(38) A Papság fölszentelése jelképezte az Úr Jézus és teste, az egyház emberi természete föláldozását Isten akaratának, — Jézus éngedelmességét  mindhalálig és teste tagjainak engedelmességét, kik az igazságért vele együtt halált is szenvedni készek.

    De az áldozatok véglete adja meg az alkalmat Istennek, mikor ezek a papok föláldoztak mindent amijök volt és amik ők voltak és mindent, amit reméltek, mint emberi lények megsemmisülni engedték, ilyképen áldozótársaivá válva Jézusnak, Megváltójuknak.  Akkor ez áldozatok elfogadásával Isten őket egy új természetre nemzette, a szellemi természetre.  De nem (38)csak azt tette, – hanem hűségük jutalmául igéri, hogy rájuk ruházza a szellemi lét legmagasabb fokát, – az isteni természetet – és ők egszeriben Isten lelki fiai közé számittatnak.—Galatabeliek 4:4-7; 2 Péter 1:4.

„LÉGY HŰ MINDHALÁLIG“

Egy másik osztálya azoknak, kik föláldozzák magukat, mint papok és még sem nyerik el e papoknak igért királyi áldásokat, a második halálban semmisül meg.  Az Új Szövetség világosan fölhivja figyelmünket ezekre (Zsidók 6:4-6; 10:28-31; 1 János 5:16) és a Szövetségsátor szolgálatának eme jelképeiben vagy árnyaiban is ábrázolva van.

Eleinte Áron négy fia képviselte az alsóbb papságot, de közülök kettő jelképileg elpusztult, - mely megfelelően jelképezi a most leirt két osztályt, mely elveszti a királyi áldásokat: egyik osztály a második halált szenvedve, mig a másik csakis „tűz által“,—szenvedéssel, megtisztulással szabadul tőle.

Valóban ez áldást hoz a hiveknek, nagyobb buzgóságra buzditva őket, (39) mondván: „Igazak és tökéletesek a t eutaid, óh szeteknek Királya”. 

„SZENTELJÉTEK MEG MAGATOKAT” ÉS 
„ÉN IS SZENTESÉSETEKRE LESZEK.”

A megigazult hivők meghivása az önfeláldozásra, felszentelésre, vagy arra hogy magukat az Isteni szolgálatra adják, fölszólitás a földi érdekek és jogok föláldozására; és Isten igéri, hogy az ilyen áldozatok szentek lesznek és el lesznek fogadva Megváltónk érdeme által és ő viszont el fog minket fogadni ujteremtményekké, fogantatva új természetre az igazság szent szelleme által. Ilyképpen Isten megszenteli vagyis külön teszi azokat, akik szent új teremtményeknek számitódnak.

A tulok előhozatott a bűnért való áldozatra, „és Áron az ő fiaival egybe annak fejére tevé kezét“, mondván:  Ez az áldozat minket képvisel.  Attól a pillanattól kezdve, mindaz, mi a tulokkal történt, ábrázolta azt, ami történendő volt Jézussal és (40) testével, az egyházzal, mint emberi lényekkel.  A tulok átadatott a „Törvénynek“ (melyet Mózes képviselt), hogy eleget tegyen az Izraeltől követelt minden igényeknek, mely átlagosan jelképezte az emberiséget.  Hogy eleget tegyen a Törvény követelményeinek, meg kellett öletnie, -  „és Mózes megölte.“

 Azután a vért az Oltár szarvaira tette.  A „Törvény“ „ujjával“ ilyképen mutatta, hogy a földi áldozatok elfogadhatók Istentől a kiontott vér (odaadott élet) okáért és mindazok, kik fölismerik az Oltár hatalmát (a szarvak lévén a hatalom jelképei), először el kell, hogy ismerjék a vért, mely megszenteli. Az Oltár talapzatára öntött vér mutatta, hogy az áldozat vére (az odaadott élet) által még a  föld is megváltatott az átoktól.  „A megvásárolt birtok megváltására.”  – Lásd Efézus 1:14.

 Mózes vette a tulkot, annak bőrét, husát stb. és megégeté azokat tüzzel a „táboron“ kivül (17.vers). Igy a teljes Krisztus -  fej és test - emberi természete „bűnáldozatul“ tétetett, mely szenvedi a kárhozatot, melyre a világ el van itélve, és mely alól ez áldozat révén utoljára megszabadittatik, -  Urunk Jézus Krisztus feláldozásáé lévén az érdem, mig nekünk, „testvéreinek“ van adva az alkalom, hogy betöltsük az  ő szenvedéseinek maradékát, mint „testének tagjai.“  De, mig a királyi-papság emberi természete jelentéktelen dolog a világ szemében, – amint azt jelképezi a tulok elégetése a „táboron“ kivül – Isten elfogadja a szivből fakadó ájtatosságot, mely az áldozatra birja, mondván: „Imhol vagyok Atyám, hogy cselekedjem a te akaratodat.“  „Én örvendezek a te akaratodnak, oh én Istenem.“  Ez ábrázolva volt a belső életet teremtő szervezet kövéreinek és részeinek az oltáron való föláldozásában, mint „édes illat“ az Úrban. – Kol. 1:24. (43)

Ugyanazon földáldozás egyéb vonásait mutatta a 18. és 22. versekben emlitett két kos.  Az első kos az égőáldozatra volt.  Áron és fiai, fejére tették kezüket, ilyképen jelezve, hogy az őket ábrázolja.  Megölték, vérét az oltárra hintették és Mózes „darabokra vágta a kost és megmosta vizben a belső részeit és lábait“ és „megégette a fejét, a darabokat és a kövérét.“  Igy az egész Evangéliumi korszak alatt Jézus és teste, az egyház, tagonként ajánltatik föl Istennek az oltáron, és mégis valamennyi együtt egy áldozatnak számittatik. 

A második kos, „az önfeláldozás kosa“, mutatta, minő hatása lesz az áldozatnak mireánk, amint az első mutatta, hogy mint fogadja Isten a mi áldozatunkat.  Áron és fiai, kezüket az önfeláldozás kosának fejére tették, ilykép mutatva, hogy az őket ábrázolta.  Mózes megölte és vérét (föláldozott életét) vette és azt külön tette mindenikre, ilykép mutatva, hogy önfeláldozásunk egyéni munka.  Azután, mint olvassuk, vőn Mózes e vérből és megkené vele Áronnak és a fiainak jobb fülük gombját és jobb-kezük hüvelykujját és végre jobb-lábuk nagyujját.  Ilyképen a mi önfeláldozásunk által képesittetünk „a hit által“ való hallásra és arra, hogy méltányoljuk Isten igéreteit, amint azt csak a fölszenteltek méltányolhatják.

 A mi kezünk meg van szentelve ugy, hogy bármit kell tenniök kezeinknek, mi minden erőnkkel tegyük, mint az Úrnak.  Lábunk meg van szentelve ugy, hogy azontul „mi nem járunk, mint más pogányok“, hanem „járunk az élet ujdonságában“, „járunk hit által“, „járunk lélekben“ és „járunk világosságban“, és (44) végül, „amint fogadtuk Krisztust, ugy járunk őbenne.“ – 23., 24. vers.

 Mózes kivette kezükből a lengő áldozatot (a papok nem tették le) és Isten ennek elfogadását tűzzel mutatta meg.  Igy nekünk is, mint „királyi papoknak“, nem szabad letennünk vagy megszünnünk minden tehetségünket Isten szolgálatába állitani, mig azok fölött rendelkezünk és mig mind nincs fölemésztve az ő szolgálatába, mig Isten nem mondja, hogy elegendő, – jertek magasabbra.  Mikor benső szeretetünk („kövére“) tétetik az oltárra, segiti növelni a tüzet, mellyel Isten nyilvánitja az elfogadást.  Minél több szeretet van összekötve Istennek való önfeláldozásunkkal, annál gyorsabban fogja megemészteni áldozatunkat.

    Erre a „lengő-áldozatra“, mi kezükben volt, három pogácsát helyeztek egy kosárból. Ezt az áldozatot Mózes ugy a Főpap, mint az alsó papság kezére tette.

     Az első, egy kovásztalan pogácsa, ábrázolta Jézusnak, mint embernek tényleges tisztaságát és az egyháznak, mint embereknek tulajdonitott tisztaságot, – megigazulást – amint azt a törvény (Mózes) bizonyitotta.  Mert „a törvény igazságossága bennünk betelt“, amig mi testének elfogadott tagjai vagyunk.  (Róm. 8:4)  A második kovásztalan-pogácsa, olajjal keverve, ábrázolta Isten benne lakó lelkét – a megszentelést. A harmadik egy ostya, ábrázolta reményünket és hitünket a dicsőség, tisztelet és halhatatlanság rendkivüli becses igéreteiben. (45)

     Ezen elemek nélkül lehetetlen, hogy önfeláldozásunk teljes és elfogadható legyen.  Ez elemek: megigazulás (tisztaság), a Lélek által való megszentelés, az igazságban való hivés által, és az igért megdicsőülésben való hit.

    A felkenő olaj, keverve az önfeláldozás vérével, rájuk hintetett (30. vers), tanitva, hogy önfeláldozásunk csak azért fogadtatott el, mert megigazultunk Megváltónk drága vére által.  Igy adatik értésünkre, hogy csakis „ama Szerelmesben“ fogadtatunk el. – Eféz. 1:6.

    Az áldozat húsának megfőzése (31. vers) nem volt része az áldozásnak.  Csupán elkészitette azt a részt, melyet meg kellett enni.  Mindennel végezni kellett (32. vers), annak jeléül, hogy mi nekünk tökéletesen és egészen föl kell áldoztatnunk, és hogy mit sem szabad elpocsékolni időnkből és tehetségünkből.

    Az önfeláldozás hét napja (33. és 35. vers) ujból mutatta, hogy Isten szolgálatára nemcsak időnk egy részét, hanem annak egészét illetően vagyunk föláldozva.  A hetes szám a Szentirásban egy teljes szám és mindent vagy az egészet jelenti, amint éppen alkalmaztatik. („Hét pecsét“,  „hét trombita“, „hét csapás“ stb.)  A 36-ik vers mutatja az önfeláldozás munkájának bevégeztét.

    Soha nem volt idő, mikor szükségesebb lett volna, mint most, hogy mindazok, akik papokká szenteltettek, meglássák, miszerint „vele haljunk meg“, és hogy minden képességünk lengettessék Isten előtt, hogy ő elfogadja és tehetségünket fölhasználja a maga dicsőségére.  Különösen érdekli ez azokat, kik értik a Szentirást, mely tanitja, hogy nemsokára a test valamennyi tagja el fog fogadtatni a Fejjel, mint jóillat Isten előtt, és hogy az önfeláldozás munkája akkor befejeztetvén, az emberiség megáldásának és Isten szövetsége beteljesülésének dicső munkája fog kezdődni.

    Az ellenjelképi papok ellenjelképi fölszentelése a (46) jelen Evangéliumi-korra szoritkozik.  Feltartóztathatatlanul haladt előre, mióta Urunk és előfutárunk föláldozta magát és teljes lesz, mielőtt ez a korszak égészen bevégződik.  Ha mi nem vagyunk most a fölszentelés idején a papok között, nem lehetünk közöttük akkor sem, mikor megkezdik szolgálatukat a nép javára az Isten országában, mikor ugyanezek a papok, (kiket most lenéznek az emberek, de édes illatot képeznek Isten előtt), még a Király cimét is fogják viselni és Fejükkel, Jézussal fognak uralkodni minden nemzetek fölött és meg fogják azokat áldani. (Jelenések 20:6)  Kivánunk-é komolyan azok között lenni, kik hirdetni fogják a mi nagy Főpapunk dicsőségét?  „Tettél minket a mi Istenünknek Királyokká és Papokká és uralkodunk a földön.“   Ha igen, ugy most teljesen fölszenteltetnek kell lenni, mert csak azok, „kik vele szenvednek“, „fognak vele uralkodni is.“ – 2 Timotheus 2:12.