KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 5

A KIENGESZTELÉS KÖZBENJÁRÓJA
,,MINDENESTŐL HASONLATOS AZ ATYAFIAIHOZ“
ÉS
„RÉSZVÉTTEL GYENGESÉGEINK IRÁNT".

KIK AZ Ő „ATYAFIAI“? — MIBEN HASONLATOS (EGYENLŐ)? — HOGYAN KISÉRTETETT MINDENEKBEN, HASONLÓAN, MINT MI, A BŰN KIVÉTELÉVEL. — KISÉRTÉSEK A PUSZTÁBAN. — ANNAK HASONLÓSÁGA A MENKHEZ. — HA LEHETSÉGES VOLNA, HOGY „MINDENKIT ELHITESSENEK, MÉG A VÁLASZTOTTAKAT IS“. — A „SZENVEDÉSEK ÁLTAL URUNK MILYEN MÓDON TÉTETETT TÖ­KÉLETESSÉ". — BÁRHA FIU VOLT, MEGTANULTA AZ ENGEDELMESSÉGET.—MINDEN TEKINTETBEN HOGYAN VOLT HOZZÁNK HASONLÓ A „BÜN KIVÉTELÉVEL". — SZENVEDÉSEINKET ELVISELTE. — HOGYAN ÉRZETT MINDAZOKBAN.

[107]

„Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kel­lett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hiv főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért." —Zsidok 2:17.

AKÉT népszerü, de ellenkező gondolatmenet érintkezik és ellenkezik azon különböző Irásbeli állitásokra nézve, melyek Urunknak az emberiséghez való viszonyára vonatkoznak; s a harmadik, az igaz gondolatmenet egyedül képes ugy az egyes lráshelyeket kiegyeztetni, mint a megszentelődött értelem követelményét kielégiteni. A két közismert, de hamis elmélet közül az egyik azt vitatja, hogy Urunk Jézus a Mindenható Isten, maga Jehova volt, aki csak emberi testbe öltözött, anélkül, hogy tényleg fogékonysággal birt volna az emberiség próbái, kisértései és környezete iránt. A másik elmélet azt állitja, hogy ő bűnös ember volt, aki részes volt ép ugy, mint mások, nemünk gyarlóságaiban, de sikeresebb, mint a többiek a bűn ösztönzéseivel való küzdelemben és annak való ellenállásban. Itt ki fogjuk mutatni, hogy mindkét elmélet téves, s hogy a Logos szellemi állapotát odahagyván, tökéletes emberré lett, „a bünösöktől elválasztott" [108] hogy legyen „megfelelő ár" az első tökéletes emberért, kiben elestünk, de megváltása által megszabadulunk.

Teljesen helyén való tehát ez összefuggésben, hogy midőn az Irás helyes szempontját e tárgyban helyre akarjuk állitani, vizsgáljuk meg az Irás különböző helyeit, melyeket eltorzitottak és elferditettek, azt akarván belőle bizonyitani, hogy Urunk gyarló s ugyanolyan indulatoknak alávetett volt, mint a bukott emberi-nem. Azt tartjuk, hogy ha ő ezen állapotban lett volna, ép olyan lehetetlen lett volna neki teljesen és tökéletesen megtartani az Isteni Törvény minden vonását, amennyire lehetetlen az nekünk. Az Isteni Törvény teljes mértékben mutatja a tökéletes ember képességét s kivül esik az olyan ember mértékén és képességein, aki nem tökéletes. Innen, maga az a tény, hogy Urunkban nem volt bűn, maga az a tény, hogy kedves volt az Atya előtt, s elfogadható bűnért való áldozat, váltságdij Ádámért (és a benne elveszett emberi-nemért) már bizonyitja közvetve az ő tökéletességét, melyet az Irás mindenütt tanit is.

De Urunk „atyjafiai" nem voltak szeplőtlenek és bűnösöktől elválasztottak. Hogyan lehetett akkor „hasonlatos az atyafiakhoz" s mégis elválasztott a bűnösöktől?" A felelet e kérdésre megtalálható azon tény fölismerésében, hogy nem az emberiség világa, általában a bűnösök azok, akiket, mint „atyjafiait" említ az Irás. Ádám valóban az Isten gyermekének számittatott teremtése alkalmával, s egész vétkezése idejéig (Lukács 3:38), de azután már nem. És minden leszármazottját az Irás „harag gyermekének" nevezi. (Ef. 2:3) Csak azok, akik „kikerülték a kárhoztatást, mely e világon van", s akik visszajutottak az Istennel való közösségbe a Krisztus által, csak azokat hatalmazza fel az Irás, hogy magukat az Isten fiainak kintsék (Ján. 1:12). A többiekről Urunk kijelenti: „Ti az ördög atyától valók vagytok, akinek cselekedeteit cselekszitek" (Ján. 8:44) Urunk Jézus soha sem számitotta magát az ördög gyermekei közé, sem a „harag gyermekei közé", hanem kijelentette, hogy ő „az Istentől származott, és jött." Testvéreinek nem ismerte el azokat [109] sem, akik még a „harag gyermekei" voltak. Az egyetlenek, akiket az „Úr testvéreinek" ismer el azok, akik közel jutottak az Atyához a Krisztus vére által s vették a „fiuvá fogadtatás lelkét" az Isten családjába s az igéretet a „fiuság elnyerésére" az Ország fölállitásakor. (Róm. 8:15, 23; Gal. 4:5) Mivel ezek megigazittattak, az Ádám-féle bűntől szabadnak nyilvánittattak, igazaknak állapittattak meg a Krisztus vére által, ezért van, hogy ezek az ige ezen értelmében hasonlók a mi Urunk Jézushoz, „atyjafiai" az isteni kegyelem és világtól való elkülönültség hasonló állapotában. Ez osztály megszenteltjeiről ezt mondja Urunk. „Nem a világból valók, mint én nem vagyok e világból való." (Ján. 15:19; 17:16) Ebből a szempontból világosan látható, hogy Urunk „hasonlatos volt atyafiaihoz"—teljesen, minden tekintetben. Nem mintha „atyjafiai" lettek volna abban az állapotban, mikor ő megalázta magát és testté lőn. Akkor nem voltak atyjafiai, kivéve azt, hogy az Isten előrelátta ezt az osztályt. (Ef. 1:5, 11; Róm. 8:9) De az Isten ezt ugy rendezte el, hogy ő igaz legyen és mégis megigazitsa a bűnös emberi-nemből azokat, akik elfogadták a Krisztus által nyujtott isteni kegyelmet, s akiknek bűnei ezért elfedeztettek, nem tulajdonittattak nekik, hanem tulajdonittattak annak, aki „bűneinket saját testében szegeztette a keresztfára." Az Isten előre elrendezte, előre tudta a maga szándékát, hogy az evangéliumi Egyházat elhivja, hogy „örököstársai legyenek a mi Urunk Jézus Krisztusnak", elhivja azon romolhaltatlan, szeplőtelen örökségre, mely nem hervad el, s mely a mennyekben tartatik fönn nekünk. És ezen eleve elrendezett terv szempontjából történt, hogy mindazokat, akik ez osztályt alkotni akarják, már a próféták előre, mint Krisztus „testvéreit" emlegetik. Prófétailag Urunk jelképezve van, amint szól az Atyához: „Hirdetem a te nevedet az én atyámfiainak, az anyaszentegyháznak közepette dicséretet mondok néked." (Zsolt. 22:22; Zsid. 2:12) Ezért az isteni terv volt—hogy Urunk nem csak a világ Megváltója legyen, hanem példakép is az „atyafiak" számára, akik örököstársai lesznek—ennél- [110] fogva ez isteni terv kivitelében épen megfelelő volt, hogy ő a maga minden próbájában és tapasztalatában „az atyafiakhoz hsonlatossá" tétessék.

MEGKISÉRTETETT MINDENEKBEN HOZZÁNK HASONLÓAN,
KIVÉVE A BÜNT.
——— ZSIDÓK 4:15. ———

Meg kell jegyezni, hogy ez az áldás nem azt mondja, hogy Urunk megkisértetett mindenekben, amint a világ megkisértetik, hanem mikép mi, az ő követői kisértetünk meg. Ez a kisértés nem a bűnös dolgok iránt való, örökség gyanánt, földi ősöktől reá származott, megromlott kivániság volt, hanem, mivel szent, ártatlan, tiszta és bűnösöktől elválasztott volt, ugyanazon dolgokban kisértetett meg, melyekben az ő követői ez Evangéliumi korszakban—akik nem test, hanem lélek szerint járnak;—s akik nem testük gyarlóságai, hanem elméjük szelleme,—az ő uj akaratuk és uj szivük szerint itélnek. —Róm. 8:4; 2 Kor. 5:16; Ján. 8:15.

Világosan látható ez Urunk megkisértéseivel kapcsolatban, melyek a pusztában történtek, s melyek közvetlenül követték az ő megszentelését és keresztségét a Jordánnál. —Máté 4:1-11.

1.  A Sátán ösztönzései közt az első volt, hogy az isteni hatalmat, melyet most kapott a Jordánnál, saját szükségeinek szolgálatába állitsa, a köveket változtassa kenyerekké. Ez a kisértés semmikép sem tulajdonítható az öröklésnek vagy tökéletlenségnek. Urunk negyven napig volt élelem nélkül, tanulmányozva az isteni tervet, igyekezvén meghatározni a most kapott szent szellem megvilágosító befolyása alatt, mi lesz az ő életénék méltó folyamata, hogy betöltse a nagy küldetést, melyért a világra jött, vagyis a világ megváltásat. Az ösztönzés, hogy a reá ruházott szellemi hatalmat, melyről megérezte, hogy birtokában van, teste szükségeinek szolgálatába állitsa, első tekintetre ésszerünek tetszett volna, de Urunk egyszerre belátta, hogy szellemi ajándékának ilyen használata helytelen lenne, visszaélés lenne azzal, olyan használat, amire az nem volt szánva, ezért visszautasitotta ez ösztönzést, mond-  [111] ván: „Meg vagyon irva: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten minden igéjével, mely az ő szájából származik." Az Úr „atyjafiai" néha hasonló kisértéseknek vannak kitéve az Ellenség részéről, ösztönzéseknek, hogy szellemi ajándékokat mulandó javak gyarapitására használjanak. Ez ösztönzések által vezeti el az Ellenség Isten népét, hogy ilykép visszaéljen Isten áldásaival.

2. Az Ellenség bűbájos módszereket sugallt Urunknak, melyekkel bebizonyitsa küldetését a nép előtt, —hogy bocsátkozzék alá a templom ormáról az alatta levő völgybe a sokaság szeme láttára; ugy, hogy mikor sértetlenül látják azok túlélni ezt, ez szolgáljon bizonyitékul az ő emberfeletti hatalma mellett, mely hatalom rögtön arra vezeti őket, hogy őt Messiásnak ismerjék el s együttműködjenek vele a reá váro munkában. Urunk azonban előre látta, hogy az ilyen eljárás teljesen kivül esnék az isteni elrendezéssel való összhangzáson s ellenkeznék azzal s még az Irásnak az Ellenség által való hamis alkalmazása (nyilvánvalóan helytelen értelemben) sem tántoritotta el az igazságosság elvétől. Azonnal felelt e szándékra, hogy egy ilyen eljárás az ő részéről az isteni gondviselés teljesen igazolhatatlan kisértése volna, melyen ép ezért egy pillanatig sem gondolkozhatik. Ahová a kötelesség vagy veszély hivta, a Mester nem habozott, hanem megértette, hogy az Atya képés minden érdeket megvédelmezni, de az Istenbe vetett igazi bizalomból egyáltalán nem folyik, hogy a veszélynek gondatlanul kitegye magát, anélkül, hogy Isten parancsoltá volna.

Az Úr atyjafiainak is elég efajta kisértésük van és meg kell emlékezniök e leckére és példára, melyet a mi Üdvösségünk vezére mutatott nekünk. Szükség nélkül nem szabad veszélybe rohannunk és igy tartani magunkat a kereszt bátor harcosainak. „Vakmerő tettek" lehetnek helyén az ördög gyermekeinél, de teljesen helytelenek az Isten gyermekei részéről. Ez utóbbiaknak olyan harcban van részük, mely nagyobb bátorságot kiván. Hivatásuk olyan szolgálatokat teljesiteni, mely e világ, tetszését nem nyeri meg, melyet a világ [112] meg sem is ért, sőt gyakran üldöz. Hivatva vannak elviselni a gyalázatot és a világ gúnyolódását; igen hogy a körülmetéletlen szivüek „minden gonosz hazugságot" mondjanak rájuk hamisan a Krisztusért. E tekintetben a mi Üdvösségünk vezérének követői ugyanazon úton baladnak és vezérük nyomdokaiban járnak. És nagyobb bátorságot kiván eltürni a világ szégyenét és gyalázását az Isten lekicsinylett szolgálatában, mint végrehajtani nehány nagy és csodálatos dolgot, melyek a természeti embert álmélkodással és csodálattal töltik el.

Egyik főharca azoknak, akik e keskeny ösvényen járnak, az egyéni akarattal való küzdelem, hogy akaratukat legteljesebben alárendeljék a mennyei Atya akaratának s amellett maradjanak; uralkodni a szivükön, kitépni a felburjánzó nagyravágyást, mely még a tökéletes emberben is természetes; kioltani e parázsló tüzeket s testüket és minden földi érdekeiket élő áldozatul hozni az Úrnak és az ő ügyének. Ezek voltak azok a próbák, melyeken győzelmet és annak babérát nyerte a mi Vezérünk s ezek az ő „atyjafiai" próbái is. „Aki a maga lelkén uralkodik (teljesen alárendelvén azt az Isten akaratának) nagyobb, mint aki egy várost hódit meg"; az ilyen nagyobb annál is, aki a hit hamis fogalmával le akar bocsátkozni a templom ormáról, vagy más ilyen balga dolgot akar cselekedni. Az Istenbe vetett igazi hit nem vak hiszékenységben és az ő gondviselésébe helyezett kalandos föltevésekben áll, hanem ellenkezőleg, nyugodt bizalomban azon hatalmas és drága igéretek iránt, melyeket az Isten adott, olyan bizalomban, mely képessé teszi a gyöngét ellenállani a világ, a test és ördög számtalan támadásának, mely a figyelmét e1 akarja vonni, s mely bizalom gondosan követi a hit és engedelmesség azon vonalait, melyeket számunkra az isteni Ige kijelöl.

3.  Urunk harmadik kisértése az volt, hogy földi uralmat és gyors sikert ajánlott föl neki az ő országa megalapitásában, anélkül, hogy szenvednie kellene—a kereszt nélkül, azon föltétel alatt, hogy kiegyezik a kisértővel. Az Ellenség igényt tartott rá—és ez igényt senki sem vonta kétségbe—hogy ő rendelkezik a földdel, s [113] hogy együttműködése az Igazság Országával, melyet Urunk fölállitani eljött, gyorsan véghezvihető. A Sátán arra, célzott, hogy ő már belefáradt abba, hogy a világot bűnre, vakságba, babonára és tudatlanságba vezesse, s hogy ezért rokonszenvvel viseltetik Urunk küldetése iránt, mely segitni akart a nyomorult, elbukott nemen. Mindamellett egyet meg akart tartani: a maga vezető, ellenőrző befolyását a világban; s ezért az az ár, melynek fejében igazságos útra tériti a világot, együttműködésének ára az Úr Jézussal a világ helyreállitó megáldásában volt, hogy ez utóbbi elismerje őt, a Sátánt a világ urául, annak helyreállitott alakjában, hogy igy Urunk tisztességet tegyem neki.

Emlékezzünk rá, hogy a Sátán lázadásának oka az isteni uralom ellen az a nagyravágyás volt, hogy ő maga legyen uralkodó—„hasonló a Magasságoshoz." (És. 14:14) Emlékezhetünk, hogy ez volt első szüleink ellen az Édenben inditott sikeres támadásának első motivuma,—hogy elidegenithesse vagy elszakithassa az Istentől s igy a maga rabszolgáivá tehesse őket. Könynyen föltehető, hogy szivesebben lett volna boldogabb alattvalók fejedelme, — mint e „sohajtozó teremtett világé", szivesebben vett volna olyan alattvalókat, akiknek örök életük van. Feltünő, hogy még most sem értette meg azt a tényt, hogy örök élet és igazi boldogság lehetetlen másutt, mint az isteni törvénnyel való összhangzatban. A Sátán azért szivesen lett volna reformer mindenben, egyet kivéve—nagyravágyásának ki kell elégittetnie,—neki nem kevésbé uralkodónak kell lennie az emberek között; és nem volt-e különben is már „e világ fejedelme"—igy ismerve el a Szentirás által? (Ján. 14:30; 12:31; 16:11; 2 Kor. 4:4) Nem volt ugyan semmi isteni megbizatása, hogy „e világ fejedelme legyen", de hatalmat vévén az emberiség fölött, tudatlanságot, a hamisat az igaz, sötétséget a világosság, gonoszt a jó gyanánt való félremagyarázás által már ugy megzavarta, félrevezette és elvakította a világot, hogy könnyen tarthatta „e világ istenének" vagy mesterének állását „aki most munkálkodik az engedetlenség gyermekeinek"—a nagy többségnek— lelkében. [114]

A Sátán ösztönzésének sajátos kisértése tehát az volt, hogy ugy látszott, mintha az embernek a bűn állapotából való kiszabadulása kérdésében uj megoldási módot ajánlana fel. Sőt többet, mint ezt: bele látszott egyezni egy részleges jóvátételbe a Sátán részéről s annak a lehetőségébe, hogy visszatér az igazságosság utjaihoz, ha biztositékot nyer affelől, hogy nagyravágyásának tovább is sikere lesz és uralkodni fog sokkal boldogabb és szerencsésebb alattvalók fölött, mint amilyenek fölött képes volt uralkodni, mig azokat a maga csalásai alatt s a bűn rabszolgaságában tartotta, amely terv az egyetlen volt, mellyel meg tudta őrizni maga iránt az emberek hódolatát: mert azon mértékben, ahogy az emberiség elveti a bűnt és elsajátitja a szentséget, azon arányban lesz kivánatos az Istennek szolgálni és őt imádni.

Urunk Jézus nem habozott. Ő rendithetetlenül bizott benne, hogy az Atya bölcsessége a legjobb és egyedül alkalmas útat választotta. Azért nem csak, hogy nem tanácskozott hússal és vérrel, de alkuba sem akart bocsátkozni az Ellenséggel a világ fölemelésére irányuló munkában való együttműködésre.

Itt ismét az Ellenségnek az Úr „atyjafiai" ellen irányuló támadásainak egy faját látjuk. Sikerült neki megkisérteni a névleges Egyházat ennek korábbi idejében, hogy megsemmisitse a kereszt útját, a világtól való elválasztatás keskeny ösvényét s szövetségre lépni a polgári hatalommal és igy fokonként befolyásra tenni szert a világpolitikában. „E világ fejedelmeivel" való együttműködés által, melyet titokban az Ellenség pártolt és segitett, akarta fölállitni Krisztus uralmát e világon, egy képviselő, a pápa által, akiről azt állitotta, hogy Krisztus helytartója. Láttuk átkos következményeit: hogy lett e hamisitott Krisztus országából valóságban az ördög országa, mert ennek munkáit végezte. Láttuk az eredmenyt a „sötét korszakokban" s hogy az Úr e rendszert az „Antikrisztusnak nevezi.

* Bibliai Tanulmányok II. kötet, 9. fejezet.

És bár a reformáció merészen indult meg, látjuk, hogy az Ellenség ismét előállott ugyanezen kisértés- [115] sel a reformátoroknak s láttuk, hogy ezek csak részben állottak neki ellent, hogy készek voltak kompromittálni az igazságot „e világ birodalmainak" támogatása és segitsége kedvéért s abban a reményben, hogy e világ birodalmai bizonyos módon Urunk országává válnak. De látjuk, hogy az Egyház és a világ befolyásának egyesitése, amint azt a protestantizmus megkisérelte, bár eredményében nem volt ép oly rossz, mint a pápaságé, mindazáltal igen nagy akadályul szolgál mindazoknak, akik befolyása alá kerültek. Látjuk, hogy állandó ősszeütközésünk a protestantizmussal, arra irányul, hogy az Ellenség e kisértése legyőzessék s szilárdul megáljunk, nem a világ szabadságában, hanem abban a szabadságban, mellyel Krisztus megszabaditott bennünket.

Továbbá azt találjuk, hogy bár ugyanez a kisértés jön az összes „atyafiakhoz", időrőlidőre csekély változtatással jelenik meg, s hogy a nagy Ellenség igen ravaszul, minden lépten-nyomon megkisérli ugy tenni velünk, mint az Úrral, tudniillik ugy tünteti föl magát, mint vezetőjét a reformnak, melyet ő pártfogol—ugy jelenvén meg, mint aki szivből rokonszenvezik a világ üdvözitésének munkájával. Legutóbbi kisértése a sugalmazott „szociális emelkedés" formájában lép föl s nem sikertelenül. Most azt sugalmazza, hogy ámbár szükséges is volt egykor a „keskeny úton" járni, a kereszt útján, többé nem szükséges ezt tenni; hogy most elértük a pontot, ahonnan az egész dolog könnyedén és gyorsan megoldható s a világot általában föl lehet emelni a társadalmi, értelmi, erkölcsi és vallásos állás magas fokára. De a tervek, melyeket sugall, mindig a vele való egyesülést foglalják magukban; jelen esetben az a fölhivás, hogy mindazok, akik a társadalmi fölemelkedés terén munkatársak akarnak lenni, csatlakozzanak társadalmi és politikai mozgalmakhoz, melyek a kívánt eredményt szülnék. És olyan merésszé vált s annyira bizik a többség támogatásában, hogy tovább nem is szinleli, mintha pártolná azt a reformot, mely a bűnből való személyes megtérésben, a kárhozattól való megváltásban s az Atyával való kibékü- [116] iésben áll az Úr Jézus Krisztusba vetett személyes hit és neki való odaszentelés által; az ő élőföltétele a tár­sadalmi fölemelkedés, mely elveti a személyes felelősség és bűn gondolatát, csak a társadalmi állapotokat tartja szem előtt s a társadalmat kívülről akarja „tisztává" tenni. Célja, hogy figyelmen kivül hagyjuk az Úr igéjét, mely szerint csak az Isten fiai, akik általa járulnak Istenhez, mig mások a „harag gyermekei.“ Ez utóbbi felfogást, mint kersztyénietlent bélyegzi meg s hamisan azt állitja, hogy mindnyájan „testvérek" vagyunk.

Igy anélkül, hogy határozottan kimondaná, mégis mindig azt akarja, hogy ne vegyük tudomásul és tagadjuk az ember bűnbeesését, szemet hunyjunk rá és tagadjuk a bűnből való váltságot s a kibékülés egész munkáját—ezen kétes, csalfa jelszó alatt: az Isten Atyasága és az emberek testvérisége és az arany szabály.

Az Ellenség ezen kisértése az „atyafiak" között, manapság sokakat rászed és valószinüleg még rá fog szedni mindenkit a „választottak" kivételével. (Máté 24:24) E választott „atyafiak" azok, akik szorosan követik a Mester nyomdokait s akik ahelyett, hogy hallgatnának az Ellenség  sugalmazására, az Úr Igéjére hallgatnak. E választott „atyafiak" ahelyett, hogy a saját értelmükre és a Sátán álbölcselkedéseire támaszkodnának, hisznek a Jehova magasabb bölcsességében s a korszakok általa megállapitott isteni tervében. Igy ezek mind „Isten által tanittattak" s ez által tudják, hogy a jelenkor munkája a Krisztus „atyafiainak" kiválasztása, azok kipróbálása s végül azok megdicsőitése az Úrral az ő országában, mint Ábrahám magvaié, hogy bennük megáldassék a világ; s hogy a következő korszakban jön el az Isten „alkalmatos ideje" a világ szellemi, erkölcsi és természeti fölemelésére. Innen, hogy a választottakat nem tudja rászedni gonosz Ellenük semmiféle kétes bizonyitéka vagy álbölcselkedése. Továbbá, az „atyafiak" előtt nem ismeretlenek az ő hazugságai, mert e felől regen megintettek s Jézusra néznek, aki nem csak szerzője az ő hitüknek önfeláldozása által, de elvégezője is annak, mikor ré- [117] szelteti őket az első föltámadásban s részelteti magasztos dicsőségében és isteni természetében.

Ezek az „atyafiak" megkisértésének pontjai s ezek voltak az ő Vezérük kisértései is. „Megkisértetett mindenekben hozzánk hasonlóan", mint ahogy mi megkísértetünk; s ő tudja, hogyan kell segitni azoknak, akik kitsértésben vannak, s akik hajlandók elfogadni a segitséget, menlet ő ajánl azon a módon, ahogyan ő adja azt,—az ő Igéjének tanitásai s annak fenségesen nagy és drága igéretei által. A gyarlóságnak, melyek öröklés utján szállanak ránk, semmi részük sem volt Urunk megkisértésében. Előtte ismeretlen volt egy iszákos szomjusága, a gyilkos szenvedélye, a tolvaj kapzsisága: ő szent, ártatlan, bűnösöktől elválasztott volt. Az ő „atyjafiai" nincsenek e szoron- gattatásoknak, mint kisértéseknek kintéve. Azok, akik „atyafiai" lettek hit és megszentelődés s az által, hogy a fiuság szent lelkétől fogantattak, elvesztették a hajlamot, hogy másokat megbántsanak, ehelyett nyertek uj lelket, a Krisztus lelkét, az igaz lélek, a szent szellem szellemét—a szeretet szellemét, mely 1) kutatja az Atya akaratát, 2) jót kiván tenni minden emberrel, amint alkalma van, de főleg a hit háznépével. —Galatabeliek 6:10.

És bár ez „ujteremtések" lelkében is, akik uj léleknek, vagyis uj akaratnak birtokában vannak, marad bizonyos örökölt gyarlóság, indulatokra és versengésre való hajlam, ugy, hogy állandóan résen kell állani ezekkel szemben s néha a vétek mégis győzelmet vehet rajtuk akaratuk ellen, mindazonáltal e nem szándékos vétkek nem számittatnak be nekik bűn gyanánt, sem mint az „ujteremtés" cselekedetei nem tekintetnek, csak mint hibák, melyek a régi természethez tartoznak, mely mig az uj természet ellenáll nekik., ugy tekintetnek, mint amelyeket a váltság érdeme —a nagy, bűnért való áldozat, melyet üdvösségünk Vezére bemutatott —elfedez. Egyedül az „ujteremtés" az, mely megkisértést, próbát szenved, alkalmassá tétetik, tisztittatik és készittetik a Krisztussal az Ő országában való örökóstársai méltóságra és nem a hús teste, mely mint ilyen holtnak számit. [118]

,,SZENVEDÉSEK ÁLTAL LETT TÖKÉLETES".

„Mert illendő vala, hogy akiért (az Atyáért) minden és aki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé." —Zsidók 2:10.

Az előbbieket tekintetbe véve, könnyü belátni, hogy Urunk nem mint ember tétetett tökéletessé azon dolgok által, melyeket mint ember szenvedet; sem nem szenvedett semmit emberré léte előtt. E szentirási hely gondolata az, hogy Urunk, a földön, midőn már mint ember, tökéletes, az Atya valódi képmása testben, szent, bűntelen, szeplőtelen, bűnösöktől, elválasztott volt, tapasztalatai és szenvedései által egy másnemü tökéletességet—a lét más terére vonatkozó tökéletességet nyert el. Az egyik dolog az volt, hogy a Logos tökéletes volt, mikor az Atyánál volt, mielőtt a világ lett,—tökéletes a maga létében, szivében, azaz akaratában—tökéletesen engedelmes az Atya iránt;—a másik pedig, hogy mikor önakaratából megalázta magát, hogy testté legyen s felvegye a mi alacsonyabb természetünket, akkor is tökéletes volt, mint ember, —bűnösöktől elválasztott; megint harmadik dolog azután, hogy most is tökéletes a maga jelenlegi felmagasztalt állapotábtan, mint az isteni természet részese. Ez utóbbi az, amire a fenti hely vonatkozik. Egy ilyen fölmagasztaltatás az „isteni természet" „dicsőségéré, tisztességére és halhatatlanságára", az isteni bölcsesség előtt azzal járt, hogy bizonyos próbák alkalmaztassanak, melyek kiállása tökéletessé tegye az Isten Egyszülött Fia cimét, hogy megossza az isteni kegyelem egész gazdagságát, és „hogy minden ember ugy tisztelje a Fiut, mint az Atyát."

Emlékezzünk rá, hogy az Atya iránti engedelmességének ezen próbáival kapcsolatban volt kilátásba helyezve számára bizonyos öröm, vagyis kilátás, amint irva van: „az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett." (Zsid. 12:2) Ez elötte levő öröm ésszerüleg a következőkből állhatott:

1.  Öröm, végrehajtani egy szolgálatot, mely kedves az Atya előtt. [119]

2. Öröm, megváltani az emberiséget és lehetővé tenni megmentés ket a haláltól és bűntől.

3. Azon gondolat öröme, hogy e megváltás befejezése által az Atya méltónak fogja találni, hogy a világ hatalmas uralkodója és megáldója, Királya és Főpapja legyen, kijelentvén a világnak az isteni terv tudományát s felemelni a bűnből az isteni kegyelemre mindazokat, akik elfogadják az ujszövetség föltételeit az eljövendő korban.

4. Az az öröm, amit az Atya ígért meg neki, nem csak a szellemi lét dicsőségébe való visszatérés, melyben volt az Atyával a világ teremtése előtt, hanem ennél nagyobb dicsőség—felmagasztalva lenni angyalok, fejedelemségek és hatalmasságok felett, minden név fölött, mely neveztetik, társnak lenni a Mindenség Birodalmában, az Atya után azonnal következni—a legmagasztosabb fenség jobbján, részt venni az isteni természetben annak hozzája tartozó, azaz halhatatlan életével.

De mindezen Urunk elé állitott öröm hozzátartozott az Atya akarata iránti teljes engedelmességhez és attól függött. Igaz, ő mindig engedelmes volt az Atya iránt, és gyönyörködött az Atya útaiban, de ezelőtt ilyen próbára, mint ez, nem tétetett. Eddig kedves és tiszteletreméltó dolog volt cselekedni az Atya akaratát, most a próba arra irányult, vajjon végrehajtja-e vagy nem ezt az akaratot olyan körülmények között, mely körülmények végül nem csak halállal, hanem egyenesen a kereszt gyalázatos halálával járnak. Ő e próbát megállotta, sohasem habozott, sohasem ingadozott, hanem minden legkissebben is a végsőkig az Atya igazságosságában, szeretetében, bölcsességében és hatalmában való hitét bizonyitotta be és habozás nélkül eltürte a bűnösök minden ellene való ellenségeskedését és ellenkezését az Ellenség minden egyéb támadásával együtt s ezen módon, szenvedések által „tökéletessé tétetett", minden örömre való jogcime reá ruházatott s ennek következtében tökéletessé tétetett, mint a legmagasabbrendü tudniillik az isteni természettel biró lény. Igy igaz volt az Atya Egyszülöttjéről, hogy,— [120] 

ÁMBÁR FIU,
MEGTANULTA AZOKBÓL, AMIKET SZENVEDETT,
AZ ENGEDELMESSÉGET.
ÉS TÖKÉLETESSÉGRE JUTVÁN ÖRÖK IDVESSÉG SZERZŐJE LETT
MINDAZOKRA NÉZVE,
AKIK NÉKI ENGEDELMESKEDNEK.
—— ZSID. 5:8-10. ——

Az ihletett apostol igy magyarázza meg, hogy Urunk már tiszta, tökéletes, már „Fiu", már teljesen engedelmes az Atya iránt kedvező körülmények között, megtanulta, mit jelent engedelmesnek lenni nehezebb körülmények közt s igy megpróbáltatván és érdemesnek bizonyulván a lét legmagasabb foka, az isteni természet tökéletességére, tökéletessé tétetett abban, mikor az Atya feltámasztotta őt a halálból az elébe helyezett magasztos discőségre, hogy legyen az Egyház s mindazok szabaditója, akik „kellő időben" megismervén az igazságót, engedelmeskednek neki.

Jegyezzük meg az összhangot e nyilatkozat és Péter apostol bizonyságtétele között: „A mi atyáinknak Istene feltámasztotta Jézust ... Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával." —Csel. 5:31.

Igy bizonyitotta be Urunk Jézus az Atya előtt, az angyalok előtt s előttünk, az ő „atyafiai" előtt, az Atyához s az Atya kormányzásának elveihez való hűségét. Igy dicsőitette meg és tette tiszteltté az Atya törvényét, bebizonyitván, hogy az nem volt kierőszakolt, nem esik túl egy tökéletes ember képességein még a legnehezebb körülmények között sem. Mi, az ő követői, örvendezhetünk igazán az Isten minden engedelmes, értelmes teremtményeivel együtt, mondván: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőségét és áldást." —Jelenések 5:12.

És amint megdicsőült Urunk, a mi Idvességünk Fejedelme, ez magával hozza, hogy mindazok, akik a kereszt vitézei, a Fejedelem követői és az Országban az ő örököstársai akarnak lenni, hasonlókép „tökéletessé kell, hogy tétessenek", mint „ujteremtések" próba és [121] szenvedés által. És mikép a szenvedések, melyek által a Fejedelem, mint ujteremtés  tökéletessé tétetett, azok a dolgok voltak, melyeket ő a világ, test és ördög támadásában a saját akaratának az Atya akarata alá való rendelésében türt el, ugy van mi velünk is: a mi szenvedéseink nem a fájdalom rendes szenvedései, melyekben a „sóhajtozó teremtetettség" osztozik, s melyben bizonyos mértékben mi is osztozunk, mint a világ tagjai. A szenvedések melyek az „ujteremtes" fejlődésében számot tesznek, az Úrért, az Úr Igéjéért és az Úr nepéért viselt önkéntes és szándékos szenvedések, melyeket türelemmel kell viselnünk, mint az Úr Jézus Krisztus jó katonáinak, mig igyekszünk, hogy ne a magunk akaratát tegyük, hanem tökéletessé tegyük magunkban a mi Fejedelmünk, a mi mennyei Atyánk akaratát. Igy kell járnunk az ő nyomdokain, megértvén az ő gondoskodását, bizván az ő igéretében, hogy minden együtt működik a mi javunkra s hogy ő nem enged feljebb kisértetni bennünket, mint elszenvedhetnénk, sőt minde kisértéssel a kiszabadulás útjáról is godoskodik, és hogy minden próbában elégséges kegyelmet ad—a szükség minden idejére. Igy vannak az ő „atyjafiai" most is próba alatt és tétetnek most is tökéletessé, mint ujteremtések a Krisztusban, lesznek „alkalmasokká a szentek örökségében való részvételre a világosságban." —Kol. 1:12.

„A BÜN TESTÉNEK HASONLATOSSÁGÁBAN".

Amit a törvény nem tudott megtenni, amiben az a test miatt tehetetlen volt (mert minden test meg volt fosztva ettől az eset által s képtelen volt teljesen engedelmeskedni a törvénynek) az Isten ezt bevégezte, elküldvén saját Fiát az emberi test hasonlóságában (mely a bűn hatalma alá jutott), sőt feláldozta azt a bűnért, aki, bár testében kárhoztatta a bűnt, megpecsételte az ujszövetséget, mely alatt a törvény igazságosságát betölthetjük, (akik többé nem a test, hanem a lélek szerint járunk). Ezeknek „nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabaditott engem a bűn és a halál törvényétől. Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala ... az Isten az ő Fiát elbocsátván... Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem lélek szerint. —Róm. 8:1-4. [122]

Azok, akik Urunkat többékevésbé bűnösnek tartják, a bukottnem egy tagjának, örömmel kaptak az Irás e helyén s megkisérelték kiforgatni azt a józan ésszel való összhangjából s a más helyekkel való összhangból saját elméletük támogatására: hogy bebizonyitsák, hogy Krisztus épen a „bűnös test" hasonlóságára s nem azéra teremtetett, mely még nem vétkezett, azaz az Ádáméra, amilyen bűnbeesése előtt volt. De a hely fenti magyarázatából az apostol gondolata azt hisszük világosan érthető minden olvasó előtt. Urunk elhagyta a szellemi természet dicsőségét és „testté lett", felvette a természet ugyanazon fajtáját, mint azé a nemé, melyet megváltani jött, mely természet a test, a bűn kötelékei alá jutott, mely el volt adva a bűnnek, azon nem ősatyjának, Ádámnak engedetlensége által. Ebben semmi, csak a forditás által adott széljegyzet mondja, hogy Urunk maga bűnös volt. Valóban egyike a képzelhető legbalgább föltevéseknek, mert ha bünös volt, vagy bármi részben is részese annak az átoknak, mely az emberi családon nyugodott, nem lehetett volna a mi bűneinkért való áldozat, mert egy bűnös nem lehetett áldozat más bűnösért. Az isteni törvény alatt a „bűnnek zsoldja a halál." Urunk, ha bármily értelemben vagy mértékben bűnös lett, volna, csak a saját életét játszotta volna el s értéktelen lett volna váltságdijul Ádámért vagy bármelyik más bűnösért.

„Ő VETTE EL A MI ERŐTLENSÉGÜNKET".
—— Máté 8:18.——

Pedig betegséginket ő viselte és fájdalmainkat hordozza és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kinoztatik Istentől! és ő megsebesittetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van és az ő sebeivel gyógyulánk meg." —Ésaiás 53:4-5.

A tökéletesség a gyöngeség ellentéte s az a tény, hogy Urunknak gyöngeségei voltak, logikailag bizonyitaná, hogy nem volt tökéletes—hogy a bukottnem gyarlóságaiból némelyeket örökölt. Emlékeznünk kell rá, hogy halálküzdelmének éjszakáján, a Gecsemáné kertjében Urunk veritéke „olyan vala, mint a nagy vércseppek" s ezt orvosi tekintélyek bizonyos betegség- [123] nek állitották, mely, bár igen ritka, másokat is meglátogatott már az emberi-nemből. Ez a nagy ideges küzdelemnek és gyöngeségnek bizonyitéka. Azután a hagyomány azt mondja, hogy a Golgota felé menve Urunkat kényszeritették, hogy vigye a maga keresztjét, s hogy ő leroskadt az alatt s hogy ezrért kényszeritették czirénei Simont az út hátralevő részén a kereszt vitelére. (Máté 27:32) Továbbá azt állitják, hogy Urunk halála a kereszten azért következett be annyival korábban, mint várható volt, mert halálát a szó szoros értelmében szívszélhüdés, a sziv izmainak megszakadása okozta, s hogy ezt jelenti a halála után oldalán ejtett lándzsasebből folyó vér és viz. Mindenesetre Urunk nem mutatta azt az életerőt, mely Ádámban, az első tökéletes emberben volt látható, kinek életereje oly nagy volt, hogy 930 évet élt. Most fölmerül a kérdés: Vajjon a gyöngeségnek e bizonyságai Urunk részéről nem tökéletlenségek-e: hogy akár öröklés folytán, akár más úton nem nélkülözte-e a tökéletes ember erőit és igy gyarló volt?

Első látszatra tényleg igy tünik fel s csupán az isteni Ige vezérlete mellett vagyunk képesek kielégítő módon kimagyarázni magunknak vagy másoknak az összefüggést, mely ezen tény és az Irás bizonysága között fennáll, mely azt állitja, hogy Megváltónk „szent, ártatlan, bűntelen és bűnösöktől elválasztott volt." E dolog kulcsa a vizsgálódásunk tárgyát képező helyén van az Irásnak. A próféta kijelenti, ami természetszerüleg feltünik nekünk és másoknak, hogy tudniillik Urunk, mint minden nemünkhöz tartozó ostoroztatott, a halál itélete alatt volt, verettetett és kinoztatott Istentől—épugy a halálitélet alatt volt, mint minden nemünkhöz tartozó, de akkor feltárja, hogy ami első látszatra ugy tünik fel előttünk, az nem a tény. Megmagyarázza, hogy az, amit szenvedett, a mi bűneinkért történt igy s nem az ő saját bűneiért; gyöngeségei annak a következményei voltak, hogy hordozta a mi fájdalmainkat, s a mi szenvedéseink terhét viselte; halála következménye annak, hogy helyettünk állott az isteni törvény elé, szenvedve, „mint igaz a nem iga- [124] zakért, hogy bennünket Istenhez vezéreljen." A testi Izráelhez szólván az első eljövetelre, a próféta mondja: mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kinoztatik az Istentől és megmagyarázván, hogy ez a nézet helytelen volt, kijelenti,—de ő megsebesittetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, Istennel való békességünknek büntetése rajta van, az ő sebei által, melyeket büntetés gyanánt érettünk elviselt, gyógyulánk meg.

Máté felhivja a figyelmet épen ezen prófécia beteljes lésére, mondván: —,,Vivének hozzá sok ördöngőst és egy szóval kiűzé a tisztátalan lelkeket és meggyógyit vala minden beteget, hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, igy szólván: „Ő vette el a mi erőtlenségünket és ő hordozta a mi betegségünket." —Máté 8:16-17.

Az  összefüggés: Urunk részéről történt gyógyitás, valamint a közt,  hogy magára vette gyöngeségeinket, nem nagyon világos a legtöbb ember előtt, aki e tudósitást olvassa. Általában azt szokták föltenni, hogy Urunk pusztán gyógyitó erejét gyakorolta, mely neki semmibe sem került; hogy kimerithetetlen ereje volt egy láthatatlan szellemi forrásból, mely megengedte a csodák minden faját a nélkül, hogy saját erejének, életerejének legkevésbé is ártalmára lett volna.

Nem kételkedünk, hagy a „legmagasabb erő", mely bőséges mértékben töltetett ki Megváltónkra képessé tehette volna őt, hogy sok, egészen természetfölötti dolgot cselekedjék és pedig minden önkimerités nélkül; sem azt nem vonjuk kétségbe, hogy Urunk használta ez emberfölötti erőt: például a viz borrá változtatásakor s a sokság csodálatos megvendégelése alkalmával. De az Irás tudósitásából megértjük, hogy a betegek gyógyitása, amint azt Urunk végrehajtotta, nem a rendelkezése alatt álló emberfölötti erő által történt, hanem ellenkezőleg: a betegek gyógyitásában a saját életerejének egy részét adta át nekik és következőleg minél nagyobb tömeget gyógyitott meg, annál nagyobb volt Urunknál az életenergia, az életerő vesztesége. Annak bizonyitékául, hogy ez igy van, emlékezzünk a [125] szegény asszonyról szóló tudósitásra „aki húsz éve szenvedett vérfolyásban és sok orvostól sokat szenvedett és minden vagyonát magára költötte és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett." Emlékezzünk rá, milyen hittel ment közel Jézushoz s érintette ruhája szegélyét, mondván magában: „Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok." A tudósitás ugy szól, hogy vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából. Jézus pedig azonnal észrevévén, hogy erő (életerő) áradott vala ki belőle, megfordult a sokaságban és monda: „Kicsoda illeti az én ruhámat?  És körülnéze, hogy lássa azt, aki ezt cselekedte és monda néki: Leányom, a te hited megtartott téged; eredj el békével és gyógyulj meg a te nyavalyádból" —Márk 5:25-34.

Jegyezzük meg Lukács értesitését (6:19), mely kijelenti: „És az egész sokaság igyekszik vala őt illetni, mert erő származék belőle és mindeneket meggyógyít." Ebben az értelemben hordozta tehát Megváltónk az emberiség gyöngeségeit, viselvén betegségeinket. És ennek eredménye, hogy napról-napra saját életerejét adta mások gyógyulására, nem lehetett más, mint hogy hatásában gyöngült a saját ereje, a saját életereje. És emlékeznünk kell rá, hogy a gyógyitás e munkája lassanként fogyasztván életerejét, összefüggésben tanitásával és utazásaival, ez volt Urunk állandó munkája működésének három és fél éve alatt. „Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szét szórva, mint a pásztor nélkül való juhok." —Máté 9:36.

Nem is tünik ez fel különösnek előttünk, ha saját tapasztalatainkra gondolunk: ki az, a mélyen résztvevő természetek közül, aki időnként bizonyos mértékben ne tapasztalta volna azt a tényt, hogy egy barát képes megosztani barátja szenvedéseit és rokonszenvével bizonyos mértékben megkönnyiteni a szenvedőt s a lélek megnövekedett életerejében és megkönnyebbülésében valamennyire részeltetni. De ez a segitő befolyás és a mások gyöngeségének ilyen érzése legnagyobbrészt annak a részvétnek fokától függ, mellyel meg van ihletve [126] az, aki meglátogatja a beteget és szenvedőt. Nemcsak, hanem tudjuk, hogy bizonyos állatoknak a részvét különböző mértéke adatott: a galamb például mint a leggyöngédebb és legrésztvevőbb állat, a Mózesi fölmentések alatt Megváltónk egyik jelképes megszemélyesitője volt. Mivel sokszor hasznosnak bizonyult, galambot szoktak a beteg szobájában elhelyezni s ez a betegre jó hatásu szokott lenni. A galamb talán a maga résztvevő természetével, bizonyos részt vesz a betegségből s a saját életereje bizonyos részét közli a beteggel. Ez abban a tényben jut kifejezésre, hogy a madár beteg lesz, lábai összezsugorodnak, mint a rheumásnak stb., mig a beteg lassanként felgyógyul s visszanyeri előbbeni életerejét.

Ha megemlékezünk arról, hogy csak a mi szeretetünk és rokonszenvünk élte tul a hatezer éves bukást s eszünkbe jut, hogy a mi drága Megváltónk tökéletes volt s mint ilyen benne a résztvevő szeretet e tulajdonsága legnagyobb mértékben meg volt, értjük meg halványan, hogyan „inditotta őt meg gyöngeségünk érzése." Részvéte fölgerjedt, mert természete finom, tökéletes, érzékeny volt,—nem kemény, melyet érzéketlenné nem tett az önzés és a bűn, sem öröklés, sem személyes tapasztalat útján. Gyakran olvassuk róla, hogy „részvéte fölindult"; ismét, hogy keserülte a sokaságot, aztán mikor a zsidókat látta, hogy sirnak s Mártha és Mária is sir, elfogta a részvét és „Jézus könnyezett." E részvét korántsem a jellem gyöngeségét mutatja, hanem ép az ellenkezőjét; mert az ember igazi jelleme Teremtőjének képében és hasonlatosságában nem kemény, szivtelen és elzárkózott, hanem szelid, gyöngéd, szerető, résztvevő. Igy mindezen dolgok azt mutatják nekünk, hogy ő, aki ugy beszélt „ahogy még ember soha", olyan nagy részvétet nyilvánitott a bűnbeesett emberiség szenvedései, fájdalmai és nyomoruságával szemben, aminőt fajunk egyetlen tagja sem tanusithatott volna.

Nem csak, hanem arról a célról is meg kell emlékeznünk, amiért Urunk a világra jött. Ez a cél nem egyszerüen az volt, hogy egyszerüen kinyilvánitsa ezt az [127] isteni erőt a magára való tekintet nélkül, hanem —mint saját maga kifejtetette—az Embernek Fia azért jött, hogy szolgáljon másoknak és adja életét váltságul sokakért. Igaz, a bűn zsoldja nem szenvedés, hanem halál volt s ilykép Urunk részéről a szenvedés nem lett volna elég a bűn zsoldját kifzetni miérettünk; föltétlenül szükséges volt, hogy „megkóstolja a halált minden emberért." Ezért olvassuk: „a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az irások szerint." (1 Kor. 15:3) Mindamellett szükséges volt, hogy a bűnös helyét elfoglalva Urunk tapasztalja mindazt, mely az átokban benne volt — a halál büntetését; s amennyiben az emberi család meghalt az élet fokozatos elvesztésének folyamatával, gyöngeség, betegség és gyarlóság által, ép ugy szükséges volt, hogy ennek megfelelőleg a mi drága Megváltónk is részesüljön mind e tapasztalatokban. És bár ő maga nem volt bűnös, a bűn minden büntetése, mely rajta nyughatott, eredménye annak, hogy ő elfoglalta a bűnös helyét és érettünk viselte az Igazság sujtolását.

Urunk ezt a betegségre, szenvedésre és gyöngeségre vonatkozólag legjobb és segitségre legalkalmasabb módon viselte, tudniillik ugy, hogy szándékosan öntötte ki életét, napról napra, szolgálatának három és fél éve alatt adván a maga életerejét azoknak, akik nem értették meg az ő indokát —kegyelmét és szeretetét. Igy, mint irva van: „Önlelkét (lényegét, létét) áldozatul adja." „Életét halálra adta a bűnökért." (És. 53:10-12) Könnyen beláthatjuk, hogy megszentelésének ideje óta, mikor 30 éves volt és megkereszteltette magát Jánostól a Jordánban, egész a Kálváriáig, állandóan öntötte a maga lelkét: az életerő folytonosan ment ki belőle azoknak segitésére és gyógyitására, akiknek szolgált. És bár mindez nem lett volna elégséges a mi bűneink árául, mégis a halál azon folyamatának volt része, melyet drága Megváltónk elszenvedett, mely folyamat a Kálvárián tetőződött be, mikor fölkiáltott: „Elvégeztetett", s az élet utolsó szikrája eltávozott tőle.

Ép oly szükségesnek látszik, hogy Urunk igy föláldozta, elosztogatta életerőit és részt vett a mi halódó folyamatunk tapasztalataiban, mint hogy későlob, a  [128] kereszten létekor kénytelen volt tapasztalni, ha egy pillanatra is, a bűnös azon állapotát, midőn teljesen elválasztva érzi magát a mennyei Atyától és minden emberfölötti segitség hiányzik számára akkor, midőn, igy kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?" Mint a bűnös helyettesitője, viselnie kellett a bűnös büntetését minden részében s áldozati küldetése addig nem ért véget, mig mind ez be nem fejeződött; mig ezeket hiven el nem viselte, nem állott meg minden próbát, melyet az Atya szükségesnek itélt, hogy a mi „Hitünk Fejedelmévé" tétessék s fölmagasztaltassék angyalok és fejedelemségek és hatalmasságok fölé, hogy legyen az Atya társa a Mindenség királyi székében.

Mindezen tapasztalatok, melyeken a mennyei Atya átvitte az ő Szerelmes Fiát, mielőtt fölmagasztalta öt hatalmának jobbjára és kötelességévé tette a föld minden családjai megáldásának nagy munkáját, ezek nem pusztán az Egyszülött, a Logos hűségének próbái voltak: az Irás biztosit, hogy szükségesek voltak azért is, hogy Urunk rokonszenvét félköltsék azok iránt, akiket igy megváltott, hogy rokonszenvet érezhessen velük s ugy „segitsen" rajtuk, hogy általa teljes közösséget érjenek el az Istennel; az Egyház ezen, a világ a millenáris korszak alatt: „Hogy könyörülő legyen és hiv Főpap az Isten előtt való dolgokban", „megkisértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan"; „aki együtt tud érezni a tudatlanokkal, tévelygőkkel, mivelhogy maga is körül van véve gyarlósággal." „Ennek okáért ő mindenképen, idvezitheti is azokat, akik ő általa járulnak az Istenhez." Valóban „ilyen Főpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplőtelen, a búnösöktől elválasztott és aki az egeknél is magasságosabb lőn." —Zsid. 2:17, 18; 4:15-16; 5:2; 7:25-26.