hogy romlandó koszorut nyerjenek, mi pedig romolhatatlant (apthartos).“ —1 Kor. 9:25.

„A halottak (az Egyház) feltámadnak romolhatatlan­ságban (apthartos).“ —I Kor. 15:52.

„Az örökkévaló királynak, a halhatatlan (apthartos —romolhatatlan) egyedül bölcs Istennek.“ —Tim. 1:17.

„Romolhatatlan (apthartos) szeplőtelen és hervadhatatlan örökség, mely a mennyekben van fentartva számunkra.“ —1 Péter 1:4.

„Akik ujonnan születtek nem romlandó magból, de romolhatatlanból (apthartos).“ —1 Péter 1:23.

„A szelid és csendes lélek romolhatatlanságával (apthartos).“ —I Péter 3:4.

Ez igében a gondolat az, hogy ami nem képes e1pusztulni, képtelen elromlani, értékét nem vesztheti e1; aptharsia igy sok tekintetben sokértelmü az athanasiával vagy haláltalansággal, ha érző lényekre alkalmazzuk; mert aminek élete van és haląlmentes, jogosan neveztethetik romolhatatlannak.

AZ EMBERISÉG REMÉNYE AZ ÖRÖK ÉLETRE.

A legmerészebb és legjelesebb természettudósok megprobálták kimutatni, hogy az ember élete nem a Teremtő ajándéka. Elméletileg az embert és az alsóbb rangu állatokat fejlődési folyamat utján egy mikroszkopikus magból származtatták le: a protoplazmából, melyet Huxley professor „az élet természeti alapjának“ nevezett; s igy akarták bizonyos mértékben mellőzni teljesen a Teremtőt és Életadót: de tényleg képtelenek voltak megsejteni, hogyan kaphatott a protoplazma a durva anyagból élelet. Ezért tehát kénytelenek elismerni az élet egy első okát. De a tiszteletteljes bíbliatanulónak a legkisebb akadálya és nehézsége sincs az Irás állitásának elfogadásában, hogy az Isten maga az Első Végok, az élet forrása, akitől származott minden élet minden fokon, mint az apostol mondja: „Minden az Atyától van és minden a Fiu által, és mi is ő általa.“ (I Kor. 8:6). A keresztyén ember nem csak a Teremtő bizonyitékát találja meg a Természet könyvé- [399] ben, hanem a bibliában is a világos és részletes kijelentését e Teremtőnek, és ennek a teremtésnek. Tényként fogadja el azt az állitást, hogy az Isten teremtette első szüleinket, és életet ruházott reájuk, s gondoskodott az élő lények fajainak szaporodásáról, a lelkekéről, a saját nemök szerint, épp mint ahogy gondoskodott hasonló folyamastról az állati teremtmények között.

Visszatekintve az Édenbe, látjuk Ádámot és Évát a maguk tökéletességében, birtokában erőbeni és értelmi képességeiknek, Teremtőjükhöz való hasonlatosságban, s ezért sokkal magasabban, mint alattvalóik, az állati teremtmények—magasabbrendü lelkek, magasabb és finomabb szervezet eredménye gyanánt, s kérdezzük: Mi volt az Isten szándéka az ember felől az ő teremtésében? Látjuk, hogy amennyire az állati teremtményeket viszgálgatjuk, az Úr világos terve volt, hogy éljenek néhány évet és haljanak meg, helyet adván a faj más példányainak; és hogy igy szolgáljanak, mint szolgák, kedvére és kényelmére az embernek, uroknak, aki tökéletességében kegyes ur volt. De mi van az emberre nézve? Az ember is azért született, hogy meghaljon, mint az állatok? Most láttuk, hogy nem ruháztatott reá haláltalan állapot, de bőséges bizonyitékot találunk az Isten gondoskodásáról az örök életre mindazok számára, akik elérik a megállapitott feltételeket; a gondoskodás nem abból állott, hogy halhatatlan erőket és képességet ruházott rá, hanem Teremtőjének joakaratából és szándékából, mely által „él, mozog és van.“

Egy sekélyes gondolkozásu ember ugy érvelne, hogy az ember halhatatlan, elpusztithatatlan, mert a tudomány meghatározta, hogy az „anyag elpusztithatatlan.“ De, mint már reámutattunk, az anyag nem az ember, sem a  lélek, vagy lét nem anyag. Senki sem gondolja, hogy egy szervezet elpusztithatatlan s igy mindenki, aki gondolkozni tud, láthatja, hogy a lét, vagy lélek, mely a szervezet alapján áll és attól függ, elpusztitható. E mellett ez a képtelen gondolkozás, vagy inkább nem gondolkozás, analogiával rákényszerithető arra, hogy minden rovar és csuszómászó halha- [400] tatlan, élpusztithatatlan. Óriási különbség van a durva anyag és a lét elpusztulása között, amint már előbb ezt részletesen tárgyaltuk.

Az Isten kijelentette atyánknak, Ádámnak, az értesités szerint, hogy élete biztos és állandó lesz addig, mig az Istennek engedelmes fia marad, hogy csak az engedetlenség okozhatja neki (lelkének, lényének) halálát. Az Irás ugyane helye beszél első szüleink engedetlenségéről, s a halálos itélet, mint a bün büntetése, isteni kimondásáról. És gondosan meg kell jegyeznünk Urunk nyelvét az itéletre vonatkozólag. Az Isten a maga mondását nem az érzéketlen testhez intézte, mielőtt azt életre keltettte volna, sem nem az élet lelkéhez vagy lehelletéhez, mely pusztán egy értelem nélküli elevenitő erő. Ádámhoz, a lélekhez az értelmes vagy érző lényhez szólott, miután teljesen megteremtette. És mi mind megegyezünk azzal, hogy ez volt az ésszerü és egyedül helyes ut, —hogy egyedül a lélekhez vagy lényhez lehetett szólani. Jegyezzük meg az Úr kijelentését e tárgygra vonatkozólag: „Amely napon eszel abból, meg fogsz halni.“

Mikor Ádám áthágta az isteni törvényt és annak itélete alá jutott, hogy lelke meg fog halni, az Úr végrehajthatta volna ez itéletet rögtöni halállal, de ahelyett csak visszavonta különós gondokodását az állandó életre vonatkozólag, s^. igy Ádám fokozatosan meghalt. Az élet föltételeit számunkra az életadó fa gondolata adja, melynek evésekor az ember élete állandó lett volna, vesztesége visszatérült és szenvedése nem lett volna pusztulás. Mihelyt az ember bünt követett el, megakadályoztatott az élet e fajához vagy az élet gyümölcséhez való jutásban s igy, mint uralma alatti alsóbb állatok, a halálnak lettek alávetve. Az ember esetében mégis a halál „átoknak“ neveztetett, mert az isteni parancs elleni erőszak következtében jött és a föld királyára szabott átokkal átok nyugszik uralmán, és minden alattvalóján, az alsóbbrangu állatokon is: mert a király elvesztvén tökéletességét, az egész birodalom rendszertelenségbe jutott az összes teremtményekkel együtt. [401] 

Továbbá az Ádám gyermekei nem nyerhettek tőle, mint ősüktől jogokat és kiváltságokat, vagy fizikai tökéletességet, melyeket kockára tett és eljátszott; igy, mint az Irás mutatja, Ádám egész neme, vele együtt átok—halál—alá jutott, s ezért mint az Isten képmására teremtett teremtmények, birtokában az örök élet megértő felfogása erejének, az Istenre tekintünk fel, hogy lássuk, vajjon végtelen bölcsesség, végtelen szeretet, végtelen igazság és végtelen hatalom együtt képes-e az ember megmentésére tervet szőni, melyben az Isten igaznak bizonyul és mégis megigazitója lehet azoknak, akik Jézusban hisznek.  — Róm. 3:26.

Reményünk nem, hiábavaló. Az Isten gondoskodása Krisztus által, mint az Irás kijelenti, a halottak feltámadásáért, az ember előbbi állatpotába való vissza­állitásáért van. Igaz, vannak korlátozások és föltételek, s nem mindenki tér vissza az isteni kegyhez, de alkalom az isteni kegyhez a visszatérésre mindenkinek adatik. Erős valószinüséggel hisszük, az Ádám maradékai többsége, ha megismeri az igazságot, hálásan fogadja az Isten kegyelmét a Krisztus által, és életüket összhangba hozzák az Űjszövetség törvényével, a Megváltóban vetett hit álta1.

Mégis nem reánk tartozik, hogy feleljünk a kérdésre, melyre Urunk megtagadta a feleletet t. i. „Avagy kevesen vannak-e, akik idvezülnek?“ (Luk. 13:23). A legtöbb, aminek megtételére föl vagyunk hatalmazva, rámutatni, hogy a „váltság mindenkiért“ adatott Urunk által, és az az igéret, hogy „alkalmas időben“ mindenki tudatára jön ennek a nagy igazságnak, és az alkalomnak, hogy örök életet myerjen tőle, a nagy Világosságtól, aki világoskodik mindeneknek, akik a világra jönnek.“ (1 Tim. 2:4-6; János 1:9). Ismételnünk kell és ismételjuk e korszak allatt mindazoknak, akiknek „füleik vannak a hallásra“ a Mester szavait: ,,Igyekezzetek bemenni a szoros kapun; mert sokan, mondom néktek: igyekeznek bemenni és nem mehetnek, mikor már a Gazda felkél és bezárja, az ajtót“ (Luk. 13:24-25). Más szavakkal, a meghivás, az Évangéliumi korszak egyedüli meghivása az önfeláldozás keskeny utjára: és az [402] érdek semmi vonzása sem szabad, hogy megakadályozza futásunkat a most felajánlott halhatatlanság nagy dijáért. Mikor a „választottak“ száma betelik és e korszak végének nagy nyomorusága tudtul adja, hogy az Egyház beteljesült és megdicsőittetett, sokan lesznek, akik mai szemmel nézik a világ hiábavalóságait, melyek most akadályozzák megszentelésük fogadalmának beteljesitésében.

Az Isten üdvterve az Ádám nemére általában kiterjed annak minden tagjára a Millenium alatt, az örök élet kinálása az Újszövetség föltételei alatt, melyet mindenki számára a Bárány drága vére pecsételt el. De sehol sincs semmi utalás arra, hogy halhatatlanság, Isteni természet kinálkozik vagy adatik bárkinek, kivéve az evangéliumi korszak „kiválasztott“ Egyházának, a „kicsiny seregnek“, a „Menyasszonynak“, a „Bárány Feleségének.“ Az Ádám neméből a többiek­nek ajánltatott fel „helyreállitás“ (Csel. 3:19-21) életre és egészségre és az emberi természet tökéletességére, ugyanaz, melyet Ádám birt, mint az Isten földi képmása bukása előtt a kegyelemből a bünbe és ha1álba. És mikor a Milleniumi korszak végén, az emberiség minden engedelmes tagja elért mindent, ami Ádámban elveszett és Krisztus által megváltatott—akkor mindenki teljes ismerettel és tapaszatalattal fölfegyverkezve s igy teljesen képes kiállani a próbát, komolyan megpróbáltatik (mint Ádám), de egyénileg (Jel. 20:7-10) és csak akik teljes szivrokonszenvben találtatnak, éppugy mint külső harmoniában Istennel s az ő igazságos intézkedéseivel, engedtetnek meg, hogy a Milleniumba bemenjenek, az örök jövőbe, vagy „végnélküli világba“ (korszakba). Minden mások elpusztittatnak a Második Halában—„kipusztittatnak népük közül.“ —Csel. 3:22.

De bár nem lesz többé halál, sem sóhajtás, sem sirás, nem azért lesz ez, mert a Milleniumi korszak győzői halhatatlansággal koronáztatnak meg, hanem mert megtanulva itélni jó és rossz és azok hatása között, jellemük teljes összhangba alakult ki az Istennel és az ő igazságával; és mivel megállják a próbát, mely [403] megmutatja, hogy akkor sem vétkeznének, ha az ut nyitva volna és büntetés nem várna reájuk. Nem lesz életük önmagukban, hanem függenek az Isten gondviselésétől ételükben stb. az élet fönntartására. —V. ö. Jel. 21:4, 6, 8; 7:16. Máté 5:6.

Mint az átok halált hozott az emberiségre, ugy az átok levétele minden törvényes ellenvetés elháritását jelenti, mely az ember előtt áll azon eredeti áldások visszanyerésében, melyek az Édenben reá voltak ruházva. De az ember, most lealacsonyodva és értelmileg, erkölcsileg és fizikailag tökéletlenül, nem alkalmas, mint Ádám volt, az Eden vagy paradicsomi állapot tökéletességeinek élvezésére; igy az isteni terv az, hogy a „helyreállitás idejében”, a Milleniumi korszak alatt az emberiség, melynek büneiért Urunk Jézus halála kibékülést hozott, visszavezettessék általa az Életadó, Szabaditó által a bün és halál kötelékéből az Istenhez való eredeti hasonlatosság tökéletességének egész teljességére. Nem csak, hanem az isteni terv, mint látjuk az, hogy az ember, bünben való tapasztalata olyan tanuság legyen, mely örök befolyást gyakoroljon némelyekre, tudtukra adván személyes tapasztalatból, valamint a bün végtelen bünösségéről és annak biztos jutalmáról való büntetést, a halált; ugy, hogy mikor a Millenniumi korszak alatt ezek az isteni jellem igazságossága, igazsága, jósága, szeretete és minden kegyes tulajdonságai tudatára jutottak, a készségesek és engedelmesek tudják és megértsék az örök élet kiváltságát oly módon, ahogy Ádám atya sohasem ismerte és sohasem értette volna meg azt.

Ezért a haldoklás fokozatos folyamat volt a fajban általában és ugyanezért a feltámadás is fokozatos folyamat lesz; lépésről-lépésre, mint volt, az emberiség ujből támad feljebb-feljebb a bün fertőjéből, a lealacsonyodás és halál rettentő sirjából a tökéletesség és élet magasságára, melyről lebukott Ádám atya személyében. Az egyetlen kivételt a világ számára adott ez általános terv alól, mint az az Irásban elénk van tárva, azok a kevesek képezik, akik kezdetben már összhangba hozattak az Istennel, az Ábrahám magva, [404] természet és szellem szerint. —Gal. 3:29; Zsid. 11:39-40.

Ekép látva, az Irás világossága mellett a halhatatlanság tárgya visszasugárzik. Világosan hagyja az utat „az Isten általános ajándékára, az örök életre“, hogy az kiterjedjék mindazokra, akiket a Megváltó késznek talál, hogy elfogadják azon feltételek mellett, melyek alatt az áldássá lehet; és az érdemteleneket alávetve hagyja az igazságos büntetésnek, melyet a nagy biró mindig kímondott, t. i.:

„A bün zsoldja a halál.“ —Róm. 6:23.

„Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni.“ —Ezék. 18:4, 20.

„Aki nem enged a Fiunak, nem lát életest, hanem az Isten haragja (átka, a halál) marad rajta.“ —János 3:36.

Igy találjuk ezen és más tárgyak felől, hogy az Isten Igéjének bölcsessége nagyobb és tisztább és, sokkal értelmesebb, mint a pogány rendszerek és elméletek. Dicsérjük az Istent az ő Igazsága Igéjéért, s azokért a szivekért, melyek hajlandók elfogadni azt, mint az Isten bölcsességének és hatalmának kijelentését.

De a kételkedés fölkiált: „Hogyan képes az Isten a föltámadáskor a föld millióit teljesen ugy állitani vissza, hogy mindenki fölismerje magát és hasznát vegye jelen, tapasztalatai emlékének? Azt feleljük, hogy a fonográflemezen is meg tudja az ember őrizni saját hangját és ujra előadni; sokkal inkább képes Teremtőnk az egész nem számára adni olyan agyat, mely teljesen visszaad mindem érzést, gondolatot és tapasztalatot. Dávid az Isten hatalamára látszik hivatkozni oly módon, mely alkalmazható akár prófétailag a feltámadásra, akár gondolatilag az első születésre. Igy szól:

„Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Nem volt elrejtve előtted az én csontom (szervezetem), mikor sátorban formáltattam és idomittattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet: és könyvedben ezek mind be voltak irva: a napok is amelyeken formáltatni fognak (fokozatosan), holott, egy sem volt még meg közülök.“  —Zsolt. 139:14-16.