KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 15

AZ   ENGESZTELÉS   TÉNYE   ÉS   BÖLCSELETE

A Biblia álláspontjáról az engesztelés a keresztyén tan alapjában gyökerezik. — A kérdés hármas szempontja. — Az  „orthodox nézet.“ — A biliai nézet, amely a ketto,,t egyesiti és összhangba hozza. — Az evolució elmélete ellenkezik a kérdésre vonatkozó igaz állásponttal, — Az Isteni Igazság kibékitése beteljesittetett. — Az egyház kibékülése folymatban. — A világ kibékülése a jövo,,ben lesz. — A nagy végso“ eredmény, ha majd a nagy közbenjárói trón és királyság megzünik.

„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanubizonyság a maga idejében.“—1 Tim. 2:5,6.

A KIBÉKÜLÉS az Isten és ember között teljesen függött az ember között teljesen függött az ember büneiért való elfogadható áldozat bemutatásától.  Ha csak az isteni itélet vagy „átok le nem vétetik az emberiségről, mint állandó teher lesz azon, hogy megakadályozza az ember fölépülését vagy az isteni kegyelemre, közösségre és örök életre való helyreállitását.  Az isteni törvény alatt az Isten egyetlen szava az emberhez ez volt:  Te bünös vagy; saját szándékos vétked által az Édenben a saját nyomoruságod hoztad madagra; én kimondottam a holálos itéletet ellened igazságosan és én nem bonthatom föl ez itéletet anélkül, hogy saját igazságomat meg ne sértsem, mely az én trónom, az én Országom alapja.  (Zsolt. 89:14)  Igy [421] a te itéleted meg kell, hogy álljon örökre.  El kell viselned, ha csak elfogadható, megfelelő helyettes fel nem vált ebben.

Világosan láttuk, hogy az emberiség ellen szóló büntetés vagy itélet nem örök gyötrelemre szólott, hanem, mint a Teremtő világosan és határozottan állitotta Ádámnak, halálra.  Föltenni, hogy az bármi más büntetés, mint halál lett volna, annak a föltevése lenne, hogy az Isten nem tisztességesen bánt el Ádámmal és Évával az Édenben,—hogy helytelenül értesitette és rászedte őket.  Láttuk, hogy a halálos itélet igazságos itélet a bün ellen—hogy az élet lévén a föltételes ajándék, a Teremtőnek teljes joga volt visszavenni azt; de semmi nagy észtehetséget nem kiván megálla’itani, hogy örök gyötrelem Ádám atyára nem lett volna igazságos büntetés a megtiltott gyümöles élvezéséért—még ha az engedetlenség e tényéhez a szándékosság és értelem minden bünösségét hozzávesszük is, ami csak képzelhotő; annyival inkább, nem lett volna igazságos megengedni az örök gyötrelem ez itéletét kiterjedni az Ádám maradékainak számtalan milliójára.  De a halálos itélet minden rémes velejáró betegséggel és fájdalommal és nyomorusággal, mely Ádám atyára jőtt s mely természetszerüleg általa maradékára is elterjedt (mint ahogy tisztátalan forrás nem adhat tiszta vizet) mindenki észszerünek és igazságosnak láthatja—itélet, mely előtt minden száj el kell, hogy hallgasson; mindenki megfogja látni Isten igazságában az ő végtlen jóságát, de egyben szigoruságát is.

Határozottan ismervén a bün ellen kimondott itéletet, könnyen láthatjuk, mit kell, hogy kivánjon az Igazságosság, mint e büntetés fizetését, hogy az „átok“ levétessék és a bünös megszabaduljon a halál nagy fogházából. (Ésa. 61:1)  Mivel nem az egész faj követett el bünt s nem ezért jött az itélet, hanem mivel egy ember lett bünössé, ugy, hogy a halálos itélet közvetlenül csak Ádámra esett, s csak közvetve, általa a fajra, átöröklés utján;—és teljes összhangban e tényekkel, az Igazságosság csak megfelelő árat kivánhat,—az Igazságosság azért egy másik életét kivánja, mintegy az Ádám élete [422] helyett, mielőtt Ádámot és nemét fölmentené.  És ha e büntetés lefizettetik, az egész büntetés lefizettetik,—egy áldozat mindenekért, mint ahogy egy bün terjedt el mindenekre.  Már láttuk, hogy a tökéletes Ádám, a bünös, aki itélet alá került, nem angyal, sem arkangyal, sem Isten, hanem ember volt,—természetben kevéssel alacsonyabb az angyalokénál.  A legszorosabb Igazság, azért, helyettese gyanánt nem kevesebbet, mint Ádám saját fajából egyet kivánhatott ugyanolyan körülmények között, mint ő, t. i. tökéletest, az isteni kárhoztatástól mentest.  Láttuk, hogy ilyen az emberek között senki sem találtatott, közülök mindenki Ádám fajából való volt s ezért részese, öröklés utján, az ő büntetésének és lealacsonyodásának.  Innen volt, hogy az a szükség lépett föl, hogy a mennyei udvarból valaki és szellemi természet, vegye magára az emberi természetet, és mint helyettes, önmagát adja váltságul Ádámért és mindazokért, akik általa életüket elvesztették az eredendő bűn következtében.

Az angyalok között, akik megtartották első állapotukat és az Istenhez való hüségüket, kétségtelenül sokan voltak, akik örömmel vállalták volna az Atya akaratának teljesitését és lettek volna az emberért váltságdij: de ez a legnagyobb, a legszigorubb próbát jelentette, amelyet az Istenhez való hüségnek meg kellett állania s igy az, aki igy bebizonyitja a maga odaadását és hüségét és hitét, méltó arra, hogy a legmagasabb állást foglalja el az Isten minden angyali fia között, magasabban angyaloknál, fejedelemségeknél, hatalmasságoknál és minden névnél, mely neveztetett.  Továbbá az isteni terv egy része volt, hogy ez alkalmat fölhasználja azon tény példázására, hogy aki a maga önző vágyait akarja gyakorolni (mint a Sátán tette), lealacsonyittatik, megaláztatik, mig, ellenkezőleg, aki teljesen megalázza magát a mennyei Atya akaratának és tervének való engedelmességben, ehhez képest hatalmasan fölmagasztaltatik.  Az Isten ugy rendezte el tevét, hogy e vonást szükségessé tegye a célból, hogy isteni rokonszenv és szeretet nyilvánitása e világ iránt egyuttal alkalom legyen a szeretet, alázatosság és engedelmesség bizonyi- [423] tására, mellyel az Egyszülött, az Atya iránt viseltetik,—az ő szeretett  Fia, kiben gyönyörködik az Atya, mert mindig engedelmes fia volt, mindig azokat cselekedte, amelyek neki kedvesek voltak az ő szemei előtt.

Mint láttuk, Urunk (kit emberi előtti állapotában, mint arkangyalt, a legmagasabb vagy legfőbb küldöttet, a logost, az Atya Egyszülöttjét, telve kegyelemmel és igazsággal, szemléltünk) ez ideig Jehova eszköze volt a teremtés egész munkájában, és mint első teremtés, az Atayával volt minden lény teremtése előtt és ismerte őt bensőleg, szemlélte az ő dicsőségét és hatalmának csatornája volt.  És amennyiben már az első, fő volt a mennyei Országban, legközelebb az Atyához, az apostol értesit, hogy a megváltás e munkája, ez előjoga az isteni akarat végrehajtására az emberre vonatkozólag, neki adatott, mint a különös bizalom jele és mint kegy azon tisztességre, melynek az isteni törvény szerint oly nagy engedelmisség, alázatosság és önfeláldozás eredménye gyanánt ahhoz cstlakoznia kell.  (Máté 23:12; Jak. 4:10) Bizván a Fiuban és kivánva, hogy elérje a magas felmagasztaltatást, mely a hüség eredménye gyanánt következik, az Atya az első alkalmat neki adta, aki a multban előnyt élvezett az isteni tervben, hogy igy állandóan kiváló legyen,—„hogy mindenekben ő legyen az első, mert tetszett az Atyának, hogy ő benne lakozzék az egész teljesség.  És hogy ő általa békéltesssen meg mindent Magával, békességet szerezvén az ő keresztjének vére által; ő általa mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben (bukott embereket és bukott angyalokat helyrehozván és kibékitvén közöttük annyit, amennyi a legteljesebb alkalom alatt vissza akaar térni közülük az isteni kegyhez.)“—Kolosszébeliek 1:18-20.

Egy lelki lény kiválasztása az ember Megváltójává nem foglalja magában, hogy egy szellemi lény létének feláldozása volt szükséges egy földi lény létének megváltási árául: ép ellenkezöleg.  Az isteni igazságosság nem fogadhatta el egy lelki lény áldozatát az emberért, inkább, mint a bikák vagy kecskék áldozatát váltságdij gyanánt.  Mikép a bikák és kecskék vére sohasem mosta [424] volna el a bünt, mert mind alsóbb ranguak, ugy az angyalok vagy arkangyalok halála sohase vette volna el az Ádám bünét, sem nem lett volna illő kibékitő áldovat érette, mert ezek nem az ő természetéből valók.  Emberi élet tétetett kockára a bün által scsak emberi élet volt elfogadható megváltási ár, váltságdij gyanánt.  Ez okból történt, hogy szükséges volt, hogy Urunk el kellett, hogy hagyja emberi előtti állapotának dicsőségét és megalázza magát és emberré legyen, mert csak az emberré létel által adhatott váltságdijat, az az megfelelő árat.  Mint szellemi lény nem lehetett volna váltságdij, mert ez nagyobb lett volna az emberi értéknél.

Bár az Irás rámutat, hogy Urunk megalázta magát, hogy elhagyta magasabb szellemi természetét és fölvette az alacsonyabb emberi természetet, sehol sem mutatnak rá, hogy ez lett volna a bünért való áldozat.  Ellenkezőleg, igy megalázta magát azért, hogy bünért való áldozat lehessen, hogy kifizethesse a váltságdijunkat.  Az apostol világosan fölmutatja ezt, mondván: „Mert nyilván nem angyalokat karolt fel (a bünös angyalokra volnatkozólag), hanem az Ábrahám magvát karolta fel.“  Amennyiben a gyermekek, akiket az Isten előre látott és megváltani szándékozott és megmenteni a bün és romlottság rabságából test és vér részesei voltak, „ő is hasonlatosképen részese lett azoknak (testnek és vérnek, az emberi természetnek); hogy a halál által megsemmisitse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögnek“, és megszabaditsa őket.  (Zsid. 2:14, 16) Azt állitja, hogy a dolog egész világosan igy áll: „amint egy ember által jött a halál, egy ember által jött a halottak föltámadása is.“ (1 Kor. 15:21)  János apostol hasonló bizonyságot tesz, mondván:  „Az Ige testté lett.“ (Ján. 1:14)  Ezzel egyeznek Urunk Jézus szavai is, miután ő a világra jött és elérte a férfikort, mondá: az „Isten nem azért küldte az  ő fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem, hogy megtartassék e világ ő általa.“  (Ján. 3:17)  Nem azt mondja, hogy a világ már megváltatott vagy valami történt már a világ megváltására, csak, hogy elküldetett az, aki meg fogja váltani a világot, feláldozván önmagát.  Az első lépés [425] hivatásának betöltésében, mint Urunk kijelentette, volt, —„Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.“  (Márk 10:45)  Itt világos bizonyitékunk van arról, hogy a dicsőség elhagyása által, melyet az Atyánál birt, a világ léte előtt és a magasabb természet fölváltása által emberi természetre, Urunk nem adta életét még váltságul, hanem csak előkészült arra a munkára, mely közvetlenül előtte volt. Ezt továbbá megerősiti az a tény, hogy mihelyt elérte férfikorát, a törvény alatt, mihelyt harminc éves lett, azonnal élő áldozatul adta magát, megszentelvén életét, letévén azt, mint jelképeztetett jelképes bemeritésében a Jordánba János által, amelynek jelentőségét azonban János nem volt képes megérteni.

Akkor telt be, mint az apostol rámutat, a régi prófécia: „Ime, jövök (a könyvben, mely rólam irataott), cselekedni akaratodat óh Istenem,“  Jött, hogy tiljesitse az Isten akaratát, felajánlja a bünért való áldpzatot és igy nem előbb ajánlotta fel azt.  Megszentelésének e tényében élő áldozatul adta magát azIsten szolgálatára, mindhalálig.  Jegyezzük meg, amit e sajátos pontnál az apostol mond, hogy félrevetette a jelképi Törvényszövetség áldozatát, hogy felállithassa a másodikat, az ellenképit, a bünért való igazi áldozatot, saját halálát, mint az ujszövetség megpecsételését az Isten és ember között, önmaga által, mint az ujszövetség közvetitője.  És szövegünk ugyane tényt mondja nekünk, hogy az ember Krisztus Jézus volt, aki váltságul adta magát mindenekért—nem az emberi előtti Logos, aki előbb szellemi lény volt.

A terv első lépése

Az apostol (Zsid. 2:5-9) előadja az Isten egész tervét és megjegyezvén az emberi helyreállitásra vonatkozó isteni igéretet, idézi Dávid prófétával (Zsolt. 8:4-8), hogy az iseni terv végleges, hogy az emberiség tökéletes legyen, mint a föld ura, ellenőrizvén a földet és annak teremtményeit, összhangban az isteni Teremtő törvé- [426] nyeivel, mondván:  „Most még nem látjuk, hogy neki minden alávettetett“, (mint a próféciában mondva van.)  Még nem látjuk az embert, hogy az Isten képmása és a föld ura lenne; de látjuk az e célra megkezdett isteni tervet.  Látjuk e terv első lépését, t. i. „Látjuk Jézust, aki kisebbé tétetett rövid időte az angyaloknál a halál eltürésében, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztatott (az emberi természet tökéletessége), hogy az Isten kegyelme által megislelje a halált mindenkiért (és igy tegye lehetségesséaz ember helyreállitását.)“  Látjuk az ember idvezitésének munkáját, melyet igy Jehova megkezdett, gondoskodván kellő váltságdijról megváltásunkra, aki egyenlő dicsőségben és tisztességben és teljes emberi tökéletességben az első emberrel, Ádámmal, aki ezért és e célból lemondott a magasabb természet dicsőségéről és alacsonyabbá tétetett, mint az angyalok, bár előbb magasabb természettel birt, mint ők.  Látjuk őt, aki egyenesen arra a célra volt szánva, hogy „megizlelje a halált mindenkiért.“  Látjuk, hogy fölvette az emberi termászetet „a halál elszenvedésére“—arra a büntetésre, mely nemünkre róva volt.  Látván ezt, örvendezhetünk, hogy mennyei Atyánk jó szándékai a mi váltságunkra és helyreállitásunkra és vele való teljes kibékülésünkre, ily nagyon előkészittettek és a teljes igazságosság helyén, mely által az Isten igazságos lehet és mégis megigazitója mindazoknak, akik Jézusban hisznek.  Igy az áldozat, melyet Urunk Jézus adott az ember büneiért, nem szellemi volt, mely nem lett volna alkalmas, elfogadható áldozat, mert nem lett volna „megfelelő ár“—minden tekintetben pontos megfelelő váltságdij Ádámért.

A „váltság“ és „megváltás“ jelentése

Ez a váltság szó megvizsgálására vezet bennünket, mely az ujszövetségben igen határozott és pontos jelentésse’ bir.  Csak kétszer fordul elő.  Egyszer Urunk saját leirásában azon munka felől, amelyet végzett s egyszer az apostol leirásában e bevégzett munka felől—szövegünkben.  A görög szó, melyet Urunk használt: lütron- [427] anti, ami azt jelenti „csere ár vagy megfelelő ár.“  Igy szól Urunk: „Az embernek Fia jött—hogy...adja az ő életét váltságul (lütron-anti, megfelelő árul) sokakért.“  (Márk. 10:45)  Pál apostol ugyane szavakat használja, de különbözűkép köti őket össze anti-lütron, azt jelentvén „megfelelő ár“, mondván:  „Az ember Krisztus Jézus adta önmagát váltságul (anti-lütron)—megfelelő ár) mindenekért, mint tanubizonyság a maga idejében.“—1 Tim. 2:6.

Nincs tere e szövegek fölötti vitatkozásnak és kéte’kedésnek.  Csak az Isten Igéjének hamis használata vakithat el személyeket, hogy erőszakot vegyenek ennek valódi értelmén, mely az Úr bizonyságtétele a munka felől, melyet a mi nagy Közbenjárónk végzett.  És minél inkább gondolkozunk a váltság—„megfelelő ár“—e gondolata felett, annál több erőt látszik tartalmazni és annál több világosságot vet a kibékülés egész munkájára.  A gondolat és az egyedüli gondolat, mely benne foglaltatik, hogy mint Ádám, engedetlenség által kockára tette életét, lelkét, az élethez és a földhöz való minden jogát, ugy Krisztus Jézus, a mi Urunk halála által, mint megfelelő árat, teljes és pontos ellenértéket fizetett Ádám atya lelkéért és létéért és ennek következménye gyanánt minden maradékáért—minden emberi lélekért—akik osztoztak az ő bukásában és veszteségében mindenekért, akikre alhatott az átöröklés törvénye alapján a bün és a halál.—Róm. 5:12.

Ugyanez a gondolat számtalan helyen kifejezést nyer az Irás más helyein, melyek Urunk numkáiról, mintmegváltó, megvásárló munkáról szólanak.  Különös figyelmet szenteltünk a „váltság“ anti-lütron szónak, mert ez jelképezi a gondolatot legtisztább és legérthetőbb formában.  A szavak „megváltani“, „megváltott“, „megváltó“ és „megváltás“ bár a megfizetett dij gondolatát foglalják magukban, a megszabaditás vagy szabaddátevés gondolatát is rejtik, azokét, akikért a dij megfizettetett.  Igy e szavak, ugy az eredetiben, mint a magyarban, néha az áldozattal kapcsolatban használtatnak vagy a megváltás árának adásával, máskor a megváltottak szabadlábra helyezésével, megszabadulásá- [428] val.  És a váltság tanának sok ellensége—kik között lő a Sátán, néha nagy ravaszsággal próbálja eltériteni a figyelmet az ember halálátkától szabadulására fizetett dijtól, az Irás azon verseire mutatván rá, melyekben a „megváltani“ és „megváltás szó pussztán az emberiségnek a haláltól való teljes megszabadulására vonatkozik.  Fölhiván a figyelmet a szabadulásra és „viszszaélvén gonoszul az Isten Igéjével“, igyekeznek elhomályositni azt a tényt, hogy a jövő szabadulás és minden áldás, ami most vagy a jövőben az emberiségre jönni fog az isteni kegyelem által, a Fiutól származik és a saját váltságul való föláldozása által vagy segitségével, melyet adott a mi javunkra, mely a Kálvárián fejeztetett be, melyet maga Jézus is e szavakkal juttatott kifejezésre:  „Befejeztetett.  Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet“—János 19:30.

A mi közönséges bibliánk forditói önkénytelenül segitették a váltság ez ellenzőit, mikor a „megváltani“ szót használták olyan görög szavak helyett, melyek nyilvánvalóan egészen mást jelentenek.  Hogy az olvasó világosan lásson e dologban, idézzük itt mindazokat a különböző görög szavakat, melyek „megváltani“, „megváltott“ és „megváltás“ szavakkal vannak forditva és mindegyiknek adjuk a meghatározását is, a kiváló szótáriró, Young professzor után Analytical Concordance-ja szerint, amely egyike a legjobb szótáraknak:—

A „megvált“ szó néha mint a görög agorazo forditása szerepel.  Itt a szó Young prof. magyarázata szerint annyi, mint „megszerezni a piacon.“  Még pontosabban azt jelentené: „a piacon venni“, mert a szó gyöke, agora piacot jelent és ugy használtatik az Irásban mindenütt: Máté 20:3; Márk. 12:38; Luk. 7:32; Csel. 16:19.  A következő esetekben az agorazo szó „megváltottnak” fordittatik az ujszövetségben, amely eseteket itt meg fogunk sorban vizsgálni:—

„Megölettél és megváltottál minket Istennek a te véred álta’.“—Jel. 5:9.

„És senki meg nem tanulhatja vala az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.“—Jel. 14:3. [429]

„Ezek áron vétettek meg az emberek közül, Istennek és a Báránynak zsengéiül.“—Jelenések könyve 14:4.

Mindezen estekben a gondolat a nyilvános megvásárlás és e szó, agorazo minden használata az ujszövetségben határozottan üzleti jelentőségü.  A szó az ujszövetségben 31-szer fordul elő.  A fenti három esetben megváltásnak van forditva, 13 esetben megvesz, 15 esetben megvásárol szóval.  Különösen felhivjuk a figyelmet e szó jelentésre, mert a hajlandóság, hogy tagadják, hogy nemünk vásárlása hajtatott végre azon árral, mely az ember „átok“ alól való megszabadulásáért adatott, igen uralkodó és elterjedt—igen ellenkező a Szentirásban feltüntetett azon igazi hittel, „mely egyszer adatott a szenteknek.“

Más szavak, melyek szintén „megváltani“, „megváltott“ és „megváltás“ szavakkal vannak visszaadva, fentebb emlittettek és az ex előraggal vannak képezve, ami ból-ből jelentéssel bir—exagorazo.  Young profeszazor ezt igy magyarázza: „megvenni a piacról.”  Vagy irodalmi nyelven „nyilvánosan megvenni és birtokba venni.“  Az egyedüli előfordulásai e szónak az ujszövetségben található fel és pedig, mint megvizsgáljuk, a következő helyeken:—

„Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk.“  (Gal. 3:13).  Az apostol itt rámutat, hogy a kereszyének, akik zsidók és ezért a zsidó vagy Törvényszövetség alatt voltak, nem csak kiváltattak annak itélete alól, hanem uralma alól is kiszabadultak.  Az agorazo szó jelenti a vásárlást, az ex szócska a vásárlás által való szabadulást, ugy, hogy többé nem voltak a Törvény uralma alatt, mert Krisztus által szabaddá tétettek.

„Kibocsátotta az Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény (szövetsége) alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiuságot.“  (Gal. 4:4, 5)  Ez hasonló állitás az előbbihez és a zsidó nép megvásárlását jelenti a Törvény uralma alól és a hivők megszabaditását attól, hogy az Isten fiai lehessenek.—János 1:12. [430]

„Meglássátok azért, hogy mi módon okkal járjatok, nem, mint bolondok, hanem, mint bölcsek, áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszak.“  (Ef. 5:15, 16; Kol. 4:5)  Ez hasonló használata az exagorazo szónak: az Úr népe értse meg, hogy a gonosz közepében van, melynek hajlama, hogy föleméssze erejét, befolyását és idejét bünös vagy balga dolgokban vagy legalább is haszontalanokban, összehasonlitva azokkal a sokkal fontosabb érdekekkel, melyek legközelebb állanak szivükhöz, az Isten gyermekei lévén.  Mi azért ki kell, hogy vásároltassunk és biztosittassunk a gonosz időből és el kell, hogy váljunk e kedvezőtlen befolyásoktól oly nagy mértékben az időnek, mint lehetséges a magasabb érdekek iránti odaadásra,—saját lelkünk föntartására és erősitésére és mások segitségére szellemi dolgokban.  Ilyen vásárlás bizonyos önmegtagadást kiván, feláldozását a saját természetes vágyainknak és hajlamainknak és bizonyos mértékben a jó véleménynek is és a másokkal való közösségnek, akik „különösnek tartják“, hogy nem rohanunk velük együtt, mint előbb, a haszon után, nem keresvén a hiábavaló élvezeteket.—1 Péter 4:4.

Más görög szó is fordittatik „megvált“ szóval, ez lütroó. Young prof. a lütroó szó jelentését igy határozza meg: „dij által megszabaditni“—azaz szabaddá tenni a dij lefizetése által. E szó lütron alapjai vagy gyökere, mely font anti-val együtt használtatott vagy előrag vagy utórag gyanánt, megfelelő árt, illetőleg megfelelö dijat jelenti.

Ez a szó lütroó, háromszor fordul elő az Ujszövetségben a következő helyeken: — 

„Mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt.“ (Luk. 24:21) Az apostolok csalódtak Urunk halálakor és kijelentették e csalódásukat, mondván, hogy ők azt várták, hogy ő szabaditja meg Izráelt a római fogságból az ár lefizetése által. Még nem teltek meg szent lélekkel és nem értették az isteni terv hosszuságát és szélességét és magasságát és mélységét, mely által nem csak Izráel, hanem az egész világ megváltatott nem csak a római iga, hanem a Sátán igája alól [431] és a halál nagy fogházából a váltságdij által, melyet Urunk adott s mely a halál végződött be a Kálvárián.

„Megváltó Jézus Krisztusunk, aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól.“ (Tit. 2:14) Az ár, amelyet Urunk adott az emberiségért, nem csak arra való, hogy biztositsa nekik a sirból való feltámadást az Isten alkalmas idejében, a Millenium alatt és alkalmat adjon akkor, hogy összhangba jöjjenek az Istennel az ujszövetség föltételei alatt; hanem jelenti azoknak, akik most meghalják az örömhirt, a jelen szabadulás menetét a gonoszság karmaiból—hogy többé nem leszünk a bün szolgái, hanem az ő szolgáivá leszünk, aki meghalt érettünk és megvásárolt bennünket az ő drága vérén, az ő szeplőtelen élete árán.

„Tudván, hogy nem veszendő holmin, aranyon és ezüstön váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén a Krisztusén. (1 Pét. 1:18, 19) A gondolat e szövegben ugyanaz, mint az előbbiben. Nem annyira a mi haláltól való végleges szabadulásunkra vonakozik a feltámadásban, mint inkább jelen kiváltatásunkra a gonosz átok, hiábavaló élet, balga beszéd és általában a gonoszság alól. Ez a szabadság megvásároltatott részünkre a Krisztus vére által épp ugy, mint a feltámadás, még jövő nagyobb szabadsága. A váltságdij lefizetése nélkül, az Igazság elégtétele nélkül az Isten nem fogadott volna el fiakul, nem bánhatott volna ezért velünk fiai gyanánt, nem pecsételhetett volna el bennünket a fiuvá fogadás lelkével az ő családjába s igy az ő kegyelmének különböző eszközei, melyek most nyitva vannak a hivők számára s melyek előttünk az Isten ereje üdvösségre megtörvén szivünkben a bün hatalmát és helyette az Úr elméjét vagy lelkét alapitván meg, mint uralkodó erőt, semmi esetre nem jöttek volna hozzánk.

Másik görög szó, mely „megváltással“ van forditva, jutrosis. Young prof. ennek meghatárosását igy adja: „megoldás“—helyesebben szabaddá tevés, megszabadu- [432] lás. E szó nem tartalmazza a kifizetett dij gondolatát és igy szövegünkben nem megváltás, csak „szabadulás“ szóval forditandó. Kétszer fordul elő az alább következő helyeken: — 

„Ez is ugyanazon órában oda állván, hálát adott az Úrnak és szóla ő felőle (a gyermek Jézus felől) mindeneknek, akik Jeruzsálemben a váltságot (megszabadulást) várák.“ (Luk. 2:38) Anna szólt azokhoz, akik szabadulást vártak Jeruzsálemben—szabadulást a római iga alól, de nem szükségszerüen kell hozzáértenünk, hogy nagyobb szabadulás jött a váltságdij lefizetése által.

„Krisztus megjelenvén, mint föpap ... nem bakok és tulkok vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot (szabadulást) szerezve.“ (Zsid. 9:11-12) Az apostol nem arra utal, hogyan nyerte meg Urunk a szabaditás váltságát s igy utalást sem tesz a lefizetett dijra; csak az Isten népének jelen és jövő szabadulására utal s nem a módszerre, mely által ez a szabadulás biztosittatott, megelőzve Urunk bemenetelét a szent helyre a saját maga feláldozását az ember, Ádám összes leszármazottjai váltságdijául.

Más görög szó „megváltott“-nak forditva az ujszövetségben poieo lutrosin. Young prof. ennek jelentését „szabaddá tevés“, azaz „szabaddá helyezés“-nek jelöli meg. Az ujtestamentumban csupán egyetlen egyszer fordul elő:

„Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét, (szószerint megváltást vásárolt az ő népének.“) (Luk. 1:68) Az első vers mutatja, hogy a kifejezés prófécia volt; még be nem fejeződött dolgok ugy is emlettetnek, mintha már befejeződtek volna, az első lépés Israel megszabaditására már megtétetett és örömmel beszéltek róla, mintha az egész dolog már bevégződött volna. E szó nem tartalmazza azt a gondolatot, hogyan biztosittatik a szabadulás, más helyek az Irásbad mutatják, hogy ez az Isten Országa felállitása által jön el. Ezt a szót nem „kmegváltás“-nak, ha- [433] nem inkább szabaditásnak kellett volna [orditani, mely megóvta volna az olvasót a helytelen és zavaros gondolattól.

Másik görög szó, melyet helytelenül forditanak „megváltás“-nak apolutrosis. Semmi gondolatot sem tartalmaz a vásárlási ár felöl, hanem egyszerüen felszabadulást, szabadlábra helyezést jelent. Young prof. szerint értelme feloldás. A szó tizszer fordul elő és csak egyszer van helyesen „szabadulás“-nak forditva. Vizsgáljuk meg most ezeket az Iráshelyeket, hogy tiszta és világos képet nyerjünk a dolgokat illetőleg.

1. „Akkor nézzetek föl a ti fejeteket, mert elközelgett a ti váltságtok (szabadulás.)“ (Luk. 21:28) Itt semmi utalás nincs a váltságra, vagy az Egyház szabadulását megelőző állapotokra, hanem csak magára a szabadulásra.

2. Megigazulván ingyen aző kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság (szabadulás) által. (Róm. 3:24) Az apostol e szavakban nem utal a váltságra, csak pusztán a szabadulásra, melyet az Úr népe nyer most beszámitás, majd valóság utján a feltámadásban. Itt a dolgot az Isten szempontjából veszi; a hivők ingyen, föltétel nélkül igazulnak meg; minden érdemszerző cselekedet nélkül részükről. Ez a szabadulás által történik, melyet az Isten az Úr Jézus Krisztus által adott. A következő versben az apostol tovább felmutatja, hogyan történik e szabadulás, mondván: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul (szó szerint kegyelem széke vagy kegyelem csatornája) hit által az ő vérében (az áldozat, a váltságdij adatván az egész világ büneiért.)“

3. „Mi magunk is (a hü Egyház) fohászkodunk magunkban, várván a fiuságot, a mi testünknek megváltását (szabadulását) (az Egyháznak, a Krisztus testének, melynek meg kell dicsőülnie a Fővel együtt kellő időben.“) (Róm. 8:23) Itt a legkisebb utalás sincs a Kálvárián bevégzett megváltásra, a vételárra, tisztán és egyedül az Egyház szabadulására utal, mely a Kálvárián bevégzett megváltás—váltságeredményének egyik része.

4. „Krisztus Jézus, ki lőn nekünk bölcsességül Istentől és igazságul és szentségül (sabadulásául.“). (1 Kor. 1:30) Itt sincs semmi utalás a Kálvárián lefizetett váltságdijra. Az apostol nem arról beszél, amit Urunk tett értünk, hanem amit most tesz érettünk. Ő a mi bölcsességünk, melyben félre kell tennünk a magunk akaratát és elfogadni az övét s igy nyerjük a józon elmének lelkét és „járunk bölcsességben.“ Ő a mi igazságunk, amelyben, mint a mi képviselőnk, adta magát váltságul mindenekért és most az ő igazságosságában képviseli mindazokat, akik az Atyához jönnek általa. Ő a mi megszentelődésünk, amennyiben az ő erdeme által elfogadtatunk az Atyától, mint (beszámitás szerint tökéletes) élő áldozatok, bár valóban a Krisztus ereje az, ami bennünket képessé tesz, hogy élő áldozatokul adjuk magunkat és járjunk az ő nyomdokain és betejesitsük szövetségünket. Ő a mi megszabadulásunk (helytelenül forditva „megváltsunk“), mert ő él, aki az Isten kegyelméből megvásárolt bennünket az ő drága vérén megvásárolt. A szabadulás és nem a vásár az, amire itt utalás van. De mivel megvásárolt, azért van joga, hogy a mi bölcsességünk, igazságunk, megszentelődésünk, szabadulásunk legyen a jelen Evangéliumi-korban azoknak, akik feláldoztuk magunkat élő áldozatul, mig a jövő Milleniumi-korban mindazoknak, akit őt akkor elfogadják.

5. „Kiben van a mi váltságunk (szabadulásunk) az ő vére által, a bünöknek bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint.“ (Ef. 1:7) Az apostol itt nem utal a Kálvárián törént megváltó vásárlásra. Ellenkezőleg, az Atya által való elfogadásunkról beszél és kijelenti, hogy ez az elfogadtatás Jehova által valami olyanon alapul, amit ő tett érettünk a szeretett Fiuban, Urunk Jézusban és kinek vére (áldozata, a váltság) árán szabadulásunk van. A mondat szerkezete mutatja, hogy az apostol azt érti, hogy e szabadulás a bün itéletétől, a haláltól van, mert e szabadulást a „bünök megbocsá- [435] tásának“ magyarázza. E szöveg értelme tehát a következő: „A mennyei Atya, aki már elméjében eleve elrendelte a „kis sereg“ fiuvá fogadását az isteni természet terén és örökösökké elsőszülött és szeretett Fiával Urunkkal együtt, megtette a kegyelem szükséges lépéseit ez irántunk való terv bevégzésére. Elfogadottakká tett bennünket a Szeretettel, mert a szeretett Fiuban az ő váre áldozata által van szabadulásunk az isteni átok és harag alól—van bocsánata büneinknek, melyek alól szabadokká, megigazultakká tétettünk az igaz Egyház, tudniillik a kiválasztottak, akik a jelen életben követik őt az ő nyomdokain.

6. „Aki záloga a mi örökségünknek, Isten tulajdon népének megváltatására (megszabaditására.)“ (Ef. 1:14) A tulajdon, melyet Krisztus megvásárolt a bünért való áldozattal, mint az ember helyettese, belefoglalja az emberiséget általában, vagy mindazokat, akik el akarják fogadni azt az evangéliumi főltételek alapján épp ugy, mint az Egyházat, a Menyasszonyt. A szabadulásra való idő az Ezeréves Ország és az Egyház fog először megszabadulni— „kora reggel.“ De a föld része volt az ember eredeti birodalmának és ugyanaz áldozattal egyszer s mindenkorra megvásároltatott az átoknak reá eső része alól és az Úr kertje, Paradicsom lesz. A vásár megtörtént, azonban a szabadulás vár az Isten „alkalmas idejére.“

7. „Kiben van a mi váltságunk (szabadulásunk) az ő vére által büneink bocsánatára.“ (Kol. 1:14) Ez az állitás hasonló az előbbihez. Mi, hivők, már birjuk a szabadulást, azaz a büneink bocsánatát s igy összhangot az Atyával. A „megváltás“ szó itt nem utal a bünökért való áldozatra, hanem csak azok reánk gyakorolt hatására, a büntől való szabadulásra. Az apostol mégis nem mellőzi ez áldozatot, hanem kijelenti, hogy szabadulásunk a bün kötelékéből és hatalma alól Urunk vérének hatásától—halálától, bünért való áldozatától, a kifizetett váltságtól van, nem pedig a mi jócseleke-defünknek a következménye.

8. „És meg ne szomoritsátok az Istennek ama szent lelkét, aki által megpecsételtettek a teljes váltságnak [436] (szabadulásnak) napjára.“ (Ef. 4:30) Itt nincs utalás a Kálvárián bevégzett megváltó áldozatra. Mégis, mig ez az áldozat be nem végződött és érdemei nem mutattattak be a szentek szentjében és nem fogadtatott el az Atya által, addig a szent lélek nem jött senkire, hogy megpecsételje, mint Isten fiait. De most ezek, akik megpecsételtettek, hogy fentartsák a fiuság e pecsétjét, ez isteni természetre való fogantatást, nem vesztik el azt. A lélek pecsétje a lélek első gyümölcse és minden, ami a jelen életben közöltetik, mint az isteni természet áldásának teljes mértékére várnunk kell, mig az Atyától kijelölt idő „szabadulás napja“ az Ezerévi Nap, eljön, melyen, mint az Irás kiljelenti, az Egyház, a Krisztus Menyasszonya felől „Az Isten megsegiti őt virradatkor.“ (Zsolt. 46:6) Ako elveszti a szent lelket és pecsétjét, sem része, sem joga nem lesz az első föltámadáshoz a bün és halál erejétől való (teljes) megszabadulás napjának hajnalán. Az semmi reményt nem táplálhat az élethez, amennyiben a felajánlott Isteni kegyet a világos megismerés dacára is visszautasitotta.

9. „És ezért ujszövetségnek közbenjárója ő, hogy meghalván az első (előbbi) szövetségbeli bünök váltságáért (szabadulásáért) a hivatottak elnyerjék az örökkévaló örökségnek igéretét.“ Ismét helytelen forditás homályositja el részben az értelmet; de, ha a gondolatot megszabadulásnak vesszük, minden világos. Izráelnek Urunk halála többet jelent, mint a pogányoknak. Nem csak az Ádám féle bünökből és azok bünteteśétől való megváltást jelenti, de jelenti a zsidóknak megszabadulását a Törvényszővetség átka vagy büntetése alól is, mely e népen nyugodott olyan bün miatt, mely feltételeivel nem egyezett meg. Az Izraeliták „átok“ alatt voltak, mely Ádámra jött épp ugy, mint az emberiség többi része; de ezenfelül a Törvényszövetség „átka“ alatt is voltak, melyet Mózes állitott fel, közbenjárója, a Sinai hegyen. Ez a kettős átok az, melyre t. i. e népre vonatkozólag utalást tesz az énekvers is a következő szavakban:

„Voltunk töryénytől és büntől átkozottak
Vagyunk Krisztustól végleg megváltottak.“ [437]

10. „Mások kinpadra vonattak, visszautasitván a szabadulást. (Zsid. 11:35) Ez az egyetlen példa, ahol a forditók helyesen adták vissza a szót: valószinüleg megpróbálták „megváltásnak“ forditni és azt találták, hogy mégis különös lenne igy olvasni „visszautasitván a váltságot“ és ebben az esetben helyesen forditották—„szabadulást.“

Az ószövetségben a „megált“, „megváltott“, „megváltó“, „megváltás“ szavak általában jó forditásai az eredeti zsidó szavaknak pl. gaal, jelenti megszabaditni—bosszu vagy megfizetés utján.—Young forditása alapján.

„Tudom, hogy az én Megváltóm él.“—Jób próféta 19:25.

„És eszökbe vevék, hogy ... a felséges Isten az ő megváltójok.“—Zsoltár 78:35.

„Aki megváltja életedet a koporsótól.“—Zsoltárok 103:4.

„Akárki megválthassa azt atyjafiai közül, vagy nagybátyja vagy nagybátyjának fia váltsa meg azt ... vagy, ha módja van hozzá, váltsa meg maga önmagát.“—3 Mózes 25:48, 49.

„Ingyen adattatok el és nem pénzen váltattok meg!“—Ésa. 52:4; 1 Péter 1:18.

„Eljő Sionnak a megváltó.“—Ésaiás próféta könyve 59:20.

Célunk azon esetek idézésében, melyekben megváltás előfordul a mi ujszövetségünkben anélkül, hogy az eredeti görög szó tartalmazná a váltságdij gondolatát, az, hogy óvjuk az olvasót bizonyos szócsavaró irók és tanitók rászedő módszerétől. Tagadva a váltságot, tagadva, hogy a világ megvásároltatott Urunk halála által, ezek idéznek helyeket, hol a megvált szó helytelenül szabaditásnak van forditva és akkor azt mondják, hogy a szabaditás az egyetlen értelme annak, hogy megvált minden esetben. Forditóink gondatlanságát látva, az egyetlen helyes és biztos módszer követni egy esetet, mint ez, ahol minden a szó pontos értelmétől függ s igy kapni meg az eredeti szót és anak megfelelő jelentését. [438]

Fölmutattuk, hogy sok esetben a szent lélek kifejezte az ujszövetségi irók által a fajunk megvásárlásának és a fizetett megfelelő árnak gondolatát a legfontosabb szavakkal, melyek csak a kereskedelmi átutalás vagy a megvétel árának a megvett tárggyal való helyettesitése gondolatával érthető. Fölmutattuk, hogy más esetekben, ahol a szó tisztán szabadulást jelent, semmi sem ellenkezik azzal a gondolattal, hogy ez a szabadulás, mint váltság (anti-lütron, megfelelő ár) eredménye biztosittatik, de hogy általában az összefüggés nyilvánosan az igy biztositott szabadulásra utal, amely tehát kétségbe nem vonható.

De bár az Irás igy határozott annak biztositásában, hogy Megváltónk megvette a világot saját életével „drága vére árán“, pusztán csak, hogy „az Isten népének teljes bizonyosságot“ adjon, tudtukra adván, hogy a halálbüntetés elengedése nem az Isten igazságosságának megsértése, nem az Isten igazságosságának megsértése, hanem annak elégtétele szeretete által. Hasonlókép biztosit bennünket affelől is, hogy az isteni törvény változhatatlan, mely nem lehet, hogy megtörjék, sőt még biztosittatott e drága áron való megváltás által. Ez a biztositás, hogy az Isten igazsága és szeretete teljes összhangban dolgoznak, bizalomra gerjeszt affelől, hogy ugyanez elvek folytatódnak uralkodva örökké a világegyetemben,—megelégit bennünket, hogy a „harag“, az „átok“ felfüggesztetik  mindazokról, akik összhangba jönnek az Istennel a közbenjáró Jézus által, s hogy mindazok, akik nem adják át magukat e kegyelemnek, elnyeletnek a Második Halál által—mert „az Isten haragja lakozik rajtok.“—Csel. 3:23; Ján. 3:36; Jel. 22:3.

De amennyiben a megváltottakat illeti, nem fontos, hogyan van elrendezve az Isten szeretete és igazsága által a mi bünbocsánatunk dolga, mert számukra ingyen ajándék, melyet csak ilyenül lehet kapni. Nem vásárolhatjuk meg, sem nem ka’arpótolhatjuk az Istent ajándékáért.“ Most az a kérdés lép föl: Ha számunkra „ajándék“, miért fáradjunk annak kutatásával vagy miért vonakodik az Úr kijelenteni a tényt, hogy ajándéka dij, ár által biztosittatott a Krisztus halála által [439] és miért mutatnak rá előttünk az Irások olyan határozottan, hogy halála a pontos ár, a megfelelő ár, mely büneinkért szükséges volt? Azt feleljük, hogy az Isten a saját javunkra magyarázza igy meg a maga munkálkodásának részleteit a célból, hogy jobban érthessük őt és törvényét és azok összefüggését és munkálkodását. Igy megmagyarázza, hogy megárthessük, hogy ő nem veti el vagy mellőzi saját, bün elleni itéletét,—hogy nem jelenti ki a bünt megengedhetőnek, engedélyezettnek, védhetőnek. Azt akarja, hogy megértsük, hogy igazsága abszolut, hogy nem lehet összeütközés, mely által szeretete uralkodhatnék vagy tulhaladná vagy elnyomhatná igazságos itéletét; hogy az egyetlen ut, hogy igazságos itélete a bün és bünösök ellen mellőztessék, az volt, hogy az igazságosság kivánalmait megfelelő árral,—váltsággal elégiti ki. Az ember tett bünt, az ember itéltetett halálra, az ember ment halálra. Az ember számára tehát nem volt más remény, csak, ha a szeretet és kegyelem gondoskodik helyettesről Ádám atya helyett. És egy helyettes, mint láttuk, ugyanazon emberi természetü kell, hogy legyen, mint Ádám; egyformán szabad a büntől, átoktól, haragtól; hasonlóan szent, hasonlóan ártatlan, hasonlóan elválasztva a büntől és bünösöktől, hasonlókép elfogadott az Istentől, mint Ádám volt bünbeesése előtt, mert ellenkező esetben nem lehetett volna megfelelő ár Ádámért és nemzedékéért.

Láttuk, hogy Urunk Jézus testté lett—(nem bünős testté), hanem szent ártatlan, bünösöktől elválasztottá.* Láttuk, hogy az ember Krisztus Jézus igy tökéletes ember, az első ember, Ádám megfelelője volt s igy látjuk, hogy készen volt, hogy Megváltónkká legyen, váltságunkká, hogy adja életét és minden emberi jogait a vásárért, a megváltásért Ádám és faja javára, ami élet és emberi job elveszett benne. Láttuk, hogy Urunk „az ember Krisztus Jézus“ megszentelte, feláldozta, odaadta az ember javára mindazt, amivel birt. Ezt világosan fölmutatta e tárgyról való tanitásában. Felmutatta, hogy ő az az ember, aki rejtett kincset talált a mezőben és [441] ment és eladta mindenét, amije volt és megvette azt a mezőt. (Máté 13:44) A mező jelképezi az emberiség világát és magát a földet. (Efez. 1:14) Az emberiség e világában Urunk kincset látott—prófétailag látta a megváltó munka eredményét, sokak megszabaditását a pusztulás kötelékéből az Isten fiainak teljes szabadságára (az Egyházat e korszakban és a világ kegyeseit a jövő korszakban.) E kincs szemlélete folytán vette meg a világot. A váltság eredményéről szólva és a megváltás munkájáról, mint az végül be fog végeztetni a Milleniumi-korszak végén, a próféta Urunkról igy szól: „Lelke szenvedése folytán látni fog és megelégszik.“ (Ésa. 53:11) Urunk teljesen megelégedett, hogy adja életét és mindenét, amije volt a világ emberiségének a megvásárlására lefizetvén igy a megfelelő dijat, amely szükséges volt az ember megváltása céljából.

*130. odal.

MINŐ VÁLTSÁG FIZETTETETT AZ EMBERÉRT?

Amit Urunk érettünk tett, ami árt adott érettünk, amit áldozott vagy letett a halálban, mint megfelelő árt „mindenekért való váltságot“, pontosan meg kell, hogy feleljen annak, ami az ember büntetése volt. Urunk nem ment örök gyötrelemre, igy félremagyaráz­hatatlan bizonyságunk van ebben affelől, hogy örök gyötrelem nem képezi a bün zsoldját, amit a nagy Biró előirt, hanem csak csalódás, melyet az emberiségre a nagy Ellenség és azok erőszakoltak, akiket ő rászedett. Olyan bizonyosan, mint az, hogy amit Urunk szenveett az ember helyében és helyett, mint az ember helyettese, a teljes büntetés volt, melyet máskép az ember kellett volna, hogy szenvedjen, olyan bizonyosan határozott bizonyiték ez arra, hogy semmi örök gyötrelemhez hasonló büntetés soha, sem fenyegetés, sem itélet, sem szándék gyanánt nem szerepelt. Akik ismerik az Isten Igéje bizonyságát, fölismerik annak állitását, hogy „Krisztus meghalt a mi büneinkért“, hogy „meghalt, mint igaz nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen“, hogy „ő engesztelő áldozat* (hilasmos—elégtétel) a mi büneinkért és nem csak a mieinkért, (az [442] Egyház büneiért) hanem az egész világ büneiért is“; hogy „az Úron van a mi békességünk büntetése és mi az ő sebeivel (a helyettünk szenvedett dolgok—halálig menő önfeláldozása által) gyógyultunk meg.“ Milyen összhang és következetesség látható az Irás szempontjaiban e dologról s milyen teljesen következetlenek a Sátán, Irás ellenes csalásai, melyet a hagyomány átadott és a népszerüség megőrzött! —1 Kor. 15:3; 1 Péter 3:18; 1 Ján. 2:2; Ésa. 53:5, 6.

*Két görög szó is fordittatik „engesztelő áldozatnak.“ Hilasmos, helyesen forditva ,,engesztelő áldozat“ két helyen (1 Ján. 2:2; 4:10), de hilasterion helytelenül fordittatik „engesztelő áldozatnak.“ Róm. 3:25-ben engesztelőt jelent, azaz az elégtétel vagy engesztelés helyét. A „kegyelem széke“ vagy a Szövetség Ládájának fedele az elégtételadás helye volt,—az engesztelés vagy hilasterion; de a pap, mikor a kibékülés vérét, a bünért való áldozat vérét a hilasterionra fecskendezte, hilasmost hajtott végre, azaz elégtételt vagy engesztelö áldozatot nyujtott be a nép bünéért.

„A bün zsoldja halál.“ ,,Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni“, mondja az Irás. (Róm. 6:23; Ezék. 18:4) És megmutatja, milyen tökéletes módon kaptuk mi ezt a zsoldot e kijelentésben: „Krisztus meghalt a mi büneinkért az Irások szerint és föltámadott a mi megigazulásunkért. (1 Kor. 15:3; Róm. 4:25) Halála volt a váltságdij, de a váltságdij kifizetése még nem adott megigazulást. Először Urunknak be kellett mutatni e váltságdijat az Atya előtt a mi részünkre és ezt akkor tette, mikor „Fölszállott a mennybe“, hogy ott jelenjék meg érettünk az Isten szine előtt. Ott és akkor tette számunkra alkalmazhatóvá váltságáldozatának érdemét. Akkor jön a megigazulás, mint eredménye 1., a váltság­áldozatnak, 2., és annak alkalmazása minden emberre, aki hiszi és engedelmeskedik neki. Igy drága Megváltónk föltámadása és mennybemenetele szükséges kapcsolatok voltak, melyek haláláldozatát érvényessé tették.

„Vérontás nélkül nincsen bünbocsánat.“ (Zsid. 9:22) A Törvény felmentésen át az Isten hangsulyozta elren- [443] dezésének ezt a vonását, hogy bikák és kecskék vérét kivánja; nem mintha ezek valaha elvették volna a bünt, hanem, hogy kellő időben felismerjék azok jelképes értelmét, mint jobb áldozatok példázatát, melyek által a bünök kitörölhetők és megsemmisithetők. A kifejezés „vérontás“ egyszerüen halált jelent, az élet kiömlését, de áldozati halálra utal s nem, mint néha gondolják, természetes halálra—bár szorosan véve természetes halál nincs. Az ember természet szerint élő: a halál az ember élete törvényeinek megsértése, mely a bün és a vele kapcsolatos „átok“ vagy itélet eredménye, melyet Isten mondott ki az emberre engedetlensége miatt az Édenben.

Az Igazságosságot illetőleg a zsidók halálra vihették volna Urunkat bármi más formában és az Igazságos­ságnak elég lett volna téve. A szükséges az volt, hogy ártatlan lelkét (életét) áldozza föl, mint cserét vagy váltságot a bünös lélekért (életért), akinek élete kockára volt téve a bün által. A keresztre feszités és megsebzett oldal követelménye más dologért kellettek. Ami a váltság lényegét illeti, semmi szükség nem volt arra, hogy a mi Urunk személyét illetöen valami sérülést szenvedjen, és hogy az ő vére betü szerint a földre ontassék. A bünért halál volt a büntetés, az élet megszünése és mikor ez bekövetkezett, az igazságszolgáltatás teljes kielégitést nyert, a bünért való büntetés megtörtént.

A földre hulló vér az áldozat oltárának lábánál azt jelentette, hogy nem csak az emberiség vásároltatott meg, hanem a föld maga is bele volt értve és vér fecskendeztetett rá. A nyilvános kereszthalál szégyene és gyalázata, mint rosszakarat bizonyitéka, szükséges volt, mivel mennyei Atyánk elhatározta, hogy az Úr Jézus engedelmességének próbájául a végsőkig megy el; nem csak azt próbálta meg, vajjon hajlandó lesz-e emberré lenni, hanem ezen felül hajlandó lesz-e meghalni, mint az ember váltságdija vagy helyettese s még hozzá hajlandó lesz-e elszenvedni a legnagyobb gyalázatot s igy bizonyitni a legnagyobb mértékben érdemességét az Atya keze által való legmagasabb fölmagasztalásra.

[444] Az apostol e világitásban tünteti föl a dolgot, mert miután megmondja, hogyan hagyta el a mennyei dicsőséget érettünk és hogyan lett emberré, hozzáteszi „és mikor olyan állapotban találtatott, mint az ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt és ajándékoza neki olyan nevet (cimet, méltóságot), mely minden név fölött való—kivéve az Atya nevét vagy cimét. —Fil. 2:8, 9; 1 Korinthusbeliek 15:27.

Az Irás minden utalása a hiből való megigazulásra,—hogy megigazulunk a Krisztus vére által stb., az előbbieket megerősitő bizonyság—hogy „az Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonitván nekik az ő büneiket“, hanem annak tulajdonitotta őket, „aki meghalt és föltámadott érettünk.“ (2 Kor. 5:19, 21; 1 Thess. 4:14; 5:10) A bünös hibáját Megváltónk hordozta, aki teljes, megfelelő árat fizetett a mi büneinkért, hogy minden, aki igazságosságot keres, igazságosnak fogadtathassék el, az ő áldozatának érdeme által. (Róm. 5:17-19) A tény, hogy nekünk meg kellett igazulni vagy igazzá tétetni, bizonyitja, hogy gonoszok voltunk, igazságtalanok, nem igazak az Isten előtt. A tényt, hogy az ember nem tudta megigazitni magát cselekedeteivel, Izráel a maga Törvényszövetsége által bizonyitotta és bizonyitja, hogy ez a rossz, vagy bün az ember valódi természetében volt és ez tette szükségessé, hogy megváltassunk és megigazittassunk a más érdeme és áldozata—a szeplőtlen Megváltó által.

Megigazult azt jelenti igazzá tétetett; de nem tényleg tétettünk igazakká vagy tökéletesekké csak igaznak vagy tökéletesnek számittatunk hitünk és hozzájárulásunk által a Krisztus igazságosságához és részünkre való áldozatához. Mindenütt az Iráson át a megigazulás ez ereje a mi Megváltónk részéről az ő részünkre tett áldozatának van tulajdonitva. Hogy saját cseleke­deteink nem igazithatnak meg bennünket, sem elfogadhatókká nem tesznek az Isten előtt. (Gal. 2:16 Róm. 3:27, 28) Hogy a törvény nem igazitja meg azokat. Gal. 5:4; Róm. 3:20) Hogy a Krisztus elvégzett mun-[445]kájában vetett hit igazit meg egyedül. —Gal. 2:17; 3:13, 14; Róm. 4:24, 25.

Az irás különböző helyei többé-kevésbé határozottan beszélnek a mi büntől való megmosatásunk vagy megtisztitásunk vagy megtisztulásunk felől. Az Irás mind e helyei a váltság tanát támogatják, mert határozottan állitva van ugyanazon kapcsolatban, hogy a tisztitó erő, a „Krisztus vére“—Urunk áldozatának érdeme.—1 Ján. 1:7 Jel. 1:5 1 Kor. 6:11; 2 Pét. 2:22; Tit. 3:5; Zsid. 9:14; 1 Pét. 1:19.

A megigazulás jelképesen, mint az igazságosság tiszta gyolcs, tiszta és fehér ruhája ábrázoltatik, mellyel az Úr betakarja mindazok hibáit és gyarlóságait, akiket a drága vérben való hit által elfogad. Minden törekvés az igazságosság felé a mi részünkről, a Krisztus érde­mén kivül, hasonlókép jelképesen, mint a mi igazságos­ságunk „szennyes rongya“ ábrázoltatik. (Ésa. 64:6) Igaz, hogy az Irás bizonyos részei utalnak a mi igaz­ságosság felé való törekvéseinkre, az isteni parancsolatnak való engedelmesség, mint tisztitó munka által, haladván igy keresztyén életünk egész futásában, mint az apostol kifejezi: „Megmosván testünket tiszta vizzel“; és az Egyház megmosattatása, mint „az Ige által való megmosatás“ és ezek igen alkalmas kifejezései szivünk megtisztitásának „a test szennye levetkezésének“ és az Irás e helyei igen helyesen értelmezhetők, hogy mindennapi és az élet cselekedeteire vonatkoznak. De a gondolatok, szavak és cselekedetek mindezen tisztitásai, mindezek a törekvések, hogy halandó testünket szorosabb összhangba hozzuk az Isten akaratával a Krisztusban, azon alapulnak, hogy előbb elfogadtuk Kisztust és az ő vérében vetett hit által való megigazulásunkat. Az Irás gondolata az, hogy az időtől, mikor Krisztust elfogadtuk, minden hibánk és gyarlóságunk elfedeztetett az Úr szine előtt a váltságáldozat érdeme által, melyet a Jehova kegyelme biztositott, amit megragadtunk és elsajátitottunk hit által. Mivel csak ami tökéletes, fogadható el az Isten előtt, s mivel mi minden törekvésünkkel és megmosatásunkkal még mindig tökéletlenek vagyunk, világos, hogy elfogadtatásunk az [446] Atya által a Krisztus igazságosságának ruháiban történik, az ő tökéletessége számittatván be, vagy alkalmaztatván vagy tulajdonittatván nekünk. Igy először ,,elfogadtatunk a Szeretettben“ (Ef. 1:6), aztán naponként törekszünk jót tenni az Úr tetszésére.

Milyen gyakran utal az Irás Urunkra, mint a mi bünért való áldozatunkra „az Isten Báránya, aki elvette e világ büneit!“ (Ján. 1:29) A törvény minden áldozata, minden vér, mely a zsidó oltáron kiontatott, előremutatott e nagy, bünért való áldozatra, aki érettünk öletett meg; mert az apostol biztosit bennünket, a bikák és kecskék vére sohasem vehette volna el a bünt—csak az ellenképi áldozat „a drága vér“ tehette ezt meg. A bünért való áldozat e tárgya, az ujszövetségben elő van adva. Zsid. 9:12; 10:10; Ef 5:2; 1 Kor. 5:7; 1 Péter 2:22-24; 2 Kor. 5:21.—Diaglott.

Hogy ez az áldozat az egyházért, és az egész emberiségért történt, világosan van előadva a Szentirásban. Ő (Jézus) Isten kegyelménél fogva megizlelte a halált minden emberért“, az igaz, az igaztalanért, hogy minket Istenhez vezessen—hogy felnyissa előttünk és az egész emberiség előtt a visszatérés vagy a kibékülés utját, a mennyei Atyával való harmoniára, hogy igy közvetve megnyissa előttünk az utat vissza az örök életre, az Atya kegyéhez, áldásához vagy adományához, mindazok számára, akik  valóban az ő gyermekei.—1 Thess. 5:10; Róm. 5:8; 1 Kor. 15:3; 2 Kor. 5:14, 15; János 10:15; 11:50, 52; 1 Péter 2:24; 3:18.

Hogy az ember Krisztus Jézus halála ,,vére“ volt, ami biztositotta a büntől és haltáltól való megszabadu­lásunkat, egyhangulag állittatik az Irás sok helyén és ezt csak az Irás ihletésének tagadásával vagy „az Irás elferditésével“ vagy „az Isten Igéjének gonoszul használásával“ lehet megcáfolni.—1 Péter 1:2; Csel. 4:12; 20:28; Jel. 5:9; 1:5; Róm. 5:9; Zsid. 13:12.

„ÁRON VÉTETTETEK MEG“
KI ÁLTAL? KITŐL? MIÉRT? MI CÉLRA

„Áron vétettetek meg, ne legyetek emberek szolgái.“—1 Kor. 7:23.

[447] „Megváltottál (megvettél) minket Istennek a te véred által.—Jel. 5:9.

„Ti köztetek is lesznek hamis tanitók, kik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni (és) az Urat, aki megváltotta (megvette) őket, megtagadván.“—2 Pét. 2:1.

Az Irás bizonyságai affelől, hogy az ember ,,megvé­letett“, igen egybehangzók és mint láttuk, a görög szó, melyből fordittattak agorazo, mely nyilvános vásárlást jelent. Természetszerüleg kérdezhetjük: 1. Ki által vétetett meg? 2. Kitől vásároltatott meg az ember? 3. Miért vásároltatott meg? Vizsgáljuk rendre e kérdéseket.

1. Az Irás, mint már idéztük, világosan és egyhangulag állitja nem csak, hogy az emberiség megvétetett, hanem, hogy maga az Úr Jézus Krisztus volt a vásárló és továbbá ezek és más helyek biztositnak legpontosabban, hogy a vételár a Krisztus drága vére volt,—saját élete áldozata, az ember Krisztus Jézus halála, aki adta magát váltságul (anti-lütron—megfelelő árul) mindenekért. E kérdést kétségtelen bizonyossággal megoldva, lássuk a következőt.

2. Kitől vétetett meg? Az igazság ellenzői gunyosan kérdezik: vajjon az Úr az ördögtől vett-e meg bennünket és azt állitják, hogy senki más nem volt, akinek az árt fizetni kellett volna; mert azok hamis okoskodása szerint, akik a váltságot tagadják, az Isten egy ilyen vállalkozásnak nem lehet része. Azt mondják, hogy az Isten mindig igyekezett arra, hogy az ember közösségben álljon vele és egész idő alatt mindig megtett minden lehetőt, hogy kibékitse az embert és megjavitsa a büntől és haláltól. Ezért ugy okoskodnak, hogy az Isten nem kiván váltságdijat, hogy véghezvigye az ember szabadulását. Azt feleljük, hogy ilyen nézetek teljesen ellenkeznek az Irás tanitásával, mely, bár az Istent szeretetnek nevezi, aki rokonszenvezik a bünösökkel, azt is kijelenti, hogy az Isten igazságos, s hogy az ember igazságosan itéltetett el, ezért igazságosan nem oldathatik fel az itélet alól semmi más módon, mintha váltságdijat fizetnek érte.

[448] Az Irás kijelenti, hogy a Sátán azonosittatik a halállal mondván: „Mivel a gyermekek testből és vérből valók, (emberi természetüek) ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisitse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt. És máshol beszél a Sátánról, mint „e világ fejedelméröl, de sehol sem mondja, hogy tényleg joga van uralkodni e világ fölött. (Zsid. 2:14; Ján. 14:30) Ellenkezőleg, az Irás kijelenti, hogy a Sátán bitorló, aki fölhasználva az ember bukott állapotát, elvakitotta annak elméjét az Isten iránt és rászedve az embert rabszolgává tette, tudatlanság, babona és saját gyöngeségei által. A Sátán. azonossága a bünnel, adja hatalmát a halál fölött. Ha nem lett volna a bün pártján, a Sátánnak nem lett volna hatalma az ember fölött. A szándékos bün miatt vettettett el az isteni kegyelemtől; de ezt követőleg történt, mikor nem akart visszatérni az Istenhez gondolataiban adta Isten illetlen, méltatlan gondolkozásra. stb. (Róm. 1:28) A legmagasabb tekintély tehát, amire Sátán hivatkozni tud, az emberi-nemmel való kapcsolatában, bitorló ereje és szolgáinak gyöngesége, mely utóbbit minden alkalommal kihasználni igyekezett.

Továbbá, mivel az isteni itélet igy hangzott: „Halálnak halálával halsz meg“, Sátán és a gonosz bármi más eszköze engedélyt nyert, hogy közremüködjék az isteni terv kivitelében. Igy érvényesiti az Isten néha az ember, néha a gonosz szellemi lények gonoszságát, hogy kialakitsa csodálatos terveit és ezek szándéktalanul is őt dicsőitik. (Zsolt. 76:10) De az Isten soha sem ismerte el Sátánt az emberi-nem tulajdonosául. Az emberi-nem az Isten teremtése volt és csak az ő tulajdona, de mivel nem akarta elismerni őt és nem akart engedelmeskedni neki, itélet, átok alá esett az isteni törvény szerint, mint az életre méltatlan és átok alatt nyugszik.

Az isteni Igazságosság volt, mely összetörte első szüleinket a halál átkával és az isteni Igazságosság itélete alatt maradt az emberi-nem, halott. Nem is lehet reménye az életre senkinek, csak a Krisztus Jézusban adatott váltság által. Mivel az isteni Igazságosság volt [449] a Biró, melynek itélete elvette az ember életét, az isteni Igazságnak kellett fizettessék a váltságdij, hogy a bünös Ádámot és benne elitélt egész faját biztositsa. A Sátán hatalma, bár készakarva gyakorolja azt, nem lenne gyakorolható, ha nem engedné meg azt a legfőbb Biró, Jehova s Jehova nem engedte volna meg a halál nagy veszedelmét az emberiségre támadni a Sátán eszköze vagy más által, ha csak nem a bün igazságos büntetése gyanánt—a Jehova megsértett törvényéért. A Sátán hatalma, mint a hóhéré „a halál kiválasztott hatalma.“ A hóhér csak a törvény szolgája, hogy végrehajtsa büntetéseit és Sátánt, mint a törvény szolgáját minden lény legfőbb Birója bizta meg és engedte meg és használta egy ideig, mint a kimondott itélet végrehajtóját. „A bün zsoldja a halál“ ,,halálnak halálával halsz meg.“ Ez az istenileg kimondott büntetés, amely állandóan érvényben fog maradni.

Ha egy fogoly váltságdija vagy büntetése kifizettetik, az nem adatik át a börtönőrnek vagy kivégzőnek, hanem a Biróságnak, mely az itéletet kimondta. Épp igy a bünért való váltság nem fizettethetett a Sátánnak (bár bizonyos mértékben ő szerepel a büntetés kiszolgáltatója gyanánt), hanem annak a hatalomnak fizetendő, mely elitélte a bünt, mely kiszabta a büntetést és elrendelte a bünös kivégzését, illetőleg annak halálitéletét.

Igy ésszerü lenne felelni, hogy a váltságdij az ember bünéért „Istennek, mindenek Birájának“ fizetendő. Most vizsgáljuk: Mit mond az Irás a Krisztus áldozatáról, az áldozatról, melyet tett? Mondja-e, hogy a Sátánnak vagy Jehova Istennek fizettetett? Azt feleljük, hogy a zsidó fölmentés minden tipusában, melyek jobb áldozat árnyképei voltak, mely elveszi a világ büneit, az áldozatokat az Istennek mutatták be, a pap kezéből, aki Urunk Jézust jelképezte. —3 Móz. 4:3, 4, 24, 27, 31, 34, 35; 5:11, 12; 9:2, 6, 7; 2 Móz. 30:10; 2 Krón. 29:7­-11, 20-24.

Ez hangsulyozottan felel a kérdésünkre és nincs szükségünk további bizonyságra e tárgyban. De ha bővebb és további bizonyságra van szükség, található az [450] apostol szavaiban: „Ha bakoknak és bikáknak vére... megszentel a testnek tisztaságára, mennyivel inkább Krisztusnak a vére, aki örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek ... és ezért ujszövetségnek közbenjárója ő.“—Zsid. 9:13-15, 26; 7:27; 10:4-10, 12, 20. Efez. 5:2; Tit. 2:14; Gal. 1:4; 2:20; 1 Ján. 3:16; Ján. 1:29; 1 Pét. 1:19; 1 Kor. 10:20; Róm. 12:1.

Igy megállapithatjuk lelkünk előtt annak az állitásnak irásszerüségét, hogy az Isten a Krisztus halálát kivánta és fogadta el az ember váltságáldozatául.

3. Miért vásároltatott meg az ember?

Mert bennünk, mint bukott és tökéletlen teremtményekben, az igazság, bölcsesség, szeretet és erő isteni tulajdonságai igen tökéletlenek; némelyek nehezebbnek találják, mint mások, hogy a váltság követelése és an­nak elfogadása isteni módszerének ésszerűségét belássák. Akik elégséges módon nem képesek kiokoskodni a dolgot, azok legjobban teszik, ha elfogadják és beveszik az isteni Ige bizonyságát, tekintet nélkül képességeikre, hogy teljesen megértik-e annak alapját és okát. Ez a biztos és helyes ut. Mégis, adjunk elő bizonyos gondolatokat, melyek segithetnek némelyeknek a dolog felfogásában. Mint tökéletlen, bukott teremtésekben, bennünk e különböző képességek, bölcsesség, szeretet, igazság és erő, állandóan többékevésbé ellentétben állanak egymással, nem igy azonban a mi menynyei Atyánkkal: benne e tulajdonságok mindegyike tökéletes és egymással tökéletes összhangban vannak. Itt nincs szakadék. A bölcsesség először áttekintette a mezőt és megalkotta a legjobb tervet az ember megváltására teljes összhangban az isteni igazsággal, szeretettel és erővel. A bölcsesség vezetése alatt az ember egyszerre a törvény alá helyeztetett, melynek büntetése életének kockára tétele volt és a halálhoz járuló kinok egész serege. A bölcsesség előre látta az ember bukását tapasztalatlanságából kifolyólag, de igazoltnak látta azt a jótékony tanuság szempontjából, stb., kifejtvén az isteni gondviselés és bánásmódnak az Irásokban kijelentett utját.

[451] Mihelyt az ember megsértette az isteni törvényt, az Igazságosság előlépett, őt lázadónak jelentette ki, aki halálos itélet alá jutott és kiüzte az Édenből, a számára előbb elrendezett létforrásból és átadta a Sátánnak, hogy gonosz körülményekkel küzdjön és a megsértett törvény teljes büntetése szálljon rá:—„Halálnak halálával halsz meg.“ Mig az isteni jellem ez eleme az emberrel elbánt (az Igazság), a Szeretet eleme nem volt közömbös, bár erötlen volt, két okból: Először, mert nem szegülhetett ellene az igazságnak, nem akadályozhatta az itélet végrehajtását, nem szabadithatta meg az embert az Igazság hatalma alól, mert ez az isteni kormányzat alapja; másodszor, a Szeretet ez időben nem léphetett közbe az ember megmentésére, kifizetvén a bünért való váltságot, mert ez ellentétben állott volna a végtelen Bölcsesség által már kijelölt tervvel. Igy az isteni Szeretet és az isteni Hatalom egy ideig visszatartattak, mivel képtelenek voltak megmenteni az emberiséget és kénytelenek voltak segédkezni az Igazságnak a maga végrehajtásában és a Bölcsességnek, mely megengedte annak megnyilvánulását a sóhajtozás, nyomoruság—halál hatezer éve alatt. Ezzel összhangban a Szeretet nem jött az ember megmentésére csak biztatta és oktatta őt igéretek és jelképes áldozatok által, előre mutatván a módszert, mely által a Szeretet, a Bölcsesség által megszabott alkalmas időben befejezi az ember megmentését. Igy várt türelmesen a Szeretet a kellő pillanatra, mikor a Bölcsesség vezetése alatt munkálkodhatik s az isteni hatalmat is segitségül hivhatja.

Ez a pillanat a Szeretet számára, mikor közbelépett, melyet az Irás az „idők teljességének“ nevez (Gal. 4:4) ,,alkalmatos időben“ (Róm. 5:6), mikor az Isten elküldte az ő Fiát, mint ,,az ember Krisztus Jézust“, hogy „az Isten kegyelme (kegye, bősége, jósága) által megizlelje a halált minden emberért.“ (1 Tim. 2:5: Zsid. 2:9) Eddig még nem jelentetett ki az isteni Szeretet az emberiségnek, bár egész idő alatt élt, mint olvassuk: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten Szeretete“—„hogy mikor még bünösök voltunk, Krisztus meghalt érettünk.“—1 Ján. 4:9; Róm. 5:8.

[452] Az Isten törvényeivel összhangban munkálkodván és e törvény követelményei szerint az isteni Szeretet nem ütközik össze az isteni Igazsággal. A Szeretet módszere nem arra való kisérlet, hogy elnyomja és ellenezze az itéletet, sem, hogy beleavatkozzék annak teljes végrehajtásába, hanem, hogy gondoskodjék helyettesről, váltságról az emberért. Az Igazság által kimondott halálos itélet dolgában a Szeretet szabadulást hozott az emberiségnek az Ádám-féle átok (halál) alól, melyet az isteni Igazságosság arra hozott. Ez volt az isteni Szeretet diadala, nem csak, de az isteni Igazság diadala is. A Szeretet diadalmaskodott a váltságáldozat fölajánlásában, Jézusban, az Igazságon—az Isten jellemének azon elemén, mely igaz itéleteit és azok büntetését követeli.

De a Szeretet diadala még nem teljes. Bevégezte a, váltságot, de terve még többet végezni be, azaz helyreállitást hozni az egész emberiségnek, akik e tapasztalat után vissza akarnak térni az Istenhez és igazságos törvényéhez való hüséghez. De amint a Szeretet négyezer évnél is tovább várt az isteni Bölcsesség vezetése alatt, mig meghozta a váltságáldozatot, igy még kétezer évet kell várni a váltságdij kifizetése után, mig a helyreállitás nagy munkája megkezdődhetik. (Csel. 3:19-21) De a bölcsesség megengedi a Szeretetnek ez idő alatt is müködni egy különös osztályon, a „kicsiny seregen“, az Evangéliumikorszak választottain,—hogy a megváltottak közül válasszon ki egy „népet az ő nevéért“—a Krisztus Menyasszonyát és örököstársát, az Egyházat.

Az emberi-nem Krisztus által való megvásárlásának szüksége tehát azon tényen alapult, hogy Ádám atya eladta magát és nemét a bünnek (és ennek zsoldja vagy büntetése, halál) az engedetlenség áráért. (Róm. 7:14; 5:12) Vissza kellett öt vásárolni a bün rabságából és a váltságdij kifizetése szükséges volt, mielőtt bárki is fölszabadulhatott volna az itélet alól, vagy ujból méltónak bizonyithatta volna magát az örök életre.

De vessünk most egy nagyobb áttekintést e vásárra és jegyezzük meg, hogy Urunk Jézus nem csak elméletileg, hanem tényleg is tulajdonosa, ellenőrzöje, atyja az emberi-nemnek, mert ő fizette le azért a váltságdijat: e [453] vásárban az Ádám atya helyét foglalta el, aki eladta az emberi-nemet. Mint az emberi-nemet Ádám eladta a bün által, nagyravágyásban, az Istennek való engedetlenségben, ugy vásárolta meg az ember Krisztus Jézus, föláldozván saját magát az Atya akarata iránti engedelmességben—megfelelő árral vagy váltsággal Ádámért. Az Irás e gondolatot igy adja elő: „Krisztus meghalt és megelevenedett—hogy mind élőkön, mind holtakon uralkodjék.“ (Róm. 14:9) Urunk, halálának ereje által lett úr, uralkodó, atyja a nemnek és nyert hatalmat, hogy bánjék vele, mint saját gyermekével, akit az isteni itélet átka alól saját feláldozása árán mentett meg, amidőn drága életét a Golgotán odaadta mindnyájunk életéért.

A szó ezen értelmében lett Urunk a második Ádám—mert az első Ádám helyét foglalta el, mint a faj feje, megvásárolván, megváltván azt saját életével. De amint az ember Krisztus Jézus volt, aki váltságdijul adta magát, nem lehet az ember Krisztus Jézus, aki az emberi­nem atyja lett. Az ember Krisztus Jézus odaadta mindenét az ember, Ádám és neme megváltására teljes megfelelő árul—embert az emberért. Az Ádám neme még nem születvén meg a bünbeesés idején, nem közvetlenül, hanem közvetve vásároltatott meg. Egy még nem született ivadék az ember Krisztus Jézus ágyékából lett a váltság vagy megfelelő ár az Ádámnak a bünbeeséskor még meg nem született ivadékáért.

A DIJ NEM VÉTETETT VISSZA

Mint láttuk, az Irás világosan tanitja, hogy Urunk halálra adatott testben, de megelevenittetett lélekben; halálra adatott, mint ember, föltámasztatott a halálból, mint legmagasabbrendü, isteni természetü lelki lény; elvégezve a munkát, melyért emberré lett és elvégezvén a szolgálatot ugy, hogy az elfogadható lett az Atya előtt, föltámadt a halálból rendkivüli dicsőségre és méltóságra, magasabbra az angyalokénál, fejedelemségeknél és hatalmasságoknál és minden névnél, mely neveztetett.

[454] Nem támadhatott fel Urunk a halálból ember gyanánt és mégis az Igazságnak lefizette váltságdijunkat. Hogy megszabaditsa Ádámot (és elkárhoztatott faját) a halál itéletétől és börtönéből, szükséges volt ne csak hogy az ember Krisztus Jézus haljon meg, hanem ép olyan szükséges, hogy az ember Krisztus Jézus sohase éljen többé, maradjon halott, maradjon a mi váltságdijunk örökké.

Mert ha Urunk Jézus, mint ember támadt volna föl a halálból, ez két rosszat foglalt volna magában: 1. ­Magában foglalta volna azt, hogy a váltságunk visszavétetett, ami épp ugy a halálos itélet alatt hagyott volna bennünket, mint azelőtt. 2. Az ő számára pedig örök elvesztését a magasabb természetnek, melyet elhagyott, hogy emberré legyen és Megváltónkká és igy magában foglalta volna, hogy az Isten iránt való hüség az ő részéről az ő alacsonyabb természetre való örök lealacsonyitását eredményezte volna. De az isteni elrende­zésben ilyen képtelenségek és következetlenségek nem fordulnak elő. Urunk megalázta magát és emberré lett és mint ember adta életét váltságdijul a bukott emberért és e hüségéért jutalmul a mennyei Atya nemcsak helyreállitotta őt tudatos lénnyé, hanem olyan természetet is adott neki, amely nem csak az emberénél magasabb, hanem az ő előbbi természeténél is, részessé tévén őt az isteni természetben annak legmagasabb képességei és tisztessége által. Jelen fölmagasztalt állapotában a halál lehetetlen lenne számára—most ő halhatatlan lény, akinek önmagában van élete, amint ő maga is mondja: „Amiképen van az Atyának élete önmagában, azonképen adta a fiunak is, hogy legyen élete önmagában.“ —János 5:26.

Mivel az ember Jézus volt a váltságdij, mely Ádám és faja megvételére adatott, nem lehetett, hogy az ember Jézus legyen a második Ádám, a faj uj atyja Ádám helyett, mert az ember Jézus meghalt, örökre halott és nem lehet atya vagy életadó a világ számára.

Ő, aki most vásárlás utján igényli az atya nevet az emberi családtól, a föltámadott és megdicsőült Jézus, az isteni természet részese,—a második Ádám. Mint lát-[455]tuk,* Urunk Jézus testben, nem a második Ádám volt, nem a nem atyja, csak azért jött, hogy megvásárolja Ádámot és faját és igy annak atyja legyen; és mindent, amivel birt, adott a vásár eszközlésére, semmije sem maradt. Ez az Irás gondolata, amint azt az apostol előadja: ,,Az első ember földből való, földi, a második ember (a második Ádám) az Úr, a mennyből való (második eljövetelekor, a Millenium alatt...) És miképpen hordtuk a földinek (Ádámnak) ábrázatját, hordani fogjuk (mi, az Egyház, az örököstársak Krisztussal és részesei ama rendkivül nagy és drága igéreteknek az isteni természetben (Róm. 8:17; 2 Pét. 1:4) a mennyeinek ábrázatját (második Ádámét) is.“ „Igy is van megirva: Lőn az első ember, Ádám élő lélekké; az utolsó (második) Ádám megelevenitő szellemmé; de nem a lelki az első, hanem az érzéki és azután a lelki.“ —1 Kor. 15:15-48. Ilykép világos képet nyertünk e tárgygyal kapcsolatban.

Tovább fejtve kérdésünket affelől, miért vásároltatott meg a faj, kapjuk az apostol bizonyságát, hogy e vásár által Urunk Jézus lett (azaz megkapta a jogot, hogy legyen) az ujszövetség közbenjárója. (Zsid. 8:6; 9:14-16) Az ujszövetség olyan elrendezés, amelyet az Isten ké­szitett, mely által és melynek következtében kegyelmet gyakorolhat a bukott fajon. Az ujszövetség nem létesülhetett volna közbenjáró nélkül. A közbenjárónak kellett biztositani bizonyos dolgokat az emberiség javára Isten előtt. Először is meg kellett váltania az embert, kifizetvén a teljes váltságdijat és ez áldozat, melyet Urunk Jézus tett, ezért „a szövetség vérének“ neveztetik, mely által a szövetség hathatós munkás lett. Megvásárolván az emberiség világát a kárhoztatás alól, mely rajtok nyugodott a bün által és megpecsételvén az ujszövetséget és hatékonnyá tévén azt, a Közbenjáró teljesen elkészült és teljesen felhatalmaztatott, hogy megtegyen a megvásárolt fajjal mindent, amit tud, hogy visszavezesse ezt a teljes emberi tökéletességre és teljes összhangba az Istennel—hogy akkor bemutathassa azt szeplőtlenül és tisztán az Atya előtt szeretetben, mikor többé [456] nincs szükség közvetitésre, a kibékülés különös szövetségére, sem közbenjárásra. De ez a munka, mivel még nincs bevégezve, csak megkezdődött;—igy a világ még nem fogadtatott el az Atya által és még várja az Ezredévi Korszak minden helyreállitó munkáját, hogy alkalmassá tegye és készitse a készségeseket és engedelmeseket az Atyával való teljes kibékülés összhangjára, az Isten eredeti tökéletes képmására való visszaállitásra.

* 137. oldal.

Ezalatt, az Evangéliumi-korszak folyamán a megváltott fajból egy kis maroknyi nép hivatott el és azok, akik meghallják az isteni hivást és közelednek az Atyához a Közbenjáróban és munkájában vetett hit által, beszámitás szerint elfogadtatnak tökéleteseknek, hogy megengedtessék nekik, hogy bemutassák magukat Megváltójukkal együtt, mint élő áldozatok az Atya és az ő terve szolgálatára és igy kifejlődjék bennük az Isten drága Fiának hasonlatossága—a célból, hogy ha készségesen és örömmel szenvednek vele, dicsőittessenek meg tovább és tovább vele együtt és társak és örökösök legyenek vele együtt Ezeréves munkájában a világ megáldásának az ujszövetség feltételei alatt. Ezek, legyen itt megemlitve, kivételek az emberiség többi részétől; ezek az Evangéliumi-korszak „választottai“, beszámittatnak, mint Krisztus „atyjafiai“, Krisztus „Menyasszonya“ „az Egyház, mely az ő Teste“, de soha sem neveztetnek a Krisztus „gyermekeinek.“ Ezeket a mennyei Atya „fiakul“ fogadja el és ezek fogantatnak az igazság Igéje és az Ige lelke által mennyei természetre. Ezek, mint láttuk, igazán ismerhetik a Jehovát Atyjoknak, mert egyenesen tőle fogantattak és igy ezek a Krisztus „atyjafiai“, testvérei, aminthogy Jézus őket ekép is hivja. —1 Péter 1:3.

De a világra nézve általában az isteni terv valamivel különböző; a hit által való megigazulás és aztán az isteni természetre való fogantatás, stb. helyett, várnak a Milleniumi-korszak végéig és akkor ahelyett, hogy Jehovától uj természetre fogantatnának, visszakapják régi természetüket, az emberi természetet, megszabaditva annak gyarlóságaitól és a bün által keletkezett [457] romlottságától. A világ reménye a visszaállitás „arra, ami elveszett“ Édenben. (Máté 18:11; Csel. 3:19-21) Az Isten gondoskodása a világ számára ugyanaz, amit a váltságban láttunk; az ember Krisztus Jézus letette emberi tökéletességét, s minden jogot és kiváltságot, melyet az magában foglal, hogy megváltsa az emberiséget, ,,mely elveszett“—az emberi tökéletességet, mely elveszett Édenben, az emberi uralmat és az ember min­den jogát és kiváltságát, beleértve az Istennel való közösség és örök élet kiváltságát is. Ezek a dolgok, melyek megvétettek az emberiség számára, azok, melyek kellő időben fel fognak ajánltatni az egész emberiségnek az ujszövetség alatt.

Az a tény, hogy ez evangéliumi korszakot arra hasz­nálta az Úr, hogy kiválassza a „Krisztus testét“ a világ számára, azt jelenti, hogy Urunk Jézus az Egyház nagy Feje helyett, aki magának csak a világ atyjának vagy életadójának hivatalát tartotta meg, „a kicsiny sereget“ egyesitette magával, akik az ő képmásai és akik részt vettek e jelen idők szenvedéseiben és akik majd részesei lesznek a jövő dicsőségben és vele alkotják a nagy Életadót, vagy Atyát,—aki életet ad mindenkinek, aki el akarja azt fogadni az ujszövetség föltételei alatt. E gondolatokkal összhangban jelenti ki az Irás, hogy Urunk egyik cime „Örökkévalóság Atyja.“ A hivatalát még semmi értelemben vagy mértékben sem teljesitette be. De ő, aki megvásárolta a világot saját élete árán, saját hatalmában birja isteni elrendezésre a teljes jogot, cimet és fölhatalmazást, hogy adja annyinak, amennyi el akarja fogadni az ő feltételei alatt mindazt, ami elveszett és ami ujból megvétetett az életből és emberi jogokból és tökéletességekből az ismeret növekedésével együtt.

Továbbá, mivel a faj törvényes atyja és ad nekik éle­tet, mely a saját életébe került, azt találjuk, hogy az Irás azt tartalmazza, hogy az emberiség faja teljesen az Úr Jézus kezeiben van, hogy azzal teljes mértékben rendelkezik és itél azok örök életre méltó vagy méltatlan volta felett. Ez, amit mint annak Atyja, a világért fog tenni a legközelebbi korszakban, teszi Urunk Jézus [458] már most az Egyházért, az ő Arájáért, Menyasszonyáért e korszak alatt és ebben van illusztrálva az apostoli kifejezés, hogy amint a mennyei Atya feje Krisztusnak, ugy Krisztus feje az Egyháznak; mint a férj feje a feleségnek és családjának. Eszerint olvassuk: „Az Atya senkit sem itél, hanem az itéletet egészen a Fiunak adta.“ (Ján. 5:22) A Krisztus eljegyzett Menyaszszonya semmit sem végez az Atyával, csak az ő szeretett Vőlegényében és azáltal. Kéréseit az ő nevében intézi, az ő érdeme által és igy kell lennie, mig eljön az, ami tökéletes, mikor elfogadtatik a dicsőségbe,—az Isten fiainak teljes szabadságába az első föltámadás által, amely igértetett azok számára, akik hüséget tanusitanak neki mindhalálig.

Hasonlókép az emberiség világa, a Krisztus gyermekei, mind hozzája kell, hogy menjenek, mint Fejükhöz, Atyjukhoz, nincs semmi közük a mennyei Atyához, sem az őket egyáltalán el nem ismeri, mig a Milleniumi korszak után helyreállittatnak és tökéletességre visszavezettetnek azok, akik ezen kiváltságokat meg akarják szerezni. De a Milleniumi korszak végén, mikor Urunk Jézus átadja az Országot az Istennek, az Atyának, ők is bevezettetnek és egyenes vezetése alá jönnek a mindenek hatalmas Atyjának, a mindenható Jehovának.—1 Kor. 15:24.

Erről az álláspontról látszik, miért hivatik Urunk Jézus a megváltott és helyreállitott emberinem Atyjának, de nem ismertetett el, mint Ádámnak és gyermekeinek atyja megelőzőleg, bár határozottan Ádám teremtője volt,—mint irva van: „Nála nélkül semmi sem teremtetett, ami teremtetett.“ A különbség itt abban a tény­ben van, hogy az eredeti teremtéskor a Logos volt Jehova eszköze és a munkát teljesen önköltsége nélkül végezte; mig, mint második Ádám, az emberek életjogát a saját árán adja meg, megvásárolván azt drága vérén.

VÁLTSÁG, NEM BOCSÁNAT

Az a hiba, hogy nem tettek különbséget váltság és bocsánat között, jelentékeny zavarra vezetett e tárgy [459] fölötti gondolkozásnál. Az általános müveltséggel biró keresztyének idéznek helyeket, melyek arra vonatkoznak, hogy megválttattunk a sirtól, a haláltól, áron vétettünk meg, a Krisztus drága vérén stb. és ugyanakkor beszélnek az Atya kegyelmes bocsánatáról minden bün felől. Látszólag kevesen gondolják, bár sokan kell, hogy tudják, hogy a bocsánat és a váltság határozottan ellentétes gondolatokat fejeznek ki.

A következő elemi meghatározások a Standard Dictionary-ból valók:—

Megvált:—Valamit bizonyos árért birtokba venni.

Váltság:—Azon összeg vagy kárpótlás, mely egy ember szabadon bocsátásáért fizettetett, aki fogságban volt, mint fogoly vagy rabszolga.

Most állitsuk szembe ezekkel a jelentését e szónak:

Bocsánat:—A büntetést elengedni; menni hagyni.

Webster:—„A büntetés végrehajtásától elállani. A Törvényben—A büntetés alól, melyet az itélet kimondott, fölszabaditani.“

Jegyezzük meg itt egy másik szó jelentését is, mely bár közel rokon a bocsánat szóval mégis nem ugyanaz, tudniillik:

Megbocsátás:—A büntetés alól föloldani—a neheztelést megszüntetni valaki iránt.

„A törvény nem ismer megbocsátást.“

A legközönségesebb elme is fölfoghatja, hogy a „megvált“ és „váltság“ szavakkal kifejezett gondolat ellenkezik és összeférhetetlen a „bocsánat“ szóban kifejezett gondolattal. De mivel mindezen szavak használtatnak a Bibliában az Istennek bukott emberekkel való bánás­módjára vonatkozólag, sok Bibliatanuló azt hiszi, hogy Szentirásban rokonértelemben és gondatlanul használtatnak és azt következtetik, hogy ők most már válogathatnak benne és vagy a „váltság“ és „megváltás“ szavakhoz ragaszthatják a „bocsánat“ értelmét vagy forditva, a „váltság“ és „megváltás“ értelmét a „bocsánat“ és „megbocsátás“ szavaknak tulajdonithatják. Ez az eljárás egyáltalában nem „helyes hasogatása az igaz­ság beszédének“; sőt összezavarása két különálló és különböző dolognak, melynek eredménye zavar. Sokak-[460]nál ugy látszik az a nehézség, hogy nem óhajtják, ezért nem is keresik az igazságot e tárgyban—félvén, hogy váltságtalan elméletük igy elitélésben részesül.

Semmi sem lehet világosabb, mint, hogy az Isten nem bocsátott meg az Ádám bünéért és nem engedte el annak büntetését; a tények körülöttünk mind a sóhajtozó és haldokló teremtettségben, nem kevésbé, mint az Isten Igéjének bizonysága az „Isten haragja kijelentése“ felől,—a halál „átka“, mint az eredeti bün zsoldja, mindezek hangosan bizonyitják, hogy az Isten nem bocsátott meg a világnak, nem engedte el annak bünei büntetését, mely alatt hatezer éve szenved. Az, aki összezavarja a bünösök megigazulását a Krisztus bünért való áldozatának érdemei által, aki a bünös helyettese vagy megváltója, a fizetés nélküli bocsánattal, értelmét nem gyakorolta eléggé. Ha az Isten megbocsátott volna Ádámnak, visszahelyezte volna az Éden kiváltságai közé és még élne, nem halt volna meg „egy ember engedetlensége által.“

Ha az Isten bármikor az ember segélyére jönne és megbocsátana neki, ez magában foglalná az ő teljes megszabadulását minden csapás, betegség, szenvedés és halál alól; ez teljes helyreállitását jelentené mindannak, ami elveszett. Nyilván azért az Isten nem bocsátotta meg az eredeti bünt, hanem még fentartja szent törvénye neheztelését és itéletét a bünös ellen. Nincsen külső bizonyiték sem a világban affelől, hogy az megváltatott. Csak a hivők tudnak erről és kapják, nem látás, hanem az Úr Igéjében való hit által; amelynek ez irányu sok kijelentését már idéztük. A váltságot bizonyitó látható bizonyitékok meglátszanak a Millenium alatt, mikor a Megváltó megkezdi gyakorolni megvásárolt jogait, mint Helyreállitó.

A megbocsát és bocsánat szavak nem a világ és annak eredendő büne tekintetében vannak használva, hanem azokra vonatkozólag, akik hit által a Megváltóban és munkájában ugy számittatnak be, mint akik átmentek a halálból az életre—az itéletről a megigazulásra. A nagy Közbenjáró, aki megvásárolta őket és megvette a terheket, melyek rajtok nyugodtak, ingyen [461] megbocsát nekik és ujból beállitja őket az élet próbájába, —az isteni Törvény szelleme és nem annak betüje alatt. És a mult e megbocsátásán kivül folytatja e bocsánatot és megbocsátja minden vétkeiket, (melyek nem szándékosak, ami után az uj lelket vagy elmét vették 1 János 3:9; 5:18) mind e szándéktalan gyarlóságaikat a szavakban, gondolatokban és cselekedeteikben, ugy tekintvén, mint az eredeti bün és annak elfajulása következményeit, melyek átöröklés utján még uralkodnak testükben. Hasonlókép a mennyei Atyáról is az van mondva, hogy kegyelemmel van irántunk, megbocsátja büneinket és kiterjeszti kegyelmét (kegyét) reánk; de ennek magyarázata az, hogy e kiterjesztett kegyelem az Úr Jézus áldozata által van; megigazulunk ingyen, az ő kegyelméböl, a Krisztus Jézusban lett váltság által: akit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul hit által az ő nevében — hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bünöknek elnézése (megbocsátása) miatt. (Róm. 3:24, 25) Ismét meg van irva: „Akiben van a mi váltságunk az ő vére által, a bünök bocsánatára“... —Ef. 1:7; Kol. 1:14.

„Kibékittettünk az Istennel az ő Fia halála által“, azaz az Isten megszünt neheztelni büneinkért, mert váltságdijunk kifizettetett, amiről maga gondoskodott, aki ugy szeretett minket, hogy Fiát adta megváltásunkra. Igy „az Isten a Krisztusban kibékitette a világot magával nem tulajdonitván nekik büneiket, (hanem az ő szeretett Fiának, aki ingyen adta magát helyettesünkül.) A bünöket, melyek az emberiségnek tulajdonittattak, mig Jézus meg nem halt, az Isten megbocsátotta, azaz nem tulajdonitotta nekünk, amit Meg­váltónk vagy Helyettesünk lefizetett. Az Isten nem bocsátott meg, azaz nem „oldott föl a büntetés alól“, hanem „reá (Megváltónkra) helyezte mindnyájunk ha­misságát.“ (Ésa. 53:6) „A mi büneink (büntetését) maga vitte fel testében a fára.“ (1 Pét. 2:24) És igy látjuk, hogyan bocsátott meg nekünk Isten ingyen „a Krisztusért“ — mert ő megfizette a büntetést, mely az igazságnak való teljes elégtételből állott. —Ján. 1:7; 2:12; ­Ef. 4:32; Csel. 4:12; 10:43; 13:38; Luk. 24:47.

[462] Ne értsük félre azonban, hogy az Isten kényszeritette volna az igazat, hogy meghaljon a hamisért. Az igazság nem hárithatja a bünös büntetését az ártatlanra, hanem az ártatlan adta magát önként helyettesül a bünösért. Ezt tette Urunk Jézus. Az Irás kijelenti, hogy maga adta életét; nem az isteni haragtól való félelmében; nem kényszeritve; hanem „az előtte levő öröm helyett (az Atyának való engedelmesség, az emberiség megváltásának és helyreállitásának és sok fiak dicsőségre vitelének öröme) keresztet szenvedett.“ —Zsid. 12:2.

A görög szók (apolno, aphiemi és aphesis), melyek az ujszövetségben „megbocsátás“, „megbocsátott“ és „megbocsát“ szavakkal vannak forditva, ugyanazon jelentéssel birnak, mint a magyar szó: „Megszabaditni a büntetéstől, nem neheztelni valakire.“ De jól jegyezzük meg, hogy a jelentése nem az, mint némelyek gondolják,—ellenérték nélkül ereszteni el, mint a magyar bocsánat szó tartalmazza. Nem azt jelenti, hogy az Isten föltétel nélkül elbocsátja a bünöst, hanem, mint az Irás kijelentette, az Isten kibocsátja a foglyot a börtönből (halálból), mert váltságot kapott. (Jób 33:24) Az ember Krisztus Jézus adta magát váltságul (megfelelő árul) mindenekért. (1 Tim. 2:6) Azért mindazok, akik a koporsókban (foglyok a sirban) vannak, meghallják az ő szavát és előjönnek kellő időben,—mikor a Megváltó „magához veszi hatalmát és uralkodását.“

Bár a bocsánat szó nem fordul elő az ujszövetségben, előfordul egy szinte hasonló értelmü szó—karazo­mai. Azt jelenti ingyen megbocsátni. Megadjuk e szó használatának nehány példáját, melyekből látszik, hogy nem ellenkezik, sőt megerősiti azon állitást, hogy Atyánk nem bocsát meg, azaz föltétel nélkül nem engedi el a bünösnek a bün büntetését. A karazomai szó csak tizenkétszer fordul elő a következőkben: —„Megbocsátván kölcsönösen egymásnak ... miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek.“ (Kol. 3:13) „Mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedé. —Luk. 7:42, 43.

[463] Itt négy példa van, melyekben az ingyenes elengedés vagy bocsánat emlittetik. De jegyezzük meg, nem Jehova, hanem Krisztus Jézus és a tanitványok azok, akik az ingyen megbocsátást gyakorolják. Urunk Jézus éppen a váltságdiját fizeti ki Simonnak, Máriának és másoknak és megértvén, hogy e cselekedeténél az Igazságosság elégittetik ki, ő, mint vásárló, ingyen engedhetett meg nekik. Annak, hogy megvásárolta a bünösöket, épp az volt a célja, hogy ingyen fölmenthesse őket a bün kárhoztatása alól. Ha Urunk Jézus nem lett volna kész megbocsátani azoknak, akiket saját vérén vásárolt meg, ha fentartotta volna velük szemben az Ádám bünének zsoldját, áldozata értéktelen lett volna azoknak; ugy hagyta volna őket, mintha—„átkozottak“ maradtak volna, —elkárhoztatottak. Más oldalról, ha az Atya megbocsátott volna nekünk, Krisztus halála hiábavaló, értéktelen lett volna, mivel sem­mit sem végzett volna be.

Mindenki belátja, hogy az Isten igazságos és ha az, nem rótt tulszigoru büntetést az emberre, mikor megfosztotta életétől. Nos, ha ez a büntetés igazságos volt hatezer évvel ezelőtt, akkor még most is igazságos és igazságos lesz minden jövő időben. Ha a büntetés tulszigoru volt és az Isten megbocsát a bünösnek (fölmenti őt a büntetés további következményei alól), az vagy azt bizonyitja, hogy az Isten eleinte igazságtalan volt, vagy most az. Ha helyes dolog volt hatezer évvel ezelőtt megfosztani az emberiséget az élettől a bün miatt, mindig helytelen lenne helyreállitani az életet, ha csak a kimondott büntetés igazságosan le nem rovatott megfelelő ár fizetése által. És az csak ugyanolyan fajta más lény önkéntes áldozata által történhetik meg, akinek van joga az életre, aki adta magát váltság gyanánt.

„Szilárdul áll az Isten igazsága
Mint a hegyek alapja.“

Az igazság ez elve, mely Atyánk minden cselekedetének alapul szolgál, alapja a mi szilárd bizalmunknak is az ő igéreteiben. Az Irás kijelenti, hogy ő ugyanaz tegnap, ma és örökké, hogy benne nincs változás, sem árnyéka a változásnak. (Jak. 1:17) Ha olyan változé- [464] kony volna, hogy halálra itélné a fajt Ádám napján és hatezer év mulva visszavonná saját végzését, milyen biztositékunk volna, hogy hatezer év alatt többé-kevésbé nem változnék-e ismét és a halál fogházába kül­dene vissza bennünket, visszavonván a bocsánatot némelyek vagy mindenki részére? Mint a bünösök fajának semmi alapunk a jövőbeli örökkévaló élet bárminő reményére, kivéve, abban a tényben, hogy Isten kegyelménél fogva, Krisztus meghalt érettünk és ily módon eleget tett az igazság követelményének.

Igy tehát Jehovát illetőleg tényleg megbocsátott nekünk saját akaratából—Krisztus által. És ami a mi viszonyunkat illeti az Úr Jézussal, aki megvásárolt bennünket, ő ingyen megbocsát mindazoknak, akik az Atyához akarnak menni ő általa. És ami saját magunkat illet, az eredmények, melyeket az Isten terve szerint érünk el, a legkedvezőbbek—nekünk, ez azt jelenti, mintha az Atya megbocsátott volna nekünk föltétlenül és váltság nélkül, kivéve, hogy e tény ismerete képessé tesz bennünket védekezni az Istennel és meglátni, hogyan tenne fehérebbé a hónál, ha büneink olyanok lennének is, mint a skarlát, és hogyan igazságos az Isten, mikor megigazit és megszabadit bennünket. Igy gondoskodott az Isten nekünk hitünk biztos alapjáról.

A HALÁL LERÓJA-E AZ EMBER ADÓSSÁGÁT?

Ha egyszer megértettük, hogy „a bün zsoldja a halál“,—nem örök gyötrelem—sokaknál mégis marad bi­zonyos hajlandóság e tárgyról a hamis gondolkozásra, melyet nyilván a nagy Ellenség készit elő. Ez a hamis okoskodás ezt mondja: Ha a bün zsoldja halál, minden ember, aki meghal, lefizette a büne büntetését: tehát a következmény az, hogy nem lenne szükség Megváltóra és váltságdijra, mert mindenki megváltja magát, megvásárolja saját magát, lefizetvén saját büntetését. Az érv az, hogy az Igazságnak nincs több igénye az emberre a halál után,—miután erejét kifejtette,—kielégitette saját igényeit annak elpusztitásával; igy a halottak föltámadása lenne a legközelebbi a sorban és a [465] szükséges dolog. Ez a vélemény a váltságáldozat isteni kivánalmát az ember büneiért, kettős igazságtalanságnak, a büntetés kifizetésének tünteti föl, teljesen megvetvén ez által Isten intézkedését.

Akár igaz, akár hamis ez az okoskodás, nyilván­valóan erőszakos ellentétben van az Irással, mely ezzel ellenkezőleg kijelenti, hogy Megváltóra szükség van s hogy lényeges volt, hogy váltságdijat adjon érettünk, mielőtt ki tudtunk volna szabadulni az Ádám bünének büntetéséből és jogunk lett volna a jövő életre. Már utaltunk volt az Irás e helyeire és oly számosak ezek, hogy itt nem ismételhetjük. Ilykép elegendő, ha kimutatjuk a fenti állitás hibáját; megpróbálva fölmutatni, hogy a tények fölötti helyes okoskodás teljes összhangban van az Irás bizonyságával, hogy Urunk Jézus halála, mint a mi váltsagdijunk, lényeges volt, hogy az Isten lehet igaz és mégis megigazitója annak, aki hisz Jézusban, elfogadván őt Megváltójának, aki életét adta érette.

Ha a bün büntetése tisztán a meghalásban állana,—ha azt mondta volna az Úr Ádámnak: bünöd miatt meg kell próbálnod a meghalás büntető itéletét! akkor valóban a büntetést Ádám és mások haláluk által szenvedték volna. De a büntetés nem ez: a büntetés halál, nem meghalás, a halál pedig az élet távolléte, pusztulás. Igy az ember a büntetését elszenvedve, halott, az élettől megfosztott maradna örökké. „Amely lélek (lény) vétkezik, annak meg kell halnia.“ Mint már rámutatunk, a lélek (lét) e pusztulása az itélet szerint örökös lett volna, ha az Úr nem, gondoskodott volna váltságról. E váltság szempontjából alakult a halál azzá, aminek képletesen neveztetik „álommá.“ E megváltás által lesz fölébredés a halál ez álmából alkalmas időben, melyet a Megváltó hajt végre az isteni Igazságosság teljes beleegyezésével, amelynek kivánságával találkozott. Igy, mint láttuk, ha megváltás nem lett volna, az Ádámféle halál az lett volna, aminek a második halálnak kell lennie, t. i. „örök megsemmisülés az Úr jelenlété­től és hatalmának dicsőségétől.“ Ha egyszer megkaptuk a tárgy felől a helyes szempontot, nem lehet to- [466] vább kétség egyetlen értelmes ember lelkében sem, hogy a bün büntetésének lefizetése mindent elvesz, amivel birunk és semmit sem hagy fönn többé, sem örömet, sem fájdalmat. Más oldalról, minél jobban vizsgáljuk a tárgyat, annál világosabban látjuk a nehézség komolyságát, amelybe nemünk jutott az isteni itélet alatt; és annál jobban megértjük a váltság szükséges­ségét. És a tárgy e vonását tisztán látva, ez tisztán mutatja nekünk azt is, hogy mikor Urunk Jézus a mi Megváltónkká lett, mikor adta magát váltságdijunk gyanánt, ez azt jelentette számára, amit az eredeti büntetés jelentett volna nekünk, t. i., hogy „az ember Krisztus Jézus“ halált szenvedett érettünk, a szó legigazabb értelmében „örök pusztulást.“ Ezért nem ismerjük Krisztust többé test szerint.“ A test az emberi természet, ami váltságdijunk gyanánt adatott és a tény, hogy nem vétetett vissza, biztositékául szolgál annak, hogy e váltság minden áldott gondoskodásai elérhetők az egész emberi család részére az ujszövetség föltételei alatt,—hogy mindazok a jogok és kiváltságok, melyek a mi drága Megváltónknak, mint embernek birtokában voltak, cserében adattak Ádám hasonló jogaiért, melyeket engedetlensége által eljátszott, és hogy ezért ezek adatnak mindenkinek, aki el akarja fogadni őket az isteni föltételek alatt „a felüdülésnek idei alatt, miglen ujjáteremtetnek mindenek, amikről szólott az Isten minden ő szent prófétáinak szája által eleitől fogva.“ —Csel. 3:19-21.

„AKI AZT AKARJA, HOGY MINDEN EMBER IDVEZÜLJÖN“

„Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.“ —1 Tim. 2:4.

Más veszedelme a hamis okoskodásnak a váltság tárgyáról némelyeket szintén fenyeget. Sokan, akik egyszerre készségesen hisznek az emberek bizonyságtételének az Irás bizonyitékai nélkül arra nézve, hogy a bün zsoldja örök gyötrelem és hogy mindenki bizonyosan megkapja ez örök gyötrelmet, csak a „tiszta szivüek“, a „kis sereg“, a „választott“ Egyház nem, ha egyszer [467] e rettentő csalódástól megszabadultak, hajlandók a másik végletbe menni és elfogadni valamely formában vagy alakban a mindenek megáldásának, illetőleg örök üdvözülésének tanát.

Azok nagy többsége, akik ez „Univerzalizmus“ tévelygését vallják, egészében tagadják a váltságot; kevesen ragaszkodnak hozzá a váltságban vetett hit miatt, —melynek müködését azonban nem értik tisztán. Ez az osztály igen gyorsan kap a fent idézett Iráshelyhez és megelégszik a következő gondolatmenettel: Ha az Isten mindenkit meg akar szentelni, megcselekszi; mert eljön az idő, hogy az ő akarata meglesz ugy a földön, mikép a mennyben. Azért—mondják ezek—mi megértjük, hogy a mindenekért adott váltság az ember Krisztus Jézus által biztositja az Isten akaratát az által, hogy biztositja mindenek üdvözülését. Aztán még beljebb fészkelik magukat a tévelygésben, mondván: Ha nézzük a dolgot, mivel az Isten elfogadta a Jézus váltságáldozatát, igazságossága által köteles idveziteni minden embert és visszaadni nekik az Édenben elvesztett örök életet. Mi lehető legerősebben megvizsgáljuk álláspontjukat, hogy felelhessünk elégtételükre szörszál­hasogatás nélkül.

E gondolkozás nehézsége abban van, hogy nem eléggé átfogó. Ragaszkodik az Irás némely pontjához és elhanyagol sokat, melyeket meg kellene hallgatni és melyek bizonysága sullyal esnék a következtetés mérlegébe. Ezenkivül csak részleteket idéz és félremagyaráz és fölteszi, hogy az Irás részletesen támogatja, illetőleg igazolja ezt.

Mennyei Atyánk kijelenti: ,,Nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten: Térjetek meg azért és éljetek!“ (Ezék. 18:32) Az élet fölajánlásának e nagy kegye egy Megváltó által nem uj dolog mennyei Atyánk részéről. Ő nem változik; nála mindig meg volt ez a jóakarat teremtményei iránt. Alkothatta volna őket puszta gépeknek, értelmileg és erkölcsileg, szabad akarat vagy tetszésével szemben való cselekvés lehetősége nélkül; de nem akart emberi gépeket alkotni, hanem saját képére és hasonlatosságára alkotott lénye- [468] ket—szabad választással, szabad akarattal jó és rossz között választani. Nem azt akarja, hogy azok imádják őt, akik nem is tehetnek másként, sem, hogy kényszeritve tiszteljék, hanem mint kijelenti: „az igazi imádók lélekben és igazságban imádják“—készségesen az ő igazságosságának elve és az ő maga megértéséből fakadó szeretetből, melyet ő képvisel. —János evangéliuma 4:23.

Mindazonáltal, bár az Isten ezt a jóakaratot táplálta az emberekhez, megengedte Ádámnak, hogy válasszon engedelmesség és engedetlenség között, s mikor az engedetlenséget választotta, ugyanez az Isten, aki nem örvendett a meghaló halálának, kimondta az itéletet és hatezer évig végrehajtotta azt. És most, hogy gondoskodott megváltásról Krisztus Jézusban és alkalomról az emberi család minden tagja részére, hogy visszatérjen a vele való összhangba és Krisztus által örök életet nyerjen, ugyanez időben kétségtelenül föltételeket állit föl, melyek szükségesek az örök élet elnyerésére. Az ujszövetség föltételei a megujult sziv és helyes lélek az Isten iránt és teljes engedelmesség vele szemben. Ez ujszövetség kivánalmainak beteljesitése csak a Szövetség Közbenjárójának segitsége által lehetséges és ezért jelenti ki: „Aki hisz a Fiuban, örök élete van, aki pedig nem enged a Fiunak, nem lát életet, hanem az Isten haragja (a halál) marad rajta.“—János evangéliuma 3:36.

Ez teljes összhangban van azzal az állitással, hogy az Isten nem gyönyörködik a meghaló halálában és azzal is az ujszövetségben, hogy „az Isten azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.“ Mégis az Irás rámutat, hogy azok, akik visszautasitják az isteni felajánlást Krisztusban, ezáltal megvetik az isteni kegyet és biztosan eléri őket a második halál, annak zsoldja vagy büntetése, hogy a bün, a gonoszságot választották az igazságosság Isten felajánlott kegyelme helyett.

Jegyezzük meg továbbá: a vizsgálatunk alatti szöveg tisztán azt mondja, hogy az Isten akarata az, hogy az egész emberiség megszabaduljon a tudatlanság és vak- [469] ság és lealacsonyodás alól, mely az emberi-nemre jött az Ádám bünének eredménye gyanánt. Itt nincs utalás az örök üdvösségre, csak az Ádám által szenvedett veszteségből való helyreállitásra; és nem szabad elfelejteni, hogy Ádám atya nem vesztett el örök életet, mert bár tökéletes élete volt és a halál minden elemétől mentes, mégis az Édenben próbára tétetett, hogy kitünjék, vajjon az Isten iránti engedelmességből kifejleszti e jellemét az Istennel való összhangra és igy érdemessé lesz-e az örök életre. Ebből kifolyólag, mikor Ádám és faja megváltatott a halál átkától, ez a megváltás vagy megszabadulás a halálos itélet alól nem hatalmazza föl örök életre, hanem csak arra, hogy az Ádám atya kedvező föltételei mellett uj próbát álljanak ki avégett, hogy nyilvánvalóvá tétessék: vajjon méltók az örök élet élvezetére, vagy nem.

Ez az uj próba, mely Ádámnak és fajának biztosittatott, bizonyos tekintetben valóban sokkal kedvezőbb lesz, mint Ádám eredeti próbája volt az ismeret nagy megnövekedése miatt. Az embernek volt alkalma megtanulni a bün rendkivüli bünösségét és lesz alkalma megtanulni az igazságosság és az Isten, Krisztusban megjelent kegyelme áldott voltát. Ez ismeret szolgálatára lesz mindenkinek, aki hasznát akarja venni az örök életért az Ezerévi Korszakban történő uj próba alatt—mikor ezer évig az egész emberiség világa itélet vagy próba alatt lesz örök életre, a nagy fehér királyi szék elött. —Jel. 20:4.

Ez az „átok“ alól való idvezülés és a visszahelyezés az ismeret kedvező körülmények közé, amit az Isten akar; és ezért jelölt ki közbenjárót Isten és ember között, az ember Krisztus Jézust, aki ada magát váltságul mindenekért, hogy tanubizonyságul legyen kellő időben.

Ezen állitás, hogy az Isten akarata az, hogy „mindenki idvezüljön“, megszabaduljon az Ádám-féle itélet alól, egybehangzik ugyanezen apostol egy másik állitásával, Róm. 11:26-ban: „És igy egész Izráel megtartatik.“ Ez utóbbi szövegben a gondolat az: nem, hogy egész Izráel örökre megtartatik, hanem csak, hogy az egész Izráel megszabadul vakságától—azon értelemben, [470] hogy megmentetik a vakságtól, mely reá, mint népre, a Messiás nemzeti visszautasitása folytán származott. Igy a szöveg gondolata szintén korlátozott és csak az Ádám-féle katasztrófára alkalmazható: Az Isten azt akarja, hogy minden ember megtartassék, nem csak attól az igazságos itélettől, melyet ő kimondott, és mely Ádám próbáját bevégezte (ezt már elvégezte Fia halála által), hanem azt is akarja, hogy minden ember felemeltessék abból a vakságból és tudatlanságból, melylyel az eset óta a Sátán elhomályositotta elméjüket: „A világ istene megvakitotta a hitetlenek elméjét, hogy ne lássák a Krisztus dicsöséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe.“ (2 Kor. 4:4) Az Isten azt akarja, hogy mindenki megszabaduljon a gonosz azon folyamatától, mely az Ádám bünét és átkát követte, hogy az igazság ismeretére jussanak. Miért akarja ezt? Azért, hogy az igazság tiszta ismeretére jutván, a legjobb hasznát vehessék az itéletért való uj próbában, melyet számukra Megváltójuk váltságáldozata biztosit. Ez akaratának végrehajtására akarja az Isten, hogy a Megváltó beiktassa a maga Ezeréves Országát, mely először megkötözi a Sátánt (megakadályoz minden külső gonosz befolyást) s aztán megszabaditsa az embereket vakságuktól;—mint irva van: „A vakok szemei megnyilnak.“ (Ésa. 35:5) Ugyanezért t. i. az uj próba legkedvezőbb lesz az emberre, az az isteni terv, hogy munkája fokozatos legyen és ezer évet vegyen igénybe.

A VÁLTSÁG NEM KÉNYSZERITI AZ IGAZSÁGOSSÁGOT

Az a gondolat, hogy az Isten most a saját igazságos­sága folytán köteles minden embert helyreállitani, másik tévedés. Ellenkezőleg, azt találjuk, hogy az Isten semmi kötelezettséget nem vállalt; ő csak eladta az emberi-nemet az Úr Jézus Krisztusnak, aki, mint az előbbiekből láttuk, „megvásárolt bennünket a maga drága vérén.“ A mennyei Atya semmi felelősséggel nem tartozik az emberi-nemért; ő nem dolgozik vele; még azt sem ajánlja, hogy megitéli őket, hogy meglássék vajjon elérik-e az örök életre való méltóságot: el- [471] lenkezőleg, biztosittatunk affelől, hogy ő az egész ügyet átadta a Fiunak, aki megvásárolta a fajt, igy az emberi faj Ura, mestere, ellenőrzője, tulajdonosa, Birája, Prófétája, Főpapja, Királya és aki az Atya tervével összhangban azonositani akarja magát az Evangéliumi korszak választott Egyházával, a világ megvilágositása és az engedelmesek felemelése, helyreállitása nagy munkájára.

Az a tény, hogy a mennyei Atya átadta az egész fajt Urunk Jézusnak, nem tartalmazza, hogy ő bármikép is ne érdeklődnék az iránt, hanem azért van igy elrendezve, hogy a törvény kivánalmainak meg lehessen felelni. Az isteni törvény hajthatatlan és semminemü engedményt sem tesz a gyarlóságnak vagy bünnek: mert ezek a törvények tökéletes lények számára alkottattak: mert mennyei Atyánk semmi tökéletlent nem teremtett. Bármi gyarlóság vagy bün van is a világon, ez az ő teremtő munkáját követő lealacsonyodás következménye. Ha megengedi az emberiség bünét és közvetlenül törődnék a gyarló emberrel, ez azt jelentené: 1., hogy azonnal minden tökéletlenné és méltatlanná itéltetnék el; vagy 2., hogy az Isten elnézné és nem itélné el a mi hibáinkat és együttmüködne a mi gyarlóságainkon, mely az ő birodalma törvényeinek megsértése volna. Igy az ember jóvoltára épp ugy, mint saját megsértett törvényeinek fentartásáért van, hogy az Atya az egész fajt Jézusnak, a Megváltónak a kezébe adta át. Jézus elbánhat a fajjal és lehet kegyelmes (nem igaz­ságos) a gyarlók iránt, akik tökéletességet keresnek, migazokat lépésről-lépésre, feljebb és feljebb vezeti a tökéletességre a Millenium végével—mikor azok, akik engedtek a nagy Prófétának, készen lesznek arra, hogy az ő közbenjárói kezéből az Atya kezébe tétessenek át; elérvén Krisztus által az isteni mértéktől kiszabott tökéletességet; mig mások kivágattatnak a második halálban. (Csel. 3:23) E tény szempontjából van, hogy még ha a mult büneink kitöröltettek is, jelen gyarlóságaink uj halálos itéletet hoznának, ha az Atya tökéletes igazságu törvényszéke elé vitetnének, hogy az apostol óván bennünket az alkalom elmulasztásától, melyek Krisz- [472] tusban nyilnak számunkra, kijelenti: „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni.“ (Zsid. 10:31) A bünösök számára készült isteni intézkedés nem ismer irgalmat, csak Krisztusban és az ő munkájában és általa, mely kibékülésre és helyreállitásra irányul, mint Közbenjáró által; e gondoskodáson kivül az Isten törvénye szigoruan igazságos, nem ismer engedményeket, kész megemészteni, mint a tüz minden szennyet.

Ki nem látja, hogy ha az Isten elbánhatna a bünösökkel és büneiket megbocsátaná, elfogadva legjobb törekvéseiket, bár gyarlók legyenek azok, nem lenne semmi szükség Megváltóra, sem az ő vérében való uj­szövetségre? Továbbá a szent angyalok közül mindegyik mondhatná egyformán, ha akarná,—az Isten megbocsátotta egyik bünt az embercsaládban; nem lesz kevésbé irgalmas hozzánk; igy, ha óhajtjuk, szabadságunkban áll bünt követni el és bizhatunk az isteni kegyelem bocsánatában, és hogy az Isten nem vet el bennünket az ő közösségéből. És igy örökké fennállana a bün veszélye azok számára, akik nem merültek még belé. Mindenki, aki igy kisértené az isteni kegyelmet, eltörölvén az isteni igazságot és isteni törvényt egy bün mentségére, bocsánatot nyerve más érvet kovácsolna, hogy a szent angyalok mindegyike a bün próbája alatt állana és tapasztalná az isteni irgalmat. Ezt látva, nem csodálkozhatunk, hogy az Isten szent teremtményei érdekében épp ugy, mint saját tetszéséből elhatározta, hogy semmi tökéletlenséget sem ismer el egyetlen teremtményben sem és az Igazságosságot teszi trónusa alapjává.—Zsolt. 89:14.

„NINCS MÁS NÉV, MELY ÁLTAL MEGMENTHETNÉNK

E szempontból világosabban látjuk, mint valaha, hogy minden isteni kegyelem a bukott faj iránt Krisztusban és ő általa terjed ki—hogy a mennyei Atya nem terjeszti ki kegyelmét személyesen vagy függetlenül a Fiutól és hogy „nem adatott más név az ég alatt, mely által kellene nekünk megtartanunk.“ (Csel. 4:12) Látjuk azt is, hogy az Idvezitő munkája nem fejeződik be [473] tisztán a faj megvételével, hanem hogy miután megvásárolta őket, szükséges, hogy ő legyen a Nagy Orvos, hogy meggyógyitsa őket a bün betegségéböl és helyreállitsa őket az életre és minden természetük szerinti tökéletességére. És ezt azonnal, a helyreállitás folyamata által, uralma ezer éve alatt hajtja végre, hogy készitsen el közülük annyit, amennyi engedelmeskedni kész az Atya előtt való bemutatásra a Millenium végén teljes tökéletességben, amennyi hasznára forditja azt a nagy isteni kegyet, amely felajánltatik mindenkinek, Ádám összes gyermekeinek.

Nézvén a közbenjáróra, kinek kezeibe helyeztetett „teljes hatalom“ megmenteni, kérdezzük: vajjon ő azt mondja-e, hogy akiket ő megtartott, örökre megtartatnak, vajjon adott-e korlátokat e dologban. Azt találjuk, hogy az Irás világosan kijelenti, hogy vannak korlátozások: p1. mikor leirja a Milleniumi korszakot, mint azt az időt, mikor az Ádám-féle átok félrevettetik és nem hat ki továbbra is az emberekre és mikor nem jár többé az a közmondás: „Az atyák ették meg az egrest, a fiak foga vásott el benne“; a kijelentés az, hogy minden ember, aki meghal, a saját bünéért hal meg és nem más bünéért. (Jer. 31:29, 30) Azt a kijelentést is találjuk, hogy mikor az Úr uralkodik a nemzetek fölött, „a gonosztevő kivágatik.“ (Zsolt. 37:9) Találjuk, hogy Péter apostol, mikor „a helyreállitás ez idejéről“ a Milleniumi korszakról beszél, kijelenti, hogy akkor „lészen, hogy minden lélek, valamely nem hallgatánd (engedel­meskedik) arra a nagy prófétára (a megdicsőült Krisztusra—főre és testre) ki fog irtatni a nép közül“—a második halálban. (Csel. 3:19-23) Ugyanezen tipusra vonatkozólag mondja egy másik apostol: „Aki megveti Mózes törvényét, irgalom nélkül meghal ... mennyivel sulyosabb (szigorubb) büntetésre méltónak itéltetik az, aki az Isten Fiát megtapodja és a szövetségnek vérét, mellyel megszenteltetett, (elfogadhatóvá lett az Isten ellőtt, megigazult) tisztátalannak (szószerint: közönséges, rendes) tartja és a (isteni) kegyelemnek lelkét bántalmazza.“ „Mert, ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után (az Isten kegyelmé- [474] nek a Krisztusban való megismerése után, amelyre az Isten azt akarja, hogy mindenki eljusson), akkor többé nincs bünökért való áldozat, (az Ádám-féle bünért való kiengesztelődés nem fedezi el a szándékos bünt a világosság és ismeret ellen) hanem az itéletnek (megtorlásnak) valami rettenetes várása és a tüznek lángja, mely megemészti az ellenszegülőket.“ —Zsidókhoz irt levél 10:26-31.

Igy világosan megmutattatott, hogy az ellenképi Mózes (a megdicsőült Krisztus) ellenségei megemésztetnek, vagy megsemmisittetnek még szigorubb módon, mint azok, akik Mózes ellen szegültek volt. De, ha azok, akik Mózesnek ellenszegültek, halállal bünhődtek, hogyan bünhődhetnek még szigorubban azok, akik Krisztusnak szegülnek ellene? Azt feleljük, hogy a halál, mely Mózesért szállott le, csak az Ádám-féle élet maradványát semmisitette meg, de nem a valódi létet vagy lelket, melyet az Isten meg akart váltani és megváltott a Krisztus váltságáldozata által. Aki azonban a megváltás ismerete után nem akar engedelmeskedni az ellenképi Mózesnek, sokkal szigorubban büntettetik, amennyiben nem csak elkárhoztatott életének nehány évét veszti el, hanem elveszti lelkét, életét, létezését örökre, a helyreállitás minden reménye nélkül—az ilyenek és minden ellenszegülő megemésztetik, mint a tarló, mint a tövis és bozót, a föld terhei.

Hasonlókép az egész ujszövetségen át az a bizonyság világos, hogy az Isten törvényét a bün ellen a Közbenjáró gyökeresen kierőszakolja, s hogy az egyetlen eltérés ama tökéletes parancstól a nép gyarlóságának és tudatlanságának tudatik be; hogy amint e gyarlóság és tudatlanság a Milleniumi korszak alatt legyőzetik, a helyreállitás folyamata által az Igazság törvényének követelményei jobban és jobban pontosabbak lesznek, mig végre az itélet, mely által Urunk Jézus az Ezerévi korszak végén mindeneket megpróbál, akik megmaradnak, nem lesz kevésbé szigoru, kevésbé válságos, mint a mennyei Atyáé: és az itélet alatt mindenki a második halálba jut, aki vagy gyakorolja a bünt vagy rokonszenvezik vele bármily alakban vagy mér- [475] tékben. Mivel a faj érdemesei a helyreállitás folyama által elérték a tökéletességet, az Igazság kivánalmai teljes összhangban vannak az igazságosság minden parancsával szóban, tettben és gondolatban.

Igy látjuk az Isten akaratát betelni a mennyben ugy, mint a földön — megemlékezvén 1., hogy az Isten akarata az, hogy mindenki kigyógyuljon az Ádám-féle átokból és eljusson az igazság ismeretére; 2., hogy az Isten akarata az, hogy örök élet adassék minden engedelmesnek; 3., hogy hasonlókép az Isten akarata, hogy minden engedetlen „kiirtassék a népből.“ Az Isten akaratának ez a vonása meg kell, hogy legyen a földön is és senki sem akadályozhatja azt meg, senki sem állhat ennek utjába.

Némelyek fölteszik, hogy mivel a váltságról gondoskodás történt a célból, hogy az egész emberiség kimeneküljön az Ádám-féle bünből, ezért azonnali helyreállitás várható az emberi természet teljes tökéletességére az emberiség világa számára. De az ilyen várakozás sem nem Irásszerü, sem ésszerü. Az Irásban semmi sem sejteti, hogy a helyreállitás munkája rögtöni lesz, sőt ellenkezőleg, hogy fokozatos. Az emberi természet tökéletességre való rögtöni helyreállitása utáni várakozás hajlandósága hamis okoskodás eredménye. Fölteszi, hogy a faj nem lehet kellő módon próbára téve az örök életre egyformán kedvező föltételek mellett, aminő az Ádám atyáé volt, csak, ha tökéletessé tétetik, aminő volt, de bebizonyitjuk, hogy ez helytelen,—hogy sokkal kedvezőbb próbát állhatnak, mig gyarlók. Fölteszi, hogy az egész emberiséggel az eset folytán közös gyarlóságok és tökéletlenségek áthághatatlan korlátok, melyek a megváltottakat akadályozzák az isteni törvény iránti engedelmességben, de látni fogjuk, hogy az Isten gondoskodása bőségesen fedezi az eset szükségeit. Azt feleliük, hogy ellenkezőleg, ha az emberiség általában visszahelyeztetnék egy rögtöni helyreállitással az emberi természet tökéletességébe, minőt Ádám élvezett, azt jelentené:—

1. Hogy, mint tökéletes lényektől kivánja az Isten, hogy engedelmeskedjenek az ő törvényének, tökélete-[476] sen és hogy nincs mentség számukra, mint nem volt Ádám atyának sem. Bár a fajból némelyek kedvezően mennének át e próbán, jelen tapasztalataik miatt a bün felől és az ez alatt tanult tanuságok folytán, mégis emlékeznünk kell rá, hogy a faj többsége, igaz volna ugyan, de nem rendelkeznék kellő ismerettel a bün felől és annak büntetése felől, mint Ádám atya, mert a faj többsége gyermekkorában halt meg s a többinek nagy része aránylag tudatlanságban maradt a jó és rossz különbsége felől.

2. Az ilyen eljárás, legalább is nagyjában, megfosztana a nagy tanuságtól, melyet az Isten tanitott a világnak hatezer éve, a bün bünösségét, a bün nem kivánatos voltát illetőleg, mert a többség aránylag kevés ismeretével bir az igazságosságnak. Tanitásuk folyama tehát csak akkor lesz teljes, ha a kérdés másik oldaláról is kap az emberiség tanuságot az igazságosság bölcsességéről és hasznáról, mely a Milleniumi korszakban lesz világossá.

3. A faj, ha azonnal helyreállittatik, tulajdonkép uj faj lesz, melynek számára minden tapasztalat aránylag elveszett; mert annak egyik tagja sem lesz képes teljesen azonositani magát, mint tökéletes képességekkel és erőkkel rendelkező tökéletes lényt, azzal a lénnyel, aki most tökéletlen képességekkel és erőkkel bir; és a gyermekek számára, akik soha sem ébredtek öntudatra, az ilyen azonositás teljesen lehetetlen lesz. Igy, ha az volna az Isten terve, akkor épp ugy teremthetett volna először az Édenben millió emberi lényeket és megpróbálhatta volna őket mind, mint hogy elfogadjon egy tervet, mely által milliókat ugyanazon helyzetbe hozna a helyreállitás által, melyben semmi hasznuk sem lenne a bün felőli jelen tapasztalatokból, illetőleg átélésekből.

4. Ha minden egyén igy azonnal tökéletessé lenne, nem lenne alkalom az Egyháznak az Úrral való munkálkodására, mint az Ábrahám magvának, hogy megáldja a földet és hivatalát, mint „királyi papság“ betöltse. (Gal. 3:16, 19) A „királyi papságról“ való isteni gondoskodás gyönge, tökéletlen volna azok részéről, aki- [477] ket a papoknak segiteni és tanitani kellene, és akiktől ajándékot és bünért való áldozatokat kellene elfogadni, s akiknek kegyelhet és a bünök bocsánatát kellene hirdetniök. Nem lenne hely az ilyen papság számára, ha az Isten terve azonnali helyreállitás volna a második eljövetel alkalmával, nem volna szükség arra, hogy e papok a népet tanitsák.

5. Ha a helyreállitás rögtöni munka volna, miért kellene ezer évnek kijelölve lennie „a helyreállitás ideje“ gyanánt, mikor egy év bőségesen elég idő volna az emberi tökéletességre való helyreállitásra és olyan próbára, minőn Ádám ment át, amikor az Édenben engedelmessége végett próbára tétetett?

6. Ha az emberiség rögtön teljes tökéletességre jut, ez magában foglalja, hogy nem lenne számára kegyelem. Nem lenne védelme a kegyelemnek a szándékos elhatározott, tervszerü bünözésnél. Továbbá, minden egyes, aki bünt követ el, egyénileg a halálos itélet alá hozza margát, mint szándékos bünös s ezek számára semmiféle megváltás nem lehetséges, nem ugy mint az Ádám esetében, mikor „egy ember engedetlensége által“ az egész faj belemerült és egy másik tökéletes ember e faj megváltója lett. Ez esetben minden egyén személyesen bünös lesz és személyileg jön a halál itélete alá. Hogy bár egy bün büntetéséből ismét megszabaduljon, ehhez életre van szükség az életért minden egyéni bünös szá­mára: millió bünös millióit követeli az áldozati halálnak a tökéletes és szent részéről, ha büneikért kibékülést akarna hozni; de az Isten teljes gondoskodást tett mindenkiért Krisztusban és nem gondoskodott a bünök további áldozatáról. Miután egyszer tökéletességre állittattak helyre Krisztus által, nem is követelhetnének többé semmit áldozatának érdeme alatt, mert már megnyertek minden kegyelmes hatást, melyet váltsága célzott és biztositott. Nem maradna számukra többé rész a bünért való áldozatban, ha egyszer teljes helyreállitást tapasztaltak, ha elérték az emberi tökéletességet szellemi, fizikai és erkölcsi tekintetben.

De vizsgáljuk most a fokozatos helyreállitás isteni tervének ésszerüségét, mely fokozatosan halad előre az [478] ember növekvő kibékitésében a Teremtővel és törvényével—és e terv áldásait az emberiségre.

1. Mindenki fel fog ébresztetni az Ádám-féle halálból, mintegy álomból az adott váltság ereje által; ez lesz az első lépés a helyreállitás áldásaiban. Aztán a királyi papság gondja, vezetése, felügyelete alatt lesznek, melynek a bün tekintetében tett tapasztalatai és a bün feletti győzelme ez evangéliumi korszakban alkalmassá teszi és elkésziti őket, hogy türelmesek és hasznosak legyenek azoknak, akik fölött uralkodni fognak az Ezeréves királyságban, mint királyok és papok. —Jelenések 5:10.

Az egyéniség azonossága megmarad, mert ugyanazon körülmények között ébrednek föl, melyeket a halálban elvesztettek s a bünből való kihaladásuk minden lépése és a jelen idők gyöngeségei a leghasznosabb tanuságok lesznek számukra a bün és az igazságosság jótéteményei felöl. Igy lépésről lépésre emeli fel a tökéletesség felé a nagy Megváltó az emberiség világát, mely halad a tökéletesség felé azon arányban, aminőben akarja ezt tenni, és akik nem akarnak haladni az akkor számukra nyujtott minden ismeret és alkalom mellett, száz év mulva kiirtatnak az élők földjéről, a második halálban, a jövő alkalom vagy helyreállitás minden reménye nélkül, mert az alkalom kezeikben volt és a jó és rossz tekintélyes ismeretére jutva eltékozolták az Isten Krisztusban adott kegyelmét, amennyiben elhanyagolták a nagy Próféta tanitásait és visszautasitották, hogy a szentség utján haladjanak. (Ésa. 65:20; 35:8) Mégis, mint a Próféta rámutat, mikor 100 éves korukban haldokolnak, még csak gyermekeknek tekintetnek, mert mindazok, akik bármi haladást akarnak tenni, élhettek volna legalább is az Ezerévi korszak végéig, a Messiási korszak befejezéséig.

2. E fölfelé vezető uton a szentség ösvényén való haladásában a Milleniumi korszak alatt a világ bár még tökéletlen, mégis a váltságáldozat érdemével fedezetik be, mig fokozatosan értékesebb tanuságokra jut és a lélek különböző gyümölcseit müveli: és ez idő alatt a megszegések vagy gyarlóságok, feledékenység vagy azon [479] kisérlet által, hogy más módszerekkel próbálkozzanak, még mindig az Ádám-féle gyöngeség részeiül vétetnek és ezek gyanánt megbocsáthatókul a nagy Főpap kezei által.

Azt állitani, hogy vagy testi tökéletesség vagy tökéletes ismeret szükséges az örök élet vagy halál próbájához annyi, mint tagadni azt, hogy az Egyház most próba alatt van; amit mindenki beláthat az ellenkezőt bizonyitó Irásnyilatkozatokból. Ez a tökéletesség a világ próbájához sem lesz szükséges. A világ, valóban, mint mi, először az Isten Krisztusban megjelent kegyelmének tudatára jön, mielőtt bármi próba megkezdődnék és az Isten megigérte, hogy ezt megkapják: ami annak öröklött gyöngeségei eltakarását illeti, a próba alatt, a Krisztus tulajdonitott igazságának ugyanazon ruháját nyerik, mely most bennünket, az Evangéliumi Egyházat fedezi, amellett futjuk a pályát, melyet az evangélium elénk tár.

3. Az Irás a Milleniumot Itéletnapnak tünteti föl a világ számára, mondván: „Az Isten rendelt egy napot, melyen megitéli majd a föld kerekségét igazságban, egy férfiu (a Krisztus, fő és test) által, akit arra rendelt.“ (Csel. 17:31) Ha az Isten terve az volna, hogy kényszeritse az egész világot vagy örökre megtartsa az Ádám fajának minden tagját, miért nevezné a jövő napot Itélet napjának? Az itélet próbát, vizsgálatot jelent és ez magában foglalja az alkalmatlanok visszavetését épp ugy, mint az érdemeseknek bizonyultak elfogadtatását és megáldását. És az itélet örök életre vagy halálra fog szólani.

Jegyezzük meg Urunk példázatát a juhokról és kecskékről, mely nem az Evangéliumi korszakra alkalmazható, hanem a világra a Millenium alatt. Kezdődik azzal: „Mikor az embernek Fia eljön az ő dicsőségében“—és ül a maga dicsőséges trónjára—akkor, mikor igéretei szerint menyasszonya, a „választott“ Egyház osztozik trónjában és dicsőségében—„elébe gygüjtetnek minden nemzetek“ és ő megitéli őket, elválasztván a juhokat az ő kegyelmének jobbja és a kecskéket megvetésének balja felől. Ez a kiválasztás és itélet foglalja ej az [480] egész Milleniumi korszakot és annak végén a „juhok“ mind szivesen láttatnak az Atya kegyében—örök életre és az engedetlen „kecskék“ Sátánnal, vezetőjükkel együtt s minden gonosztevők megbünhődnek „örök pusztulással“, az életből való örök kivágattatással—melyet a tüzes és kénes tó jelképez—a második halál.

Az Irás e nagy Milleniumi Itéletnap itéletét ugy jelképezi, mintha az a tisztaság és igazságosság fehér trónja előtt történik és lerajzolja a Biró határozatát affelől, hogy azok, akik ez idő alatt müvelték és fejlesztették a mennyei Atya lelkét, a szeretet lelkét tökéletességre, az Úr népe gyanánt számittassanak és megnyerjék „az Országot, mely készittetett számukra (a földi Ország) a világ teremtése óta.“ Mások, akik e kedvező alkalom alatt elmulasztották a teljes mértékre kifejleszteni jellemük gyanánt a szeretet lelkét az Úr ha­sonlatosságára, az Úr ellenségeinek tartatnak és Sátánnal együtt elpusztittatnak a föltámadás, vagy a helyreállitás minden további reménye nélkül, mert Krisztus többé meg nem hal, ő többé gyalázatra (halálra) nem adatik. —Jelenések 20:9-13.

VÁLTSÁG—HELYETTESITÉS.

A helyettesités tana világosan tanittatik az Irásban és századok óta szilárdan ragaszkodtak hozzá a keresztyének, manapság háttérbe szorult, mert világosabb okoskodás mellett, mint a multban, általában megyőződést szereztek arról, hogy, ha a bün zsoldja örök gyötrelem és ha Urunk Jézus helyettesünk volt a büntetésünk lefizetésében, ez magában foglalja, hogy ő, mint a mi helyettesünk, örökké gyötörtessék, máskép nem szabadulhatnánk meg a büntől. Ez az okoskodás eléggé józan, a nehézség csak az, hogy a föltétel hamis. Örök gvötrelem nem a bün zsoldja;—nem az emberre mért büntetés. Mégis, sokak lelkében általános előitélet marad a helyettesités gondolatával szemben még miután be is látják, hogy a bün zsoldja halál és hogy Urunk Jé­zus lehetett és volt az ember helyettese a halálban és ugyanezt szenvedte, amit az embernek kellett szenved- [481] nie a leghatározottabb és legpontosabb értelemben. Sokan előitélettel vannak a helyettesités szóval szemben és kérdezik: E szó „helyettesités“ vajjon megtalálható-e a Szentirás valamelyik részében? Mert ha egyáltalán nem lelhető fel benne, akkor miért azt használni?

Azt feleljük, hogy a „helyettesités“ szó magyar szó és az Irásban magyar szavak nincsenek, mert az zsidóul és görögül iratott. Ha mégis a mi magyar Bibliánk forditói akarták, teljes joggal használhatták a „helyettesités“ szót, mert a görög kétségtelenül tartalmazza a helyettesités és helyettes gondolatát sok helyen. A tény, hogy a szó nem fordul elő, csak onnan van, hogy a forditók nem használták; és amennyiben ki akarjuk fejezni az eredeti Irás gondolatát lelkünkben, helyes, hogy ezt a szót „helyettes“ használjuk, mert ami a helyettes szóban kifejezett gondolatnak ellentmond, épp ugy ellentmond az a váltság szóban kifejezett gondolatnak is. Mint már láttuk, az Irásban bőven van olyan kijelentés, hogy mi megvásároltattunk a Krisztus drága vérén, hogy ő megszabaditott minket, adván saját lelkét halálra, megváltani bennünket. Például, amikor azt mondja Jézus, hogy „az ember Fia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett vala“ és ismét: „A kenyér, amelyet én adok az én testem, amelyet én adok a világ életéért“, mindezekben világosan ki van fejezve a megváltás gondolata. —Mi ez tehát más, mint helyet­tesités?

Ha egy dolgot megveszünk, amit a megvásárolt dologért adunk, annak helyettese. Pl., ha megvettünk egy darab kenyeret egy pénzdarabért, kicseréljük a pénzt a kenyérrel, azaz helyettesitjük a pénzt a kenyérrel. Ha egy földmives egy zsák gabonát visz a malomba és azért egyenlő értékü lisztet kap, a gabona a liszt helyet­tesévé lett és a liszt a gabonáé. Az egyik a megfelelő ár, a váltság, a helyettes a másik. Igy a szó legteljesebb értelmében Urunk, az ember Krisztus Jézus, halálra adta magát, mint váltság, helyettes az Ádám atya halálában (és a fajban, mely benne elvesztette életét) —váltságul mindenekért, helyettes megfelelő ár gyanánt. Valóban e puszta eset tényei világosabbak, mint szinte [482] bármi más eseté, amelyet föltételezhetünk, kivéve a háboru alatti hadifoglyok esetét, mikor általában nagy sulyt helyeznek rá, hogy személyt cseréljenek ki, kapitányt kapitányért, tábornokot tábornokért, minden oldalon megfelelő árat kivánva, embert emberért. A kenyér vásárlása pénz ellenében nem olyan tökéletes példa; mert a kenyér és a pénz, bár ugyanolyan értéküek, nem ugyanazon fajták. Az ember megváltása esetében az Isten azt kivánta, hogy teljesen megfelelő legyen természetben, tökéletességben, mindenben;—tökéletes helyettes, teljesen megfelelő ár kellett, hogy fizettessék, mielőtt a faj megszabadult az isteni itélettől, mielőtt az emberi-nemre kimondott halálbüntetés hatályon kivül volt helyezhető.

A „helyettes“ szó egy használata általános minden_. embernél és ez okozta a gondolatzavart e tárgyban. Há­borus időben, ha a sorozás szükségessé válik és egy ember besoroztatott hadi szolgálatra, gyakran megen­gedik, hogy helyettest állitson. Aki helyét elfoglalja, szolgál az ő helyében, a hadseregben—az ember, aki a helyettesről gondoskodott, azután szabaddá lett a katonai szolgálat kötelezettsége alól. A „helyettes“ szó­nak e sajátos használata katonai dolgokkal kapcsolat­ban eléggé összhangzó azon értelemmel, hogy az, akit a kormányzó tiszt elfogadott egy felszabaditott helyette­séül, azon testi mértékben kell, hogy álljon, amelyik megkivántatik akkor; másodszor, olyan ember kell, hogy legyen, aki nem soroztatott be s aki ezért fölajánlhatja magát helyettesül. Ezen vonások megfelelnek az álta­lunk vizsgált esetnek. Urunk felajánlotta, hogy helyet­tes lesz az Ádám atya helyében; megfelelt az isteni kormányzat minden követelményének, amennyiben minden módon méltó volt arra, hogy Ádám helyettese legyen. Megfelelt annak a követelménynek is, hogy nem volt a halálos itélet alatt, mikor helyünket elfoglalta és fölajánlotta magát és elfogadtatott. Szabadságában ál­lott életét adni az Ádám eljátszott életéért.

De itt a megfelelés két helyettes között végződik, mert a katona esetében a sorshuzás vagy itélet a háboruban való részvételre szólott és annak nehézségeire, próbáira [483] stb., mig az Ádám esetében a sors, az itélet halálra szólt. Az összhang e két szóhasználat között „helyettes“ végződik, mikor a katonát elfogadják és az hadiszolgálatra megy, —ez megfelel az Isten által való elfogadásának Urunk Jézus ajánlata részéről és halálra menésének. Mivel a helyettes katona elfogadtatott a hedseregben, ezért a besorozott ember nevét kitörlik a besorozottak névsorából, mint kiváltottat. Mikor Krisztus halálra lépett Ádámért, Ádám neve kihuzatott a névsorból az isteni kárhoztatást illetőleg. A hasonlat azonban tovább nem áll meg.

Kétségtelenül helyesen tesszük, ha szükségtelenül nem toljuk rá e „helyettesités“ szót azokra, akik már előitélettel telvék a tárgy félreértése miatt és akik ez előitéletük folytán akadályozva vannak a dolog kellö, alapos és elfogulatlan vizsgálatában. Mégis, látnunk kell, különösen saját szivünkben, hogy teljesen hivek maradunk a helyettesités gondolatához, amely a váltság gondolata. Aki a tárgy kellő megértése után nem hiszi, hogy Krisztus a mi helyettesünk volt, nem gyakorolja hitét a váltságban, nélkülözi azt a hitet, mely megigazit az Isten előtt, s nélkülözi a helyes, józan gondolkodást, amelyet Isten igéjében vetett hit által lehet nyerni.

NEM VOLT-E LEHETÖ MÁS VÁLTSÁGTERV?

Sokan, akik csak tökéletlenül látják a váltság tárgvát, hajlandók vitatni és azt mondani, hogy nem látják be, miért nem menthette meg az Isten a világot más uton, mint saját Fiának, mint az ember helyettesének vagy váltságdijának halála árán. Azt feleljük nekik, hogy helytelen szempontból nézik a dolgot. A kérdés, melyet föl kell tenniök maguknak, nem az, hogy az Isten nem fogadhatott volna-e el egy másik módot, hanem elfogadott-e más módot vagy elfogadta-e a váltság tervét? Ez az, amit föl kell önmaguknak tenniök, ha az igazság birtokába kivánnak jutni.

Kétségtelenül az isteni bölcsesség az üdvösség más módját is elfogadhatta volna az emberiség számára, de épp oly bizonyosan állithatjuk, hogy egy más terv sem [484]  hozathatott volna, amely jobb lenne és amennyire a mi itéletünk és tudásunk megy, semmi más tervet sem hozhatott volna a Mindenható sem, mely olyan jó lett volna, mint az elfogadott terv, tekintetbe véve minden hozzáfüződő körülményeket, feltételeket és kivánt eredményeket. Az a tény, hogy az Isten különböző bánásmódot fogadott el a bukott angyalokkal, bizonyitja, hogy a Mindenható más bánásmódot is fogadhatott volna el a bukott emberrel szemben is. Tehetett volna az emberekkel ugy, mint tett az angyalokkal, de,* mint láttuk, ez nem lett volna kedvezőbb, talán kevésbé kivánatos sokak itéletében. Ez utóbbi mód határozottan nem lett volna oly fenségesen magasztos, mint azon isteni terv, amely most folyamatban van. Midőn a terv befejezéséhez jut, ezt Isten minden teremtménye el fogja ismerni mennyen és földön.

* L. „Mit mond az Irás a spiritizmusról?“ —10 cent.

Még ha föltesszük is, hogy az embercsalád hasonló száma áldatik meg és állittatik helyre végül az Isten részéről, a módszer kedvezőtlen oldalait meg kellene látni, t. i. 1., mennyivel rettentőbb lenne nemünk erkölcsi sülyedése, ha teljes szellemi és fizikai képességei birtokában maradt volna és csak erkölcsileg sülyedt volna le! Milyen sokat lehet tanulni a bünből tiz, husz, ötven vagy száz év rövid időszaka alatt is és a romlottság micsoda mélységét tapasztalta volna ki és kutatta volna ki az emberiség, ha hat évezreden át élt volna külön az Istentől, de halálra nem itélve. Valóban ennek még az elgondolása is félelmetes; de mit szóljunk akkor, ha ez kivitelhez is jutott volna!

2. Az üdvösség e terve, ha talán elért volna is anynyit, amennyit az Isten terve szerint elfogadott, sohasem nyilvánitotta volna ki olyan mértékben az isteni jellem tulajdonságait előttünk. a) Látjuk az Isten Igazságosságát a halálos itélet kiterjesztésében még azokra is, akik „nem vétkeztek az Ádám vétkéhez hasonlóan“, de csak a bünben születtek, gonoszságban formáltattak, öröklés utján bünösöket hoztak létre. (Róm. 5:14, 12; Zsolt. 51:5) Igy jelentette ki nekünk a maga igazságosságát, mely semmikép sem tartja tisztának a bünöst és sem- [485] mit sem ismer el, ami nélkülözi a tökéletességet. b) Igy kijelentette nekünk szeretetét, mely sokkal nagyobb, mint mi egyébként gondoltuk volna, —mely követett bennünket és amely fogva tartott minket, „mig bünösök voltunk“ megjavulásunkért adott nagy váltságdija árán. c) Az ember halálra itélése e tervének elfogadása, mely megváltja öt a haláltól s következőleg kellő időben helyreállitja a halálból feltámadás által, alkalmat ad az isteni hatalom kifejtésére sokkal inkább, mint bármi a teremtés munkájával kapcsolatban levő nagy és csodálatos dolog, mert kétségtelenül nagyobb hatalomra van szükség bevégezni a milliónyi élők föltámasztásának isteni igéretét, akik éltek és meghaltak, —előhozni őket ugyanazokat, akik azelőtt voltak a maguk tudatosságában—mint amennyi kellett egy ember teremtéséhez. d) Ez az isteni terv, mikor teljesen bevégződik, oly módon fogja mutatni az isteni bölcsességet, aminő módon semmi más terv nem mutathatta volna, amennyire más terveket meg tudunk itélni. Mutatni fogja hogyan ismerte az Isten elejétől végig és hogyan dolgozott minden dologgal a saját akaratának tanácsa szerint, még mikor az emberek és angyalok nem is látták az ő működésének tervét és szándékát és mikor a bukott angyalok és a Sátán azt hitték, hogy semmivé teszik az isteni akaratot. Kétségtelenül bebizonyul, hogy az Isten képes rá, hogy minden dolgot jóra, az isteni szándék végrehajtására használjon föl Végre bebizonyosodik, hogy az Ige, mely az ő szájából származik, nem tér vissza hozzá üresen, hanem bevégzi azt, ami az ő tetszése és sikerrel jár a dologban, melyre küldetett. —Ésaiás próféta, könyve 55:11.

Továbbá, ha az emberrel szemben azt a tervet fogadta volna el, amit a bünös angyalokkal követett vagy bármi más tervet, melyet képzelhetünk, nem lett volna oly nagy alkalom az Evangéliumi Egyház kiválasztására Krisztus testéül; mert nem lett volna meg ugyanaz a nagy alkalom a Logos hüségének és engedelmességének megpróbálására a mennyei Atya iránt s következőleg fölmagasztaltatása nem előzte volna meg az isteni természetben való részvételét,—sem nem lett volna [486] alkalom a megváltottak kicsiny serege számára, hogynyomdokaiban járjon. És végül, látjuk, hogy e tanuságok nem csak az emberiségért vannak, hanem az Isten minden eszes teremtményéért a lét minden terén és nem csak nehány századra, de örökké.

„Oh, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő itéletei és kinyomozhatatlanok az ő utai! Mert kicsoda ismerhette meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? ... Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek; övé a dicsőség mindörökké. Ámen.“ —Róm. 11:33-36.