KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 7

A KIBÉKÜLÉS KÖZBENJÁRÓJA
„AZ EMBER FIA"

MIT NEM JELENT EZ A CIM. — MIT JELENT. — TISZTESSÉGE ELVI—TÁTHATATLAN, SENKI MÁS ÁLTAL NEM IGÉNYELHETŐ. — HOGY LÁTJA A VILÁG AZ EMBERNEK FIÁT. — PILÁTUS NÉZETE, ROUSSEAU NÉZETE, NAPOLEON NÉZETE. — EZ ÁLLITÁSOK JELENTŐSÉGE „NEM VALA ÁBRÁZATA KIVÁNATOS" ÉS „RÚT VOLT ÁBRÁZATJA" — ,,TIZEZER KÖZT A LEGSZEBB". — IGEN, Ó TÖKÉLETESEN KEDVES".

ASOK cim között, melyet Urunkra alkalmaztak, az, amelyiket saját maga is leggyakrabban használt az „ember Fia" volt. Némelyek ezt engedménynek tekintették Urunk részéről affelől, hogy ő József fia volt, de ez teljesen helyteln: ő soha sem ismerte el Józsefet atyjául. Ellenkezőleg, meg kell jegyezni, hogy ez a cim, melyet magára alkalmaz, nem csak földi életére, hanem jelen állapotára és dicsőségére is vonatkozik. E tényből némelyek a másik végletbe csaptak és azt mondták, hogy ez azt jelenti, hogy Urunk most is ember a menyben, — hogy még mindig megtartotta emberi természetét. Ez, mint megpróbáljuk kimutatni, teljesen bizonyitékot nélkülöző gondolat, félreértése az „ember Fia" kifejezésnek. Közben azonban jegyezzük meg, hogy ez a gondolat teljesen elüt az Irás tanitásának egész értelmétől. Az Irás kijelentése határozottan hangsulyozza, hogy Urunk megalázkodása az emberi természetre nem volt örökös, csak az ember megváltásának végrehajtására, az ember büntetésének lefizetésére s ezáltal az Atya iránti engedelmességének alkalmatos bebizonyitására szolgált, amiért is azután felmagasztaltatott, nem csak arra a dicsőségre, melyet az Atyánál birt, mielőtt a világ volt, hanem nagyobb dicsőség angyalok, fejedelemségek és hatalmasságok fölé, isteni természetre, jobb kéz felől, a kegyelem helyére a Magasságossal együtt. [150]

Jegyezzük meg gondosan e cim használatát Urunknál ezekben:

„Az embernek Fia elküldi az ő angyalait" gaz Evangéliumi korszak aratására. —Máté 13:41.

„Ugy lesz az ember Fiának eljövetele" az aratáskor, e korszak végén." —Máté 24:27-37.

„Mikor eljő az embernek Fia az ő dicsőségében a szent angyalokkal." —Máté 25:31.

„Az embernek Fia is szégyenli, mikor eljő az ő Atyja dicsőségében." —Márk 8:38.

„Hát, ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, ahol elébb vala?" —János 6:62.

„Az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia." —­János 3:13.

Az Irásnak e helyei azonositják az „Ember Fiát" a dicsőség Urával s az ember Krisztus Jézussal aki adta magát s az ember előtti Logossal, aki leszállott a menyből és testté lett. És világosan, a zsidók nem is gondoltak rá, hogy az „ember Fia" cim a József fiát, vagy közönséges értelemben véve az ember fiát jelképezné, aki életét emberi atyjától nyerte, amit az is mutat, hogy kérdezték: „Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökké megmarad: hogyan mondod hát te, hogy az ember Fiának fel kell emeltetnie? Kicsoda ez az ember Fia?" (Ján. 12:34) A zsidók nyilván azonositották az „ember Fiát" az ő várt Messiásukkal, reményeiket kétségtelenül nagy mértékben Dániel állitására alapitván (7:13) „Látám éjszakai látásomban és imé az égnek felhőiben, mint valami emberfia jön és méne az öregkoruhoz és eleibe vivék őt és ada neki hatalmat, dicsőséget és országot és minden nép, nemzet és nyelv neki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem mulik és az ő országa el nem rontatik." Urunk azonositotta magát a maga kijelentésében e leirással mely elragadó képletben ecseteli a felhőn (nyomor fellegén) ülő, illetve a nyomor legnagyobb idejében népe szabaditására megjelenő dicső Királyt, aki minden feladattal szemben és minden körülmények között Mesternek bizonyult (Jelenések 14:14), ahol magát [151] olyannak jelzi, „aki hasonló az embernek Fiához, a fején arany karona és a kezében éles sarló", az Evangéliumi korszak aratásának Aratója.

* „Aki a menyben van”, a legrégibb kéziratokból hiányzik.

Mindazonáltal, bár az is bizonyitja, hogy ez a cim semmikép sem vonatkozik a József fiára és bár e bizonyságból következik, hogy az e célra fölvett emberi természet örökre feláldoztatott s hogy Urunk most megelevenitő lelki lény a legmagasabb rendből (Zsidók 2:9-16; 1 Pét. 3:18; Ján. 6:51; Fil. 2:9), mégis fölmerül a kérdés, miért választott Urunk ilyen nevet, ilyen cimet? Nem ésszerüe azt gyanitani, hogy valami különös okának kell lennie, különben nem használta volna e sajátos cimet, hiszen Urunk minden cimének, ha megértettük, különös jelentősége van?

Különösen fontos ok szól e cim használata mellett. Ez nagy tisztesség cime, mert az ő nagy győzelmének emlékjele,—az ő hűséges, alázatos engedelmességének a mennyei Atya minden rendelkezése iránt, a halálig, a keresztnek haláláig, mely által biztositotta a jogcimet minden jelen és jövendő tisztességre és dicsőségre, méltóságra ás hatalomra és az isteni természetre. E cim „az Ember Fia", az embereket és angyalokat egyenesen az Atya Egyszülöttje alázatosságának nagy bizonyitékára s az isteni kormányzás alapvető elvére figyelmezteti—az, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Igy valahányszor ez a név használtatik, az értékes utasitások kötetekre menő tárházát nyujtják mindazoknak, akik Istentől fognak tanittatni, s akik őt akarják tisztelni s azokat cselekedni, amelyek kedvesek az ő szemei előtt.

Hasonló értelemben volt Urunk a „Dávid magva" és „Ábrahám, Izsák és Jákob magvából való." Az Ádám magva is volt, Éva anyánk által; —mégis, mint láttak „bűntelen, bűnösöktől elválasztott." „Az asszony magva magva arra az ellentétre vonatkozik, ami ez és a kigyó magva között van, de nem jelenti, hogy Évának férjén, akivel a boldog, de rövid paradicsomi együttlét alatt eltöltött szinpompás szép mezőkön a gyümölcsben gazdag varázslatos Édenben nem születtek gyermekeik, illetve a megteremtésüktől kiüzetésükig, sőt azután is, hogy [152] Ádámon kivül mástól is lenne gyermeke. És ugyanazon értelemben, melyben Urunkról, mint Dávid magváról helyesen gondolkozhatunk és beszélhetünk, hasonló módon gondolhatjuk őt Ádám magvának, Éva által. És azt hisszük, ez a gondolat, mely e cim mögött áll: „Ember Fia."

Ádám, mint az emberi-nem feje és annak hivatott életadója engedetlensége által elmulasztotta tartós életet adni utódainak; mindazonáltal az isteni igéret előre tekintett az időre, mikor a Messiás, aki Ádám nemével azonosittatik, megváltja Ádámot és összes utódait. Ádám volt különöskép az ember, amennyiben ő volt az emberi-nem feje s e cim a föld és annak birodalmában őt illette meg. Jegyezzük meg az Ádámról szóló prófétai hivatkozást: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla és az embernek Fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad ót! Úrrá, tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél: juhokat és mindenféle barmot és még a mezőnek vadait is; az ég madárait és a tenger halait, mindent, ami a tenger ösvényin jár." —Zsoltár 8:4-9.

Ez a földi jog, királyság, uralom, rendetlenségbe jutott, elveszett az eset által, de darabja és része volt annak, ami a nagy bűnért való áldozat által megváltatott. Mint prófétailag irva van Urunkról: „Eljő tehozzád és elérkezik, te nyájnak tornya, az előbbi hatalom." (Mik. 4:8) Igy látjuk, hogy a világ reménysége isteni rendelkezés folytán azon alapult, hogy eljön Ádám nagy fia és örököse, Ábrahám, Dávid és Mária, nagy fia. Nem az van ezzel mondva , hogy e fiu élete akár Ádám, akár Ábrahám, vagy Dávid vagy Mária által lesz. Mint láttuk, a mostoha fiu, az isteni rendelkezés szerint a család tagjának tekintetett, mint aki képes megváltani és visszaszerezni egy eltékozolt birtokot. Urunk esetében világosan láttuk, hogy az ő élete nem földi származás által lett, mert már azelőtt soksok ezer avagy millió évvel, mint Isten első teremtménye nyert volt életet szellemi (mennyei) létfokon, hanem csak az ő testi szervezete keletkezett igy, —hogy az élete az Istentől [153] származott és jött s ez eredetileg, mint Logos volt ismeretes.

És minél jobban megvizsgáljuk ezt a kérdést, annál világosabbnak tünnek föl az előbb mondottak, mert aki görögül tud, könnyen megfigyelheti azt a tényt, hogy mindazon esetek, melyekben Urunk e kifejezést „az embernek Fia", használja, hangsulyozva használja azt: az ember fia. És Urunk joga e cimhez elvitathatatlan. Mikép csak Ádám volt tökéletes és nemének többi tagjai elkorcsosultak, kivéve e Fiut, aki Ádám neméhez kapcsolta magát, hogy Megváltója legyen minden elveszett birtokának, ugy, mikor az emberi-nem megváltásának, munkáját végezte, s mivel megváltotta azt a halál itéletének átka alól, a cim, hogy az embernek a fia legyen, törvényesen és elvitázhatatlanul jutott birtokába.

És nem csuk a „mindenekért való váltság" adása korszaka alatt illette meg őt valóban ez a név, hanem találóan megilleti ez evangéliumú korszak alatt, mig a helyreállitás nagy munkájában való részvételre a munkatársak kiválasztása folyamatban van. És még inkább igazán meg fogja illetni Urunkat e cim az ő ezeréves országlásának ideje alatt, mikor majd, mint az embernek (Ádámnak) a (most hatalmasan felmagasztalt és elváltozott) Fia, végrehajtja a helyreállitás munkáját, a megvásárolt birtok megváltását (megszabaditását). —Eféz. 1:14; Ruth. 4:1-10.

„AZ EMBER KRISZTUS JÉZUS A HITETLENEK SZEMÉBEN“.

Nem csak az Úr Jézus Krisztus hűséges követői ismerték föl az ő bölcsességét és kegyelmét s jegyezték meg, hogy telve volt az Isten minden teljességével, hanem ellenfelei is olyannak ismerték föl, aki sokkal túlszárnyalja nemünk közönséges tagjait, mint olvassuk: (s ezen Szentirásban idézett, hitetlen zsidók szájából elhangzott drága bizonyitékot, melyet az apostolok minden alkalommal valószinü örömmel idéztek különböző alkalmi beszédeikben, itt idézzük): [154]

„És mindnyájan bizonyságot tőnek felőle és elálmélkodának kedves beszédein, melyek szájából származtak." (Luk. 4:22) Mások mondták „soha még ember igy nem beszélt." (Ján. 7:46) És Pilátus, aki vonakodott, hogy a legnemesebb zsidónak, akit valaha látott, életét kioltsa, utolsó menedék gyanánt megpróbáltá világossá tenni a néptömeg rosszakaratát, észrevévén, hogy a tömeget a farizeusok és irástudók bujtogatták fel, akik irigyelték Urunk népszerüségét. Pilátus végül szembesittette Jézust vádlóival, nyilván azzal a gondolattal, hogy egy tekintet annak nemes vonásaira báttérbe szoritja gyülöletüket és rosszakaratukat. Igy fölmutatván őt, Pilátus felkiáltott, —„Ime az Ember!" melyben a hangsuly az az szócskán van. Mintha mondta volna: Az ember, akinek megfeszitését ti kéritek tőlem, nem csak a minden más zsidó fölött álló zsidó, hanem az ember, aki minden többi felett áll. Urunk emberségéről jeleneti ki János: „Az Ige testté lett ... és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." —János 1:14; 19:5.

És ezzel kapcsolatban emlékezzünk meg Rousseaunak, a hires franciának „Az ember Fiáról" tartott, gyakran idézett és jól ismert dicsénekéről, mely igy szól :

„Milyen jelentéktelenek az összes bölcsészek könyvei minden pompájukkal egyben, az Evangéliumok mellett! Lehete ez a mű, mely egyszerre oly magasztos és oly egyszerü, emberek munkája? Maga az, akinek életét elmondják lehete nem több, mint ember? Vane valami jellemében az ábrándozóból vagy pöffeszkedő szektáriusból? Minő édesség, minő tisztaság utaiban; minő megható kegyelem tanitásaiban! Milyen alázatosság elveiben! Minő mély bölcsesség szavaiban! Minő lélekjelenlét, minő finomság és készség válaszaiban! Minő önuralom indulatai felett! Hol van az ember, hol a bölcs, aki tudja, hogyan kell cselekedni, szenvedni és meghalni gyöngeség és mutogatás nélkül. Barátaim, ember nem talál ki ehhez hasonlót: (Urunknak igen varázslatos ecsetelése ez), s a Socra- [155] tesről szóló adatok, melyekben senki sem kételkedik, nincsenek olyan jól bebizonyitva, mint a Jézusról szólók. Azok a zsidók sohasem érték volna el ez erkölcsiség e gondolatát vagy hangát. És az Evangéliumban jellegzetes annak megbizhatósága, mely oly hatalmas, oly meggyőző, oly teljesen utánozhatatlan, hogy kitalálói csodálatosabbak kellene, hogy legyenek, mint az, akiről irnak."

A következő dicsőitést az Ember Fiáról az ismert Bonaparte Napoleonnak tulajdonitják.

„Jézus eleitől végig mindig ugyanaz; fenséges és egyszerü, végtelenül komoly és végtelenül gyöngéd. Egész élete a nyilvánosság szeme előtt folyik le és sohasem ad okot, hogy hibát találjanak benne. Magaviseletének eszélyessége bámulatra ragad bennünket az erő és gyöngédség egységével. Beszédében és tetteiben egyaránt világos, következetes és nyugodt. Azt tartják, hogy a fenség az istenség tulajdonsága: minő nevet adjunk hát neki, akinek jellemében a fenség minden eleme egyesült?

„Ismerem az embereket s mondom önnek, Jézus isteni ember volt. Benne minden csodálatra ragad engem. Lehetetlen összehasonlitani őt a világ bármely más lényével. Gondolatai és érzései, az igazság, melyet hirdet, tanitásának módja, mind tul vannak az ember határán s a dolgok természetes rendjén. Születése és élettörténete; tanának mélysége, mely minden nehézséget legyőz s azok legteljesebb megoldását adja; Evangeliuma; e csodálatos lény egyedülisége, megjelenése; uralma, annak fejlődése minden évszázadon és birodalmakon át, mindez számomra csoda, megfejthetetlen titok. Amit itt látok, az nem emberi. Amilyen közel csak menni, amily alaposan vizsgálni tudom, minden összehasonlithatatlanul marad előttem—nagyszerü, olyan nagyszerü, hogy lesujt. Hiába gondolkozom—minden megfejthetetlen marad! Mutasson nekem még egy olyan életet, mint a Krisztusé!"

Igen, az igazság különösebb, mint a költészet s a tökéletes ember, Krisztus Jézus, a Magasságos lelkével fölkenetve, oly különböző volt a tökéletlen fajtól, mely- [156] ben élt, annak megváltása céljából, hogy a világ bizonyára menthető, ha azt kérdi, nem volt e több, mint ember. Bizonyára több volt, sokkal több, mint pusztán ember,—sokkal több, mint egy bünös ember: ő bünösöktől elválasztott, és mint tökéletes ember, a láthatatlan Istennek képe és hasonmása volt.

„NEM VALA ÁBRÁZATA KIVÁNATOS".

„Felnőtt, mint egy vesszőszál ő előtte és mint gyökér a szárasz földből, nem volt neki alakja és ékessége és néztünk reá és nem vala ábrázata kivánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt, és nem gondolták vele!" —Ésaiás 52:2-3.

Némelyek azt gondolták, hogy ez az Iráshely azt jelenti, hogy Urunk személyes megjelenése hátrányosabb volt, mint más embereké, s mivel ezt bizonyitékul tekintették arra, hogy ő nem volt a bünösöktől elvalasztott, hanem részes a bünben s annak, az elfajulásban álló büntétesében. Mi eltérünk e nézettől, mint amely ellenkezik az Irás teljes irányzatával, s ellenkezőleg, hajlandók vagyunk összhangba hozni e helyet az Irás általános bizonyságaival e tárgyról, ha ezt meg lehet tenni a magyarázat sajátos elvein ejtendő sérelem nélkül, s azt hisszük, ez megtehető és megmutatható.

A tiszteletreméltóságnak, szépségnek, kedvességnek különböző példái vannak, melyek a különböző népek szerint különböző eszményeket mutatnak fel, sőt még egy népnél is a körülmények szerint különbözők. A szépség azon eszménye, amely a barbárokat kielégiti, a müveltebb nép előtt visszataszító. Az indián harcos vörösre és sárgára festve, testét kagylókkal és tollakkal  ékesitve, a dicsőséget jelző skalpkoszoruval, i vánatos eszmény lehet bizonyos vad népek előtt. Az ökölvivó a porondon, levetkőzve a küzdelemre, a férfias alak eszménye sokak előtt annak, amit „férfias-ságnak" neveznek. Mások előtt a gazdagon ötözött matador, vagy bikaviador az emberi fejlődés nagy esz- [157] ménye, mely csodálatra és  tetszésre ragadja a sokaságot. És ezek az eszmények változnak, idők, körülmények és állapotok szerint. Mivel az Irás e helye Urunk Jézust első eljövetelekor mutatja fel, ugy kell érteni, mint amely azt jelenti, hogy nem olyan volt, mint a zsidók eszménye. Ez igen világos, mert épen az akiről Pilátus igy szólt: „Ime az ember!" ép az volt, akire a zsidók annál hevesebben kiáltották: „Feszitsd meg őt! Feszitsd meg őt! Nekünk nincs királyunk, hanem császárunk."

Emlékeznünk kell rá, hogy az első eljövetel idejében a zsidók népe rabságban, a római iga alatt volt: hogy „letipratott a pogányoktól" hatszáz esztendeig. Emlékezzünk Izráel reményeire is, melyeket az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett isteni igéretek szültek, mely igéreteket a próféták ujból felemlitettek, s melyek szerint az Isten alkalmatos idejében elküldi nekik az ő Fölkentjét, nagyobb törvényhozót Mózesnél, nagyobb hadvezért Józsuénál, nagyobb királyt Dávidnál és Salamonnál. Emlékeznünk kell, hogy ép ebben az időben várta Izráel a saját eszménye szerinti Messiást: mint a tudósitások szólnak, minden ember várakozásban volt a Messiás után. De mikor Jézus Messiás gyanánt jelentetett ki, megjelenése oly különböző volt attól, amit vártak, hogy kevély szivük megszégyelte magát; s igy elrejtették arcukat tőle, hátat forditottak neki, különösen a nemzet vezetői és előkelői, akinek vezetését követte az egész nép.—Lukács 3:15.

Nagy hadvezért, nagy királyt, nagy törvénynozót vártak egyszerre, telve méltósággal, dicsőséggel, nagy hatalmast és felsőbbségest szóban és tettben. Ez volt az ő eszményük arról, micsoda szükséges tulajdonságoknak kell alkotniok a királyt, aki legyőzi a világot, s Izráelt vezető nemzetté teszi. Látták a Heródes gőgjét, szemtelenségét, elbizakodottságát, akit a római császár nevezett ki királyokul; láttak valamit a római tábornokokból, kormányzókból és századosokból stb., azt képzelték, hogy a római császár még jobban bővelkedik ezekben a különböző jellemvonásokban, annak köszönheti uralmát a birodalomban; s ezekről véve [158] mintát, ugy képzelték a Messiást, hogy e tulajdonságokat még határozottabban birja, mivel a mennyei udvar még nagyobb méltóságát, tisztességét és disőségét képviseli és akarja lehozni a földre.

Nem csoda, hogy ilyen várakozással készületlenek voltak elfogadni a szelid és alázatos Názáretit, akit szivesen fogadtak az ő nyája, a bünösök és publikánusok, s kinek egyetlen fegyvere a világ meghóditására ,,szájának kardja" volt. Nem csoda, hogy mikor kijelentetett, hogy ő Izráel reménysége, a zsidók királya, a Messiás, hátat forditottak neki. Nem csoda, hogy ha mis várakozásaikban, melyeket régóta ápoltak, kese rüen csalatkoztak. Nem csoda, hogy szégyelték elismerni „Jézust a zsidók királyának" s mondták, ő nem a szépségnek, tisztességnek és méltóságnak azon faja, akit mi óhajtunk: nem a mi eszményünk a katonáról, államférfiról és királyról, akire szüksége van a mi nemzétünknek, vagy akitől várható annak régóta táplált reményei beváltása. Ah, igen! Mint egy ehhez hasonló osztály tagjai, ma a Messiás második eljövetelére tekintve, bizonyosra veszik, hogy várakozásaik, melyeket a „régiek hagyományaira" épitettek, helyesek, s ehhez képest elhanyagolták becsületesen és komolyan utánanézni az Irásban, mely „bölcsekké" tette volna őket „az üdvösségre."

Nyilván valónak látszik, hogy a megjelenésben ez volt a nem kivánatos, s a „tisztességben", szépségben ez volt a hiány, amire a próféta céloz. Következetlen dolog volna a próféciát azon történeti tények összhangjával forditani és magyarázni, melyeknek az beteljesülése gyanánt van elfogadva; s tisztaságának, mint az Isten Bárányának, aki elveszi a világ büneit, előbbi ismételt kijelentéseivel való logikus összhangból is az tünik ki, hogy szent, ártatlan, tiszta, bünösöktől elválasztott volt.

„RÚT VOLT ÁBRÁZATJA".
—— Ésaiás 52:14-15. ——

Itt ismét egy hibás forditás téves gondolatokat éb- [159] resztett Urunk megjelenése felől: s mégis a legfelülotesebb olvasók is, akik láttak már kicsapongástól, betegségtől, véletlen szerencsétlenségtől sulyosan elrutitott emberi arcokat, képtelenségnek tartják meger teni, hogy Urunk ábrázata vagy arca „oly rút, nem emberi volt, és alakja sem ember fiaié volt." Világos, hogy ebből az állitásból valami kimaradt, mert egy ilyent nem állitott volna Pilátus a nép elé, mondván. „Ime az ember!" Egy ilyent nem üdvözölt volna Dávid Fia gyanánt a köznép, s nem gondolkozott volna arról, hogy erővel királlyá tegye. Ezenkivül nincs-e róla bizonyságunk, hogy egy csontja sem volt eltörve? De mennyivel jobbra változik ez a prófétai állitás—mennyivel összhangzóbb lesz az Irás történetének tényeivel s szentségének és tisztaságának logikai levezetéseivel—ha igy olvassuk:

„Miképen tőled eliszonyodtak sokan (oly rút, nem emberi volt  ábrázatja és alakja sem ember fiaé volt), aképen ejt ámulatba sok népeket." Mint népe az ő korában csodálkozott, hogy aláveti magát azok durva bánásmódjának, akik tövissel koszoruzták meg, ütotték, reáköptek, keresztrefeszitették és átszurták őt, ugy más népekből sokan, most és a jövőben hallván, hogy „ily ellene támadást szenvedett el a bünösöktől" (Zsidók 12:3) csodálkoztak és csodálkozni fognak e türelem és szelidség felett.

„Fölötte a királyok befogják szájokat, mert amit nekik nem beszéltek volt (mások), azt látják (Benne példázódva) s amit nem hallottak volt, arra figyelmek." A föld nagyjai sohasem hallottak olyan királyról, aki aláveti magát készakarva az ilyen méltatlanságoknak alattvalói kezeitől és pedig azért, hogy javukra szolgáljon azoknak. Valóban „szeretete nagyobb, mint atyjafiaié." Nem csoda, ha mind álmélkodnak „alkalmatos időben."

Kétségtelen, hogy Megváltónk arca is viselte a fájdalom nyomait, mert, mint láttuk, mélyen résztvevő szivét „meghatotta" gyöngeségeink érzete; és nem kétséges, hogy e jelek csak nőttek, egészen szolgálatának a Kálvárián lett végeztéig. Emlékeznünk kell, [160] hogy minél finomabb a szervezet, minél gyengédebbek érzelmei, annál jobban érzi a fájdalmat. Könnyen megitélhetjük, hogy a nyomor, betegség, fájdalom és le alacsonyodás látása, melyhez mi többékevésbbé hozzászokunk, mert részünk van az esetben s állandóan kapcsolatban állunk az emberi nyomorral, sokkal nagyobb mértékben tünt fel komoly dolognak a tökéletesnek, aki szent, ártatlan, büntelen és a bünösöktől elválaszott volt.

Ugyanezt a tényt bizonyos mértékben saját tapasztalataink is igazolják. Azok az aránylag finom érzékü emberek, akik fényüzéshez, tisztasághoz, szépséghez és kedvező környezethez, szoktak, ha meglátogatják egy nagy város külvárosait, s meglátják a lealacsonyodást, a kellemetlen körülményeket, érzik a rossz szagot, a zsivajgó lármát, a piszok undok látványát, bizonyosan megesik rajta a szivük: arcuk akaratlanul is  eltorzul, s ez a gondolat ébred bennük: „Minő rettenetes élet lehet ez! Ilyen körülmények közt milyen kegy lenne itt a halál." Mégis talán, mig valaki magában igy beszél, lát gyermekeket, akik vidáman játszanak, talán egy mósónőt, aki munkából jővén, nótára gyujt, egy embert, amint megelégedetten olvassa az ujságot, vagy egy fiut, aki valami ócska hangszerből próbál hangokat kicsalni. E jelek mutatják, hogy azok, akik ilyen látványhoz, ilyen hangokhoz és szagokhoz s körülményekhez hozzászoktak, sokkal kevésbbé állnak azok befolyása alatt, mint azok, akik gyermekkoruk óta a tisztaságot szokták meg.

Ez a lecke példázza igen csekély mértékben azt a különbséget  is, amely Urunk és a magunk nézete között van a föld bünös és nyomorult állapotára nézve. Mint tökéletes lény, aki elhagyta a mennyei dicsőség udvarát s megalázta magát, hogy részese legyen az ember nyomorának, az ő résztvevője és Megváltója, ő bizonyára sokkal jobban érezte, mint mi, a „sóhajtozó teremtettség" nyomorát. Ne csodáljuk hát, ha fájdal maink sulya árnyékot vetett az ő tökéletes arcának dicsőséges szépségére. Ne csodáljuk, ha a föld nyomorával való érintkezése, az emberi gyöngeségekben és [161] nyomorban való osztozása (életének, életerejének vé gén, mint láttuk) nyomot hagyott mélyen az Ember fiának arcán és alakján. És mégis, egy percig sem kétkedhetünk afelett, hogy az Atyával való egysége, a szent Lélekkel való közössége, s saját lelkiismerétenek megnyugvása, hogy mindig azokat cselekedte, melyek kedvesek az Atya szemében, Megválténk arcának békés kifejezést kellett, hogy adjanak, mely az öröm és bánat, nyomoruság és béke kegyes kifejezése volt. A mennyei Atya tervének ismerete képessé kellett, hogy tegye őt örvendezni a szenvedett dolgok felett, megértvén, hogy ezek hamarosan nemcsak áldast hoznak az ő, hanem, „üdvösséget a föld minden népe" számára.

Ezért, ha az emberek fájdalmai elárnyékolták arcát, bizonyosak iehetünk afelől, hogy hite és reménysége szintén kifejezést nyert arckifejezésében, s hogy az Isten békessége, mely minden értelmet felülhalad, megtartotta szivét s képessé tette, hogy mindig örvendezzék, a bünösök ellene való legnagyobb támadásai kö zött is.

„TIZEZER KÖZT A LEGFŐBB“.

A bünös, irigy, gyülölködő szive előtt a bukott természetnek, minden, ami rokon a szépséggel, jósággal, igazsággal és szeretettel, ellenszenves, abban neki nincs szépség, nincs semmi kivánatos,—az mind szemrehányás. Urunk erőteljesen fejezte ki ezt, mikor igy szólt: „A sötétség gyülöli a világosságot, s akik a sötétségből valók, nem jönnek a világosságra, mert a világosságban az ő cselekedeteik nyilvánvalókká lesznek". (János 3:19-20). E ténynek, hogy a gonosz sziv néha gyülöli és megveti a dicsőséges ábrázatot, a szeretetteljes arcot, nemcsak abban találjuk példázását, hogy drága Megváltónkat igy megvetették azok, akik „Feszitsd meg“-et kiáltottak rá, hanem mások esetében is. Figyeljük meg az Igazságért való vértanuság tudósitásait, s jegyezzük meg, milyen kicsiny volt azok arcának meglágyitó befolyása, akik személyes szen- [162] vedéseikből fel tudtak tekinteni és áldást tudtak kérni üldözőikre. Az első keresztyén vértanu—István—felől szóló bizonyság azt mondja, hogy arca ragyogó és szép volt, hasonlatos az angyalok arcához: „És szemeiket reá vetvén a tanácsban üdők mindnyájan, olyannak látták orcáját, mint egy angyalnak orcáját". (Csel. 6:15). És mégis, szivük keménysége miatt nem hogy szerették volna ez angyali arcot, mely sokkal kevésbbé lehetett angyali, mint a Mesteré, és hallgatták volna csodálatos szavait, melyek sokkal kevésbbé voltak csodálatosak, mint a Nagy Tanitóéi, „egy akarat tal reá rohanának, ... és megkövezék Istvánt", épugy, ahogy kiáltottak Pilátus előtt, hogy a dicsőség Urát feszitse meg.

„Igen, ő tökéletesen kedves volt.“