KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

II. TANULMÁNY

AZ ENGESZTELÉS SZERZŐJE

A MINDENHATÓ, JEHOVA. — A BŰNÖSÖK MEGVÁLTÓJA KRISZTUS ÁLTAL. — „MÉLTÓ A BÁRÁNY.“ — „AZ ÖNMAGÁBAN LÉTEZŐ.“ — A VAGYOK. — EGY HAMIS HAGYOMÁNY. — KOHOLMÁNYRA ALAPÍTVA. — SZENTÍRÁSI KIMUTATÁSA AZ ATYA ÉS FIÚ EGYSÉGÉNEK.  —  A „JEHOVA“ SZÓNAK ÉS AZ „ÚR“ CÍMNEK SZENTÍRÁSI HASZNÁLATA. — AZ „ISTEN“ SZÓ AZ Ó TESTAMENTUMBAN. — AZ ÚJ TESTAMENTUMBAN. — AZ EGYBEHSNGZÓ BIBLIAI TANUSÁG. — „AKI ENGEM LÁTOTT, LÁTTA AZ ATYÁT IS.“ — „NEKÜNK CSAK EGY ISTENÜNK VAN, AZ ATYA, ÉS EGY URUNK, A JÉZUS KRISZTUS.“

JEHOVA Isten az engesztelési terv szerzője, ami éppen most van kifejlődési állapotában. A Kálvárián kezdődött s csak a Milleniumi Korszak bezáródásakor lesz teljes, amikor az Úr Jézus Krisztus, az Engesztelés közbenjárója, leteszi majd a föld uralmát, amely teljesen helyre lesz állítva s az Atyának alárendelve. A Szentírásnak sok állitása összhangban van ezzel. Például: ,,Én vagyok Jehova, a te Istened, Izrael Szentje, a te Megtartód.“, „Én vagyok Jehova és Rajtam kivül más Szabadító nincsen.“, „Én, Jehova vagyok, a te Megtartód és a te Megváltód, Jákob Szentje.“, „Én vagyok Jehova, a te Istened, Egyiptom földétől fogva; és nem szabad más istent ismerned, csak egyedül Engem, mert Rajtam kivül nincs más Szabadító.“, „Az egyedül bölcs Istennek, a mi Megtartónknak, dicsőség, nagyság, erő és hatalom most és mind örökké. Ámen.“, „Mivelhogy bízunk az élő Istenben, ki minden embereknek megtartója, mindenekfelett pedig a híveknek.“  — Ésaiás 43:3, 11; 60:16; Hoseás 13:4; Júdás 25; 1.Tim. 4:10; Titus 1:3; 2:10.

Ha teljes mértékben elfogadnák azt a gondolatot, hogy a Mindenható Jehova maga a Megváltó, a megszabadítás nagy tervének a szerzője és annak végrehajtója — készséges szolgái és képviselői által — ez sokakat [34]  megszabadítana az emberiség felemelését illetően a Mennyei Atya és Fia között fennálló viszony hamis fogalmaitól. Minden lehetőségét megszüntetné a magukat keresztyéneknek vallók nagy számától támogatott ama káromló nézetnek, hogy tudniillik a Mennyei Atya nagy haragban volt, kinozni, megölni akarta a bűnös embert, és hogy a mennyei Fiú szeretettel és irgalommal eltelve (amikben ezen elmélet szerint az Atya szükölködött volna) közbelépett és lecsitította a Mennyei Atya gonoszságát és haragját azáltal, hogy az ember helyett Magára vállalta a harag kitörését; és hogy Jehova most már kiengesztelődött pusztán azért, mert igazságos lévén, nem követelheti ismét a bűnöstől azt, ami már megízleltetett Krisztus drága vére által. Akik e téves felfogástól megszabadulnak, lelkiképp fognak gyarapodni: a tudásban, a kegyelemben stb.

A kérdés helyes felfogása megmutatja nekünk, hogy a Mennyei Atya a jellemnemesség minden vonásában tökéletes: tökéletes az Ő igazságában annyira, hogy igazságos törvényének igazságos ítéletét még Maga sem szegheti meg; tökéletes a bölcsességben oly módon, hogy nemcsak az ember teremtésére, hanem az ember megváltására irányuló terve és intézkedése is, az Engesztelés, annyira teljesek voltak, hogy az isteni terv megváltoztatására sem véletlenség, sem valamiféle hiba, sem szükségesség nem támadhat, aminthogy írva is van: „Én ugyanaz vagyok, nem változhatom, mondja as Úr“ és „Tudja az Úr az Ő munkáit a világ teremtésétől fogva“; tökéletes továbbá az ő szeretetében, amelynél nem létezhetik nagyobb szeretet és mégis ez a szeretet teljes egyensúlyban és összhangban van a többi isteni tulajdonságokkal úgy, hogy a bűnöst csak az isteni bölcsességtől kijelölt igazságos programmal egybenhangzóan tarthatja meg; tökéletes végül hatalomban is, mert minden jó szándéka, helyes célzata, igaz programmja és szerető terve tökéletes egymásmellérendeltségben végre is fog hajtatni s az eredetileg tervelt gyümölcsöket fogják eredményezni, amint írva van:  „Az Én beszédem, amely az Én számból ki- [35] megy, nem fog visszatérni Hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit Én akarok és szerencsés lesz abban, amire küldtem.“ —  Ésaiás 55:11; Mal. 3:6; Csel. 15:8.

Ha a Szentírás álláspontjáról ilymódon látjuk, hogy a nagy Jehova maga az Úr Jézustól nekünk hozott megváltás szerzője, ez rávezet bennünket arra, hogy annál inkább szeressük és annál kellőbben tiszteljük a mi Mindenható Istenünket, mert ez nem von le semmit sem abból a tiszteletből, szeretetből és becsülésből,  amellyel vagyunk Urunk, Megváltónk, Jézus Krisztus iránt. Ugyanis mi a mennyei Fiuban a Mennyei Atya képmását látjuk és úgy tekintjük Őt, mint a „Szövetség hírnökét“, aki által Jehovának szövetség szerint kikötött minden áldása az emberi nemre árasztatik és Aki nélkül egyetlen isteni áldás sem nyerhető el. E gondolattal összhangban, mely szerint Urunk Jézus az emberiség megváltása munkájának minden mozzanatában, mint az Atya képviselője cselekszik, figyeljük meg a Szentírás alább következő állításait:

,,,A mi megtartó Istenünknek jóvolta és emberekhez való szerelme megjelenék  . . . Megtartott minket az újonnan való születés feredője és a szent szellem megujítása által, amelyet kiöntött ránk bőséggel a Jézus Krisztus, a mi megtartónk által.“ —Tit. 3:4-6.

„Ezt az Isten az Ő jobb kezével felmagasztalva tette Fejedelemmé és megtartóvá, hogy adjon Izraelnek megtérést és a bűnöknek bocsánatot.“ — Csel. 5:31.

„Mi pedig láttuk és bizonyságot teszünk arról, hogy az Atya elbocsátotta az ő Fiát, hogy a világnak Megváltója legyen.“  — 1 János  4:14.

„Pál, Jézus Krisztusnak apostola a mi megtartó Istenünknek és az Úr Jézus Krisztusnak, a mi reménységünknek rendeléséből.“ — 1 Tim. 1:1.

„Mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt . . . Mert egy Isten van és egy Közbenjáro Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus.“ — 1 Tim. 2: 3, 5.

Jegyezzük meg továbbá az Úr Jézus Szavait is ebben a tárgyban:

„Mert nem azért bocsátá Isten az ő Fiát e világra, [36] hogy kárhoztassa e világot, hanem hogy megtartassék e világ Ő általa.“ —János 3:17.

„Nem cselekedhetem Én magamtól semmit. Amint Én hallom, úgy ítélek.“ — János 5:30.

„Amiképp Engem küldött az Atya, Én is aképpen küldelek titeket.“ — János 20:21.

„De arról a napról és óráról (a Királyság idejéről) senki semmit nem tud, sem a mennyei angyalok, sem a Fiú, hanem csak egyedül az Atya.“ — Márk 13:32.

„Az időket és korszakokat az Atya a Maga hatalmába helyezte.“ — Cse1. 1:7.

„A tettek, amelyeket Én cselekszem az Atya Nevében, azok bizonyságot tesznek Én rólam.“ — János 10:25.

„És íme elküldöm Atyám ígéretét.“ — Luk. 24:49.

,,Az én Atyámnak Nevében jöttem.“ —  János 5:43.

„Amelyeket Én szólok, amint az Atya mondta Nékem, úgy szólom.“  — János 12:50.

,,Az Atya nagyobb Énnálamnál.“  — János 14:28.

„Felmegyek az Én Atyámhoz és a Ti Atyátokhoz, az Én Istenemhez és a Ti Istenetekhez.“ — János 20:17.

„MÉLTÓ A MEGÖLETETT BÁRÁNY“

A Bibliautolsó könyvében, „Jézus Krisztus megjelentésében, amelyet Isten adott Neki, hogy megjelentcse az Ő szolgáinak“, (Jel. 1:1) Urunk Jézus Maga nyújtja nekünk az Engesztelés kérdésének gyönyörű leírását, megrajzolván ebben az embernek bűntől és annak átkától való megváltásának általános tervét. Ez a Jelenések 5. fejezetében található meg. Ebben a Mennyei Atya, az Idők Véne, úgy mutattatik be, mint Aki a Mennyei trónon űl, kezében pedig egy kivül-belül beírt könyv, hét pecséttel lepecsételve. Ez a könyv, amely az Isteni Tervet képviseli, és amely egyedül az Atyának, Jehovának Magának ismeretes, az Ő hatalmában, az Ő kezében tartatott, amíg valaki méltónak találtatik arra, hogy ismerje azt s annak, mint Jehova [37] megtisztelt ügynöke és képviselője, végrehajtója le­gyen. A jelképes rajz megmutatja továbbá, hogy addig az időig, hogy Urunk Jézus érettünk a Kálvárián szenvedett — „az Igaz az igaztalanért, hogy bennünket Istenhez vezessen“— senki sem találtatott méltónak arra, hogy vállalja az Isteni Tervet, sőt arra sem, hogy annak tartalmát megismerje.

De mikor Urunk Jézus bebizonyította hűségét a Mennyei Atyához engedelmességével azáltal, hogy megalázta Magát, hogy emberi állapotot öltvén magára, halálos szenvedést viseljen, odaadó engedelmességével „mind halálig“, sőt tovább menve: „a (gyalázatos) kereszthalálig“, akkor és azáltal méltónak bizonyult minden bizodalomra és hitelre. Ahogy az apostol mondja: „Annakokáért az Isten felmagasztalá Őt és oly nevet ajándékozott Neki, mely minden név felett van. Hogy a Jézusnak nevére minden térd meghajoljon, rnennyeieké, földieké.“ (Fil. 2:9-11). Ezért van az, hogy az előttünk levő rajz (Jel. 5:9-13) úgy mutatja be Urunkat, Jézust, mint megöletett Bárányt, Aki előtt fej meghajtás tétetik és kiáltás: „Méltó a Bárány!“ „Méltó vagy, hogy elvegyed a könyvet és megnyissad annak pecséteit, mert megölettél és megváltottál bennünket Istennek a Te véred által minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetségből.“ Így festetik le nekünk a „Mennyei Atya képviselőjének“ „a Szövetség Hírnökének (szolgájának)“ felmagasztalása. Alázatossága s az Atya akaratának való teljes meghajlása és engedelmessége miatt innen kezdve az Atya trónja részének kiáltatik s az Atya rendelkezéséből a kikiáltás széltében a mennyei seregek által történik. „Méltó, hogy ama megöletett Bárány vegyen erőt, gazdagságot, bölcsességet, hatalmasságot, tisztességet, dicsőséget és áldást.“ És végül „minden teremtmény“ megérti azt a gondolatot, hogy Jehova igen felmagasztalta Egyszülött Fiát, fel a Királyságban való közösségig és harsogja helyeslését: „A királyi székben ülőnek (a mindenség székében ülőnek — Jehovának) és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom, mindörökkön örökké.“ Nem csoda tehát, hogy kioktattattunk affelől, [38] hogy ettől kezdve minden ember úgy fogja tisztelni a fe1magasztalt Fiút, mint ahogy tisztelik az Atyát, Aki Őt ilyképpen felmagasztalta saját jobbja mellé.“ — János 5:23.

Az apostol kijelenti, hogy Jézusnak ez a megdicsőülése magyarázatát adja annak az isteni törvénynek, hogy: ,,Aki megalázza magát, felmagasztaltatik.“ De jegyezzük meg azt is ebben a jelképes rajzban, hogy Urunk Jézus Krisztusnak ez a felmagasztaltatása dicsőségre, tisztességre, hatalomra és uralomra nem foglalja egyuttal magában azt is, hogy most már az Atya lemond a mennyei trónról az Ő javára, sem pedig azt, hogy az Atya és Fiú egy személy, hanem mind a két személy elismertetik, az Atyának, mint mindig, első hely adatván a dícséretben és dicsőségben. És ez ismét emlékeztet bennünket az Úr szavaira: „Miképpen az Atya királyságra jelölt engem, azonképpen adok Én is nektek (tanítványaimnak) királyságot“ (Luk. 22:29) királyi székembe, mint Én is győzedelmet vettem és ülök az én Atyámmal az ő királyi székében.“ (Jelenések 3:21) „Mert aki diadalmas lesz és megőrzi mindvégig az Én cselekedeteimet, adok annak hatalmat a pogányokon.“ — Jelenések 2:26.

További bizonyítékául annak, hogy a megváltás egész munkája az Atyáé, noha a Fiú vitte végbe, jegyezzük meg az apostol azon kijelentését, hogy: ,,Ez utolsó időkben szólott nekünk az Ő Fia által, Akit tett minden (megígért) dolognak örökösévé, Aki által e világot is teremtette, Aki . . . a mi büneinktől Önmaga által megtisztíttatván, ama magasságos méltóságnak (Jehovának) jobbjára ült, annyival méltóságosabb lett az angyaloknál.“ És ismét kijelenti Róla: ,,Nekünk oly Főpapunk van, Aki a Mennyei Felség (Jehova) trónjának jobbjára ült; a szent dolgoknak szolgája és a valóságos sátornak, melyet az Úr szegezett fel és nem az ember.“ És továbbá ezt mondja az apostol: ,,Ez pedig (az Úr Jézus) egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökké ül az Istennek jobbján.“ (Zsid. 1:2-4; 8:1; 10:12) És folytatólag így bíztat bennünket: ,,Nézvén a hitnek szer- [39] zőjére (elindítójára) és elvégezőjére, Jézusra, aki az előtte való öröm helyett szenvedett keresztet, megvetvén a gyalázatot, és az Isten székének jobbjára ült.“ Majd buzdít, hogy megszívleljük ,,az Úr Jézus Krisztus Istenét, a dicsőség Atyját“, és hogy ,,mi legyen túláradó nagysága hatalmának mivelünk, akik hiszünk az Ő hatalmas erejének hathatósága szerint, melyet müvelt Krisztusban, mikor Őt feltámasztotta a halálból és helyezte jobb keze felől mennyekben, sokkal feljebb minden birodalomnál, hatalmasságnál, erőnél és uraságnál és minden névnél, amely neveztetik nemcsak ezen a világon, hanem a következendőkben is és mindeneket vetett az Ő lábai alá.“ (Zsid. 12:2; Ef. 1:17-22) És végül kijelenti Péter apostol Urunk Jézusról, hogy: ,,Ki az Isten jobbján van, minekutána felment a mennyekbe, kinek hatalma alá vettettek (az Atya által) az angyalok, hatalmasságok és erők.“  — 1 Péter 3:22.

Mindezek a különböző szentírási helyek világosan jelzik Urunk Jézus Krisztus felmagasztaltatását, mint az Atya jutalmát az ő csodálatos engedelmességéért, és az Atya szerető szellemének megnyilvánításáért azáltal, hogy feláldozta magát a bűnösökért. De egyik sem jelzi azt, hogy az Úr Jézus az Atya lett volna, vagy hogy azért magasztaltatott fel, hogy elfogalja az Atya helyét a mennyei trónon, vagy értelmes teremtményeinek szeretetében és imádatában. Fordítva, ezek a szentírási helyek a Mennyei Atyát világosan feljebbállónak mutatják tiszteletben és hatalomban, — mint jótevőt, aki ilyképen dicsőítette meg és magasztalta fel a Fiút és jobbkeze felől, vagyis a kegyelem főhelyére ültette Őt és részesévé tette a mennyei Királyság trónjában és uralmában, alávetvén Neki az angyalokat és az ég minden seregét. Valóban oly erős kifejezések használtatnak olykor az Úr Jézus felmagasztalása s az Atyától Ráruházott hatalom tekintetében, hogy egy esetben a sugalmazott író alkalmasnak látta a figyelmet felhívni arra a tényre, hogy a felmagasztalás kifejezéseinek egyike sem foglalja magában sem azt, hogy a Fiú egyenlő az Atyával, sem azt, hogy maga- [40] sabb Nála. Ezért mondja, a Krisztus Milleniumi Királyságáról beszélve: „Mert kell Néki (Krisztusnak) uralkodni, mígnem minden ellenségeit az Ő lábai alá veti. Az utolsó ellenség pedig, amely eltöröltetik, a halál. Mert mindeneket vetett (az Atya) az Ő (a Fiú) lábai alá. De mikor (az Atya) azt mondja: „Mindenek az Ő (a Fiú) lábai alá vettettek“ — nyilvánvaló, hogy Azon (az Atyán) kívül mondja, Aki Néki (a Fiúnak) mindent lábai alá adott. Minekutána pedig minden (földi) dolog az Ő (a Fiú) hatalma alá vettetik, akkor maga a Fiú is annak (az Atyának) alá vettetik, Aki Néki, (a Fiúnak) mindent hatalmába adott, hogy az Isten (az Atya) legyen minden mindenekben.“— 1 Kor. 15:25-28.

„AZ ÖNMAGÁBAN LÉTEZŐ“

A Mindenható Isten kisajátította Magának és Nevéül jelentette ki a Jehova nevet, amely annyit jelent, mint: „Önmagában létező“ vagy „Halhatatlan.“ Így olvassuk Mózesnek szóló kijelentését: „És megjelentettem Magam Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak a Mindenható legfelsőbb, leghatalmasabb (Isten) nevében; de az Én (Jehova) nevemben nem voltam nekik ismeretes.“ (2 Mózes 6:3) Ezért innen kezdve Isten Jehova néven volt ismeretes minden nép között. Ez a név ezerszer fordul elő: ,,legfelsőbb, leghatalmasabb Isten” értelembenben; de az angol olvasót nagy fokban elfátyolozza a fordítók hibája, kik Jehovát az Úr (Lord) szóval helyettesítették. De minden helyen könnyen felismerhető, mert az Úr szó mindig ritkitott betüvel van írva valahányszor e szent név Jehovára vonatkozik.

Így például az Lzraelnek adott első parancsolatban az Úr így szólott: „Én vagyok Jehova, a te Istened . . . idegen isteneid (hatalmasaid) ne legyenek Énelőttem (egyenlőim) . . . mert én Jehova, a te Istened féltékeny Isten vagyok.“—2 Mózes 20:2-5.

Mózes is így mondja: „Halld Izrael, Jehova, a mi Istenünk, egy—Jehova; és szeresd Jehovát, a te Istene- [41] det teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből.“ (5 Móz. 6:4, 5) És a Szentírásnak az a szakasza, amelyet az Úr Jézus Maga ajánlott, mint az Igazság valódi lényegét. Amikor ugyanis megkérdezték a legnagyobb parancs felől, Ő ezt idézte a Szentírásból: „Szeresd az Urat (Jehovát) a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből; ez az első nagy parancsolat.“ (Máté 22:37, 38) Ismételten így olvassuk: „Én vagyok Jehova; ez az Én nevem, és az Én dicsőségemet (tiszteletemet) senki másnak nem adom.“ (Ésaiás 42:8) És ne kerülje el figyelmünket a kapcsolatos szöveg sem, mert ezt a határozott kijelentést, hogy Jehova Neve kizárólag ,,a világosságok Atyja, Akiben nincs semmi változás“. Ezután közvetlenül egy prófétai kijelentés következik a Messiásról mint Jehova megtisztelt és választott szolgájáról, ezt mondván: „Íme az Én szolgám, Akit én felemelek; az Én választottam, Akit az Én lelkem kedvel, az Én Lelkemet adom Ő Belé, a pogányoknak ítéleteket szól. . . Nem fárad el és nem unja el, mígnem e földön ítéletet tesz és a szigetek várnak az Ő törvényére. Ezt mondja Isten, Jehova, Én, Jehova hívtalak Téged az Igazságra és a Te kezedet fogva, megőrizlek Téged és teszlek Téged népnek szövetségévé, pogányoknak világosságává; hogy a vakok szemeit megnyissad, kihozzad a foglyokat a tömlöcből (a halálból) és a fogházból a sötétségben ülőket. Én vagyok Jehova, ez az Én nevem.“ —Ésaiás próféta. 42:1-8.

JEHOVA NEVE EGYEDÜL A DICSŐSÉG ATYJÁHOZ
ILLIK

Itt-ott azt állítják, hogy Jehova neve a Szentírásban az Úr Jézusra vonatkozik és ennélfogva, a Mennyei Atyának nem megkülönböztető és speciális a Neve. Ez azonban tévedés; de mindnyájunk közös javára megvizsgáljuk itt azokat a szentírási szakaszokat, melyekről némelyek azt hiszik, hogy ezt az állítást támogatják. Ki fogjuk mutatni, hogy ezek nem mondanak el- [42] len az előző szentírási helyeknek, melyek azt állítják, hogy ez a nagy „Vagyok“-nak Jehova a tulajdon és sajátos neve.

(1) A főfejezet, amelyre leginkább támaszkodik annak bizonyítása, hogy Jehova Jézus Nevének tekinthető, így hangzik: „Igazságot támasztok Dávidnak és Király fog uralkodni és szerencsésen cselekszik, ítéletet és igazságot cselekszik e földön . . . és ez az Ő neve, amellyel nevezik Őt: Az Úr, a mi Igazságunk.“ —Jeremiás 23:5, 6.

Minden bizonnyal itt az Úr Jézusra és Milleniumi or­száglására irányul a célzás; a név pedig héberül: „Jehova-Cidkénu.“ Mi itt a magyarázat? Csupán ez: a fordítók merő buzgalomból, hogy egy olyan helyet találjanak, hol Jehova neve összekapcsolható Jézus nevével, sze­gényes fordítást adtak. Semmi akadálya sem lett volna, ha így fordították volna: „Ez az a Név, amellyel nevezni fogják Őt: „A mi jehovai igazságunk.“ És mennyire találó ez a név Urunk Jézus munkájára és hivatására! Nem volt-e Ő Isten igazságosságának képviselője s nem szenvedte-é el az Igazság büntetését az emberek vált­ságául, hogy Isten igazságos is legyen s egyben igazolója is annak, akihisz Jézusban? Valóban semmi név nem találna jobban Rá.

Ne feledjük el azonban, hogy pontosan ez a Név: „Jehova Cidkénu“ ismételten előfordul ugyanazon proféta irataiban. De feleink nem hívják fel rá a figyelmet és a fordítók, noha ugyanazokat az angol szavakat használják, nem írják azokat ritkitott nagy betükkel, mint más esetekben. Miért? Mert a.z  ö^,sszefüggés azt mutatja, hogy „Jehova Cidkénu“ itt az egész Egyháznak, az Új-Jeruzsálemnek neve akar lenni. „És ez az a név, mellyel Őt nevezik: „A mi jehovai Igazságunk.“ —Jeremiás 33:16.

És hogy ez a Név a megdicsőült Egyházra vonatkozik, ezt mindenki könnyen beláthatja. Az Egyház nemcsak osztozkodik Urának az Igazságért való szenvedéseiben „betöltvén Krisztus szenvedéseinek maradékát“ (Kol. 1:24; 1 Péter 5:9), hanem Ura dicsőségében való részesedése is meg van ígérve: amint a feleség ré- [43] részesül férjének tiszteleteiben és nevében: oly értelemben, ahogy az Egyház, mint Krisztus Testének tagjai, Krisztus nevét viseli. —Jel. 3:12; 19:7; 21:9.

De nemcsak ezek az egyedüli példák, amelyekben a Jehova név egy más név kiegészítéséül használtatik. Jegyezzük meg, hogy azt a hegyet, hol Ábrahám felajánlotta Izsákot és ahol Isten részére egy áldozati kosról gondoskodott Izsák helyett, Ábrahám Jehova gondviselése hegyének (Jehova-Jirch) nevezte. (1 Móz. 22-14) Mózes egy tőle épített oltárt „Jehova-Nisszi“-nek, Jehova zászlóm-nak nevezett. (2 Mózes 17:15) Gedeon oltárt épített és elnevezte azt: Jehova békéjének (Jehova Sálom). (Bírák 6:23, 24) Ezékiel egy várost jövendölt meg, neve: „Jehova csodája.“—Ez. 48:35.

(2) Azt is állítják, hogy amikor szó van arról, hogy Jehova megjelent Ábrahámnak (1 Mózes 18:1) és ismét Mózesnek (2 Mózes 3:3-15), a megjelenőnek Jézus Krisztusnak kellett lennie emberi léte elötti állapotá­ban, ennélfogva Jehova neve az Ő neve. Mi erre azt feleljük, hogy az ilyen okoskodásnak nincs semmi biztosítéka. Mert hogyha a név másra vonatkoznék, ez pusztán csak azt jelezné, hogy ilyen szolga nagy becsületben részesült Jehova részéről és ebben az esetben, úgy tekintetett, mint sáfár, mint képviselő, kinek az a megbízatása, hogy isteni hatalmat gyakoroljon. 2 Mózes 3:2-ben világosan tudtunkra adatik, hogy Jehova képviselője, ki az Ő legmegkülönböztettetebb nevét „Vagyok“-ot használta „Jehova angyala“ (küldöttje) volt. Egy pillanatig sem vonjuk kétségbe, hogy ez a megtisztelt küldött János 1:1. „Ígéje“, Urunk Jézus volt az Ő emberi léte előtti állapotában. Azonban a legma­gasabb és legméltóságosabb küldöttet nem szabad összetéveszteni azzal, Akit képviselt, Akinek nevében beszélt és Akinek hatalmát gyakorolta és Mózesre ruházta.

(3) Ésaiás 40:3 ezekkel a szavakkal: ,,Készítsétek elő Jehova útját“, Keresztelő Jánosra céloz. És rá akar­nak bírni, hogy ebben bizonyítékát lássuk annak, hogy Jézus egy másik név Jehova mellett. De ismételten csak ezt feleljük: „Nem így áll a dolog!“ Jézus valóban Jehova  megtisztelt szolgája volt s az Ő képviselője [44] az emberek között a szó legteljesebb értelmében, de viszont Ő maga jelenti ki, hogy: „Az Atya küldött engem.“ „Amint hallok, úgy ítélek.“ „Magamtól semmit sem tehetek.” „Az Atya nagyobb Nálam.“ A küldöttnek pedig hitelt kell adnunk. Amint már a II. kötet 8. fejezetében láttuk, tény az, hogy Keresztelő János előrevetett árnyéka volt egy nagyobb küldöttnek, sőt az egész test szerinti Keresztyén Egyháznak is, amely viszont Krisztusban, a Fejben és Testben lelki dicsőségre jut és a megdicsőült Krisztus ismét egy további lépés lesz ugyanazon nagy munkának: Jehova útja előkészítésének és az Ő lábnyoma megdicsőítésének. S mikor ez a munka a Milleniummal véget ér, a prófécia beteljesült.—Kor. 15:24-28; Ján. 6:57; 5:30; 10:28.

(4) Urunk Jézusról úgy beszél az apostol, mint a „dicsőség Urá“-ról, (1 Kor. 2:8) s ennek alapján akar­ják, hogy ezt annak bizonyítékául tekintsük., hogy Ő az Atya, Jehova, mert az utóbbit a Zsolt. 24:7-10 úgy nevezi, hogy: „ a Dicsőség Királya.“ Erre az a válaszunk, hogy az ehhez hasonló gyönge érvek az általuk fenntartott kedvenc elméletnek, csak a gyengeségét bizonyítják. Urunk Jézus valóban felséges lesz, a Dicsőség Királya, amikor a Milleniumi-korszak folyamán Jehova nevében és hatalmából felemeli a föld jogarát, de ugyanaz a sugalmazott apostol ugyanabban a levélben, amelyben Jézust a „Dicsőség Urának“ nevezi, világosan megmutatja azt is, hogy amikor királysága a dicsőségnek legmagasabb fokára emelkedik, ugyanakkor átadja az Atyának, „Aki minden dolgot Alá, (a Fiú alá) rendelt, hogy mindenekben Ő (az Atya) legyen minden.“

(5) Krisztus Milleniumi Királyságának prófétai tollrajzában ez áll: „Lészen az utolsó időkben, hogy Jehova házának (királyságának) hegye minden hegy (minden más királyság) fölé helyeztetik . . . és sok nép fogja mondani: Jertek, menjünk fel Jehova hegyére (királyságába) . . . és megtanít minket az Ő útaira és járni fogunk az Ő útain . . . és ítéletet tesz a nemzetek között. —Ésaiás 2:2-4; Mikeás 4:1-3.

Az a meggyőződés, hogy miután Krisztusnak kell uralkodnia, ítélnie és a Királyságot birtokolnia a Mil- [45] lenium alatt, a Jehova név itt Krisztus nevének tekintendő. Nem úgy van! Nem szabad elfelednünk, hogy minden áldás az Atyától van, de a Fiú által. (1 Kor. 8:6) És így tanított bennünket az Úr Jézus is az Ő mintaimádságában: „Mi Atyánk, Ki vagy a mennyekben. . . Jöjjön el a Te Országod, legyen meg a Te akaratod a földön, mint a mennyekben.“ (Máté 6:10) Ugyanez van kimutatva az ezzel kapcsolatos szövegekben is, (Mikeás 4:8), ahol Krisztusra ,(a „Fej“-re és a „Test“-re—az Új Jeruzsálemre) úgy történik hivatkozás, mint a gyülekezetek Tornyá-ra, akiknek az első uralkodás fog jutni, amelyet Ádám vesztett el az Édenben és Jézus szerzett meg a Kálvárián.

(6) „Efratának Betleheme . . . belőled származik nekem, Aki uralkodó lesz Izraelben, kinek kijövetele eleitől fogva, öröktől fogva van.“ (Mikeás 6:2) Itt is az a szándék, hogy ezeket a szavakat úgy tekintsük, mint annak bizonyítékát, hogy Jézus Jehova volt—mind örökkön örökké, —mert Mózes kijelentette: ,,Jehova . . . Te mindörökkön örökké Isten vagy.“ —Zsoltár 90: 1, 2.

Erre mi azt feleljük, hogy ez olyan kívánságot jelent, hogy ésszerütlen következtetést vonjunk le, mely nem csak ezer esetben mond ellen a Jehova név más bibliai helyeken való használatának, hanem ellene mond a szövegi kapcsolatoknak is, amelyekben ezek az ígék állanak. Tovább olvasva Mikeás 5:4-ig, látjuk, hogy a Messiásról ez állíttatik: „Állandó lesz és legelteti (Jehova nyáját. Zsoltárok könyve 23:1) Jehova erejével. . .“

Semmi sem lehet nyilvánvalóbb ebben a kérdésben. Mit jelentenének tehát Mikeás 5:2 ígéi? Mi azt feleljük, hogy igen helyes értelmük ez lehet: „Akinek ­jövetele (megjövendöltetett) eleitől fogva, öröktől fogva (el volt intézve az Isteni Tervben.“)

(7) A Milleniumi Királyság megjövendölésére figyelmeztetnek Ésaiás 25:6-9 versei, és azt akarják, hogy érvnek tekintsük, hogy a Jehova név Urunk Jézusra alkalmazható. Mert az áll itt: „És a seregek Jehovája szerez minden népnek e hegyen (a Királyságban) lakodalmat kövér dolgokból. . . És [46] elnyeli a halált győzedelemben; és az én Uram Jehova letöröl minden könnyet minden arcról.“

Erre is azt feleljük, hogy: nem. Hogy mindez a legkevésbé sem bizonyíthatja a fenti állítást. Igazán meg kell jegyeznünk, hogy Urunk, a megdicsőült Krisztus itt mint szóló szerepel s a Millenium korszakbeli munkája egész röviden e fejezet első versében van összegezve: „Oh Jehova, én Istenem, felmagasztallak (tisztellek) Téged és nevedet fogom dícsérni.“ Mindez a Milleniumi Uralom eredménye lesz és bezáródásakor minden dolog ismét a Jehovának való alárendeltségben lesz, Akinek Krisztusban működő hatalma abban fog állni, hogy mindent Ő alá rendeljen. Jehova úgy jön a földre, mint Jehova hatalmas szolgája, alkirálya. Immánuel, „Isten velünk.“ Ezt a nézetet föltétlenül megerősiti Pál apostol, aki idézvén ebből a próféciából és rámutatva annak teljesedésére az ádámi halál el­törlésében a Millenium folyamán, így szól: „Istennek legyen hála, Aki győzelmet adott nekünk (diadalmat) a mi Urunk Jézus Krisztus által.” —1 Kor. 15:57.

(8) Hogy Jehova Neve tulajdonképpen Urunk Jézust illeti, ennek bizonyságául kívánják tekinteni azt a tényt, hogy Jézust így is nevezik: „Csodálatos, Tanácsos (Vezető, Csodaszerű mintakép), Hatalmas Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme.“ —Ésaiás 9:6.

Ennek a szentírási helynek teljes értelmét később fogjuk megvizsgálni. A jelen fejezetben pusztán csak azt jegyezzük meg, hogy semmi sem jogosít fel bennünket arra, hogy a Jehova nevet a mi imádandó Urunkra, Mesterünkre, Jézusra alkalmazzuk. Mindazon­által jegyezzük meg, hogy ha felvetődött ez a gondolat, akkor sehol sem lett volna alkalmasabb hely ennél, hogy a Jehova név Jézusnak többi címe közé iktattassék. De ezzel szemben a következő vers kijelenti: „A Jehovának szerelme műveli ezt (a próféciát“) (7 vers).

(A) „Mondd Juda városainak: Imhol a ti Istenetek! Íme az én Uram (Adonai), Jehova, el fog jönni erős hatalommal; az Ő karja uralkodni fog magáért . . . Mint a pásztor legelteti az Ő nyáját.” —Ésaiás 40:9, 10, 11.

Azt mondják, hogy itt egész bizonnyal egy olyan[47] szakasz áll előttünk, ahol a mi Megváltónk a nagy Jehova nevén neveztetik. De mi erre így válaszolunk: Nem—itt Jehova „karjá“-nak neveztetik, mint más helyeken is: Jehova hatalmas karja „uralkodni fog magáért“, amíg legyőz minden Jehovának és az Ő igazságos törvényének ellentmondó tekintélyt és hatalmat: —amíg ítéletet nem tesz diadallal; amíg Jehova lábának helyét (lábanyomának porát) meg nem dicsőíti és át nem adja a Királyságot az Istennek, magának az Atyának. —Pál 1 levele a Korinthusbeliekhez 15:24-28; Máté 12:20.

Más példák, ahol Jézus prófétailag, mint Jehova ,,jobb karja“, vagyis hatalma jelentetik meg:

,,Kicsoda hitt a mi prédikálásunknak? És az Úrnak karja kinek jelent meg? („nem sokan“ ismerik fel az Úrnak karját ebben a korszakban). . . „Az emberek közt utálatos és megvettetett.“ —Ésaiás 53:1,3; János 12:38.

„A szigetek Engem fognak várni és az Én karomba vetik reménységüket.“ —Ésaiás 51:5, 9.

,,Feltűrte az Úr az Ő szent karját minden nemzeteknek szeme előtt (Királyságának felállításakor); és a földnek minden határai látni fogják a mi Istenünk­nek szabadítását.“ —Ésaiás 52:10.

„Az Ő (Jehova) karja szabadította meg azt . . . És eljön Sionnak a Megváltó és azoknak, akik megtérnek hamisságból Jákob közül, mondja   az  Úr.“ —Ésaiás 59:15-20.

(10) János 12:41-ben ezt olvassuk: „Ezeket mondta Ésaiás (Isaiah görög változata), amikor látta az Ő dicsőségét és szólt Ő felőle.“ Kívánják annak elfogadását, hogy ez valószínűen Ésaiás 6:1-re vonatkozik. Válaszunk erre az, hogy mi is azt hisszük, hogy igen. De jegyezzük meg, hogy az Úrral fordított e versbeli héber szó nem Jehova, hanem Adonáis. A mi jelen vitánk az, hogy a Jehova név tulajdonképpen senki másra nem vonatkozik, csak a Mennyei Atyára, ámbár alkalmazható ezekre a különös hírnökökre is, amíg az ő nevének képviseletében helyette beszélnek és cselekszenek.

Nem vitatjuk azt sem, hogy Ádonai olykor-olykor mint a Mennyei Atya egyik neve használatos. De hang- [48] súlyozzuk, hogy ebben a szövegben nem az Atyára, hanem a Fiúra illik. Ugyanez az Adonai szó fordul elő Krisztusra és Milleniumi Királyságra vonatkozóan a második Zsoltárban is (4-9): „Az Úr (Ádonai) megcsúfolja őket. Akkor szól az Ő haragjában nekik és . . . megrettenti őket. . . Az Úr, Jehova szólt nekem: Én Fiam vagy Te, Én ma szültelek Téged.“

De sokan azt vitathatnák, hogy Ésaiás 6:1 Adonái-ja a 3. és 5. versek Jehová-jával egy ugyanazon személyre vonatkozik. Mi erre ezt feleljük: Nem így áll a dolog, mert a „Szövetség Hírnöke”, Jehova képviselője igen helyesen üdvözölhető az általa képviselt Atya nevében való dícsérettel. Jegyezzük meg továbbá, hogy a 8. versben nem Jehova küldi a hírdetést és nem Ő mondja az ítéletet, hanem Adonai; mert az Atya „rábízott minden ítéletet a Fiúra.“ —Máté 23:34, 36, 38: János Evangéliuma 5:22, 27.

Egyébb példákat is idézhetünk, amelyekben az Úr Jézus szoros kapcsolatban van a Jehova névvel, de a héberben más szó használtatik, csak közkeletű bibliáink fordítják azt szintén az Úr szóval. Jegyezzük meg Malakiás kijelentését: „Íme, én elküldöm az én hírnökömet és megtisztítja az útat énelőttem. És mindjárt eljő az Ő templomába az Úr (Adon, ugyanabból a gyökből, mint Adonáis), a Szövetségnek követe, akit kívántok: íme, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura (Jehova) . . . Megtisztítja Lévi fiait és megfrissíti őket, mint az ezüs­töt és aranyat, hogy áldozhassanak az Úrnak (Jehová-nak) az igazságnak áldozatával.“ —Malakiás 3:1-4.

Hasonló természetű szoros kapcsolat található még az emelkedett messiási zsoltárban, amely ezt mondja: „Te szebb vagy minden ember fiánál; kedvesség öntetett ajakidra, mert megáldott téged Isten mindörökké... A Te széked, óh Isten, megmarad mindörökkön örökké, a Te Országodnak pálcája Igazságnak pálcája. Szereted az igazságot és gyűlölöd a hamisságot, annakokáért, mert megkent téged Isten, a Te Istened a vígasságnak olajával a te társaid felett.“ Majd az Egyházra úgy történik célzás, mint az Atya leányára, mint menyasszonyra, mint a Bárány hitvesére, [49] és buzdíttatik, hogy tisztelje a Király Fiát, mint Urát: „És megkívánja a Király ékességedet, mert Ő Te Urad (Adon és nem Jehova) és te tiszteljed Őt.“ —Zsolt. 45:2-11; Zsid.1:8, 9; 1.Kor. 11:3; Ef. 5:23; Ján. 5:23.

(11) Ésaiás állítására (8:13, 14) is felvetődött az a kívánság, hogy érvként tekintsük, hogy a Jehova név tulajdonképpen Jézus Urunkra vonatkozik. A szöveg így hangzik: „A seregeknek Urát szenteljétek; legyen Ő a ti félelmetek, legyen Ő a ti rettegéstek.” A hangsúly a következő versen van, amely így hangzik: „Ütközetnek köve és a botránkozás kősziklája gyanánt lesz Ő Izrael mindkét házának.“ Mi azonban nem fogadhatjuk ezt el bizonyítéknak, mert éppen ellenkezően, az összefüggő szöveg egy harmadik félre is céloz (Jehova és a próféta mellett) éppen Urunk Jézusra, aki ezt mondja: „Kösd be ezt a tanubizonyságtételt; pecsételd be a törvényt az Én tanítványaim között. Én pedig várom Jehovát. . . Imhol én és a fiak, akiket Jehova adott Nekem.“ —Ésaiás 8:16-18; Zsid. 2:13.

(12) A 110-ik Zsoltárt is úgy emlegetik, mint bizonyságát annak, hogy Urunk Jézus a Szentírásban Jehová-nak hivatik. Mi erre azt válaszoljuk, hogy nem lehet ennél fortélyosabb, vagy kevésbé igaz érv. Megfordítva, az egész épp ellenkezőt bizonyít. „Mondá Jehova az Úrnak (Adon): Ülj az Én jobb kezem felől, míglen vetem a Te ellenségeidet zsámolyul a Te lábaid alá . . . Adonai a Te (Jehova) jobb kezed felől meg fogja rontani stb.“ Ismét: „Megesküdt az Úr és el nem változtatja: Te örökkévaló pap vagy . . .“ —Zsoltárok 110:1, 4, 5.

Aki nem látja be, hogy akire itt célzás esik, felmagasztaltatik Jehova jobbja felől, vagyis a főkegyelmi helyre és hogy egy új rend papjává tétetik, — az egész bizonyára előítélet rabja. Mindazonáltal hivatkozunk az Úr saját magyarázatára, Aki e szavakat Önmagára vonatkoztatta s Önmagát mondta Urától, Jehovától, fel­magasztalt Adon-nak, Dávid Urának. —Máté 22:44, 45.

Péter apostol a pünkösdi szent szellem hatása alatt beszélve, ezeket a szavakat ugyanily módon alkalmazta, miként Pál apostol is. —Csel. 2:34; Zsid. 1:13; 10:12, 13. [50]

(13) Minthogy Jézus Urunk a Nagy Tanítónak van elismerve, azt állítják, hogy Ő beteljesítette a jövendölést: „Minden gyermekeid Jehovától fognak taníttatni.“ (Ésaiás 54:13) Feleletül és ellentmondásul Jézus Urunk saját szavaira hivatkozunk. A prófétának ezeket a szavait beszédében Ő is idézte és világosan megmu­tatta, hogy Ő nem volt és nem is követelte magának, hogy e prófécia Jehová-ja legyen. Szavai így hangoztak: „Meg van írva e prófétáknál: És mindannyian Istentől fognak taníttatni. Aki azért az Atyától hallott és tanult, az Én hozzám jön.” —János 6:45..

Az Atya maga, a nagy Jehova, nem csak a nagy törvényhozó, hanem Nagy Tanítója is saját törvényének. Minden értelmes gyermeke be fogja látni, hogy az ember megváltására vonatkozó nagy terve az igazsággal, szeretettel és bölcsességgel teljes összhangban van és ezek mindenike külön-külön önmagában is tö­kéletes.

Urunk Jézus az embernek Nagy Tanítója a Mennyei Atya, a legnagyobb Tanítómester rendelése folytán. Éppen az, amit drága Urunk tanított. Nem jelentette-e ki nyilvánosan, hogy az Ő tanításai olyan dolgok, amiket Ő már hallott az Atyától ezt mondván: „Én azt szólom, amit az én Atyámnál láttam.” „Az Én tanom nem az Enyém, hanem Azé, Aki Engem küldött. Aki az Ő akaratát akarja cselekedni, megérti e tudományról, hogy vajjon Istentől vane, vagy Magamtól szólok . . . Aki pedig keresi annak dicsőségét, Aki Őt küldte, ez az igaz.“ „Az Íge, amelyet hallotok, nem az Enyém, hanem az Atyáé, Aki Engem küldött.“ „Nekik adtam a Te beszé­dedet.” „És a Te beszédedet megtartották.“ „Szenteld meg őket a Te Igazságoddal; a Te beszéded  Igazság.“­—János 7:16-18; 8:38; 14:24; 17:6, 14, 17.

Hasonlóképpen Urunk különös tanítókat rendelt: az apostolokat; azonkívül másokat is az Egyházban, hogy tanítók és az Úr nyájának alpásztorai legyenek, hogy oktassák őket. „Legeltessétek az Én juhaimat“ . . . Viseljetek gondot . . . az egész nyájra, melyben a szent szellem titeket vigyázókká tett, az Isten Egyházának legeltetésére, melyet tulajdon (szeretett Fiának) véré- [51] vel szerzett.“ (Csel. 20:28) De ezek a tanítók nem taníthatták saját tanaikat, melyek csakis  „e világ bölcsessége“ lehettek. Isten népének mindnyájának Jehová-tól kellett taníttatnia és senki sem lehet jó tanító, ha csak nem Jehova Ígéit, Tervét és jellemét tárja elő, mint az Igazság és kiválóság alapelemeit. Így cselekedve, szükségképpen „Krisztus tanaira“ és az „apostol tanaira“ terelik a figyelmet, amelyek az Atya nagy és örök törvényének kifejezői.

Eltérően azoktól, akik manapság magukat tanítóknak állítják, sem Urunk Jézus, sem az Ő apostolai soha meg nem kísérelték maguknak eredetiséget követelni. Jegyezzük meg Urunk Jézus alázatos szavait, melyeknél semmi szebb nem akad a világon: „Én magamtól semmit sem cselekszem, hanem mint tanított Engem az Atya, azokat szólom.” (János 8:28) El tudjuk-e képzelni, hogy valaki, aki ennyire alázatos és hűséges volt az Atya iránt, egyben oly nagy tisztességgel és hata­lommal is legyen felruházva s annyira felmagasztalva az Atya jobbja felől? Hogy az Úrtól nyert leckéket pedig Ő mily jól megtanulta, igazolják e szavak: „Jóllehet Fiú volna, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet.” —Zsid. 5:8; Fil. 2:8.

Azonfelül az Úr a próféták által megmutatta, hogy Jézus, a Tanítómestertől, Jehovától kijelölt Nagy Tanító, maga is Jehovától taníttatik és abból a célból, hogy az emberiségnek „irgalmas ás hűséges Főpapja“ legyen és hogy méltónak találtassék arra, hogy „a megváltás kapitányá“-vá váljék, szükséges volt, hogy tökéletes legyen tapasztalatokban azok által, amiket szenvedett. (Zsid. 2:9, 10) Jegyezzük meg, hogy az alábbi jövendölések jóval előbb mily világosan jelezték, hogy Urunk Jehovától fog taníttatni, Akinek törvényei iránt teljes engedelmességet és alárendeltséget fog tanusítani.

,,Jehova Uram (Adonai Jehova) adta nekem bölcs, (tanító) ember nyelvét, hogy alkalmas időben tudjam az Ígét szólni a megfáradottnak, felserkent minden reggel és felserkenti az én fülemet, hogy hallgassam Őt, mint bölcset (tanítottat). Jehova Uram (Adonai Jehova) [52] megnyitotta fülemet és én nem voltam Neki engedetlen és nem fordultam vissza (az Ő tanításaitól). . . Nem rejtettem el orcámat a megszégyenítés és a köpdösés elől.” —És. 50:4-10; Máté 26:67; 27:26, 30; És. 53:11.

Halljuk továbbá ugyanebben a kérdésben az Úr bizonyságának szavait Urunk Jézus előkészítését illetően az emberiség Királyi Főpapságának nagy tisztségére:

„Az Úr Lelke megnyugszik rajta—bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, a tudásnak és félelemnek (Jehova tiszteletének) lelke; és teszi őt gyors értelmüvé Jehova félelmében (tiszteletében) úgy, hogy nem az Ő szemeinek látása szerint ítél“—mert megillettetett gyengeségeink iránti részvéttel és ezért a legalkalmasabb, hogy segítsen mindenkit, aki Istenhez jön Általa—most az Ő Egyházát és a Királyságában a világot. —És. 11:1-10; Zsid. 2:18.

Ugyancsak prófétai úton a Messiás van feltüntetve, mint aki így szól: „Te tanítasz meg engem az életnek ösvényére” (Te adsz tudást nekem arról). „Áldom az Urat, Aki nekem tanácsot adott.” Ezek a kifejezések hasonló szövegekben is előfordulnak, mint Megváltónkra „az ember Krisztus Jézusra“ vonatkozóan. (Zsolt. 16:7-11) Így például prófécia erősíti meg az evangélista kijelentését is: „És a gyermek (Jézus) növekedik és erősödik vala lélekben (értelemben), eltelve bölcsességgel; és az Istennek kegyelme (áldása) volt rajta . . . Jézus pedig gyarapodik vala bölcsességben, testének állapotában és Isten és emberek előtt való kedvességben.” —Lukács 2:40, 52.

Íly módon vizsgálva a kérdésre vonatkozó leg­szigorúbb bibliai szöveget, hisszük, hogy a Szentírás nem hatalmaz fel arra, hogy Jehova nagy Nevét más lénynek, mint egyedül a Mennyei Atyának Neve gyanánt használjuk. Hisszük, hogy ezek a szövegek e Névnek megtiltják másra való alkalmazását.

Mindenki beláthatja a Mindenható elhatározásának azon sajátosságát, hogy Ő ismertessék el mint a tekintély, bölcsesség, igazság, szeretet és hatalom központja. Mert csak ez az igazság és minden egyébb igazságtalan- [53] ság lenne és ugyanekkora fokban gonosz és bántó. És láttuk az Úr saját szavaiból és az apostolok szavaiból, kiket Ő Maga oktatott s Pünkösd után a Szent Szellemmel sugalmazott, hogy egyik sem állította soha sem azt, hogy a Mennyei Atya és a Mennyei Fiú egyek személyben, sem azt, hogy egyformák dicsőségben és hatalomban, amint ezt minden isteni hitelesség nélkül az emberek hitvallásai és katekizmusai erősítenek.

Nemkülönben a Mennyei Atya. Nem mutatkozott soha féltékenynek az Ő Főszolgájának, „a szövetség hírnökének nagyságára, Akiben Neki kedve telik“. Ellenkezőleg, igen felmagasztalta Őt, hogy mindjárt utána kö­vetkezzék méltóságban és erőben. Figyeljünk az Úr Jézusnak Szavaira: „Nem cselekedhetik a Fiú Magától, hanem amit az Atyától lát; mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút és mindent megmutat Neki, melyeket Ő cselekszik; ezeknél nagyobb dolgokat is fog mutatni Neki, úgy, hogy csodálkozni fogtok rajta. Mert miképpen az Atya támaszt halottakat és megelevenít, azonképpen a Fiú is, akiket akar, megelevenít. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem minden ítéletet a Fiúra ruházott. Hogy mindenki tisztele a Fiút, miképpen tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, Aki Őt küldte.“ —János 5:19-23.

Az engesztelés bölcseletének megértésére csak akkor leszünk kellőképpen előkészítve, ha már elménkbe véstük a szentírási kijelentéseket az Engesztelés Terve nagy Szerzőjét, Jehovát illetően, s felfogtuk a különb­séget Közte s az Englesztelés munkájában megtisztelt Szolgája, „az Atya egyetlen Fogantattja“, az „Ő szeretett Fia“ közt. Az Atyát, a Fiút illető zavaros felfogásból ered nagyrészt az, hogy sok keresztyén teljesen eltéved az Engesztelés kérdésében s ilyképp abba a veszélybe jut, hogy az isteni kijelentésnek ez alapvető és igen jelentős tanában való hite is meginog.

Megváltásunk ügyével kapcsolatosan az Atya és Fiú közötti viszonyt Pál apostol mutatja be a legvilágo- [54] sabban és legmeggyőzőbben, mondván: „Nincs más Isten, hanem csak egy . . . Nekünk egy Istenünk van, az Atya, Akitől minden dolog van és mi is Ő benne; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, Aki által minden van és mi is Ő általa.” (1 Kor. 8:4, 6) Azaz csak az egy örökkévaló és Mindenható Isten, minden dolog Szerzője és Forrása Az, Akinek mi tulajdonai vagyunk, s nincs más, csak az egyetlen Úr, Jézus Krisztus, Aki által a Mennyei Atya bennünk az Ő Tervének különböző mozzanatait megvalósítja és Aki által és Aki­nek közvetítésével egyedül nyerhetjük el bűneink bocsánatát az Ő vérében való hit alapján és egyedül nyerhetünk közeledést az Atyához és az Ő kegyelméhez, amelyben állunk és örvendezünk...” —Róm. 5:1.

A SZENTATYÁK  EGY  HAGYOMÁNYA, AMELYET  SZÖVEG
—HAMISÍTÁS,  KÖZBESZÚRÁS  TÁMOGAT

A következő fejezetekre fogjuk bízni Urunk Jézus Krisztus nagyságának és méltóságának megszívlelését, Aki által az Engesztelés egész műve lett és be lesz fejezve; továbbá annak a nagy tisztességnek a megvizsgálását, amely ráruháztatott nemcsak mióta megváltotta a világot, hanem az Ő tulajdona volt már akkor is, még mielőtt a világ Megváltójává lett. Most igyekszünk világosan megkülönböztetni valamit, ami szorosan a Terv nagy Szerzőjére vonatkozik. Mivel ugyanis a keresztyénség általános gondolatvilága a legnagyobb zavarban van „A Szentháromság taná“-nak nevezett tan miatt, úgy, hogy annak leghivatottabb védői sem képesek azt megérteni,  felfogni vagy kifejteni,— helyénvalónak látszik itt megvizsgálnunk azokat a szentírási szövegeket, amelyekről az a vélemémy, hogy szint és támogatást adnak ennek a zavaros emberi tannak, amely azonban Isten Ígéjében semmi hiteles támogatásra nem talál. Már előzőleg is rátereltük a figyelmet különböző szentírás helyekre, amelyek kifejezetten állítják, hogy csak egy Mindenható Isten van —nem kettő, sem három, sem több. Most figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a ,,háromság” szó sehol a [55] Szentírásban elő nem fordul; sem nem fordul elő olyan szó, mely ezzel egyjelentésű lenne; sőt még olyan állítást sem találunk a Bibliában, amely észellenes bár, ilyes értelemre lenne magyarázható. A „háromság“ tanához ragaszkodók valóban hálóba burkolják önmagukat és hallgatóikat is, amikor megkisérlik a maguk felfogását magyarázni. Egy lélegzettel kijelentik hogy csak egy Isten van (mert a Szentírás e kijelentését nem cáfolhatják meg), de egyben állítják (kötve ,,a szentatyák" tanításait), hogy három Isten van.

De hogy lehet három Isten és mégis csak egy Isten? Ha három Isten van, „egyenlőek hatalomban és di­csőségbon“, ahogy a katekizmus tanítja, akkor igaztalan dolog azt állítani, hogy csak egy Isten van. Ha csak „egy Isten van, az Atya, Akitől minden van­“, amint Szt. Pál állítja; és ha, mint Jézus kijelentette, az Atya nagyobb, mint megtisztelt Fia; és ha az Atya feltámasztotta szeretett Fiát halottaiból és fel­magasztalta, megtisztelte és Királyságra jelölte Őt; és ha végül a Fiú ismét át fogja adni a Királyságot az Atyának, hogy az Atya legyen minden mindenekben, —mindezeket az eseteket tekintve nem lehet igaz, hogy több egyenlő hatalmú erejű Isten van. Nemkülönben következményszerűen  be fogjuk mutatni a következő fejezetben, hogy Urunk Jézus Krisztus Isten. Mindazonáltal noha úgy kell tisztelnünk Őt, mint az Atyát s Őt tisztelvén, az Atyát tiszteljük, aki Őt felmagasztalta, mégis a szentírási szövegek egyhangúan hangsúlyozzák, hogy csak egy mindenható Isten van, mindenek­nek Atyja. Meg van írva: „Az asszonynak feje a férfi, az embernek feje Krisztus és Krisztusnak feje Isten.“—1 Kor. 11:3.

Van egy állítás a Bibliában, de csak egyetlen egy, amely igen halvány fokban úgy tetszik, hogy magában foglalja a három isten tanát. De ezt a fejezetet illetően az összes tudósok megállapodtak abban, hogy gyanús közbeszúrás. Ennélfogva ki van hagyva az Újtestamentum Revised Version-nak nevezett fordításából, jóllehet fordítói tudomásunk szerint mindannyian trinitáriusok (háromságvallók) voltak. Noha szerették volna  [56] megtartani ezt a fejezetet, mint egy ellenszentírási támasztékot (amely azonkívül tökéletlen hangzású is volt) még se tehették meg ezt lelkiismeret szerint.

De ezzel szemben az úgynevezett Common Version fordítói sem hibáztathatók azért, hogy elfogadták ezt a közbeszúrást, mert a fordítás idejében lehetetlen volt gyanus karakterét felismerni. A fordítás megtörténte óta száz meg száz görög kéziratot fedeztek fel, de a hetedik századnál korábbi keltezésűek közül egyik sem tartalmazza a háromság tanának kedvező ezt a feje­zetet. Ennélfogva egyik tudós sem tagadja, kivéve a felekezeti hajlandóságúakat, hogy a gyanús szavak azért szúrattak közbe, hogy támogassák a haromság tanát, olyan időben, amikor a tan vitatása általános volt az egyházban s amikor a Szentháromság tételenek védelmezői elnémulva kellett hogy megálljanak ellenfeleik előtt, mert nem rendelkeztek szentírási bizonyítékokkal, amelyeket elméletük támogatására hozzanak fel. A gyanús szöveget kétségtelenül valamely tulbuzgó szerzetes szúrta közbe, aki maga is meg volt győződve a tan igazságáról és hitte, hogy csak megbotlott a szent szellem, mikor a kérdést nem tette szóvá a Szentírásban. Szándéka minden kétséget kizáróan az volt, hogy e jámbor fogás alkalmazásával Istent és az igazságot kisegítse a zavarból. De minden olyan vélekedés, amelyről Isten nem adott nekünk kinyilatkoztatást, „elégségest arra, hogy Isten emberét teljesen ellássa“ és ahol a kinyilatkoztatás még kiegészítésre szorúl—az Ellenféltől, a Sátántól való, amennyiben ennek a sugalmazásnak éppen az volt a célja, hogy gonoszság, koholmány müveltessék, amely kijavítsa, jóvátegye a Mindenható tévedését. A szerzetesírónak, vagy pap­nak, aki ezt a közbeszúrást valószínüleg a VII. sz. elején elkövette, felelnie kell azért, hogy hozzáadott Isten Ígéjéhez és így károsan befolyásolta Isten népét, amely e kérdésben az Igazságot nem találhatta meg.

A hamis közbeszúrás 1 János 5:7-ben található és következő szavakból áll: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Íge és a Szent Szellem és ez a három egy.“ Ha ezeket a szavakat [57] a szövegből elhagyjuk, a szöveg egyszerű és könnyen érthető marad és teljes összhangban van a többi résszel. Ellenben, ha meghagyjuk ezeket a szavakat, ahogy századokon át megvoltak, zavar támad, amennyiben képtelen állítást tartalmaznak. Például e szavaknak a szövegben való meghagyásával az értelem az volna, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem megegyeztek abban, hogy bizonyságot tesznek a Mennyben arról, hogy Jézus a Krisztus. Mekkora képtelenség! Ki nem tudná a Mennyekben azt a tényt, hogy Jézus a Krisztus? Ennek alapján kinek részére lenne szükséges, hogy az Atya, a Fiú, a Szent Szellem ezt a vallomást vagy bizonyságot tegyék? Senki részére. De a gonosznak nagyon alkalmas hely volt ez, hogy az Igazságot elferdítse s talált is egy támogatására hajlandó szolgát.

De nemcsak az úgynevezett Revised Version mellőzi ezt a verset, hanem az American Bible Union fordítása és az Inaproved Version is. Az utóbbi ezt mondja:

„A mennyei bizonyságokra vonatkozó e szöveg egyetlen görög kéziratban sincs meg, mely az V. századnál korábban íródott. Nem idézi egyetlen görög egyházi író sem; sem egyetlen régebbi latin egyházatya, még akkor sem, mikor a tárgy, amelyről írtak, természetszerűen arra indította volna őket, hogy tekintélyére hivatkozzanak. Ennélfogva ez a szöveg gyanús. “

Lang Critical Commentary-je erre a gyanús fejezetre célozva, így szól:

„A mondott szavak hiányzanak minden görög kodexben, még a Codex Sinditicus-ban (a legrégibb ismeretes görög kéziratban) és az összes régi fordításokban is, beleértve a latinokat is a VIII. századig. Az ezután írt kéziratokban megtalálható három változatban. Ellenére azonban a Szentháromságról való vitáknak, nem hivatkozik rá egyetlen görög, s egyetlen régi latin egyházatya sem.“

Hudson görög és latin Concordantia-ja ezt mondja:

„Ezek a szavak nem fordulnak elő egyetlen 15. vagy 16. századbeli kéziratban s egyetlen régi fordításban sem.“

A fejezetet közbeszurásnak minősítik a következő elismert képességű bibliatudósok: Sir Isaac Newton, [58] Benson, Clark., Horne, Griesback, Tischendorf, Tregelles, Lachman és Alford. Utóbbi azt mondja:

„Ha csak nem indulunk tiszta szeszély után a szent szöveg kritikájában, az oknak még az árnyéka sem forog fenn, hogy ezt eredetinek higyjük.“

Dr. Constantine Tischendorf így nyilatkozik:

„Kegyetlenségnek tartom, hogy ezt a hamis közbeszúrást továbbra is, mint János levelének részét közöljék.“

T. B. Wolsey tanár ezt kérdi:

„Nem kívánja-e az igazság és tisztesség, hogy egy ilyen fejezet kitöröltessék angol Bibliáinkbólegy olyan fejezet, melyet Luther sohas em írt le fordításában amely csak közel ötven év múlva halála után csúszott be a német Bibliába?“

Dr. Adam Clarke ezt a fejezetet így magyarázza:

„Igen valószinű, hogy ez a fejezet nem eredeti. Hiányzik a János levelének minden kéziratában, mely a könyvnyomtatás fel­találása előtt íródott, kivévén a Codex Monfortii-t, a Trinity ollege-ban, Dublinben. Azoknak a kéziratoknak a száma, amelyek nem tartalmazzák ezt a verset, körülbelül százhúszra rug. Nincs meg a két szir, az összes arab, ethiopiai, kopt, örmény, szláv stb. fordításokban, kivéve a Vulgátát. De ennek is sok pontos fordításából hiányzik. Éppúgy hiányzik a régi összes görög és a legtöbb latin egyházatyáikéból is.“

John Wesley, a methodizmus megalapítója igyekezett megvédeni a háromság tanát, de egyik beszédében a kérdéses szövegről idézi Servetus szavait: ,,Lelkiismereti aggodalmaim vannak az ellen, hogy használjam ezeket a szavakat: „háromság“ „személyek“, minthogy nem találom ezeket a kifejezéseket a Bibliában.“ Ehhez az idézethez aztán hozzáfűzi Wesley: „Szeretnék csak a közvetlen, bele nem magyarázott szavakra támaszkodni, amint a szövegben állanak.“ A szentháromság tanának bebizonyításán fáradozott, mert azt hitte, hogy a hamis fejezet valódi, pozitiv értesülés a Biblia újabb felfedezésű régi kézirataiból. Például a Jakab király féle vagy Common Versim Bible fordítás készültekor (Krisztus után 1611-ben) csak nyolc görög kéziratot használhattak a fordítók s ezek közül egy sem volt régibb keletü a VIII. századnál. Most azonban körülbelül hétszáz kézirat forog közkézben, amelyek sorában fő [59] képpen a Codex Sinaiticus ez a vatikáni 120-as számú  kézirat, ami a Kr. u. 350 évre nyúlik vissza.

A SZENTÍRÁS TANÍTÁSA AZ ATYÁRÓL, A FIÚRÓL ÉS
KETTEJÜK EGYVOLTÁRÓL
_________

Éles különbséget kell tennünk a szentháromságban való hit megvallása és a mennyei Atyának, Jehovának, a mennyei Fiúnak, az Úr Jézus Krisztusnak és a szent szellemnek egyvoltában való hit megvallása között. A szentháromság tana azt tanítja, hogy az Atya, a Fiú és a szent szellem „egyek személyben és egyenlők dicsőségben és hatalomban“, amint az egyházi krédok állítják. A Biblia míg egyfelől kimutatja a föltétlen egységet az Atya, a Fiú és a szent szellem között a megváltás nagy tervének különböző fokozataiban, ugyanakkor másfelől a leghatározottabban, ellene mond annak a gondolatnak, hogy az Atya és a Fiú csak egy személy, tagadja egyenlő voltukat felségben és hatalomban, kivévén annyit, amennyit fent bemutattunk, hogy tudniillik az Atya megdicsőítette a Fiút, felmagasztalta Őt, minden más név felett álló nevet adott neki, kivévén az Ő saját nevét, sáfárjává, helyettesévé tette minden hatalom gyakorlásában „mennyben és földön.“ A legkülönbözöbb szentírási szövegek megegyeznek abban, hogy az Atya küldte a Fiút e világra; és hogy a Fiú, a Neki kilátásba helyezett örömért elszenvedte a keresztet és nem törődött a megszégyenítéssel; hogy Ő a Mennyei Atya—első és egyszülött Fia volt; és hogy beteljesítvén a munkát, amelyet az Atya rábízott, átfogja adni a föld Királyságát, a Milleniumi Korszak bezáródásakor az Atyának. További szentírási idézetekben, melyekre, már figyelmeztettünk, a Fiú örömmel és teljesen elismeri, hogy Ő „az Atyától jött“; hogy nem azért jött, „hogy saját akaratát tegye, hanem az Atya akaratát“; hogy a hatalom, amellyel élt, nem az Ő saját hatalma volt, hanem az Atya hatalma. További nyilatkozata, hogy: „Az Atya nagyobb Én Nálamnál“; ismét a próféta kijelentése, hogy Ő a Szövetség hírnöke, vagyis szolgája, nem pediglen a Szövetség Szerzője.

[60] Megegyezik ezekkel az Újszövetség iratoknak ismételt kijelentése azzal, hogy Ő az új frigy közbenjárója—az egyetlen közbenjáró Isten és az emberek közt, az ember Krisztus Jézus, Aki váltságúl adta Magát mindenekért. Mindezek a különböző szentírási helyek egyezően és összhangzóan tanítják a mennyei Atya és mennyei Fiú között lévő személyi, dicsőségbeli és hatalmi különbséget, de ugyanakkor a legföltétlenebb és legmélyebb tervbeli, szándékbeli és célzatbeli egységet közöttük. Mert a Fiú méltó volt arra, hogy végrehajtója legyen Jehova nagy tervének, mert akaratát mindenben alárendelte Atyja akaratának. —János 6:38, 39.

Ezenfelül maguk e szavak is: „Atya“ és „Fiú“ különbséget tételeznek fel és ellentmondanak a háromság és személyi egység gondolatának, mert e szó: „Atya“, életadót jelent, míg a „Fiú“ szó értelme: „olyas valaki, ki életét mástól kapta.“ A mennyei Atya senkitől sem nyerte életét; Ő a forrása, eredete az életnek, nemcsak az Úr Jézus, az Ő egyszülött Fia életének, hanem általa minden teremtmény életének. Mindez teljes összhangban van a szentírási verssel, mely e fejezet élén áll és amelyben az apostol kereken tagadja, hogy az Atya és Fiú egyek lennének személyben és hatalomban, mondván: „Nekünk csak egy Istenünk van, az Atya, Akitől minden dolog van . . . és egy Urunk, Jézus Kirisztus, Aki által minden dolog van.“

A figyelmes olvasó azonnal felismeri az itt hangoz­tatott nézet szentírási összhangját és egyszerűségét, míg másfelől mindenki belátja, hogy a szentháromság tanát lehetetlen értelmesen felfogni vagy megmagyarázni. Legkomolyabb védelmezői is elismerik ezt és ahelyett, hogy a magyarázat lehetetlen feladatára vállalkoznának, elkerülik a vitatkozást, azt állítva, hogy ez egy megfejthetetlen nagy titok.“ De—csodálatosan hangzik—ez a tan az egy Istenben lévő három Istenről, amely nemcsak minden szentírási támaszt nélkülöz, hanem közvetlen és közvetve ellene mond a Szentírásnak Mózes I. könyvétől a Jelenések könyvéig és amely an­nyira ellenkezik a józanésszel, hogy egyenesen érthetetlen, —mégis, szigorúan körülsáncolt dogmájuk a ke- [61] resztyéneknek, még a protestánsoknak is, akik pedig megvallják hitüket a Bibliában és tiltakoznak minden olyan tanítás ellen, amely nem foglaltatik benne. Miért van ez? Azért—feleljük,—mert ez egyike azoknak a sötét misztériumoknak, amelyekkel, a pápaság eszközül használásával, a Sátán árnyat vetett Isten Ígéjére, jellemére és tervére. Amint meg van írva: „A hitetlenek elméjét megvakította e világnak istene, hogy a Krisztus dicsőséges Evangéliumának világossága, amely Isten­nek ábrázatja, ne fényeskedjék nekik.“ (2 Kor. 4:4) A szegény világra sötét fátyolt borított, hogy az Igazság világos ismeretétől távol tartsa a hívőket

De mi érdeke lenne a Sátánnak, hogy még hozzáadjon a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségéhez? Nem inkább az lenne a feladata, hogy apassza a Krisztus dicsőségét? Erre mi azt feleljük, hogy a Sátánnak mindig is az volt a politikája, hogy elferdítse az Igazságot, hamisan értelmezze a Bibliát és tanításait ellenesnek és ellentmondónak tüntesse fel abból a célból, hogy elzárja az emberiséget annak a nagy szépségnek, észszerűségnek és hármóniának a meglátásától, amelyek Isten Tervében és Ígéjében rejlenek. Minél több képtelenséget tud a Sátán belekeverni az embereknek a Te­remtőt illető nézeteibe, annál inkább sikerül neki elrekeszteni Isten szolgálatától azokat, akik belátó és logikus értelműek. És éppen így: minél inkább sikerül neki ésszerütlennek feltüntetni az emberek hitvallá­sait, annál inkább lerombolja a valódi hitet azok kö­zött, akik védelmezik ezeket a krédókat s annál inkább kedvez az igazi hit helyett a hiszékenységnek.

Ily módon a nagy Ellenfél századokon át a legsikeresebben működött azon, hogy megtisztítsa az Egyházat az értelemre hajlóktól és hogy összegyűjtse benne az inkább hiszékeny, babonás és esztelen osztályt. A legértékesebb igazságok egynémelyikét a legszínlegesebb és elriasztóbb tévelygések formájába takarta és rejtette és ennek megfelelően az Úr népének előrehaladása lassú volt. De hála Istennek, most olyan időben élünk, amelyben a tudatlanság fátyola szétfoszlik és amelyben az Úr népe megtanulja elfor- [62] dítani tekintetét azoktól a hitvallásoktól, melyek a sötét korszakok folyamán csak leigázására formáltattak s egyenesen magára Isten Ígéjére irányítja pillantását. Sajnos azonban, mindez igen későre jön el némelyeknek, főképp a világi bölcseknek. Ezek már annyira azonosították a hitvallásokat a Bibliával, hogy elvetvén az előbbieket, elvetik az utóbbit is; és ahelyett, hogy igazi világosságot keresnének Isten Ígéjében, inkább hajlandók azt tudomásul nem venni vagy elvetni és saját értelmükre—emberi böl cselmekre támaszkodni.

Innen van az, hogy a „tudományos kriticizmus“, „evolúció“, ,,keresztyén tudomány“, „theosophia“ és egyébb bibliatagadó elméletek manapság rohamosan fejlődnek, míg a régi hitvallások darabokra törnek vagy egészen elhagyatnak. Csak az aránylag kevesen lévők tanulták meg, hogy a tévedés nem a Bibliában van, hanem a hitvallásokban. Ezek keresik a „régi ösvények“-et és „az egykor a szenteknek adott hitet“ —Jeremiás 6:16; Bírák 3

De hogy térjedhetett el a háromság tana annyira a keresztyének között, ha az nem lett volna a kezdetleges Egyház tanítása? Nincs ott ez a tan a legrégibb, egészen a harmadik évszázadig visszanyuló egyházi tanítások között ? De igen—feleljük: a háromság tanának fonása, szerény gyökere ott van a második, harmadik században. Mindenki előtt, aki elfogulatlan elmével vizsgálja a Szentírást, világos, hogy a háromság tana az első században, semmi mértékben és fokban sem talált elfogadásra; és az Új Testamentum apostoli irataiból élénken kitetszik. A háromságtant természetes módon a vitatkozó hajlam hozta létre.

Az apostolok az első évszázadbeli írásaikban a leg­kifejezettebben állítják Krisztusról, hogy nem volt az Atya, sem Jehova, hanem Jehova Fia, a Messiás, Aki a világ megáldására küldetett s arra a feladatra, hogy megalapítsa Isten országát s teremtsen a bűn és ren­detlenség jelen állapotából. Az az állítás, hogy Jézus Isten Fia, ellentmondásokkal találkozott. Némelyek azt állították, hogy Jézus szélhámos volt; mások, hogy nem volt csak jó ember; mások ismét, hogy csodálatosan [63] született ugyan, de megelőző létezése nem volt. Voltak, akik azt tartották igazságnak, hogy volt megelőző létezése, mint Isten Fiának, de szellemi értelemben és Isten Fiává lett emberi értelemben, hogy megváltsa az emberinemet; és most felmagasztaltatott annyira, hogy mindenkinek szóló ajánlás az, hogy: „tisztelje a Fiút éppen úgy, mint tiszteli az Atyát.“ Tudjuk azonban, hogy a vitatkozás kedves túlzó állításokra tapad. Innen van az, hogy sokan azok közül, akik megkísérelték az Úrra vonatkozó hamis nézetek megcáfolását, az ellenkező végletbe sodródtak, azt állítván, hogy Ő az Atya.

A „Religions Dictionary“, amelynek Dr. Lyman Abbot, megvallott trinitárius (háromsághívő) volt egyik szerkesztője, a 944-ik oldalon azt mondja:

„Csak a IV. század elején kezdték a trinitárius hitnézetet kidolgozni és mint tant, megfogalmazni, nemkülönben kísérletet tenni arra is, hogy azt az Egyház egyisten-hitével összeegyeztes­sék . . . E probléma megoldásának kisérletéből született meg a szentháromság tana . . . A háromság különösen kiemelkedő jellemvonása a hindu vallásnak és észrevehető a perzsa, egyiptomi, római, japán, indiai és a legrégibb görög hitregékben is.“

Az egynél több istenség eszméje igen általános volt az ősi időkben, egyetlen nemzetnek, Izraelnek kivételével. Mint mindenki tudja, a görög mythologia (hitregetan) telve volt istenségekkel, akik közül igen sokan egyforma hatalmat bírtak. Ezekhez mérten az egyistenég zsidó eszméje nevetségesnek látszott s istenekben való szükölködést jelentett. Ezért úgy hitték, hogy a trinitárius hitnézet készséges elfogadásra találna a megtért pogányok között. Kompromisszum volt ez a világ általános nézete, az úgynevezett polytheizmus (az egynél több istenben való hit) és az Izrael által vallott monotheizmus (egy istenben való hit) között. Az eszme, mely három Istent vallott és egyidejűleg állította, hogy ez a három Isten csak egy Isten, kétségtelenül akkor mesterfogásnak tekintetett a theologiában, mert a zsidók közül áttért számos hívőnek a meggyőződését szorosabb összhangba hozta a pogányok általános érzületével, akiket illetően kivánatos volt, hogy megnyerjék s az Egyház kebelébe vonják őket. Éppen így a Mariolatria—Szűz Mária tisztelete—is azért vezettetett [64] be, hogy hizelegjen, kedvébe járjon és ráépítése legyen annak a rég uralkodó pogány babonának, mely a sok millió tisztelőt számláló Isis, Diána s egyéb nőisten­ségek köré furódott. Ne feledjük el, hogy ezeknek a tanoknak a bevezetése idején az Egyház vezetői le­monodtak arról a reményről, hogy az Úr másodszor is eljöjjön megalapítani országát és új reménységre tettek szert, nevezetesen, hogy megtérítik a világot és így alapítják meg a földi egyházat, mint hierarchiát, azaz Isten Országát, amelyben egy képviselő, a pápa fog uralkodni Krisztus helyett, mint az Ő helytartója.*

* Lásd Bibliai Tanulmányok II. köt. 9. fej.; III. köt. 4. fej.

A háromság tanának általános elfogadása és a szívóssága, mellyel ezt a tant vallják, azon a babonás félelmen alapszik, amelyet a római papság s később a protestáns papság is sugalmazott, azzal a beleértett fe­nyegetéssel, hogy aki tagadja a háromságot, az egyenesen az örök kárhozatba veszi az útját. Egyidejüleg elismerték azt is, hogy ez a tan felfoghatatlan és azért van az, hogy senki sem hisz benne igazán, mert a szó valódi értelme szerint senki sem hihet el felfoghatatlan dolgot. Valóban nem csak a katholicizmusnak, hanem a protestantizmusnak is számtalan tana és gyakorlata ellene mond a háromság tanának. Például az összes protestáns „Jézus nevében“ „Jézusért“ könyörögnek az Atyához, ami által elismerik hogy Ő két különböző személy és nem egyek személyben. A római katholikusok hasonlóképpen elismerik a személyi kü­lönbséget, mert ők is imádkoznak az alantabb álló szentekhez, hogy közbenjárók legyenek Máriánál, hogy ő viszont közbenjárjon Jézusnál s Jézus az Atyánál.

Oly szilárdan körül van bástyázva ez a hamis tan, melyet a protestánsok a sötétség korszakában a pápaságtól kaptak, s ma is makacs ragaszkodással őriznek, hogy ebben a megérthetetlen, ésszerütlen és szentírási támasz nélküli tanban való hitet egyenesen az orthodoxia bizonyságául állítják fel. Aki nem hisz benne, azt eretneknek jelenti ki nemcsak a római egyház, hanem a tekintély legnagyobb testülete a protestánsok [65] között—az Evangéliumi Szövetség is. Az igazság hatalmas és végezetül diadalt arat, mindazonáltal az Istentől egyidejüleg ránkbocsátott állapotok olyanok, hogy bizonyságául fognak szolgálni a jellemnek s az Istenhez és az Ő Ígéjéhez való hűségnek azok seregében; akik az Úr népének s Istentől tanítottaknak vallják magukat. Minden igazságkeresőhoz illik tehát, hogy becsülettel viselkedjék önmagával s Isten Ígéjé­vel szemben, mert csak az utóbbi képes bennünket bölcsekké tenni az üdvösségre. Ne feledjük el, hogy csak az Igazság szentel meg és nem a tévedés.

ATYAISTEN ÉS FIÚISTEN

Ez lesz a legalkalmasabb pont arra, hogy bekapcsoljunk és megvizsgáljunk nehány szentírási helyet, melyek úgy látszanak, mintha kedveznének a háromság tanának, noha, egyáltalában nem állítják azt.

(1) Egyik állítása az, hogy Jézus Urunkról, mint Istenről beszélnek, de^, minthogy nincsen csak egy Isten, azért az Atyaisten és Fiúisten egyazon személynek két neve. Hadd vizsgáljuk meg ezt a kérdést az isteni Íge világánál, semmit sem tekintvén bizonyosnak, hanem szigorúan megvizsgálva útunk minden egyes lépését. El kell azonban szenvednünk azt a hátrányt, hogy az Ótestamentomnak majdnem összes fordítói nem jártak el egységesen, illetve pontosan az istenség nevének fordításában.

AZ ISTENSÉG NEVE AZ ÓTESTAMENTOMBAN

(1) Jehova neve csak négy esetben van eredetien közölve, ott, ahol lehetetlen volt ezt elkerülni. (2 Móz. 6:3; Zsolt. 83:18; És. 12:2: 26:4); 298 esetben van Isten—nel fordítva és 5000-szer áll Jehova helyett ez a szó: Úr. 

* A látszat az, hogy a trinitáriusok, akik a Közönséges Bibliafordítás-t (Common Version Bible) készítették, féltek minden egyes esetben a Jehova nevet használni, mint tulajdonnevet, ne­hogy a nép elhigyje azt a tényt, amit a hittudomány tagadott, hogy tudniillik a Jehova név egyedül a nagy „Vagyok“-ot, az Atyát illeti. Hasonlóképpen Lecser-nek a zsidók részére készült angol fordítása is elpalástolja ezt a szót, valószínüen azért, mert félő volt, hogy némely zsidó megbotránkozik e névnek fentebb felsorolt gyér használatán.

*A zsidók inkább használják az Úr szót, Valószínüség szerint abban a reményben, hogy a zsidó hitsorsosok az Úr szót egye­dül Jehovára alkalmazhatónak fogják tekinteni; ennélfogva ellenszenvet éreznek mindazok iránt, akik Jézusról, mint „Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus“-ról beszélnek, mert szerintük ez istenkáromlás.

A trinitáriusok pedig valószinüen azért használják inkább az Úr szót Jehova helyett, hogy a keresztyének, akik Megváltónk, Jézus neveként szokták meg az Úr szó használatát, az Ótestamentumot olvasva gondolják azt, hogy Jézusra és nem az Atyára Jehovára vonatkozik ez a név.

[66] 

(2) Az Adonai név, amelyet  rendesen Úr-ral fordítanak, egyszer, mint Isten fordul elő.

(3) Az Adon nevet Úr-ral fordítják (angolul a következő változatokban: Sir, Master, Lord.

(4) Az Elohim szó (eloah, elah, el változataival) 2500-szor fordul elő. Ezek a legtöbbször Jehovára vo­natkoznak. De sok esetben nyilvánvaló sajátossággal másokra vonatkoznak. Ennélfogva az összefüggésnek kell eldöntenie, hogy ki a gondolt személy. Szentirási példákat fogunk közölni, melyek a kérdést tökéletes világitásba helyezik s kétség kívül bebizonyítják, hogy elohim hatalmas-t jelent. Különösképpen vonat­kozik Jehová-ra, mert Ő mindenható.  Alkalomadtán  vonatkozik angyalokra is, mert az angyalok szintén hatalmasok s az Ótestamentumban említett látogatásaikkor az embereknél, mint Jehovának a Mindenhatónak képviselői különsképpen hatalmasok voltak. Nagy, befolyásos emberek, szintén neveztetnek a Bibliában elohim-nak, hatalmasnak. Amiképpen a magyar nyelv­ben például a juh szó jelenthet egyetlen állatot, de többet is, mint gyűjtőfogalom, úgy használja a Szentírás „Elohim“ szót is egyes és többszámú értelemben. 

Ezek mind tények s a Common Version Bibliá-ból vett idézetek teljesem igazolják ezeket a tényeket s be fogják bizonyítani a Szentírásnak azt a sajátosságát és következetességét, amely szerint Urunk Jézus Krisztust mint Istent [Elohim] mint Urat [Adon] és mint Urunkat [Adonai] emlegeti és soha mint Jehová-t [67]

ELOHIM (HATALMAS) EZZEL AZ „ANGYALOK“ SZÓVAL FORDÍTVA

Zsolt. 8:5. „Te [Jehova] valamennyivel kisebbre teremtetted őt az angyaloknál [elohim], mindazonáltal dicsőséggel és tisztességgel koronáztad őt“.

Hogy itt helyes fordítását találjuk elohim-nak, bizonyítja az a tény, hogy a sugalmazott Apostol is így fordította le görögre: Angelos, amikor megemlékezvén arról, hogy Urunk mennyire megalázta magát, így írt: „Kevésbé tetted őt alábbvalóbbá az angyaloknál“. —Zsid. 2:7,9.

ELOHIM (HATALMAS) „ISTENEK“ SZÓVAL FORDÍTVA

A pogányok hamis isteneire vonatkozóan elohim 196-szor fordul elő és pedig igen helyesen azért, mert ezek az istenek hatalmasok voltak tisztelték és befolyásolták őket.

JEHOVA (A MINDENHATÓ) SZEMBEÁLLITVA MÁS ELOHIM-MAL
(HATALMASOKKAL)

Zsolt. 86:6-8. „Hallgasd meg, Jehova, könyörgésemet. Nincsen senki az összes istenek [elohim] között olyan, mint Te“.

Zsolt. 95:3. „Jehova nagy Isten [el-hatalmas] és nagy király minden isteneknek [elohim] felette.“

Zsolt. 50:1. „Az Isteneknek Istene [el-elohim—a hatalmasok hatalmasa] Jehova szól“.

Zsolt. 29:1 „Adjatok Jehovának oh ti hatalmasok [el-istenek], adjatok Jehovának dicsőséget és erősséget. Adjatok Jehovának az Ő Nevének dicsőségét; és imádjátok Jehovát a szentségnek szépségében“.

I. Móz. 17:1. „Megjelenék Ábrahámnak Jehova és monda Neki : Én vagyok az erős mindenható Isten [el].“

II. Móz. 15:11. „Kicsoda az Istenek [el-hatalmasok] között olyan mint Te, Jehova?“

I. Móz. 14:22. „Monda Ábrahám: Felemeltem keze­met Jehovához, a magasságos erős Istenhez [el], mennynek és földnek bírójához“.

[68]

Zsolt. 96:4. „Jehova nagy és igen dícséretes; tiszte­lendő minden istenek [elohim-hatalmasok] felett“.

ELOHIM EMBEREKRE VALÓ VONATKOZÁSBAN

A fent említett 196 esetben elohim-nak „istenek“ szóval való fordítása majdnem felerészben emberekre vonatkozik, királyokra, fejedelmekre, előkelőkre stb. De most felemlítünk nehány olyan példát is, amelyek­ben elohim az Úr népe helyett áll.

I. Móz. 23:6. Ábrahám elohim-nak neveztetik és e szó a Common Version Bibliá-ban hatalmas-sal van for­dítva. „Te hatalmas fejedelem [elohim] vagy közöttünk“.

II. Móz. 21:6. Izrael bírái [hatalmasai, kormányzói] elohim-nak neveztettek. „Vigye azt az ő ura a bírákhoz [elohim]“.

II. Móz. 7:1. Mózes Pharaó istenének [elohim] neveztetik. „Istenül [elohim] állítottalak téged Pharaó elé“.

II. Móz. 22:8-9. „Ha a tolvajt meg nem találják, a háznak gazdáját vigyék a bírák [elohim] elé . . . Mind a két fél vitessék a bírák [elohim] elé és akit a bírák [elohim] elítélnek, adjon két annyit felebarátjának“.

II. Móz. 22:28. „A fejedelmeket [elohim] pedig ne átkozzad“. Lásd az Apostoltól való szentesítését is e fordításnak. — Csel. 23:5.

A SZENTEK IS ELOHIM-NAK NEVEZTETNEK

Zsolt. 82:6. „Én mondottam: Istenek [elohim] vagytok és a Magasságosnak fiai ti mindnyájan, de minden kétség nélkül meghaltok mint [más] emberek elesvén, mint akárki a fejedelmek [főemberek] közül“. A szen­teknek mind meg kell halniok, de áldozatképpen, mint „fejük“, Jézus Krisztus és nem saját bűneikért, mint Ádám.

Ezt a fejezetet idézte Urunk Jézus és azokra akal­mazta akik elnyerték ajkaikra Isten Ígéjét és akiknek  [69] füleik vannak a „hallásra. Ugyanerre az osztályra* ez még most is vonatkozik.

* Ugy látszik, hogy ez az egész Zsoltár [82] Urunk Jézusra vonatkozik, mint a keresztyénségnek Istentől kijelölt Megszaba­dítójára és Bírájára most, paruziá-jának idején. Rá vonatkoztatjuk ezeket a szavakat: „Isten [elohim] áll a hatalmasok gyülekezetében [a pénzügyi, politikai és egyházi fejedelmek között]; és ítéletet tesz [ezek között] az istenek [elohim—hatalmasok] között.“   Úgy van feltüntetve először, mint aki megfeddi ezeket a fejedelmeket és igazságot követel, de „ők nem vetnek ügyet, sem  nem értenek; sötétben járnak [ami politikájuk eredményét illeti], a földnek minden alapjai [a szociális világ] megindulnak.“ Döntése ez: hasztalan minden kísérlet arra, hogy a jelen intézményeket összetoldozzák-foldozzák. Össze kell omlaniok, hogy az új menny és új föld—az új szociális világ—jöjjön helyettük. Aztán a 6. és 7. versek az Ő hűséges „kisded nyájá“-hoz vannak intézve. Ha majd összegyűjtetnek—amikor az egész „választott“ egyház halál által a függöny mögé vonul—akkor hívatik Krisztus: Kelj fel, óh Isten [elohim] ítéld meg a földet; mert Te örököltél minden nemzetet. “ Királyságának megalapítása érdeké­ben fogja szabadjára bocsátani ítéleteit, amelyek „a háboruság nagy idejében, amilyen még nem volt, mióta nemzetek voltak“ megalázzák a dölyföst és felmagasztalják az alázatost és „a hely­reállítás korszaká“-ban fognak végződni, melyet rég megígért minden szent próféta. (Csel. 3:19-23) „Szerelmesim, most Isten fiai vagyunk“, ennek alapján remélvén az isteni kegyelem által, „hogy az isteni természetnek részesei leszünk.“ —János 10:34-35; 1 János 3:2; 2 Péter 1:4.

ELOHIM FORDÍTÁSA: „NAGY“, „ERŐS“ STB.

Ez a szó olykor „erős“, „hatalom“, „nagy“ stb kifejezésekkel van fordítva élettelen dolgokkal kapcsolatban. Pl. „Nagy [elohim—hatalmas] félelmek.“ (1. Sám. 14:15) „Nagy [elohim—hatalmas] tusakodások.“ (I. Móz. 30:8.) „Nagy [el-hatalmas] hegyek“. (Zsolt. 36:6.) „Az erős [el] a hatalmasok között“ (Ezékiel 32:21.) „Az én kezem hatalmában [el] van“. —I. Móz. 31:29.

„ISTEN“ ÉS „ÚR“ AZ ÚJTESTAMENTOMBAN

 Az Új Testamentumban a kérdés leegyszerüsödik azáltal, hogy kevesebb kifejezés használtatik. De mondhatjuk, hogy a használt kifejezések során az „Isten“ és „Úré“ halál által a függöny mögé vonul—akkor hívatik Krisztus: Kelj fel, óh Isten [elohim] ítéld meg a földet; mert Te örököltél minden nemzetet. “ Királyságának megalapítása érdeké­ben fogja szabadjára bocsátani ítéleteit, amelyek „a háboruság nagy idejében, amilyen még nem volt, mióta nemzetek voltak“ megalázzák a dölyföst és felmagasztalják az alázatost és „a hely­reállítás korszaká“-ban fognak végződni, melyet rég megígért minden szent próféta. (Csel. 3:19-23) „Szerelmesim, most Isten fiai vagyunk“, ennek alapján remélvén az isteni kegyelem által, „hogy az isteni természetnek részesei leszünk.“—János 10:34-35; 1 János 3:2; 2 Péter 1:4 [70] szavakban egyáltalán semmi se tünteti fel a különbséget az Atya és Fia között. A kérdés teljesen az olvasó ítéletére van bízva és tisztán csak a mondatszerkezet az irányadó, kivéve, hogy ahol a Theos [Isten] szó kétszer fordul elő ugyanabban a mondatban, a görög határozott névelő használtatik, hogy úgy lássék, hogy az Isten ellentétként áll Isten mellett. Ennek példáját, megtaláljuk János 1:1-ben: „És az Íge vala az Istennél és Isten vala az Íge“. De a gondos, [előítélettől mentes] tanulmányozó könnyen meg fogja állapítani, hogy mit gondol az alpostol. Valóban az apostol nyelve any­nyira világos, hogy szinte csodálkozunk, hogy ezt nem vettük oly sokáig észre.

Az Új Testamentumban az Isten szó, akár mennyei Atyánkra, akár az Ő mennyei Fiára, Urunk Jézusra, akár pedig hamis istenekre vonatkozik, majd— nem változatlanul mindig a görög Theos szó fordítása. Egyet­len kivétel, hogy a „kyrios“ szó egyszer Isten-nel van fordítva, holott Úr-nak kellett volna fordítani, a Csel. 19:20-ban. Viszont Csel. 17:18-ban daimonion istenek­kel van fordítva a helyesebb démonok helyett.

Az Úr szó akár Jehovára, akár Krisztusra, akár emberekre vagy angyalokra vonatkozásban mindig a görög kyrios szónak a megfelelője, mely urat jelent. Angol fordítása igen gyakran Lord, Maister. Kivétel csak annyi, hogy öt helyen az Úr szó a görög despotes [Asarnok] fordítása, amely esetekben helyesebb lett volna uralkodóval vagy kényúrral visszaadni. Ezek a helyek a következők:

(1) Luk 2:29. „Mostan bocsátod el uram [despotes] a te szolgádat békességgel“.

(2) Csel. 4:24. „Uram [despotes] Te Isten vagy, Aki a mennyet és földet teremtetted . . . A fejedelmek összegyültek az Úr [kyrios] ellen és az ő Krisztusa ellen. Mert bizony összegyültek a te szent Fiad Jézus ellen, Akit megkentél“.

(3) 2 Péter 2:1. „Hamis tanok, akik az Urat is [despotes] -Aki megvette őket, megtagadván“.

(4) Judás 4. „Megtagadván az egyedüli Urat [despotes] és a mi Urunk Jézus Krisztust“. [71]

(5) Jel. 6:10. „Oh Úr [despotes] ki szent és igaz vagy, meddig nem teszel ítéletet a mi vérünkért?“

Rabboni [mester] az angolban egyszer Úr-ral van fordítva. (Márk 10:51.). Károli mestert mond.

Kyrieno [uraknak lenni] egy esetben urakkal van fordítva. —1 Tim. 6:15.

AZ ISTENSÉG

Az Új Testamentum angol fordítói nagyon szerencsétlenül választották meg és használták három ízben az ,,istenség" [godhead] szót, mikor három különböző szót akartak ezzel lefordítani, amelyek közül egyik sem jelenti azt, amit ez a szó, „godhead“ kelthetne egy közönséges angol olvasó elméjében. Az olvasó mindjárt ezt gondolná ennél a szónál: Isten, kinek több teste, de csak egy feje [head] van. A három eset a következő:

(1) A görög Ho Theios [Isten] istenség-gel [godhead] van fordítva a Csel. 17:29-ben, holott az alkal­masabb fordítás „the Deity“ [istenség] lett volna. Nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség [godheod, helyesebben Deity, leghelyesebben mint Károlinál van: Isten] aranyhoz, ezüsthöz vagy a kőhöz volna hasonló. Ugyanaz a szó dvine-vel [isteni] van fordítva az Új­testamentomban két esetben: II. Péter 1:3-4.-ben.

(2) A görög „Theiotes“ is godhead-del van fordítva a Rom. 1:19-20-ban, holott Divinity-vel vagy Deity-vel kellett volna fordítani. „Isten megmutatta nekik . . . . az Ő örökkévaló hatalmát és istenségét“. [theiotes ­Deity]. E szó az Új-testamentomban 1-szer fordul elő.

(3) A görög „theotes“ is godhead-dal van fordítva a Kol. 2:9-ben, holott deity-vel kellett volna fordítani. Mert benne lakik az istenségnek (theotes-deity) minden teljessége" az Új-testamentumban egyszer fordul elő.

A megdicsőült Krisztusban, Aki az Egyház feje, lakik minden teljesség, a bölcsesség, a kegyelem és ha­talom áradata, nem csak azért, hogy irányítsa az Ő testének, az Egyháznak minden ügyebaját hanem azért is, hogy mint az Atya képviselője megtegyen mindent a gondjára bízott isteni terv sikeres teljesedése végett. [72]

„A TE URADAT ISTENEDET IMÁDJAD ÉS CSAK ŐT SZOLGÁLD“
(MÁTÉ 4:10)

Sokan azt állítják, hogy az a tény, hogy az Úr Jézus minden tiltakozás nélkül fogadta el az imádást, azt jelenti, hogy ő Jehova. Urunk fent idézett szavai feltételezés szerint azt tartalmazzák tehát, hogy Jehován kívül akárki lény részéről imádat elfogadása, helytelen lenne. Mi erre azt feleljük: „Nem így áll a dolog!“ E szavaknak ilyen értelmű megvilágosítása nem jelentene mást, mint olyan értelmet adni nekik, amit nem tartalmaznak s ellentmondásba hoznánk azokat más szentírási helyekkel Jehova határozatát Krisztust illetően: „Én Fiam vagy Te, Én ma szültelek Téged“ már említették a próféták; nem különben ezt a határozatát is: „Hadd imádják Őt Istennek minden angyalai“. (Zsolt. 2:7; 97:7; Zsid. 1:5-6.) Urunk Jézus ismerte ezeket. Tudta, azt is, hogy Jehova angyali hírnökei imádtattak a múltban, mint Jehova képviselői és hogy Ő maga a főhírnök volt, az egyszülött Fiú, a „Szövetség követe“, Akit az Atya megszentelt és e vi­lágra küldött. Tudta következőleg azt is, hogy aki Őt tiszteli, tiszteli az Atyát is.

Valóban az Ő saját szavai voltak ezek: „Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt kül­dötte“.—János 5:23: Mal. 3:2.

Az imádás-sal fordított görög szó az Újtestamentomban „proskynev“—kézcsók, mint ahogy a kutya teszi gazdája kezével.  Általános jelentése: tisztelet.

Az imádás-sal forditott ótestamentumi héber szó: sákhóákh—meghajolni. Általános jelentése ennek is: tisztelet. Ez a szó 170-szer fordul elő s ennek a számnak csak fele vonatkozik Isten imádására. De ez a tény rejtve marad az angol olvasó előtt abból az okból, hogy 74 ízben, „meghajolni“, „meghajolt“, ,,tiszteletet tett“, ,,engedelmeskedett“ szavakkal van fordítva, ami csak földi nagyságoknak kijáró tiszteletre vonatkozik. Példákat is adunk: Ábrahám ,,meghajtja magát [vájistáchu] a föld felé és szólott—Uraim [Adonái] ... hadd hozzanak egy kevés vizet és mossák meg lábaikat [73] és nyugodjanak a fa alatt“. Ezek a szavak és csele­kedetek mind azonközben történtek, amíg őket pusztán embereknek vélte.—1 Móz. 18:2-4.

Lót is „meghajolt“ [vájistáchu] e háromnak ketteje előtt—1 Móz. 19:1.

Izsák megáldotta Jákobot mondván: „Hajoljanak meg [vájistáchu] te előtted nemzetségek . . . . és a te anyádnak fiai meghajoljanak [vájtistáchu] te előtted“. (1 Móz. 27:29.)  Dávid „a föld felé meghajtá magát“ —Saulnak. (1 Sám. 24:8.) Abigail, arccal leborulva Dávid előtt; és ismét Dávid képviselői előtt.  — 1. Sám. 29:23, 41.

A Tekoabeli asszony „arcára hullott“ . . . és engedel­mességet tett [vátistáchu] Dávidnak. Joáb és Absalom hasonlóképpen cselekedtek, t. i. ,,arcra borultak“. Károli fordítás. „Engedelmességet tett“ fordítá helyett, helyesebben „térdet-fejet hajtott“-at mond.—2 Sám. 14:4, 22, 23.

„Mikor Mefibóset. . . Dávid elé jutott, arcra borult és nagy tisztességet tőn [vajistachu]. Itt az angol fordítás és Károli fordítása megegyeznek“ [did reverence—nagy tiszteséget tőn].—2 Sám. 9:6.

Ezekből a példákból kitetszik, hogy az első parancsolat tilalma: „Ne hajolj meg [ló tistácháve] előttük és ne szolgáld azokat“, nem úgy értetett s nem is volt oly értelmezésre szánva, mint amely megtiltaná az emberek sorában tisztességes állásokban levő és kitüntetett személyeknek járó hódolatot és tiszteletet. Nem tévedtek tehát a zsidók sem, amikor tisztességet tettek az angyaloknak, akik elismerték Jehovát is az Ő nevében üzenetekkel jöttek. Az ilyen tisztesség mindig helyeseltetett és nem volt elítélésre méltó. A parancsolat csak a bálványok és a Jehovával versengő istenek imádata ellen szólt. Jehova ezt nem türhette. Ennélfogva a Jézust mint „Isten szentjé“-t tisztelő zsidók közül egyik sem követett el szabálytalanságot. Neki tisztességet tett, térdetfejet hajtott. És sokkal inkább helyesebb cselekedet ez mindazok részéről, akik Jézus Urunkat az Ő állításának megfelelvén Isten Fiának ismerik el. [74]

Valóban, meg lehetünk győződve arról, hogy azok a farizeusok, akik köveket ragadtak, hogy megöljék Urunkat azért, mert Isten Fiának vallotta magát, kétség kívül vadak voltak, és nem csak Urunkat, Jézust, kövezték volna meg, hanem az Ő tisztelőit is bálvány­imádás miatt, ha ezek a tisztelők mint nép olyan szélsőséges eszmét vallottak volna az imádásról és meghodolásról [proskynev] mint amilyet vallanak azok, akiknek e szó jelentését illető szélsőséges nézeteit mi támadjuk és téveseknek bélyegezzük.

Kivétetnek ennek a szabadságnak szempontja alól azok az esetek, amikor az ember, akinek tisztesség, meghódolás és tisztelet adatik egy hamis istennek-ál-Krisztusnak, hamis Krisztusnak-Antikrisztusnak elismert képviselője. Ezen az alapon vonakodott Urunk Jézus elismerni a Sátánt és az ő nagy hatalmát e világon. A Sátán tényleges gonosz hatalom volt, szándék szerint szembehelyezkedő Jehova törvényeivel. Innen az, hogy a Sátánnak azelől az ajánlata elől, hogy ha Urunk nem száll szembe a gonosszal, azaz e1ismeri és tisztelni fogja a Sátán uralma alatt már megalapozott gonosz szokásokat, akkor a Sátán együtt munkálkodna az Urral országának megállapításában—az Úr kitért, s feleletének ez volt a tartalma:  Én teljes összhangban vagyok Jehova Istennel és ennélfogva teljes összhangban vagyok e profétai kijelentéssel is: „Tiszteld Jehovát, a te Istenedet és csak Neki szolgálj.“ Miután te szándékos ellenfele vagy Jehovának, Én nem tisztelhet­lek téged, nem szolgálhatom ügyedet, sem nem dolgozhatom veled. Nekem semmi közöm se lehet hozzzád. —Máté 4:10; 5, Mózes 10:20, 21.

Ha Urunk Jézus versenytársul tolakodott volna Jehovával szemben, ahelyett, hogy Fia és szolgája legyen, akkor minden Neki adózó tisztelet egyben tiszteletlenség lett volna az Atyával szemben és bűnös bálványimádás. Ellenben elfogadván a tiszteletet mint az Isten Fia, határozottan kijelentette: „Az Atya nagyobb Nálam“, és oktatta tanítványait, hogy az Atyához könyörögjenek, mondván: „Valamit az Atyától az Én nevemben kértek, Ő megadja nektek. “—János 16:23. [75]

„ÉN ÉS AZ ATYA EGY VAGYUNK“
— JÁNOS 10:30 —

Ezt a szöveget úgy tekintik, mint bizonyítékát annak, hogy az Úr Jézusnak jogcíme van a Jehova névre,—hogy Ő mindkettő volt: Atya és Fiú,—vagy pedig, hogy Ő nem volt sem Atya, sem Fiú.

Minthogy a „háromságot“ illetően határozatlan és misztikus gondolataik vannak, egyébként értelmes emberek nagy része, úgy látszik, elfelejti, hogy más fajta egység létezhetik, mint személyi egység. Éppen ellenkezően, a szónak minden más használata csak az összhang eszméjét fejezi ki,—tervben, szándékban, akaratban, gondolkodásban, való egységet. Bármennyire is elvakíthat bennünket valamely elmé­let, a tény igazolja azt, hogy az Úr sajátszavú magyarázata és megvilágítása a módról, amely szerint Ő és az Atya egyek, átalánosan elkerülte a figyelmet. Az Atyához intézett könyörgésében ezt mondta:

„Én ő érettük könyörgök; nem e világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert Tieid . . . . Nem csak ő érettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédeik által hisznek Énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, miképpen Te, Atyám, Én ben­nem és Én te benned, hogy ők is mibennünk egyek legyenek . . . . hogy egyek legyenek, miképen mi egy va­gyunk, én ő bennük, és Te Én bennem, hogy legyenek tökéletesek mind egyetembe“.—János 17:9, 20-23.

Itt egész különösképpen fel van tüntetve, hogy az Egyház egysége értelmi egység és nem személyi egység. Nyilvánvalóan a Megváltó követőinek szívbéli egységé­re, szándékbeli egységére és akaratbeli egységére gondolt, arra az egységre tehát, amely azonos az Ő és az Atya egységével. És ezt az egységet az Egyháznak a maga részéről épp úgy kellett elérnie, mint ahogy elé­retett az Atya és a Fiú közötti egység. A Fiú egységben volt az Atyával, mert teljesen elfogadta a Ma­ga akaratául az Atya akaratát, mondván: „Nem az Én, hanem a Te akarartod legyen meg“. Épp így az Egyház minden tagjának tökéletes harmóniába kell kerülnie [76] az Atyával és a Fiúval azáltal, hogy nem a maguk akaratát teszik, hanem félretéve a maguk akaratát elfogadják a Krisztusét, mely az Atya akarata. Így és csakis így juthat az Egyház az egység amaz állapotába, amelyért Urunk könyörgött és amelyre mint a Közte és az Atya közt lévő egységgel azonos fajtájú egységre hivatkozik. Mennyire különös, hogy akadnak emberek, akik rossz célra használják és elcsavarják Urunknak ezeket a szavait, hogy támogassák ezáltal a Háromságnak az értelemmel és Szentírással ellenkező ta­nát: három Isten egy személyben! Ezzel szemben mennyire szép és ésszerű az Atya, Fiú és Egyház szellemének szentírási egysége!

,,AKI ENGEM LÁTOTT, LÁTTA AZ ATYÁT“

Miután Urunk kijelentette Magáról, hogy Ő az Úr, az Igazság és az Élet, és hogy senki sem jöhet az Atyá­hoz, csak Ő általa, és hogy aki Őt ismeri, az Atyát is ismeri, Filep így szólott Urunk Jézushoz: „Uram, mutasd meg nékünk az Atyát és elég nékünk.“ Jézus így válaszolt neki: „Ennyi időtől fogva vagyok veletek, mégsem ismertek Engem? Aki engem lát, látja az Atyát, mi módon mondhatod akkor: Mutasd meg né­künk az Atyát. Nem hiszed, hogy Én az Atyában és az Atya Én bennem van? E beszédeket, amelyeket Én szólok néktek, nem Magamtól szólom, hanem az Atya, aki Én bennem lakik, ő cselekszi.“—János 14:7-10.

Azt kívánják, hogy Urunk Jézusnak ezt a kijelenté­sét fogadjuk el annak bizonyságául, hogy ő Jehova [és nem Jehova fia] és hogy mint ilyenre, a Jehova név méltán alkalmazható. Azonban mindenkinek észre kell vennie, hogy az egész szövegben különbség van téve az Atya és Fiú között úgy, hogy senki okos ember nem fordulna ehhez szöveghez, ha ugyanazt akarná kifejezni, amit a trinitáriusok következtetnek belőle. Mit akart az Úr megértetni Szavaival: Aki Engem látott, látta az Atyát? Azt akarta megértetni velünk, hogy embernek [húsból való, földi lénynek] lehetetlen látni Istent, [77] Aki szellemi lény. Ilyen értelemben tett tanuságot János apostol: „Az Istent soha senki sem látta: az egyszülött Fiú,—az Atya kebelében létező Egyetlenegy—Az beszélte nekünk.“ (János 1:18 Rotheram féle fordításban). Azt akarja megértetni itt János, amit az Úr jelentett ki Mózesnek: „Senki sem láthatja az Én arcomat élve.“ Ennélfogva, ha az Atya meg akarná mutatni magát az emberiségnek, ez vagy csak úgy történhetne, hogy csodálatos módon megnyitná az emberek  szemeit a lelki dicsőség meglátására [kitevén az embert ily módon a halálnak], vagy pedig úgy, hogy Isten megnyilvánítaná magát hússzerinti testben, oly formán, hogy az emberiség közelség és érintés által tapasztaljon valamit Isten természetéből.

És nem pontosan ezt tette Isten? Isten szelleme, Isten akarata teljesen meg volt jelenítve az Ő egyszülött Fiában, Urunkban, mikor testté lőn és az emberek között lakozott. Ennélfogva Ő volt a legjobb, a legszorosabb, a legvalódibb megjelenítése Istennek, amelyet az emberiségnek valaha is juttatni lehetett. Filep és a többi apostolok bensőségesen látván és ismervén az Úr Jézust, ismerték az Atyát is a legabszolutabb értelemben, ahogy csak embernek Őt ismernie lehetséges volt. És ismerték Őt a legabszolutabb értelemben, ahogy az Atya Magát embereknek megnyilatkoztatni képes volt. Nem volt és nem is lehet Istennek tökéletesebb megnyilvánitása emberek részére, mint az Úr Jézus Krisztus személyében való. Mert „testté“ lévén, egyben „testben megnyilvánitott [görögül: látszóvá tétetett] Isten“ is volt. (1 Tim. 3:16) Hasonlóképpen kijelenti az apostol az Egyházról, Krisztus hűséges tagjairól: „Halálra ada­tunk . . . hogy a Jézusnak amaz élete is a mi testünkben megismertessék [látszóvá tétessék]. —2 Korint. 4:11.

A tökéletes ember tökéletes képe a láthatatlan Isten­nek s ennélfogva az elképzelhető legtökéletesebb fogalom és ábrázolás. Épp úgy a Millenium folyamán a régi érdemesek a legjobb képviselői az emberek között a mennyei Atyának, a mennyei Fiunak és Krisztus mennyei Jegyesének. Bárki látja őket, Istent fogja látni megnyilvánulva testben — Isten képét testben. Az [78] egész nyomorgó teremtés kiváltság szerint erre a fennséges állapotra fog eljutni, —ha ők is úgy akarják —a Királyi Pap és testvérei, az alpapok vezetése alatt, akik szolgálatjukat a régi érdemesek által teszik. Ezek a régi érdemesek pedig, mint a Királyság test szerinti képviselői, a föld „fejedelmei“ lesznek. —Zsoltár 45:16.

AZ ÁLDOTT ÉS EGYEDÜL HATALMAS,
A KIRÁLYOK KIRÁLYA ÉS AZ URAK URA...
AKINEK CSAK EGYEDÜL VAN HALHATATLANSÁGA
—1 TIMÓTHEUS 6:15, 16 —

Sokan azt a jelentést látják ebben a fejezetben, hogy Urunk Jézus megjelenésekor, második eljövetelekor fel fogja tárni, ismertté fogja tenni a mennyei Atya nagy­ságát. Jóllehet ennek a nézetnek némi okos valószínűsége van, egészében mégis arra hajlunk, hogy ezt az állítást Krisztusnak a Milleniumi kor kezdetétől számítódó dicsőségére és tiszteletére vonatkoztassuk. Igaz, hogy Ő mindenkivel, aki elfogadja az Ő útját, el fogja imertetni Jehova Istent is, de ez nem megjelenésekor fog történni, hanem uralkodásának végezetén, amikor „kezéhez fogja adni a Királyságot Istennek, az Atyá­nak.“ —1 Kor. 15:24-28

Ezt a fejezetet az Atyára alkalmazni annyi lenne, mint megtagadni Urunk halhatatlanságát, holott a Szentírás kifejezetten tanítja, hogy Ő és mindazok, akik részesednek az első feltámadásban, ezáltal halhatatlanságot is nyernek és így az Atya, Akinek elválaszthatatlan élete [önmagában való létezése—halhatatlansága] van, megadta a Fiúnak, hogy Neki is elválaszthatatlan élete [önmagában való létezése—halhatatlansága] le­gyem. —1 Kor. 15:42-44, 53, 54; János 5:26.

Viszont ennek a szentírási fejezetnek a Fiúra való al­kalmazása úgy látszik, hogy tökéletesen illik minden feltételre és semmi esetre sem mellőzi az Atyát, Jehovát—sem nem bizonyítja, hogy Jézus Urunk az Atya, Jehova;—mert minden hasonló esetben emlékezetbe kell idéznünk az ihletett apostoltól lefektetett változhatatlan szabályt, nevezetesen, hogy a Fiút illetően em- [79] lített hasonlatok, tisztességek alól az Atya mindig ki van véve, mint Aki kifejezhetetlenül fölötte áll minden összehasonlításnak. Az Ő szavai a következők: „Nyilvánvaló, hogy Ő [az Atya] kivétel“ és nem úgy kell Őt tekinteni, mintha alatta állana, vagy alá lenne rendelve Urunk Jézusnak. Mert amikor a Fiú hatalma alá hajtja a bűnt e világon, „a Fiú is alárendeli magát Neki [az Atyának], Aki minden dolgot alá [a Fia alá] rendelt.“ —1 Kor. 15:27.

Egy másik igen hasonló nyilatkozat Urunk Jézus királyságának dicsőségéről, amely nyilatkozatot ugyancsak az Atya tette Urunk Jézusra nézve, a következő: „Ő Feje minden birodalomnak és hatalmasságnak.“ (Kol. 2:10) Erre is a fenti választ adjuk. Az Atya kormánya és hatalma soha sem áll ellentétben a Fiúéval, mert Ő egységben van Vele és az Ő képviselője.

„NEM ÁLLÍTOTTA, HOGY RAGADOMÁNY AZ Ő ISTENNEL
VALÓ EGYENLŐSÉGE“

Fil. 2:6 a közönséges angol fordításban [nem különben a Károli-féle fordításban] Pál apostollal azt a meglepő kijelentést teszi, hogy Krisztus: „mikor Istennek formájában volt, nem állítá, hogy ragadomány az ő Istennel való egyenlősége.“ Erre vonatkozóan mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy ez a fejezet egész bizonyosan nem tanítja a szentháromság tételét, sem azt, hogy az Úr Jézus az Atya, Jehova, mert ha így lenne, miképp lenne meg a lehetőség a ragadományról, vagy az egyenlőségről való elmélkedésnek? Ezek a szavak: ragadomány és egyenlő határozottan tanítják, hogy az Atya és a Fiú két különböző személy. És e tárgyban mily ellentét mutatkozik az Úr és az apostol kifejezésmódja között! Az Úr Jézus azt mondja: „Az Atya na­gyobb Én nálamnál“; „Magamtól Én semmit sem tehetek.“ Azt kérdezzük, hogy Urunk Jézus elveszítette talán alázatosságát, és később Magát egyenlőnek jelenti ki az Atyával?

Ez a nézet ellenmondásban van azzal a leckével is, melyet az apostol sürgetett. Arra törekedett talán az apos- [80] tol, hogy az Egyház tagjait az Atya, vagy egy más dicsősége méltósága után vágyakoztassa? Bizonyára nem! Ellenkezőleg, az apostol a hiú dicsőségtől óv, a lelki nemességre buzdít és arra, hogy mindenki többre becsüljön mást, mint önmagát. Erősíti olvasóinak, hogy ez a lélekbeli alázatosság Urunk Jézusnak is természete volt, mondván: „Legyen bennetek is ez a lelkület, mely Jézus Krisztusban is volt.“ Ha a Jézus Krisztusban levő lelkület az lett volna, hogy elharácsolja az Atya tiszteletét és dicsőségét és ne is tekintse azt ragadománynak, akkor ugyanez a lelkület az Úr Egyházában azt jelentené, hogy mindenkinek közülünk törekednie kell minden elérhető dicsőségre és tisztességre és azt a legméltóbb eljárásnak kellene tekintenünk és úgy gondolkodnunk, hogy mi ezáltal a Krisztustól megnyilvánitott lelkületet és természetet birtokoljuk.

De mindez téves dolog. A hiba a fordításban van. A fordítás e pontban nagyon elhibázott és egészen ellenkezőjét adja az apostol gondolatának. A görög szó: harpagmos az angolban robbery szóval, Károliban ragadománnyal van fordítva. Ez a görög szó csak egyszer fordul elő az Új-Testamentumban s a rablás, igaztalan szerzemény fogalma fűzödött hozzá, de az apostol gondolatát egészen felforgatja a helytelen mondatalkotás. Gondolata majdnem azonos szavakkal, de egészen ellenkező értelemmel lenne lefordítható, így: „Aki ragadományképpen nem gondolta, hogy Ő egyenlő Istennel.“ Urunk Jézus eljárása ebben egészen ellenkező a Sátánéval, aki megkísérelte Isten méltóságát és tiszteségét bitorolni. (Ézs. 14:12-14) Ez a fordítás világosan igazolható az előző és követő szöveg tartalmával is: hogy semmit sem szabad cselekedni hiú dicsőségből;—hogy Krisztus alázatos szívű volt és nekünk is alázatos szívűeknek kell lennünk, ilyképp követve Őt.

Most nézzük a harpagos szó értelmét a felekezetek kiváló tudósainak a véleménye alapján:

,,Nem tartotta azt komolyan kívánatos dolognak.“ —Clarke.

„Nem gondolta azt mohó kapzsiságnak.“—Wakefield.

„Nem tekintette vágyakozás tárgyának.“ —Stewart.

[81]

„Aki Isten formájában lévén, nem gondolta elzsákmányolandónak Istennel egyenlőnek lenni.“ —Rotherham.

„Aki [eredetileg] Isten formájában lévén, nem gondolta [értéknek] elzsákmányolandó dolognak az Istennel való egyenlőségben lételt.“ —Revised Version.

„Aki Isten formájában lévén, nem számította az Istennel való egyenlőségben lételt elzsákmányolandó dolognak.“ —Am. Rev. Committee.

„Nem gondolta magához harácsolandó dolognak.“ —Sharpe.

„Nem gondolta mohón magának.“—Neeland.

„Nem törekedett rá erőszakkal.“—Dickensen.

„Nem gondolta erőszakos birtoklásnak.“—Turnbull.

Ez az utolsó fordítás leginkább összefügg a szöveg többi részével és ezt a fordítást tartják a legtöbbre s hásználják az Emphatic Diaglott-ban is, mely így szól:

„Aki, noha Isten formájában volt, nem gondolta erőszakos birtoklásnak Istenhez hasonlónak lenni, hanem megüresítette magát, szolgai formát véve Magára.“

Ez a fordítás szilárd összefüggésben van nemcsak az ügy tényeivel, hanem az apostol érvelésével is, amelynek alkateleme. E szakasz tartalma kibővítve az, hogy noha Urunk Jézus szellemi lény volt, noha istenszerű formája és természete volt, nem volt eltelve nagyravágyó lélekkel és arra irányuló vágyakozással, hogy isteni hatalmat, tekintélyt, dicsőséget és tiszteletet harácsoljon. Nem a Sátán lelke volt benne, aki magát felmagasztalni igyekezett, mondván: „Olyon akarok lenni, mint a Magasságos.“ Ellenkezőleg, noha a legmagasabb, az Atyához legközelebb álló helyet foglalta el, annyira alázatos szívű volt, hogy az Atya akaratának való engedelmességből megüresítette magát szellemi állapo­tának dicsőségeitől és fennségétől, kicserélve a magasabb természetet egy alacsonyabb, emberi állapottal „egy kissé alacsonyabban állóval, mint az angyalok.“ Az apostol aztán továbbmenve kimutatja, hogy nemcsak ezt az alázatosságot nyilvánította meg Krisztus, hanem aztkövetőleg még nagyobb alázatosságot mutatott azáltal, hogy mint ember Jézus Krisztus alávetette magát a halálnak is, a szégyenletes kereszthalálnak. Önma- [82] gának mindeme megalázása—jelenti ki az apostol—az isteni akaratnak, az Atya akaratának való engedelmességből történt. Végül az apostol rámutat mindennek eredményére, mondván: „Annakokáért [erre való tekin­tettel, hűségének, alázatosságának és halálig való engedelmességének megmutatása miatt] Isten [az Atya] fel­magasztalta Őt és ajándékoza Neki oly nevet, mely minden név felett van, hogy a Jézusnak nevére minden térd meghajoljo^,n . . . és minden nyelv vallja . . . az Atyaisten dicsőségére.“ (Zsid. 2:7, 9; 1 Tim. 2:5, 6; Fil. 2:11) Ilyen szempontból tekintve ez a szövegrész távol attól, hogy segedelme vagy támogatója legyen a szentháromság tanának, éppen a legszigorúbban ellentmond annak és a legtökéletesebb hármóniába helyezkedik Isten teljes Ígéjével és a megszentelt józan ésszel és okossággal.

Elbúcsuzunk tárgyunknak ettől a mozzanatától annak a hosszúságnak és szélességnek, magasságnak és mélységnek megöregbített dícséretével, amelyet a Mennyei Atya személyének, természetének és tervének nagysága rejt; minden eddiginél nagyobb tisztelettel az Ő nagy Fia iránt, Akinek szeretete, hűsége és bizalma az Atya bölcsességében, kegyelmében és tartalmában oly királyian jutalmaztatott, hogy „úgy tisztelhetjük a Fiút, amint tiszteljük az Atyát.“ És Úr Ígéjének teljes, nyílt megvizsgálása után, teljesen osztozkodunk Pál apostol bizonyságában: „Mindazáltal nekünk egy [legfelsőbb] Istenünk van az Atya, Akitől minden dolog van és mi Ő érette; és egy Urunk, a Jézus Krisztus, Aki által minden dolog van és mi is Ő általa.“ (1 Kor. 8:6) „Kegyelem néktek ás békesség az Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól. Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, Aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban, miképpen választott minket Őbenne. . . eleve elrendelvén minket fiakúl fogadásra Jézus Krisztus által Ő magának . . . A mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőségnek amaz Atyja, adja néktek a bölcsességnek és a kinyilatkoztatásnak lelkét az Ő ismeretében.“ —Ef. 1:2-18.