KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 9

A KERESZTSÉG
A
KIBÉKÜLÉS LELKÉNEK BIZONYSÁGA ÉS
PECSTÉTJE

LELKI KERESZTSÉG CSAK EGY — HÁROM RÉSZBEN. — E KERESZTSÉG JELENTŐSÉGE. — A MENNYEK ORSZÁGÁNAK KULCSAI. — A LÉLEK MÁSIK KERESZTSÉGE IGÉRTETIK „MINDEN TESTRE“. — JELENTÉSE. — KÖNYÖRGÉS A LÉLEKÉRT. — A LÉLEK BIZONY — SÁGA. — JELENTÖSÉGE. — NINCS ISTENNEL BÉKESSÉG NÉLKÜLE. — KEVESEN TUDJÁK, BIRJÁK-E, VAGY NEM. — „EZ AMIT RÉGÓTA TUDNI VÁGYOM“. — HOGY ISMERHETŐ FEL A LÉLEK BIZONY-SÁGA. — A KISZOLGÁLTATÁS KÜLÖNBSÉGEI. — A LÉLEK BIZONY-SÁGTÉTELE. — „MEGSZENTELŐDÖTT A LÉLEK ÁLTAL“. — „MEGTELVE SZENT LÉLEKKEL“. — A LÉLEK PECSÉTJE. — „AZ IGÉRET“, MELY PECSÉTELI. — A SZABADULÁS NAPJÁIG. — A LEGMAGASABB EREDMÉNYT KELL  KERESNI — ÉS MEGTARTANI.

„Mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának.  És lön nagy hirtelenséggel mint egy sebesen zugó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala.  És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül.  És megtelének mindnyájan szent szellemmel és kezdének szólni más nyelveken, amint a szellem adta nékik szólniok.“ —Csel. 2:1, 4.

Pünköst napja a legnevezetesebb nap volt az Evangéliumi Egyház tötténetében.  Azt jelentette, hogy Megváltónk megjelent az Isten jelenlétében számunkra, mint a mi nagy Főpapunk; hogy ő fölajánlotta az Atya előtt áldozatának érdemeit, melyet a Kálvárián fejezett be ötven nappal azelőtt; hogy az Atya teljesen elfogadta ezt az áldozatot; és következőleg, hogy az apostolok és hivők, akik elfogadták Jézust, s akik vágyódtak közeledni az Atyához és Isten fiaivá lenni, (János 1:12) most ilyenekül ismertettek el; igy [210] bizonyitván a szent szellem elfogadásukat; ezért neveztetik az Isten családjába való „fiuvá fogadtatás lelkének.“  Illő volt, hogy egy ilyen fontos dolog világosan nyilvánittassék ki; nem csak fontos  volt, hogy az apostolok és hivők vegyék a szent szellemet, az isteni kegyelem lelkét szivükbe, hanem külső kinyilatkoztatása is legyen, mely elégséges bizonyitékul szolgált nem csak nekik, de minden őket követő hivőnek, hogy az Isten teljesen elfogadta az Egyházat, mint fiakat és örököstársakat a Krisztussal, hogy részt vegyenek az emberiség felemelésének munkájában.

De ez elbeszéléssel összefüggésben semmi, semmiféle értelemben nem teszi szükségessé egy személyes szent szellem godnolatát külön az Atyátó l és Fiutól.  Ép ellenkezőleg: a tény, hogy a szent szellem mindegyikben magától vétetett, magában foglalja, hogy a szent szellem nem személy, hanem befolyás, hatás, melyet egy személy gyakorol—az Isten ereje, vagy befolyása, mely az ö ujonnan fogadott gyermekeiben és gyermekein nyilvánul.  Ezt bizonyitja továbbá az a tény is, hogy az apostolok különböző erőit és tehetségeit ez a befolyás erősitette, elevenitette és bővitette.  Az apostol magyarzázza, hogy itt volt, hogy Urunk Jézus „ajándékokat adott az embereknek“—lelki ajándékokat.  (Zsolt. 68:18; Efez. 4:8)  A saját élete nagy ajándékát már adta és megalapitotta megváltási árát az egész világ számára;—s a megváltott myriadok egy része egy kis nyáj különösképen adatott Krisztusnak, hogy legyenek az ő örököstársai és társai az országban és e kis nyáj kiválasztása már megkezdődött, képviseltetvén azokban, akik várták a pünkösti áldást, az időt, mely az ő felismertetésükért jött el.  Az Atya volt az, aki ott felismerte a Krisztus Egyházát azon értelemben, hogy az ő szent szellemének, mint befolyás és erő közlése magában foglalta a hivők kibékülését; ugy, hogy azok többé nem bűnösök és idegenek, sőt még szolgák sem voltak; most, mint fiak „részeseivé lettek a mennyei ajándéknak.“  Értesülünk, hogy ez a szent szellem szent befolyás, szent erő, mely kiömlik a maga forrásából vagy eredetéből, as Atyátöl, [211] mindazonáltal sajátosan az Isten kiváló képviselője által is árasztatik, aki által az Isten minden áldása jött és jönni fog, azaz a Krisztus Jézus a mi Urunk és Fejünk által.

Péter apostol a szent szellem ihletett befolyása alatt szólván, megmagyarázta a dolgot, hogy az az Atyától a Fiu által lett, mondván:  „Jézus az Istennek jobbja által fölmagasztaltatván és a megigért szent szellemét megnyervén az Atyától, kitöltötte ezt, amit ti most láttok és hallotok.“ (Casel. 2:33)  Eszerint nem helyezhető tulságosan sok suly e szent szellemtől való keresztségre, látván, hogy ez jelzi az Egyház elfogadtatását, hogy nélküle nem lenne bizonyságunk Urunk áldozatának és a mi megigazulásunknak elfogadása felől.

Mindazonáltal hangsulyozottan ellene kell mondanunk a közönséges, de téves és teljesen irásellenes eszmének, mely sok igen komoly keresztyénnél diadalmaskodik, hoy a szent szellem gyakori keresztségét várni és szeretni kell.  Egy ilyen várakozás nem csak alaptalan minden igéret szerint, mely az Isten Igéjében nekünk adatik, de teljesen különbözik az isteni elrendezéstől, mely abban le van helyezve.  Meg kell jegyezni, hogy az Irás csak három keresztségéről tud a szent szellemnek; és csupán az egyiknek ezek közül s többnek nem nyilvánvaló a szükségessége—a három lévén egy ugyanazon keresztség három része:  1. Urunk Jézus megkeresztelése.  2.  A pünkösti keresztelés.  3.  A Kornelius az első pogány megtért megkeresztelése, melyen „fiuvá“ fogadtatöt.  Vizsgáljuk tehát e dolgokat e sorban:

1.  Urunk megkeresztelése a szent szellem által nemcsak saját magának volt szükséges, hogy részese lehessen az isteni hatalomnak, mint isteni eszköz s mint örökségének, az isteni természetre fogantatása, foglalója; hanem illő volt, hogy külső kinyilatkoztatás vagy elismertetés is történjék róla, mely másoknak megengedi, hogy megismerjék őt, mint az Isten fölkentjét.  A kinyilatkoztatás az volt, hogy egy galamb leszállott és dicsfény övezte körül.  Nem értesülünk [212] róla, hogy a nép általában látta-e az isteni kegyelem e kijelentését, de tudjuk, hogy Keresztelő János, aki e tájban reformátori munkát végzett Israelben s akit prófétának, az Ur szolgájának ismertek el, egyedül látta a lélek leszállását Urunkra és bizonyságot tett erről a tényről.  „És János bizonyságot tőn, mondván:  Láttam a lelket leszállani az égből, mint egy galambot és megnyugovék őrajta; és én nem ismertem őt (nem tudtam, hogy ő a Messiás), de aki elkülde engem, hogy vizzel kereszteljék, az mondá nékem:  Akire látod a lelket leszállani és rajta megnyugodni az az, aki keresztel szent szellemmel.  És én láttam és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia.“ —János 1:33.

2.  Az Egyház keresztelése pünköstkor, mint itt János kifejezi, Krisztus által történendő volt, „aki keresztel ezent szellemmel.“  Péter megerősiti ezt, mint láttuk, kijelentvén, hogy Krisztus bocsátotta ki az ő szent szellemét.  Egyedül ő képes keresztelni, mert ő váltotta meg a világot, vásárolt meg mindeneket az ő drága vérén; és mert senki sem mehet az Atyához, hanem ő általa, és mert az Atya senkit sem itél, hanem minden itéletet az ő Fiára bizott; és mivel a Fiu magasan fölmagasztaltatván, mint az Atya helyettese cselekszik, bevezetvén az Atyával való teljes közösségbe mindazokat, akik az Atyához jönnek ő általa.  Láttuk már, hogy az Egyháznak a szent szellemmel való keresztelése szükséges volt bizonyság, tanuság gyanánt ugyanolyan módon, mint ahogy szükséges volt, hogy a szent szellemnek Urunk Jézuson végrehajtott keresztsége bizonyittassék és tanusitva legyen.

A zugó szél, mely betöltötte a házat és a „kettős tüzes nyelvek“, melyek „ültek mindegyikre azok közül“ (valószinüleg csak a tizenegy apostolra, őket az Ür különös képviselőinek és a szent szellem szócsövének ismerve el—lásd 14. vers) nem a szent szellem volt, hanem pusztán kinyilatkoztatások, melyek as ő érzékeik előtt a láthatatlant jelképezték.  Hasonlólag a galamb, melyet János látott, nem a lélek volt, csak érzékeikhez mért kijelentés.  A galamb, a békesség és tisztaság példányképe alkalmas módon jelképezi Jehova [213] szeretetlelkét Jézusban; mint a kettős tüzes nyelvek alkalmas módon jelképezik az apostolok küldetését, hogy a szent szellem vezetése alatt „tanubizonyságok“ legyenek.—Csel. 2:32; 3:15; 5:39; 41; 13:31.

3.  Az isteni erő különös kinyilatkoztatása a Kornélius fölvételével kapcsolatban, aki az első pogány megtért volt, szükségessé vált; mert eddig a pogányok elvettettek voltak, elfogadhatatlanok az Isten által, még szolgák gyanánt is; következőleg nem jutott volna eszébe a zsidó hivőknek, hogy a pogányok elfogadhatók lesznek az Isten fiainak magas helyzetében, ha csak az isteni kegyelem bizonyos világos nvilvánulása e célra nem adatott volna.

Mint már láttuk, nem az volt az isteni terv, hogy bármely pogány is befogadtassék, mielőtt a zsidók különös kegyelmének hetven hete bevégződik, három és fél évvel pünköst után; nincsen az a tény, hogy a pogányok közül való megtértek (egyenlő mértékben) legyenek örököstársak a zsidók közüli megtértekkel: ez nem lehetett befoglalva a pünkösti szent szellem keresztségbe.  És tekintve az apostolok ép ugy, mint a többi zsidók mélyen gyökerező előitéleteit, különöskép szükséges volt, hogy a Kornelius fölvétele kijelentessék az apostol érzékei számára ép olyn bizonyságok által, mint a pünkösti volt.  Azt sem szükséges föltenni, hogy a kettős tüzes nyelvek Korneliusra szállottak, a zsidósággal megtértekkel együtt bizonyára valmi olyan „ajándékot“ kapott, mint aminő a többiekre pünköstkor szállott.

Másként hogyan tudhattuk volna, hogy a pogányok elfogadtattak az Ürtól?  Ha a lélek keresztsége és a pünkösti áldások csak azon hivőkre jöttek volna, akik Ábrahám természetes magva voltak, kétségben hagyott volna bennünket végig az evangéliumi korszakon át az Ür népének helyzetét illetőleg, akik természetes származás szerint pogányok voltak.

De a szent szellem általi keresztség által, mely Korneliusnak adatott, az Ür világossá tette teljesen azt,amit sokan nem figyelnek meg s innen a sok értelemzavar s a Szentirás szavainak meg nem értése—[214] a tényt, hogy nincs többé különbség zsidó és pogány, szabad és szolga, férfi és nő között, amennyiben a Krisztusban való elfogadhatóságról van szó.  Magában senki sem elfogadható, saját igazságtalanságában—innen, hogy csak azok, akik az Atyához jönnek a szeretett fiu által fogadtatnak el ő benne.—1 Kor. 12:13.

A szent szellem e három keresztelésétől eltekintve az Irásban e tárgyról nincs több vonatkozás:  következőleg as Ür népe kösül sokaknak az a gondolata, hogy várniok, dolgozniok és imádkozniok kell a szent szellem egy másik, ismételt keresztelésére, teljesen szükségtelen, mert a pünkösti egyetlen keresztelés kipótoltatván a Korneliusé által, minden kivánalmat betölt.  Azok a keresztségek nem csupán egyénekre töltettek ki, akik az áldásait élvezték, hanem képviseletileg az Egyházért és az Egyházra, a Krisztus testére, mint egészre.  A tény, hogy e képviseleti munka az Egyház részére két részben történt, az első zsidó hivőkön pünköstkor és az első pogány hivőkön Kornélius házában, csak összhangban van Urunk állitásával e tárgyról Péternek, mikor megfeszitése előtt mondta:  „Neked adom a mennyek országának kulcsait.“  (Máté 16:19)  A kulcs a kinyitásra, kizárásra való hatalmat jelképezi; és a kulcsok, többesben, azt foglalja magában, hogy egynél több ajtót kell kinyitni.  Tényleg, két ajtó volt és két kulcs s Péter apostol használta mindkét kulcsot, végezvén a megnyitó munkát ugy a zsidök, mint a pogányok között, mint az Ür azt előre megmondta.  Az első kulcsot pünköstkor használta, ahol ő volt a fő, első, vezető szónok, aki bevezette a lélek uj felmentését a háromezernek, akik egyszerre hittek és beléptek az ajtón.  (Csel. 2:37-41)  Ismét, mikor a kellő idő eljött, hogy az Evangélium hirdettessék a pogányoknak, az Ür, összhangban a maga választásával, Pétert küldte e munka elvégzésére, mondván Korneliusnak, hogy küldjön Péterért, s mondván Péternek, hogy menjen Korneliushoz, s szólja az Evangélium igéit neki és háznépének.  Ez alkalommal használta Péter a második kulcsot, megnyitván az Evangélium ajtaját, a pogányok előtt az Isten bizonyságot tévén [215] e tényről szent szellemének Korneliuson és a többi pogányokból lett megszentelt hivőkön végrehajtott csodálatos kijelentései által.

A szent szellem keresztségéről való helyes gondolat, a kiöntés, kiárasztás, fölkenés gondolata, mely mindazonáltal olyan teljes (a test minden tagját befedő), hogy helyesen jelölhető bemeritésnek vagy „keresztelésnek.“  És ugyanez a fölkenés vagy keresztelés folytatódik az Egyházon a korszakon keresztül—befedvén, áthotolván, megszentelvén, megáldván, fölkenvén attól kezdve máig, mindenkit, aki bejön a fölszentelt „testbe.“  És ez fog folytatódni, mig az utolsó tag is befogadtatott és teljesen fölkenettetett.  János apostol e keresztségről szólván, fölkenetésnek jelzi, mondván:  „És a kenet, melyet ti kaptatok tőle, bennetek marad. “  (1 Ján. 2:27;  Zsolt. 133:2)  Nem mondja:  a számos kenetek, melyeket kaptatok, hanem a kenet, az egyetlen kenet, melynél több egészen felesleges és az isteni elrendezés összhangján kivül eső volna.

Isteni szempontból a teljes Egyház egynek jeleztetik, mint egész.  „Mert amiképen a test egy és sok tagja van, azonképpen a Krisztus is ... To pedig a Krisztus teste vagytok és tagjai rész szerint.“  (1 Kor. 12:12; 27)  E gondolattal összhangban a dolog Irás szerinti előadása az, hogy bár az Ur bennünket egyénileg néz és sok tekintetben egyénileg bánik velünk, mégis az Atya előtt való állásunk nem annyira az egyesülteké, mint inkább egy egység tagjaié vagy részeié, mely egység Krisztus, fő és test.  Innen ugy értesülünk, hogy miután hittünk, legközelebbi lépésünk bejutni a Krisztus testébe—megkereszteltetni az ő testébe.  Vele ilykép élő közösségbe jutván.

Nem fejtegetjük itt a keresztség kérdését általában, ezt egy későbbi fejtegetésnél fogjuk tárgyalni, de megjegyezzük azt a tényt, hogy a hivők meghivatnak a Krisztusban való megkereszteltetésre a célból, hogy a szent szellem keresztségébe vagy alá jöjjenek.  Mivel a szent szellem nem személy, hanem szent szellem vagy erő, az Egyház birtokában mindazok, akik ez áldásban részesülni akarnak, viszonyba kell, hogy jöjjenek ezen [216] Egyházzal, Krisztus testével.  Ez máskép nem nyerhető meg.  Ez alatt nem egy földi Egyház tagságát értjük, egy methodista, presbiteriánus, lutheránus, római katholikus vagy bármely más emberi szervezetü testületet.  Értjük a tagságot az eklézsiában, akinek tagjait teljes bizonyossággal csak a szeretet szent szellemének birtoklásáról lehet fölismerni,s melynek bizonyságai annak különböző gymümölcsei s tanusága az, amit előbb láttunk.

Bárki, aki igazán egységbe jut Krisztussal, s igy igazán egységbe lép a Krisztus testének minden tagjával, nem szükséges, hogy jelen vagy jövendő pünkösti áldásokért könyörögjön, de örömmel és bizalommal tekinthet vissza az eredeti pünkösti áldásra és az áldásra, mely Korneliuson volt, mint az Atya által adott bizonyságokra, a Krisztus által, mely az Egyháznak egészében való elfogadásáról szól.  Az isten elrendezéssel mindenki meg lehet teljesen elégedve.  Nem mondjuk, hogy Urunk haragszik azokra, akik téves gondolatokkal kérik akarata ellen számos pünköst áldásait:  sőt inkább azt föltételezzük, hogy részvéttel van tudatlanságuk és hibásan irányozott imádságaik iránt s anélkül, hogy saját terveit és berendezését megmásitaná, áldást önt ki rájuk,annyi áldást, amennyit saját téves várakozásuk és Igéjének elhanyagolása megenged—elfogadván lelkük mennyei közösségért való kesergéseit.

Különös, hogy e kedves barátok, akik állandóan könyörögnek a lélek keresztségéért, sohasem jegyezték meg, hogy az apostolok nem könyörögtek jövendő pünköstökért, sem nem utasitották az Egyházat, hogy igy imádkozzék.  Bölcsebbeknek gondolják-e magukat ezen barátok, mint az ihletett apostolok, vagy szentebbeknek, mint ők, vagy inkább vágynak betöltetni a lélekkel?  Hisszük, hogy nincsenek ilyen önző igényeik, képzelődéseik, s hogy érzéseik inkább tisztán a tudatlan gyermekekéi, akik gondatlanul és gyakran sürgetőleg zavarják türelmes szüleiket szükségtelen és meg nem igért áldásokért és kegyekért, melyeket nem kaphatnak meg.[217]

A LÉLEK ÁLTALÁNOS KERESZTSÉGE

„És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre.”—Jóel 2:28

A szent szellemnek kell lennie a kibékülés csatornájának a Mindenható és a Krisztus drága vérén megváltott bűnösök faja között.  Amint a Krisztus áldozatának célja az volt, hogy megnyissa az ütat, melyen az Isten igazságos lehet és mégis megigazitója mindeneknek, akik benne biznak, és akik az Atyához akarnak jönni ő általa, ugy munkája, mint a megdicsőült.  Közbenjáróé, arra irányul, hogy teljes közösségbe hozza vissza az Istennel mindazokat a megváltott fajból, akik csak vissza akarnak térni, mikor teljes ismeret és alkaloom adatott.  Láttuk, hogy a bünös faj tagjainak e helyreállitó munkája az Istennel való összhangba két részre oszlott:  1)  Az Evangéliumi korszak Egyháza, 2)  oly sokan, akik csak akarnak az emberiség többi részéből a jövő exerévi korszak alatt.

Láttuk, hogy az összhang alapja nem az, hogy az Isten elitéli a bűnt és védi azt, aztán megengedi nekünk, hogy mint bünösök visszatérjünk kegyelmébe, hanem hogy a bűnösök letegyék bűneiket, szivből fogadják el az igazságosság isteni mértékét s lépjenek vissza teljes összhangba az Istennel; ugy, hogy keresék és nyerjék el a kijelölt eszközök utján és a Krisztus felügyelete alatt a mennyei Atya szent szellemét, indulatát, akaratát, feltételét, befogadván azt, mint a saját elméjüket, akaratukat vagy föltételüket és igy alakittassanak át az ő elméjük ujságára.  Ez, mint láttuk, az Isten programmja az Egyház számára, melyről Krisztus is kijelentette, hogy az Isten programmja, a világ megbékéltetésére magával a közelebbi korszak alatt.  Az isteni törvénynek egy jótája sem változik meg:  bün és tökéletlenség nem részesül védelemben és nem tekintetik tökéletességnek és igazságosságnak.

As emberiség világa a Krisztus kezében lesz meg ujitás és helyreállitás céljából az Isten képmására, mely Ádám aty büne által veszett el.  Jézus eszközül fog szolgálni avégett, hogy a világ összhangba hozassék [218] Istennel, hogy a Sátán uralma eltávolittassék, mely uralm alatt a nép teljes sötétségben volt tartva.  (2 Kor. 4:4; Jelenések 20:2)  És aztán ahelyett, hogy a világ a rászedés, tévelygés, tudatlanság és babona lelke vagy hatása alatt állna, az igazság, igazságosság, szeretet hatása, vagy lelke alatt fog állani.  Ahelyett, hogy külső befolyások nyomást gyakorolnának az emberek szivére, hogy betöltsék azt haraggal és rossz akarattal, gyülölettel, viszállyal és önzéssel, ez a befolyás vagy lélek visszaszorittatik és teljesen elpusztittatik s az igazságosság, jóság, kegyelem, rokonszenv, szeretet jótékony befolyása vagy lelke fejlődik ki.  Igy, Krisztus által, az Istennek szent szelleme kiöntetik az emberiség világára—először megvilágositván őket; másodszor segitséget, támogatást, erőt adván nekik, hogy legyőzzék velük született hajlamaikat; és harmadszor tanitván őket és vezetvén őket vissza az Isten, Ádám atyánk engedetlensége által elvesztett képére és hasonlatosságára, arra a képmásra, amelyre az ember eredetileg teremtve volt.

Mig a kilátásban levő előjogok és áldások a világ számára dicsőségesek és szivünk örvendez mindennél jobban amit multakban az Úrnak népe látott, mindazonáltal egy cseppet sem megnyugtatók az Úr ellenségeire vagy azokra nézve, akik mikor alkamuk van, megtagadják elfogadni az ő scent szellemét és megtelni azzal.  Köntetik ez minden testre, de azoknak, akik élvezni akarják és részesülni hasznaiban annak előjogai megszerzésére ép ugy, mint az Evangéliumi korszak hivőinek, akik a szent szellem alá akarnak jutni és megáldatni általa, hogy eszközeinek hasznát lássák, szükséges felszentelni magukat s értékelni az igazságot, hogy az „igazság lelkét“ birhassák.  Mikor a nagy Próféta és Életadó, a nagy Főpap a Melkisédek rendje szerint (Krisztus fő és test, együtt) előáll megáldani a világot, ez áldást jelent mindazoknak, akik e próféta szavát elfogadják és engedelmeskednek annak és pusztulást jelent a második halál által mindazoknak, akik visszautasitják az ő igéjét, amint irva áll:  „Minden lélek, valamely nem hallgatánd arra a prófé- [219] tára (nem engedelmeskedik neki), ki fog irtatni a nép közül.“—Csel. 3:23.

Jóél próféciája, megjegyzendő, beteljesülése felöl forditott rendben szól; a mindenek megáldása jön előbb, az Egyházon levő áldás emlittetik azután.

Kétségtelen, hogy a beállitások ezen rendje az Úr határozata volt, hogy eltitkoljon vagy elrejtsen némely dicső vonásokat e nagy igéretből, mig az annak megértésére alkalmas idő el nem jön. (Dán. 12:9-10) Bár századokon keresztül olvasták, nem volt fölnyitható és föltárható annak minden csodálatos kincse, mig az Isten „alkalmatos ideje" el nem jött. Ez Evangéliumi korszak alatt az Úr a maga lelkét csakis szolgáira és szolgálóira öntötte ki s áldott a tapasztalata mindazoknak, akik nyerték azt,—mindazok, akik belemerültek a Krisztus testébe s az ő fölkenetésének részesei lettek fiak gyanánt; és ez a vonás volt, amire Péter apostol utalt a pünkösti beszédben. Idézte a prófécia mindkét részét de—a szent szellem vezetése alatt—nem magyarázta vagy világitotta meg az első részt; mert az idő annak megértésére még nem jött volt el. lgy ahelyett, hogy magyarázná a különbséget a szolgákra és szolgálókra ez Evangéliumi korszak alatt kiáradt szent szellem („azokban a napokban") s azon szent szellem közt, mely minden testre „azután" a legközelebbi korszakban adatik, pusztán a magán és a hivőkön levő szent szellemre utalva, ezt mondja: „Ez az, ami megmondatott Jóél prófétától"-annak egy része, kezdete, amiről szó volt. Nem lesz minden teljes a szent szellemnek minden testre való kitöltéséig, mely még nem történik meg. Továbbá a próféta más dolgokat is emlit, melyek még nem teltek be. Utal a nap és hold elsötétülésére s az Úrnak nagy és nevezetes napja eljövetelére, melyek most közel levő események, a harag nagy napjára, mely közbejön és elkülöniti a szent szellem kiöntését az Egyházra „szolgákra és szolgálókra" e napokban és „minden testre" ezután. Ennek a dolognak a megértése—bár oly tiszta és világos a Biblia fényénél, amennyire csak lehetséges—a világ értelmi látásán kivül áll. [220]

Mint láttuk, semmi különbség sem lesz az Isten lelke között, amint az a világra jön a következő korszakban és az Isten lelke között, amint az Egyházhoz jön e korszakban, mert az igazságnak, igazságosságnak, szentségnek, megszentelődésnek, az Istennel való összhangnak ugyanaz a lelke, vagy befolyása, melyet az Isten kifejt az igazságosság, jóság és igazsá g javára. Mindazonáltal nem jelenti ez ugyanazt a dolgot minden részletében akkor, amit jelent most. Venni az Isten szent szellemét most s összhangban élni azzal, szükségkép azt jelenti, hogy szembe kell szállani a világ lelkével, mely mindenfelől uralkodik. Ezért van, hogy azok, akik veszik a szent szellemet most és akik összhangban járnak azzal, tudják, hogy üldöztetést és ellenállást várhatnak mindazoktól, akik nem birják a lelket, tehát a nagy többség részéről.

Venni a szent szellemet a jövőben nem fog üldöztetést jelenteni, mert a jövő korszak rendje, berendezése, kormányzata nagyon különböző lesz a jelenvalóétól, amennyiben e világ, korszak fejedelme, Sátán, a jövő világ vagy korszak fejedelme pedig Krisztus lesz; s amennyiben az emberiség többsége most, akarva nem akarva, a Sátán befolyása alatt van, a jövő korszakban az egész világ Krisztus befolyása és az ő igazságos kormánya alatt fog állani. És az Igazság akkor nyilvános és mindenkivel közös lesz a legkisebbtől a legnagyobbig. Mivel a jövő korszak törvénye az igazságosság, igazság, jóság törvénye lesz az uralkodó, mint az Isten országa, azok, akik összhangban jutnak e kormánnyal és törvénnyel s akik az Igazság lelkét birják, nem szenvednek üldöztetést ennek eredménye gyanánt, hanem ellenkezőleg, kegyelmet és áldást nyernek s haladnak olyan mértékben, amint a szentség azon lelkét vették, amily mértékben engedelmességet tanusitanak az isteni kormányzatnak, amely Isten szellemének az irányitása alatt fog müködni.

A szent szellem birtoka az Ezerévi korszak alatt nem jelzi, mint e korszakban a szent szellemtől való fogantatást, lelki természetre, sem nem fogja jelezni, hogy az illető elfogadtatott örököstársul Krisztussal az or- [221] szágban. Ez az igéret csak az Evangéliumi korszakhoz tartozik, a szolgák és szolgálók osztályához, akik veszik a szent szellemet és mozgásba jönnek általa e korszak alatt, mikor a gonosz jelen uralmának következtében kénytelenek szenvedni az igazságosságért és akiken azután „a dicsőség lelke és az Isten lelke nyugszik meg.“ —1 Péter 4:14.

A szent szellem birtoka az ezerévi korszak alatt egyszerüen azt jelzi, hogy az illető, aki kapta, összhangba jött Krisztussal, a Közbenjáróval és e mértékben összhangban van az Istennel s lépést tart azokkal az áldásokkal, melyeket az Isten rendelt az emberiség számára általában, mely áldások nem a természet megváltozása, az isteni természetre, csak helyreállitása annak, ami az első Ádám hibájából elveszett. (Cselek. 3:19-21) A szent szellem birtoka az ilyeneknél bizonysága lesz annak, hogy a második Ádám által végrehajtott ujjászületés (regeneráció) munkája az emberi természet tökéletességére, „megvásároltatott“ részükre a nagy bűnért való áldozat által, mely megkezdődött bennük; s hogy ha folytatódik, végre tökéletes helyreállitását hozza az isteni Atya emberi hasonlóságának.

Emlékeznünk kell rá, hogy az áldások, melyeket Krisztus fog adni a világnak az Ezeréves korszak alatt, mint a világ megujitója, ugyanazok az áldások, melyeket . megvásárolt számukra önmaga föláldozásával. Amint, adta magát „az ember Krisztus Jézus“, megfelelő ár gyanánt Ádámért az emberért, akire a kárhoztatás jött, igy az Ádám embersége, jogai, előjogai, élete és országa vásároltattak meg a nagy bűnért való áldozattal; és e megvásárolt dolgok ép azok, amelyek helyre kell, hogy állittassanak, ujjászülőjük vagy atyjok, Urunk Krisztus Jézus a második Ádám által. —Efézus 1:14; Csel. 3:19-23.

A tény, hogy Urunk Jézus nem a második Ádám volt, mig a testben járt, hanem második Ádám, mint szellemi lény, (föltámadása óta) nem foglalja magában, hogy ö, mint a faj második atyja, az emberiségnek szellemi életet vagy szellemi létet ad azok ujjászületésekor. Ellenkezőleg, émlékeznünk kell rá, [222] hogy a gondolat, melyet ez a szó „atya“ kifejez, pusztán csak „életadó“ tekintet nélkül a természetre. Igy Ádám atya teremtésekor ő az Isten fiának mondatott, mert az Isten erkölcsi képére és hasonlatosságára teremtetett s nem mintha isteni természetre teremtetett volna; mert tudjuk, hogy földből való, földi volt, mig az Isten lélek. Ez erőnek alapul szolgáló elvek, melyek által az Isten, mint életadó az egész teremtés Atyja lett, cselekvő eszköze Urunk által, világosabban láthatók az előző fejezetben ezen cim alatt: „A büntelen“, itt csak felhivjuk a dologra a figyelmet, hogy félreértések ellen védekezzünk. Az Isten terve összefüggésben a világ és az ember, mint annak lakója és ura és az alsóbbrangu állatok, mint alattvalói teremtésével nem változott a megengedett engedetlenség és bukás okából: az eredeti terv marad, ami volt. Miután a gonosz, az Ellenség merénylete, véglegesen kiirtatik, az isteni terv eredetileg tervezett alakjában teljesen végrehajtatik Krisztus által. Ez Evangéliumi kor Egyháza, mely, mint láttuk, dicsőségesen fel fog magasztaltatni és meg fog dicsőittetni s mint Menyasszony és Krisztus örököstársa, kivételes helyzetet foglal el az emberiség helyreállitásában: elhivatik vagy kiválasztatik különös célra s különöskép megpróbáltatik és megvizsgáltatik, alkalmassá tétetik és elkészittetik a dicsőséges felmagasztalásra, a Krisztussal való örökségre—a változásra az emberi természetről egy, az angyalinál magasabb természetre—,,angyalok, fejedelemségek és hatalmasságok fölé“, az isteni természetre.

De bár nem kell könyörögnünk a szent szellem nem igért uj keresztségéért, annál határozottabban meg kell tanulnunk igyekezni a lélekre és könyörögni érette, mint kielégitő részért.

KÖNYÖRGÉS A SZÉNT SZELLEMÉRT.

„Ha azért ti, gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok szent szellemet azoknak, akik tőle kérik.“—Lukács 11:13.

Bár „mindenek a Fiu által vannak“, itt is, mint mindenütt ő a tiszteletet és dicsőséget, mint az áldás for- [228] rásának, az Atyának adja. A megváltás és kibékülés teljes munkája az Atya munkája—a Fiu által. És Urunk kijelenti, hogy az Atya jó tetszése, hogy többet és többet kapjunk a szentség lelkéböl. Azt parancsolja, hogy igyekezzünk erre és imádkozzunk ezért, mint a legnagyobb áldásért. Ami a földi áldásokat illeti, Megváltónk azt mondja, hogy a mi mennyei Atyánk tudja, mire van szükségünk—jobban, mint mi magunk minő földi áldások szükségesek s melyek ártalmasok részünkre. Nem szükséges azért, mint az ujjá nem születtettek és a pogányok, aggodalmaskodni a földi áldások felől és könyörögni érettük, sőt—mint akik a fiuság viszonyába jutottunk s mint akiknek teljes bizalmunk van az Atya gondviselésében, várhatjuk, hogy megadja, ami nekünk a legjobb s megelégedve nyugodhatunk meg ez igéretekben és e hitben.

A mennyei Atya örömét leli abban, hogy vágyakozzunk és könyörögjünk mind inkább és jobban a szent szellemért; szánjuk el magunkat mind nagyobb összhangba jutni a szent szellemmel s mindenki, aki igy vágyik, kéri és keresi azt, meg fogja nyerni jó kiván ságait; az Atya tetszését találja benne, hogy ugy iga zitsa annak ügyeit, hogy a lélek akadályai, akár benne, akár a környezetében legyenek azok, legyőzessenek, hogy az ő szerető lelke bőségesen legyen benne—hogy megteljenek szent szelemmel. De ebben szó sincs a szent szellem ujra való keresztségének szükségéről, a keresztség jött először s most minden, amit tenni kell az, kinyitni a zsilipeket minden irányban, hogy a sze retet és igazság szent szelleme behatoljon és áthassa lényünk minden cselekedetét, gondolatát és szavát. Is teni segitségre, az Úr bölcsességének és gondviselésé nek munkájára van szükségünk, hogy meglássuk, mi akadályozza a zsilipeket és elháritsuk az akadályokat.

A szentség lelkét bőségben csak azok kaphatják, akik komolyan vágynak rá és keresik azt imával és törekvéssel. A világ lelke vagy szelleme ki kell, hogy űzessék szivünkből olyan arányban, aminőben szent szellemmel, indulattal, befolyással akarjuk azt betölteni. Az egyéni akarat szintén át kell adja a maga he- [224] lyét. És mivel aminő arányban kell kiürítni magunkból mindent azon kivül, amit az ő bőségéből megnyerni készek vagyunk, azért az Úr az ő szent szellemével való betöltetés után való komoly vágyakozás föltétele alatt jön hozzánk, hogy készek és buzgók legyünk kidobni és kiirtani minden egyéb befolyást és akaratot.

Nyilván ez az apostol gondolata az efézusi Egyházért mondott imájában, hogy „Krisztus (a Krisztus lelke) lakozzék a hit által a ti szivetekben (hogy képletesen szólva üljön, mint egy király, uralkodó, kormányzója minden gondolatnak, szónak és cselekedetnek); a szeretetben meggyökcrezvén (a szent szellemben vagy szándékban) és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszusága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának és megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet (elül haladó szeretetét, hogy eképen beteljesedjetek az Istennek egész teljességéig.“ (Ef. 3:19) Az, aki telve van. a Krisztus lelkével s teljes megértéssel a szeretet iránt, teljes mértékében lesz Atyja szellemének.

A vizsgálat alatti irásbeli helyen semmi módon sem lehet belemagyarázni, hogy a mennyei Atyának kedve telnék benne, hogy, gyermekei öt egy másik Istenért kérjék,—egyenrangu Istenek háromságának harmadik személyéért. Az ilyen gondolat ellenkezik e hellyel és az ezzel összefüggőkkel; s azok, akik ilyen téves nézettel áltatják magukat, szükségszerüleg elvakulnak olyan mértékben az igéret igazi szépsége és ereje iránt. Valóban különös lenne, ha az istenek egyenlő rangu háromságának egyik tagja a másikra hivatkoznék, mint aki képes és kész adni a harmadikat, mint földi szülők adnak kenyeret, halat és tojást gyermekeiknek. (L. az előző verseket). Az egész szöveg csak akkor összefüggő, ha a szent szellemet helyesen isteni indulatnak vagy befolyásnak értelmezzük, mely az Isten gyermekei kényelmére és lelki fölépitésére különféleképen adatik.

Szövegünk összehasonlitást tesz a kedves földi szülök, akik gyermekeiknek természetes táplálékot adnak és a mi drága mennyei Atyánk között, aki az ő szent szellemét adja azoknak, akik azt kérik tőle. De mi- [225] ként a földi atya gondoskodik táplálékról családja ellátására, de nem erőszakolja azt rájuk, igy a mi menynyei Atyánk lelki családjának elérhetővé tette kegyelmének kedves élelmét, de nem erőszakolja azt mireánk. Először éheznünk és szomjuhoznunk kell érettük, keresnünk kell azokat, nem kételkedve, hanem hittel az ő készsége iránt, hogy kész adni nekünk jó ajándékokat. Mikor azért könyörgünk a szent szellemért és hogy betöltessünk az Úr lelkével, magunk köré kell tekintenünk és meg kell találnunk az élelmet, melyet készitett válaszul imáinkra, melyeket ő igy sugallt és irányitott.

Ezt az élelmet megtaláljuk az Igazság Igéjében; de nem elég megtalálni, hol van; ha vágyunk rá, hogy megteljünk e táplálékkal, bizonyára részt kell vennünk a lakomán, vagy nem fogjuk tapasztalni a megelégedést, melyet az étkezés célja adni. Az, aki nem akar enni egy tele asztalról, éhes marad és legyöngül, ép oly bizonyosan, mintha nem volna mit ennie. Mint az áldásért való kérés a táplálékra, nem elégit ki bennünket, de azután részt kell vennünk benne, ugy az Isten Igéje birtoka s a mi kérésünk áldozata, hogy töltessünk be lélekkel, nem elégit ki bennünket, ennünk kell az Isten Igéjéből, ha belőle az ő lelkét akarjuk magunkévá tenni.

Urunk kijelentette: „A beszédek, melyeket én szólok néktek, lélek és élet“ (Ján. 6:63) s mindenkiről, akik meg vannak telve lélekkel, igaz, amit a próféta mondott: „Ha szavaid hallattad én élveztem (megettem) azokat.“ (Jer. 15:16; Jel. 10:9) Teljesen hiába való könyörögni: Uram, Uram, add nekünk a lelket, ha elhanyagoljuk az igazság Igéjét, melyet ez a lélek tárt föl, hogy általa mi teljesedjünk meg. Ha pusztán csak könvörgünk a lélekért és nem használjuk a kellő eszközöket az igazság lelke megnyerésére, maradunk leg inkább csak „csecsemők a Krisztusban“, keresve külső jelek után az Úrral való viszonyunk bizonyságául, belső bizonyságok helyett, az igazság Igéje által, melyet ő adott számunkra, hogy tiszta és világos képet nyerjünk a dolgokat illetőleg. [226]

A SZENT SZELLEM TANUSÁGA

„Ez a lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.“ —Róm. 8:16.

Kevés tan fontosabb az Isten népe előtt, mint ez: mert ettől függ jelentékeny mértékben „Isten azon békességének“ birtoka, mely minden értelmet felülhalad.“ (Fil. 4:7) Hogyan lehet meg a „hitnek teljes bizonyosság“ (Zsid. 10:22), ha hiányzik a szent szellem bizonysága fiuságuk felől—az Isten családjába való befogadásukról? Mégis milyen kevés embernek van a leghalványabb fogalma is arról, mit jelent a „szent szellem bizonysága“ vagy minemü tapasztalatokat kell várni és reményleni a lélek fiuságunkról szóló tanubizonyságát illetőleg. És mert ismeretük e tárgyat illetőleg hiányos, csupán az érzelmek homoksivatagjára épitik fel az Istenfiuságról szóló bizonyságukat.

A kérdés tehát igen fontos. —Hogyan tesz bizonyságot a szent szellem előttünk a mi Atyával való kibékülésünkröl —hogy az Isten fiai lettünk, és hogy isteni gondviselés által előkészittetünk azokra a dicsőséges dolgokra, melyeket az Isten tart fenn az őtet szeretőknek s azoknak, akik örököstársai lesznek Krisztusnak, Urunknak az ezeréves országban? Kevés tárgy volt, melyen a keresztyének annyira zavarba jöttek volna, mint ez —a lélek bizonysága. Nem tudván, hogy a lélek bizonysága mi, az Úr népeinek legjobbjai közül sokan meg kellett, hogy vallják, hogy nem tudják birjáke azt, vagy sem. Mások, több biztonsággal, mint tudással, igényt emeltek, hogy ők birják a lélek bizonyságát s ennek bizonyitékául boldog érzéseikre hivatkoztak. De korábban vagy későbben ,ha őszinték, az ilyeneknek meg kell vallaniok, hogy a „bizonyság“ melyre hivatkoznak, egészen elégtelen: a legnagyobb szentség idejében hiányzik. Ha az emberek jót beszélnek róluk, egészségük kedvező, mikor anyagi. ügyeikben szerencsések, barátaik számosan vannak, boldoknak érzik magukat; de aminő arányban e föltételek közül némelyek fordulnak ellenkezőre, boldogtalanok [227] lesznek: elvesztik azt, amit „a lélek bizonyságának“ tartottak s lelkük aggódva kiált föl:

„Hol a boldogság, melyet ismertem,
Mikor először láttalak Istenem?“

Igy rászedik és megcsalják őket érzéseik; boldogabbaknak érzik magukat s azt hiszik, közelebb jutottak az Istenhez, időnként, mikor pedig az Ellenség vezetése alatt vannak, egyenesen haladva a kisértések közé. Ez okozza sokaknál a „kegyelemtől való elesés“ gyakori és gyors eseteit, melyeket némelyek tapasztalnak s melyek megdöbbentik őket is, barátaikat is. Rászedetve egy megbizhatatlan „tanuság“ által, biztonságban érezték magukat, nem vigyáztak és könnyü zsákmányául estek a kisértésnek ép akkor, mikor „olyan boldognak érezték magukat az Úrban?(?) Aztán az élet próbái és csalódásai, melyek arra valók, hogy közelebb vezessenek bennünket a mi Atyánkhoz s megértőbbekké tegyenek minket Megváltónk szerető rokonszenve és gondoskodása iránt, ez osztályra nézve részben elvesztek; mert mikor érzéseik bizonyságát elvesztik, melyet hamisan a lélek bizonyságának tartanak, olyan veszteseknek, éheseknek és szomjasaknak érzik magukat a jó érzések visszatérése iránt, hogy sok értékes tanuságot elhanyagolnak, melyeket pedig csak ugy nyerhetni meg, ha bizalommal nyugszunk meg az Úr kebelén és közösséget tartunk vele mindhalálig.

Az érzések „bizonyságának“ megbizhatatlanságára tanitó másik csoportja a keresztyéneknek ugy látszik következtetni, hogy az Isten megtagadott (legalább részükre) adni kegyelmének bármi megbízható bizonyságát—minden bizonyos „tanuságot“, arról, vajjon ellogadtattak-e „fiak“ gyanánt s ezért igy szólnak:

„Ez, amit oly régóta tudni vágyom,
Mi aggodással tölti el szivem.
Szeretem-e én az Urat igazán?
Tiéd vagyok-e vagy nem, Istenem?“

E bizonytalanság részben szintén a kiválasztás tanának félreértéséből származik és mégis e barátaink egészen helyesen következtetik, hogy változó érzéseik nem lehetnek biztos kritériumai fiuságuk megitélésé- [228] nek. Mások, mivel az Irás kijelenti: „Tökéletes békességben őrzöd meg azokat, akiknek lelke tebenned bizik“ fiuságuk felől lelki békességük szerint itélnek: de midőn a pogányra és a világiasra néznek és látják, hogy azok közül sokan nyilvánvalóan szintén rendelkeznek e lelki békességgel, a lélek tanuságtételére vonatkozó véleményük elégtelennek bizonyul reményeik fönntartására vagy arra, hogy nekik bizonyosságot adjon. Akkor jön a sötét óra s ők szólnak: „Milyen könnyü dolog rászedetni“ és gyötrelemben vannak és okolják a lelket—mert „a félelem gyötrelmet okoz.“

Nagy hiszékenységgel (helytelenül nevezik hitnek) biró emberek azt képzelik, hallják a lélek „sugalmazását“ belső füleikkel és ezért szerencsét kivánnak maguknak —még ha utóbb meggyőződnek is affelől, hogy a .,sugalmazott“ értesülés teljességgel helytelen volt. Más, logikusabb eszü keresztyének, akik nem tudják igy rászedni magukat zavarban vannak, hogy barátaik oly bizalmasan állitják a lélek tanuságának nyilvánvalóságát, mikor maguk semmi bizonyossággal e felől nem rendelkeznek.

A nehézség nagyjában abból a téves véleményből folyik, hogy a szent szellem személy s igy annak bizonyságához személyiséget akarnak kötni. Ha felismerjük azt a tényt, hogy az Isten lelke erő vagy befolyás, melyet az Isten tetszése szerint gyakorol, a tárgy világossá lesz és a „lélek bizonysága“ könnyü megkülön- böztetés dolga lesz. Áldásos lesz azoknak, akiknek e bizonyság meg van, bizonyosan tudni ezt s áldásos lesz azoknak, akiknek e tanuság nincs meg bizonyítni ennek hiányát; hogy betölthessék a föltételeket és elnyerhessék e tanuságot, mely nélkül senki sincs fölhatalmazva, hogy magát az Isten fiának tekintse elfogadható állásban az Atyával.

De minő isteni öröm és békesség száll azokra, akik birják az igazi bizonyságot—azokra, akiknek meg vannak a helyes tapasztalataik és akik megtanulták, hogyan olvassák azokat! Ezeknek valóban öröm ez a bánatban, világosság a stötétségben, vigasztalás a szenvedésekben, erő a gyöngeségben. És e tárgyra vonat- [229] kozó teljes és világos utasitások, mint minden más tárgyról is, ama csodálatos könyvben, Atyánk Igéjében, a Bibliában találhatók. Benne és annak tanuságtétele által tanuskodik a mi lelkünkkel együtt az Istennek lelke.

„Mily szilárd alapkő, Úrnak népei,
Mit szent Igéjében hitünknek épit.
Mit mondhatna többet, mint annak mondott,
Aki menedékül Jézushoz futott!“

HOGY ISMERRJÜK MEG A LÉLEK BIZONYSÁGÁT?

Egy embeg elméjét vagy lelkét szavaiból és magaviseletéből ismerjük meg; igy ismerjük meg az Isten elméjét vagy lelkét is az ő igéjéből és bánásmódjából. Az ő Igéjének bizonysága az, hogy valaki ő hozzá jön (hittel, gonosz cselekedeteiből és meghalt celekedeteiből megujulva a Jézus által) elfogadtatást nyer. (Zsid. 7:25). Innen azok a kérdések, melyeket mindenkinek föl kell tennie magának, aki a Lélek bizonyságát keresi a maga fiusága felöl, ezek:

Hivattame valaha a Krisztushoz? hogy elismerjem őt, az én Megváltómat, akinek igazságossága által juthatok egyedül a mennyei Atyához, hogy kedvet találjak ő előtte.

Ha erre igennel válaszolhat, a következő kérdés ez:

Felszentelteme teljesen magamat, életemet, időmet, tehetségemet, befolyásomat, mindenemet—az Istennek?

Ha erre a kérdéssel szintén igennel felelhet, a kérdező bizonyára nyugodtan lehet afelől, hogy az Atya a Szeretet Fia által elfogadta és elismerte fiául. És ha megvizsgálván szivének kivánságait és érzéseit, ugy találja, hogy állandóan bizik a Jézus érdemében, s odaszenteli magát állandóan az Ur akaratának, élvezheti azt az édes bizalmat és békességet, melyet az istenséggel való ezen összhang és viszony ad, s amely teljesen eltölti szivét. Az Úr kegyelméről irántunk a Krisztus által való ezen meggyőződés, melyet saját tapasztalatunk tényeiből állapitunk meg s az Isten Igéjén s az Isten változhatatlan jellemén épitettünk föl, nem idöleges, nem változó, mint lenne, ha az érzel- [230] mek ingatag homokján lenne fölépitve. Ha valamely sötét órában kétségek vagy félelmek tolakodnak fel, csak vennünk kell a „Lámpát“ (az Isten Igéjét) és ujból megvizsgálni azokat a tényeket és alapot, s ha szivünk még hüséges az Úrhoz, a hit, öröm és békesség azonnal visszatérnek hozzánk; ha bomlónak találjuk hitünket a „drága vérben" vagy megszentelésünk ingadoz, tudjuk ügyeink hogyan állanak és egyszerre megtehetjük a szükséges javitásokat s igy visszaállithatjuk a „hit teljes bizonyosságát.“ (Zsid. 10:22) De jegyezzük meg, hogy mindenki, aki birni akarja ezt a „bizonyosságot“, meg kell, hogy „pecsételje, hogy az Isten igaz“ (Ján. 3:33), hogy Urunk nem változik, hanem „tegnap és ma is mindörökké ugyanaz.“ Az Úr népe azért nyugodtan bizhatik benne, hogyha egyszer az isteni kegyelem föltételei alá jutott, megmarad e föltételek alatt mindaddig, mig szive hü az Istenhez és vágyai összhangban vannak az ő akaratával: mindaddig, mig szivből engedelmes az isteni parancsoknak—melyeket röviden ebben a szóban lehet összefoglalni: szeretet—Isten és az emberek iránt.—Zsidók. 11:6; 13:8.

Aki megtette a különös lépéseket, birja a biztosité­kot, az Isten Igéjének „bizonyságát“, hogy ő az Isten gyermeke; és ez az Evangéliumi korszak alatt jelképezi, hogy ő az igaz szőlőtő egy vesszeje, az igaz Egyház próbaéves tagja. (Ján. 15:1) Az ilyeneknek az Isten Igéje bizonyságot tesz, hogy ők az igazi Egyházhoz tartoznak, amely a Krisztus teste. Ez a bizonyság adatik az ő lelküknek, indulatuknak az Isten lelke által, melyet az ő Igéje bizonyit. És az Igazság ugyanazon lelke bizonyitja az ilyen előtt, hogy ha szive hű marad az Úrhoz próbaideje végéig,—ha készséggel és örömest felveszik naponként a keresztet, igyekezvén tőlük telhetőleg követni a Mester lábnyomait, hogy próbatagságuk a Krisztus Egyházában tényleges tagsággá változik—miután bevégezték futásukat és részesekké lettek az első föltámadásban.—Fil. 3:10.

Mindazáltal az Isten lelke az ő Igéje által ép oly bizonyossággal tanusitja, hogy lehetséges, hogy akik már [231] vesszöi lettek az igaz Szőlőtőnek, levágatnak, ha hűtelenek lesznek—ha elmulasztják a szeretet lelkének kellő gyümölcseit hozni. „Minden szőlővesszőt, mely én bennem gyümölcsöt nem terem (az Atya) lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztitja (megmetszi), hogy több gyümölcsöt teremjen.“ Az Isten lelke, az ő Igéje által igy bizonyitja vagy tanusitja nekünk a mi mennyei Atyánk bánásmódjának törvényét az ő fiaival,—fegyelmezések, tisztitás, a salak eltávolitása s a gyümölcstermő minőség fejlesztése által. Igy ha ezen tapasztalatokat meg akarjuk kapni, miután azonosultunk a „Szőlőtővel“, a lélek tanuságát kell nyernünk, hogy még a „Szőlőtőben“ vagyunk és még annak „vesszőjéül“ vagyunk elismerve—még Urunk gondviselése és fegyelme alatt. Ellenkezőleg, ha valaki nélkülözi e fegyelmezést, tisztitást, stb., miután egyesült a Szőlőtővel, nélkülözi a „lélek e tanuságát“ s ennek megfelelőleg oka van kételkedni az Úrnál való kedvességben. —Zsidók 12:7.

Ha mind tökéletesek, teljesen tökéletesek lennénk és próba útján ilyeneknek bizonyulnánk az eset különböző volna; az Isten akkor a mi tökéletességünkért, vele való összhangunkért szeretne bennünket; akkor a büntetés és keserü tapasztalatok kegyelme megvonásának jele volnának. De amint most áll a dolog, mindnyájan tudjuk, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy nagyon eltérünk az isteni mértéktől; és hogy a mi uj szivünk, uj akaratunk, átalakult elménk vagy lelkünk kedvesek egyedül az Isten előtt, és hogy a Krisztus érdeme által csak próba értelmében, a mi megpróbálásunk, fejlődésünk, végső tökéletességünk szempontjából. Csak azon arányban, amint megtanuljuk megérteni az isteni tökéletességeket s a saját magunk hiányait, érthetjük meg a sok és fontos leckét, melyeket meg kell tanulnunk és a szükségességét ezeknek, hogy az isteni hasonlóságra kifejlődhessünk.

Az Irások értesitnek, hogy a mennyei Atya dicsőséges lelki Templomot épit, melyben és mely által az emberiség világa megnyerheti a kibékülésre jutás előjogát, az önmagával, való kibékülést. [232]

Az  Irásban a nagy Épitőmester gondolatát e templomra vonatkozólag, hogy az egésznek eszménye Urunk Jézus Krisztus személyében van képviselve, aki annak fő szegletköve és „zárköve“, „mely a mennyben helyeztetett le, annál jobban látjuk, mi kivántatik meg azoktól, akik kedvesek akarnak, lenni az Isten előtt, mint e Templom „élő kővei“; —hogy felépittessenek Krisztussal a Fővel „Isten hajlékául az ő lelkel által.“ És itéletet mondunk a magunk természetes durvaságáról, összhangtalanságunkról, a Templom pompás vonalaival, mely annak „zárókövében“ van kőrvonalazva. Könnyen megitélhetjük, hogy sok csiszolás és tisztitás szükséges főltétlenül nekünk, ha alkalmasak és elkészültek akarunk lenni e Templom számára, melyre az Isten kegyelme által vágyunk. Es igy azok, akik azt találják, hogy nem nyerik az Úr kalapácsától és vésőjétől az ütéseket, nélkülözik ezt a „bizonyságot“, melyről az Isten lelke az ő Igéje által bizonyitja, hogy jönnie kell az ő Templomának minden élő kövéhez; és melyet maga a nagy „Zárókő“ sem került ki. Ha az isteni gondviselés nem jelöli ki számunkra a „keskeny útat“, a nehézség és akadályok bizonyos menynyiségével;-ha megengedi, hogy egyszerűen nyugodjunk leveretések, próbák stb. nélkül, akkor bizonnyal tudhatjuk, hogy az Isten nem ugy bánik velünk, mint élő kövekkel, melyek a Templom részét képezik, —fiakkal—mert hiányzik elfogadtatásunk és előkészittetésünk e „bizonysága.“ Ez állapotunk megértése arra ösztönözzön, hogy azonnal menjünk az Úrhoz megtudakolni, miért nincsenek nyomoruságaink és akadályaink s „megvizsgálni magunkat“ (2 Kor. 13:5) vajjon még a hitben vagyunke vagy nem s vajjon igyekezünke még vagy nem, hüségesen járni. a Mester nyomdokaiban az Atya akaratának való teljes odaszenteléssel. De, ha a csiszolás, tisztitás, metszés, fegyelmezések és ostorozások e „bizonyságában“ részünk van, hordozzuk azokat türelemmel, örömmel, ugy értvén őket, mint Atyánk szeretetének lényeges bizonyságait, melyek fontosak a mi magas hivatásunk elérésére, eléül annak. hogy az Isten fiai vagyunk, „örökösei [233] az Istennek, örököstársai a Krisztusnak, (csak) ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.“—Róm. 8:17.

A LÉLEK „KISZOLGÁLTATÁSÁNAK KŰLÖNBSÉGEI“.

„Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad. Ha pedig fenyités nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.“ (Zsid. 12:8) Leveretések és nyomoruság jön erre a világra, épugy, mint az Úr szentjeire, de ezek nem a fiuság jelei, csak azoknak, akik teljesen odaszentelték magukat az Atya akaratának és munkájának. Az Isten lelke és Igéje csak az ő fiainak „tesz bizonyságot.“ Az Úr családjában a tisztitások és fenyitések nem ugyanazok. Mikép a földi gyermekek, különböző módját és fokát kivánják a fegyelmezésnek, ugy az Isten gyermekei is: némelyeknek elég egy visszatetszést jelentő tekintet; másoknak a dorgálás egy szava szükséges, mig ismét másokat büntetni, ostorozni kell, s némelyeket ismételten. A földi atya engedelmes és azonnal engedelmeskedő gyermekének örvend legjobban; akinek a dorgálás egy szava vagy tekintete elég, hogy eltisztitsa a rosszat; ugy a mi Atyánk is a menyben az ő helyeslését fejezi ki azok iránt, akik „igéjét félik.“—Ésaiás 66:5.

Igy müködnek együtt az Istennel saját jellemük kifejtésében, megjegyezvén saját hibáikat és igyekezvén megjavitni azokat,—hallgatva az Atya vezető szavára, tanitására vagy szerető dorgálására s mindig keresvén helybenhagyó mosolygását; érzéseiket jól leirják a költő szavai:

„Lelkem napja, óh drága Atyám,
Ha te oly közel vagy, nincsen éjszakám.
Ne legyen földi felhő, mely szemem
Elől elrejt Téged, óh Istenem!“

Ez az az osztály, melyről az apostol szól, amely megitéli magát és ezért kevesebb fenyitékre van szüksége az Úrtól. (1 Kor. 11:31) Hogy ez osztályhoz tar- [234] tozzunk, teljes megszentelésre van szükségünk s ezek csak ezek lesznek a gyöztesek, akik méltóknak itéltetnek az örökségre Krisztus Jézussal, Urukkal az ő országában. Ez osztálynak, a vigyázóknak, az engedelmeseknek, mondja az Úr „szemeimmel tanácsollak téged“ — „Tanácsoddal igazgatsz engem és azután dicsőségedbe fogadsz be engem.“ Azok, akiket csak állandó ostorozással lehet vezetni, nem a gyözelmes osztály s nem tekintetnek érdemesnek az Úr Menyasszonyának lenni és hogy olyan bizonyságot nyerjenek az Úrtól az Igazság lelke által.—Zsolt. 32:8; 73:24; ellentéte Jel. 7:9, 14.

A fenyités nem is mindig hibák bizonyitáka s az Úr nem tetszésének ,,bizonysága.“ Ellenkezőleg, mint Urunkkal, ugy az ő hü követőivel is megtörténik, hogy az isteni gondviselés a hivet és engedelmest a szenvedés és önmegtagadás völgyébe vezeti, nem egy ellenkezö akarat büntetése gyanánt, hanem a szeretet és az Atya akarata és az igaz ügy iránti engedelmesség mértékének próbájául önfeláldozás utján. Amint Urunk megfenyittetett a mi büneinkért nem önmagáért, mikor sokak bünét viselte, ugy követöi sok tekintetben nem a saját gonosztetteikért szenvednek, hanem a mások gonosztettei okából, mert, mint az apostol mondja, arra hivattattam, „hogy betöltsem, ami hija van a Krisztus szenvedéseinek, az én testemben az ő testéért, ami az egyház.“—Kol. 1:24.

MIT BIZONYIT A SZENT SZELLEM?

Az előzőek világitásában az Úr minden névleges fia vizsgálja meg magát, vajjon meg vane neki a „lélek bizonysága“ vagy nincs affelöl, hogy ő az Isten gyermekeinek egyike: és ismételjük ezt a vizsgálatot gyakran s igy „vigyázzunk“ és tartsuk meg magunkat az Isten szeretetében, örvendezvén az ő lelke tanuságának.

Tisztittatunk-e állandóan? Megyünk-e át olyan tapasztalatokon, kicsinyeken vagy nagyokon, melyek többékevésbé gyorsan eltávolitják tőlünk a testi hajlamokat, melyek a lélek ellen harcolnak: —haragot, [235] rosszindulatot, gyülölséget, irigységet, viszálykodást, önzést, durvaságot s mindent, ami ellenkezik a Krisztus Jézusban való élet lelkének, a szeretet lelkének törvényével? Ha igen, olyan mértékben, amint folyamatban levőnek látjuk e tisztitó munkát, kétség nélkül fel tudjuk ismerni a helyes irányban való növekedést, —a szelidségben, türelemben gyöngédségben, testvéri nyájasságban, szeretetben. Bárki, gondos vizsgálat után e pontokon, melyek az Úr Igéjében ki vannak jelölve, folyamatban levönek ismerheti föl e tapasztalatokat, innen tudhatja, hogy állandóan elfogadtatott az Istennél, mert birja a lélek bizonyságát.

Aztán a lélek bizonyitja, hogy „Aki az Istentől született (fogantatott) nem vétkezik.“ (1 Ján. 5:18) Az Isten gyermekeit nem keritheti hatalmába azok régi természete (mely holtnak számittatott, de nem teljesen, ténylegesen az); legyőzheti egy hiba, tévedhet itéletében vagy szavában, de soha készakarva át nem hághatja az isten törvényt. Igy tehát, ha szivünk azt feleli, hogy örömmel cselekesszük az Isten akaratát s nem teszünk azon készakarva erőszakot, sem nem ellenkezünk azzal bármi módon, —hogy inkább szeretnők, hogy az Isten akarata megtörténjék s terve beteljesüljön még ha legkedvesebb reményeink füstbe mennének és minden gyöngéd kötelék elszakadna is, — akkor birjuk ezt a bizonyságot, hogy lelkünk vagy indulatunk megegyezik az Igazság Lelkének itt előadott tanuságával és ez pecsétje Istenfiuságunknak.

A lélek bizonyságot tesz az Isten Igéje által, hogy azok, akik az Úr népe, el vannak választva a világtól, — hogy reményeik és céljaik s általában lelkük, szándékuk azétól különböző. „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból ... azért gyülöl titeket e világ.“ „De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni a Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.“ —János 15:9; 2 Timoteus 3:12.

Bizonyitja-e szivünk, hogy ezek a szavak helyesen képviselik életünk tapasztalatát? Ha igen, az Isten lelke (indulata) igy ujból bizonyságot tesz a mi lel- [236] künkkel (indulatunkkal), hogy az övéi vagyunk. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a világ, melyröl Urunk beszélt, magában foglalja a világiasindulatuakat, akikben a világ lelke talajjal bir. Urunk napjaiban igaz volt ez a névleges zsidó Egyházról: tényleg, üldöztetései közül mindegyik a vallás hivői köréből jött. Igy ne csodálkozzunk, ha mindzazok, akik Urunk nyomdokain járnak, hasonló csüggesztő tapasztalatban részesülnek s azt találják, hogy a világ lelke legellentétesebb alakjában olyan téren nyilvánul meg, ahol legkevésbé várnók természet szerint azok között, akik magukat az Isten gyermekeinek vallják. Urunk idejének legnagyobb vallásos embere volt, aki őt Belzebubnak, az ördögök lejedelmének nevezte. És a szent szellem Urunk Igéje szerint tesz bizonyságot, mondván: „Ha a ház urát Belzebubnak hivják, mennyivel inkább az ő háznépét?“ (Máté 10:25) Ha azért rólunk gonoszul beszélnek, mert azonositjuk magunkat az Igazsággal és szolgáljuk azt, ebben uj bizonyságát vagy tanuságát birjuk a léleknek, hogy a helyes uton járunk.

Ha Urunk Jézus csatlakozott volna a zsidó Egyház népszerü vezetőihez, óvakodott volna az igazságot szeretetben hirdetni, óvakodott volna rámutatni kora hamis tanaira, nem lett volna „gyülölt“, sem „üldözött“, ellenkezőleg, valószinüleg igen „kiváló lett volna az emberek között.“  De, mint maga kijelentette „ami az emberek előtt magasztos, az Isten előtt utálatos.“ —Lukács 16:15.

Ha Urunk csak nyugodtan maradt volna és távol tartotta volna magát az irástudók és farlzeusok képmutatásai, ámitásai, hosszu imái és hamis tanitásai ostorozásától, kétségkivül magára hagyták volna, nem üldözték volna öt s nem szenvedett volna az Igazság kedvéért. Igy van követőivel is: hasonló osztálytól, az Igazság s azok, akik az igazság lelkét birják és akik követik az Úr tanitását, világoltatván világosságukat, gyülöletben és üldöztetésben részesülnek. És ha némelyek ez okból s mig legjobb tehetségük szerint igyekeznek szólani az igazságot szeretetben, szenvednek ezért, boldogok, mint az apostol mondta: „megnyug- [237] szik rajtatok a dicsöségnek és az Istennek lelke.“ A lélek e bizonyságat birják a keskeny út iránti hüségükben. —1 Peter 4:14

Aztán a szent szellem bizonyságot tesz Urunk bizonysága által, hogy valaki szégyenli a Megváltót és az ő Igazságát, amit ő tanitott, az Úr szégyenleni fogja azt, mikor eljön fölvenni kincseit. (Márk. 8:38) Aki azért szivét oly szeretettel telinek látja az Úr és az ő Igéje iránt, hogy öröme telik benne, minden alkalmas időben, hogy elismerje Jézust Megváliójanak és Mesterének s olyan hiven közli az ő bizonyságának igéit, addig az illetö ezt másik bizonyságául tekintheti a szent szellemnek affelől, hogy ő az Isten gyermeke és az ország örököse. Az ilyeneknek okuk van örendezni a Mester igéretében, hogy ők ép olyanok, akik felől örömmel tesz vallást az ő Atyja és a szent angyalok előtt. De, ha valaki nem birja e bizonyságot, —ha ellenkezöleg szive azt bizonyitja, hogy szégyenli az Urat, szégyenli magát az ő követőjének vallani „atyafiait“, testének tagjait, szégyenli a magáéinak tartani és szégyenli vallást tenni a tanokról, melyekre ő tanitotta, —aki ezeket tapasztalja, a szent szellem bizonyságát birja benne, hogy ha a dolgok ez állapota nem változik meg, az Úr is szégyenleni fogja őt második eljövetelekor és nem tesz vallást róla az Atya és az ő szent hirnökei előtt. Nem lehet az ő örökös társa a dicsőségben, s ilykép nem részesülhet azon nagy és drága igéretekben sem, amelyek azok számára lettek igérve, akik őt tiszta szivvel szeretik.

Továbbá a szent szellem bizonyságot tesz, hogy „Aki az Istentől született (fogantatott) legyőzi a világot: és ez a gyözelem, ami meggyőzi a világot, a mi hitünk. (1 János 5:4) Vizsgáljuk meg szivünket, lelkünket, elménket a szent szellem e bizonyságának világosságánál. Győztesek vagyunk-e mértékelv alapján? A mértékelv az, hogy az Úréi lehessünk, kivül kell állanunk a világgal való összhangon, ellentétben vele—céljaival, reményeivel, vágyaival. A harc gondolata ebben a kifejezésben foglaltatik benne: „legyőzni a világot.“ És könnyen láthatjuk, hogy senki sem lehet a világ le- [238] győzője, aki rokonszenvvel viseltetik iránta és csatlakozik hozzá s annak önző, kevély, nagyravágyó lelkéhez.

Mielőtt határozottan eldöntenénk: legyőzői vagyunk-e a világnak vagy nem, jegyezzük meg, hogy a világot nem hizelgéssel, nem bolondságaihoz való csatlakozással s azzal kell legyőznünk, hogy azoknak vallásos szinezetet adunk; sem nem azáltal kell legyőznünk a világot, hogy elfoglaljuk magunkat valami erkölcsi vagy vallásos munkában, mint tanitás vasárnapi iskolában, szegények gondozása vagy egy szektárius egyházhoz való csatlakozás. Ezen utak közül az Úr egyben sem mondja, vagy „bizonyitja“, hogy le tudjuk győzni a világot. Az ő állitása pozitiv, hogy a győzelem, mely legyőzi a világot, a mi hitünk. A lélek igy azt bizonyitja, hogy győztesek lehessünk először „hit által és nem szemmel való látás által kell járnunk.“ Nem azokra kell néznünk, amelyek láthatók, —népszerüség, világi mutogatás, felekezeti nagyság, stb.—hanem olyan dolgokra kell néznünk, amelyek nem láthatók,—lelki, örökkévaló dolgokra. (2 Kor. 4:18) Az a hitünk legven, melyet a költő igy fejez ki:

„Inkább járok sőtétben Istenemmmel,
Mint a tőmeggel a világosságban.“

Továbbá a szent szellem bizonyságot tesz nekünk az Ige által, hogy ha mi az Isten gyermekei vagyunk, nem lehetünk tudatlanok a jelenvaló sem az „eljövendő“ dolgok felöl, mert az Isten megvilágosit és megtanit minket az ő kegyelmének Igéje által az ő lelkének Igéjével. Amint érvén „növekszünk a kegyelemben“ vágyakozunk és keressük és megnyerjük az Ige tejéhez a „kemény eledelt“ is, melyet az apostol a teljesebben kifejlödötteknek ir elő. (1 Pét. 2:2; Zsid. 5:13,14) A lélek kegyelmeiben, hit, bátorság, tudás, önuralom, türelem, kegvesség, testvéri nyájasság, szeretet, való kifejlödés közelebbi közösségbe hoz bennünket az Atyával és az Úr Jézussal, ugy, hogy az Úr képes és kész lesz közölni velünk világosabban és világosabban az ő tervének és jellemének ismeretét.

[239] 

E növekedésre hivatkozva mondja Péter apostol: „Ha ezek meg vannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve; mert akiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó … mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha, mert eképen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak a Jézus Krisztusnak örök országában való bemenetel.“—2 Péter 1:5-11; János 16:12, 15.

Mindenki meg kell, hogy kérdezze magától, vajjon birja-e a lélek e bizonyságát, e bizonyságot az ő növekedéséről, mint ujteremtés a Krisztus Jézusban s vajjon fejlődik és érik-e, mint az itt megjelölt gyümölcs. Emlékezzünk arra is, hogy növekedésünk a szeretetben és a lélek minden gyümölcsében legnagyobbrészt az ismeretben való növekedésünktől függ s növekedésünk az isteni ismeretben a lélek gyümölcseiben való növekedésünktől. Az ismeret minden lépése a kötelesség és engedelmesség megfelelő lépését hozza magával s a kötelesség és engedelmesség minden lépését, melyet megtettünk, az ismeret ujabb lépése követi: mert a lélek bizonyitja, hogy ilyen lesz a tapasztalata azoknak, akik az Istenről a Krisztus iskolájában tanittattak. Ha a lélek ezen bizonyságát birjuk a növekedésről kegyelemben és ismeretben egyaránt, örvendjünk neki és haladjunk tovább azon az uton, mig az isteni vezetés alatt elvezet bennünket ahhoz, ami ismeretben és kegyelemben egyaránt tökéletes.

A SZENT SZELLEM JÖVŐ BIZONYSÁGA.

A szent szellem az emberiség kibékitett világának bizonyságot tész a következő korszakban, ehhez hasonlóan a módszerben, de nagyon különbözően a tényeket illetőleg. Akik a szellemet birják, nem lesznek többé a kevés különös szolgák és  szolgálók, hanem mint Joel próféta kijeleni „minden test.” (Joel 2:28) A szellem „tanusága” többé nem az lesz, „aki kegyesen él, üldöztetést kell szenvednie”, mert akkor semmi üldöztetés [240] nem engedtetik meg. Nem téssz többé „bizonyságot” az áldozat „keskeny utja” mellett, mert az áldozat ideje elmult: „És ösvény lesz ott” és botránkozás köve nem lesz ott.” (Ésa. 35:8; 62:10) „Bizonyságot” fog tenni, hogy minden „gonoszul cselekvő kivágatik, de akik az Urat várják, öröklik a földet.” (Csel. 3:23; Zsolt. 37:11) „Bizonyságot” fog tenni áldásokról a jót tevők és büntetésről és pusztulásról a gonoszul cselekvők számára. Ugyanez a szelleme az Istennek, csak a kiszolgáltatásban való különbségekkel.

Ha megtanultuk, hogyan „tész bizonyságot” a szent szellem, és melyek annak némely bizonyságai az Isten szent Igéje által, ezeket valóban sokkal elégségesebbeknek találhatjuk, mint minden kétséget és félelmet, melyeket erkölcsi vagy fizikai állapotok, — érzelmek sugallnak, melyeket hamisan hivnak némelyek a szent szellem bizonyságtételének. Mindazonáltal fel kell hivnunk a figyelmet arra a tényre, hogy minden keresztyén nem birhatja az Isten szellemének ugyanazon bizonyságtételét a maga lelkével vagy elméjével. Minden gazdag tapasztalatu és fejlődésü keresztyén bizonyságot vagy tanuságot talál mindezekben a pontokban s másokban, melyek az Irásban elő vannak adva; de vannak ifju keresztyének, akik még nem haladtak kellőleg előre ahhoz, hogy mindezen tanubizonyságokat birhassák; — némelyek talán igazán az Úrtól fogantatott, mint még közülök kevés. A nagy Vincellér nem vár gyümölcsözést, sem lombozatot, mig kevésbé kifejlett és érett gyümölcsöt, a vessző fiatal hajtásától.

Az első bizonyság, amit az ujonnan fogantattak birhatnak az, hogy elfogadtattak az Úr által; hogy ifju vesszői az igazi szőlőtőnek; és hogy a szőlőtő szelleme van bennük — a vagy, növekedni, hasonlóvá lenni a szőlőtőhöz és gyümölcsözést hozni. Nem sokkal ezután lesz, hogy a vessző szárba hajt, mileőtt a gyümölcs igérete levelei és bimbói megkülönböztethető lenne. Az ujszülött csecsemő a lelki családban annak rokonságát a család nagyobb és jobban kifejlődött tagjaihoz nem a kemény eledel evése által jelzi, mely elgyöngithetné, hanem a tej utáni vagy által. —1 Péter 2:2.

[241]

Azok, akik magukról azt találjuk, hogy a szellem előbb elsorolt tanuságai közül valamelyik birtokában vannak, ehhez képest örvendezzenek; s minden olyan részletet, melyben hiányuk van, igyekezzenek müvelni és fejleszteni ugy, hogy végre birhassák a szellem bizonyságat az ő részükre minden pontján az irás bizonyságának az Úr hü népe utját és tapasztalatait illetőleg. Az ilyenek nem éneklik: „Ez, amit régóta tudni vágyom.” Ellenkezőleg, tudni fogják, teljes hitbeli bizonyosságuk lesz, meggyökereznek és alapot vesznek és fölépittetnek és megerősittetnek a hitben. Ez az Isten által elrendezett mód: —teljesen megszabadulnak a félelemtől —a „kétség várából”— mert bizalmunk biztosan nyugszik az isteni igéreteken, melyek soha sem hiusulnak meg. Ez ép oly igaz a szenvedés és nyomoruság és sötétség idejében, mint akkor, mikor különösen örvendezünk mennyei Atyának mosolyának világosságában. A költő helyes gondolatot fejez ki, mondván:

„Mikor sötétség árnyal engem
Nyugszom én szilárd kegyelemben.
Hü szövetsége, drága vére
Jön árva lelkem védelmére.
Ha minden el is hagyta lelkem,
Ő nyugalmam és reménységem.”

MEGSZENTELVE A SZELLEM ÁLTAL

„De megnosattatok, de megszenteltettek, de megigazittattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk szelleme által.”—1 Kor. 6:11

A megszentelés egy elválasztást, elküönitést jelent. Mindazok, akik megszenteltettek, elválasztattak, teljesen odaszenteltettek az Istennek, először meg kell mosassanak vagy megigazittassanak, akár tényleg megtisztitva a bütöl, akár beszámitás szellent megtisztitva—megigazittatva hit által. A tényleges megigazulás a közeledés utja lesz az Isten felé a világ részéről a Millenium alatt, a nagy Közbenjáró vezetése és segitsége mellett, és mint a Kibékülés egy része. Beszámitott megigazulás—azaz megigazulás hig által az az elren- [242] dezés, mely az Evangéliumi korszak alatt munkálkodik, mely által mi, akik természettől bünösök vagyunk s akiknek testében nem lakik tökéletesség, tisztáknak, szenteknek, igazaknak, az Istentől elfogadhatóknak számittatunk be az által, hogy elfogadjuk Krisztust a mi Megváltónknak. Hisszük az Irás bizonyságát „Krisztus meghalt a mi büneinkért az Irások szerint”; és mivel ezt hisszük és vágyunk büneinktől megszabadulni, elfogad bennünket az Isten, mintha tökéletesek, bünnélkükiek volnánk, s mint megigazultakat tekint Jézus érdeméből. Igy megigazulván hit által, békességünk van az Istennel és közeledhetünk hozzá és ő elfogad minket és megkezdhetünk cselekedni az Atya által a Jézus Krisztus véréért elfogadható cselekedeteket. A bizonyiték, melyet a mi megigazulásunkról és megszentelődésünkről nyerünk, az Ige által jön hozzánk s a szellem „pecsétjének” vagy „bizonyságának” neveztetik.

Az az erő, mely képessé tesz bennünket, hogy megszentelési fogadalmainkhoz hiven éljünk, az szent szellem vagy az Isten szent indulata, melyet Krisztusban való hitünk és azon megszentelésünk eredményez, hogy „meghalunk ővele.” Az Igazság szelleme, melyet a mi Atyánk Igéjének tanulmányozása által nyerünk, az ahhoz való engedelmesség a mi lelkünkben fölruház bennünket azon erövel, mely szükséges a világ és a mi fonák vágyaink legyőzéséhez. Ehhez képest a vizsgálat alatt álló szöveg kijelenti, hogy minden tisztulás, melyet tapasztaltunk, minden megigazulásunk, az igazságosságért való különállásunk, büntől való elválasztásunk—minden győzelem és áldás ez irányban Urunk Jézus érdeméből és a szentség szellemének, az Isten szellemének csatornája által jön hozzánk.

Az Irás más helyei teljes összhangban vannak e megtalált igazságokkal. Ugyanez a Pál apostol könyörgött az Egyházért. „Maga a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.” (1 Thess. 5:23) Itt nem mond ellene az előbbi állitásnak, hogy az Isten szent szelleme az, mely megszentel. Az Isten, aki megszentel s ennek közvetitője, eszköze, csatornája a szent szellem és nem más személy. [243]

Péter apostol azt mondja az Egyházról, hogy azok „ki vannak válasziva a szellem megszentelésében (elválasztásában) engedelmességre.” (1 Pét. 1:2) Itt az a gondolat van, hogy azok, akiket az Isten most, mint a maga választottait ismer el, s akiket fölhiv, hogy hivatásukat és kiválasztásukat tegyék bizonyossá, nem önkényesen, hanem megállapitott elvek szerint, tudniillik, hogy, ha az Isten szelleme (az Igazság befolyása) munkálkodván bennük, az teljes engedelmesség (megszentelődés) állapotára hozza őket az Atya akarata, terve és gondviselése iránt, akkor a kiválasztottak osztályát alkotják.

Pál apostol egy másik levelében (Efez. 5:26) e megszentelő és tisztitó eröt az Egyházban az Isten Igéjének tulajdonitjá, mondván: „Krisztus szerette az Egyházat és önmagát adta azért, hogy azt megszentelje, megtisztitván a visnek feredőjével az ige által.” Nem kell föltennünk, hogy az apostol itt ellentmondana előbbi állitásának az irányban, hogy az Isten szenteli meg az Egyházat, sem nem mond ellent másik állitásának, hogy az Isten szelleme az, mely az Egyházat megszenteli. Világosan és félreérthetetlenül az ő gondolata minden esetben az, hogy az Isten szent szelleme az ő igazságának Igéje által munkálkodott, melvet ő kijelölt, mely létre hozza bennünk a tisztitást, megigazulást, megszentelődést.

Igy könyörgött Jézus Urunk is: „Szenteld meg őket a te igazságoddal, a te Igéd, igazság. (Ján. 17:17). Igy látjuk, hogy az Irás különböző helyei e tárgyról összegyüjtve, azt tanitják, hogy az Egyház megszentelését az Igazság szelleme végzi s ezt a megszenteltekkel az Isten Igéje közli, mely e célra adatik.

Mind, akik igy megszenteltettek, „ujteremtéseknek tekintetnek a Krisztus Jézusban” s neveztetnek azoknak, akik megszenteltettek a Krisztusban.” (1 Kor. 1:2) De ez a Krisztusban való megszentelődés nem különálló az Isten szellemétől, sem az Isten Igéjétől; mert oka az, hogy elfogadjuk az isteni tervet és eledelt, hogy eljutunk a szellem megszentelésének azon pontjához, hogy egyek vagyunk Krisztussal, a mi Urunkkal. Ezt [244] továbbá mutatja az az Irás is, amely szól: „A megszentelő és a megszenteltek egyől valók mindnyájan (egy szellemtől, egy elmétől, az Igazság szellemétől fogantatva), mely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hivni.” (Zsid. 2:11) Igy van, hogy „megmosattattunk, megszenteltettettünk, megigazittattunk Urunk Jézus nevében a mi Istenünk szelleme”, —az Igazság szelleme által.

MEGTELVE SZENT SZELLEMMEL.

„Teljesedjetek be szent szellemmel, beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dicséretet mondván szivetekben az Úrnak, hálákat adván mindenkor.”—Efez. 5:18-21.

Az Irás e helyének alapgondolata az, hogy az Úr népe a szellem teljességéből nagyobb vagy kisebb mértékben nyerhet. Hogy az övéi ehessenek, birnunk kell bizonyos mértékben a szellemet, mert „aki nem birja a Krisztus szellemét, nem az övé.” (Róm. 8:9) Nagyjában tőlünk függ, attól, hogy hogyan használjuk azokat az eszközöket, melyeket az Isten adott, milyen teljesen telünk meg az ő szelleméve, szándékával vagy befolyásával; —az Igazság szellemével vagy befolyásával, melyet ő kijelentett a mi szivünk és életünk megszentelésére, elválasztván bennünket azoktól, akik a világ szellemét birják.

Ebben és hasonló szövegekben semmi sem tartalmazza azt a gondolatot, hogy van személyes szent szellem—ellenkezőleg. Ha személyt értene alatta, összeférhetetlen volna, hogy a befogadót nagyobb vagy kevesebb megtelésre ösztönzi. A személy, aki belépne, csak annak volna dolga a megtöltés; ha nagy, jobban, ha kicsiny, kevésbé töltené be. Ha a szent szellemet személynek fogjuk föl, az Istennek háromsága közül egynek, egyenlőnek a Magasságossal, nem lehetne föltenni, hogy beléphessen egy tökéletlen ember kicsiny határai közé, még azt sem, hogy betöltse szivét. De ha az isteni erő és befolyás helyes gondolatát értjük alatta, az apostol figyelmeztetése teljesen ésszerü.

Állandóan igyekeznünk kell betöltetni a mi Istenünk [245] szent indulatával vagy szándékával, mely oly gyönyörüen példázodik a mi drága Megváltónk személyében.

És a szent szellemmel való megtelésnek ez a gondolata összhangban van az apostol gondolatával egy más helyen is, hogy halandó testünk olyan, mint egy cserépedény, törékeny, rút, melyet az Isten megenged megtölteni az ő szent szellemével. Az apostol gondolata itt az, hogy annak a szempontjából, amit saját magunk gyarlóságairól és a mi hajlandóságunkró tundunk, hogy milyen könnyen lesiklik rólunk a szent befolyás, melyet az Isten az Evangélium által ad nekünk, annál komolyabban vigyázzunk, mert különben ezek a dolgok lesiklanak rólunk, mert „e kincsünk (a szent szellem, a megujult elme az Istennel közösségben) cserépedényekben van.” (Zsid. 2:1; 2 Kor. 4:7) Mindazokat, akik Mesterünk nyomdokaiban akarnak járni, akik osztozni akarnak a Krisztus szenvedésiben s a dicsősegben, mely következik, ösztönözni akarja arra, hogy keressék az Úr utját, hogy betöltessenek az ő szellemével. Ezért szükséges, hogy ragaszkodjunk az Úrhoz és testének társtagjaihoz, —szorosan rokonszenvben, szereteten, együttmüködésben s szükséges, hogy ragaszkodjunk szorosan as Igéhez, mely a megszentelődés forrása az egész Egyház számára. „Szenteld meg őket a te Igazságoddal, a tel Igéd igazság.”

Hiában igyekszünk megtöltetni szent szellemmel, ha nem figyelünk azokra az isteni rendelkezésekre, melvek e célra állittattak fel. Ha elhanyagoljuk az Isten Igéjét, elhanyagoltuk azzal együtt e megszentelő erőt is; ha elhanyagoljuk az imádságot, elhanyagoljuk más előjogainkat és azon hasznosságot, melyet hoz. Ha elhanyagoljuk, hogy összegyüljünk azokkal, akik az Úr népei, s akikben ezen szellem „pecsétjét” látjuk, nem kapjuk meg azokat a jótéteményeket és hasznot melyeket „minden csatlakozó megnyer”—beleértve azon segitségeket is, melyeket az Isten megigért az Egyháznak a maga egészében, különböző tagok által, akiket a gyülekezetbe az ő igéjének magvarázatára helyezett el, annak megszentelő ereje vagy szelleme azok által való megnyerésére.—1 Kor. 12:25-28; Ef. 4:16. [246]

Ezért az a figyelmeztetés: „Teljesedjetek be szent szellemmel”, sokat foglal magában; magában foglalja, hogy használnunk kell azokat a különös intézményeket és előkészületeket, melyeket az Úr készitett a mi szellemi fejlődésünkre. Bár személyes érintkezést nem tudunk fentartani az Úrral, közlekedhetünk vele ima által és az ő testének tagjai és az Irás által. Bár tényleges érintezésünk nem lehet az apostolokkal, érintkezhetünk szavaikkal. Ha nem tudunk tényleges érintkezést és személyes közösséget tartani fenn az Egyház tagjaival, érintkezhetünk velük posta által s a nyomtatott lapok eszközével. Ha vágyakozunt betöltetni az Úr szellemével, engedelmeskednünk kell ezen rendeleteinek.

A SZELLEM PECSÉTJE.

„Akiben (Krisztusban) ti is, minekutána hallottátok az igazságnak beszédét, idvességetek evangéliumát, amelyben hittetek is, megpecsételtettetek az igéretnek ama szent szellemével, aki záloga a mi örökségünknek.”—Ef. 1:13-14.

A pecséteket régen különféle célokra használták 1) mint jelt vagy jelvényt a bizonyság vagy elismerés jeléül; 2) titokban tartani, biztonságba helyezni valamit feltörés ellen. — Máté 27:66; Jel. 10:4, 20:3.

Az első értelemben mondatik az Úr népéről, hogy „megpecsételtetett az igéret szent szellemével.” Az apostol nem mondja, mint némelyek föltenni látszanak, hogy a szent szellem, mint személy, pecsételi meg őket.  Az egyenrangu Istenek háromságának ugynevezett harmadik tagja azt mondja, hogy megpecsételtettek az igéret szent szellemével; ami egészen különböző gondolat, rögtön észrevehető. A szent szellem az Atyától van: ő pecsétel a Krisztus által a szent szellemmel, mely szellem maga a pecsét. Ezt tanusitja az apostol (Csel. 2:33) és teljes megegyezéssel Urunk Jézussal, aki a fiak házában első volt a megpecsételendők között. Igy olvassuk: „Őt az Atya pecsételte el, az Isten—a szent szellemmel.—János 6:27.

[247] Ez a kifejezés: „Az igéret szelleme”, mint más kifejezések, melyek az Isten szent befolyására vonatkoznak, mint a „szentség szelleme”, „az Igazság szelleme” leiró kifejezések: azt mutatják, hogy kapcsolat van a pecsét és az igéret között, amit az Isten adott. Az Isten szövetségének előrehaladott bizonyitéka vagy bizonysága a „megpecsételttel”, hogy azon dolgok „nagyszerü és drága igéretei”, „melyeket az Isten készitett az őtet (mindenek fölött) szeretőknek”, igazak; s hogy azok öröklik e megigért áldásokat, miután hiven eltürték az ő szereteté és odaadásnak próbáit, melyeket az Isten reájuk bocsát.

Az apostol ugyanezen pecsételésre hivatkozik később ugyanebben a levélben s ott azonositja az „igéretet” a „szabadulás napjával.” (Efez. 4:30) Más szavakkal tehát az igéret szellemének pecsétje a megszabadulás napjára, ez csak más kifejezési formája annak a gondolatnak—mi (az Egyház) birjuk „a szellem első zsengéjét”—a fizetés megköti a szövetséget vagy szerződést az Úr között és közöttünk és biztosit bennünket, hogyha eltántorodunk, nem örököljük teljesen az igéreteket.

A szövetségi viszonynak, fiuságnak és örökösségnek ez a pecsétje nem külsö jegy a homlokunkon, nem is az Isten földi ügyekben, világi elöhaladásban való kegyelmének jegye vagy kijelentése; sem most nem az, sem nem volt az soha, a gyógyitás, nyelveken beszélés stb. „ajándéka”, mert sokan, akiknek birtokéban vannak e csodás ajándékok, nélkülözték a szellem pecsétjét és tanuságát.—Cselekedetek 8:10-23; 1 Korinthusbeliek 13:1-3.

A szent szellem pecsétje vagy bélyege a megpecsételt szivében van s igy senki sem tudja azt csak aki kapja (Jel. 2:17), kivéve, hogy mások láthatják annak gyümölcseit az illető mindennapi életében. „Aki pedig minket ti veletek egybe Krisztusban megerősit és megken minket, as Isten az; aki el is pecsételt minket és a szellemnek zálogát adta a mi sziveinkbe”—2 Kor. 1:21, 22.

A fiuságnak e záloga vagy pecsétje a szeretet szelleme, mely egységben van az Atyával és az ő minden [248] szent intézkedésével, kiáltván Abba, azaz Atya, én gyönyörködöm, ha cselekedhetem a te akaratodat, óh én Istenem. Aki birja a fiuság e pecsétet vagy jegyét, az olyan nem csak igyekszik cselekedni az Atya akaratát, hanem azt cselekedvén „nem nehezeknek” találja azokat, hanem gyönyörüségeseknek.—1 Ján. 5:3.

A fiuvá fogadtatás szelleme vagy fiakká való pecsételtetés a jövő ökökség első zsengéjének vagy zálogának birtoka, tehát egyike a szellem legelörehaladottabb „bizonyságainak”—a keresztyén tapasztalatoknak valóságos szine-java e világban. Mielőtt a tapasztalat e fokát elérnők, ki kell vennünk a részünket a fölkenetésböl az által, hogy a Krisztus fölkent testébe, az Egyházba jövünk az által, hogy az Igazság szellemétöl fogantatunk a mi lelkünk megszentelésére, hogy ismerjük és cselekedjük az Úr akaratát. Ez a tapasztalat azután jön, miután megelevenittettünk a szellem által az igazságossag szolgálatára:  ez, ugyszólván, bizonyiték, hogy az embiró-állapotokból olyanba léptünk át, melyben az Isten bennünket fiainak tekinthet és ilyenekül pecsételhet meg.

Mivel minden hivőnek igyekezni kell a fölkenetésben s az Isten szent szellemének, az Igazság szellemének fogantató befolyásában részesülni;  —igy, akik a szellemtől fogantattak fiuságra, azoknak igyekezniők kell, hogy elnyerjék az Atyával való összhang teljességének állapotát, melyet ő tud elismerni és megpecsételni. És ha ezt az állapotot elértük, legyünk nagyon óvatosak, nehogy a pecsét megrongálódjék vagy eltöredezzék: —hogy el ne pusztitsuk és meg ne öljük e drága kincset, —hogy a szeretet és a szent szellemben való közösség és egység ezen szelleme ne változzék a nehézkesség, és bánat lelkévé. Hogy ne pazaroljuk el e pecsétet, hanem tartsuk mindig világosan és frissen, ez legyen mindazok állandó törekvése, akik ezt kapták.