(47) A kiengesztelés napja , mint jelkép külön állónak tekintendő és mégis, mint rész összefügg a Sátor többi jelképeivel. Hogy ugy mondjuk, - ezek a jelképek mind külön képeknek tekintendök; mindeniknek meg van a maga értelme és tanusága, mégis, mint egy közös képcsoportnak részei vagyis egy nagy Mester alkotásai – összhangzó egészet képeznek. Mindenik „képben” először a Főt nézzük, azután Testét, az alsóbb rendü papokat – az Egyházat.

Hogy a kiengesztelés napjának jelentőségét és annak munkáját megérthessük, tudnunk kell, hogy, mig Krisztus Urunk az alsóbb papság, az Evangéliumi Egyház, „az ő teste” felett saját személyében Főpap, mégis tágabb és teljesebb értelemben ő a Fő, és mi a világ Főpapjának testrészei vagyunk. Ép ugy mint Áron aki, mig az alsó papság főnöke volt – tulajdonképen mint az alsó papság kéviselője – főpapi méltóságot nyert egyuttal Izráel „minden népe felett”, azok felett, akik (48) mint az emberiség jelképes képviselői büneikért óhajtva a kiengesztelést, engedelmeségük által kiérdemlik az Isteni kegyelmet.

Valamint a tényleges papság önfeláldozása a test minden tagjára vonatkozik és befejezéséhez szükséges az egész Evangéliumi kor, ép ugy a bünáldozat vagy a kiengesztelö áldozat  a Fővel kezdődött  meg és mi, testének tagjai, Krisztus szenvedésének hátra maradt részét töltjük be. Ezen szenvedések befejezéséhez szükséges az egész Evangéliumi kor. 1Péter 4:13, Róm. 8:17, 2Kor. 1:7, 4:10, Filippi. 3:10, Kol. 1:24. 2Tim. 2:12, 1Péter 5:1,10.

A „Kiengesztelés napja”, mely a jelkép szerint egy 24 órából álló napig tartott, az ellenjelképben az egész Evangéliumi koron keresztül tart, és annak végén, midőn az önfeláldozás megszünik elkövetkezik  az áldás és dicsőség ideje és a világ nagy Főpapja (Jézus és menyasszonya a Fő és a tagok eggyé lesznek) a Melkisédek rendje szerint megkoronázott Király és Pap, mint a Béke Királya, - mint Pap a saját tronján fog uralkodni. – Zsid. 5:15.

Ott fog állani a világ előtt (nyilvánosan és elismerten, bár szemmel láthatatlanul nem csak mint Király és Pap, hanem mint nagy Próféta is – „Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek atyátok fiai közül, mint engemet, (Mózest) azt hallgassátok mindenekben, a melyeket néktek szóland. Valaki pedig azt a Prófétát nem hallgatándja, elveszti azt népe közül”. Mikor a Millennium alatt ezen nagy Prófétának – Papnak és Királynak – kormányzása és tanitása folytán az emberiség a tökéletes tudáshoz és képességhez jut, tökéletes engedelmesség fog megkivántatni és aki nem engedelmeskedik, az kivágattatik az életből minden remény nélkül, - második halált szenved. Csel. 3:22, 23.

Az Evangélium kor alatt Egyháza vagyis teste, azonban elismerte mint nagy Prófétát, mint „Istentől küldütt tanitót”, mint hitvallásunk Főpapját és „mint törvényes Királyt”. Az Isten Igéje szerint Próféta gyanánt nem csak az Egyház által fogadtatik el, hanem (testével az Egyházzal együtt) Prófétájá ás Papja lesz minden népnek és Király „minden nép, nemzet és nyelv” felett. „Mindenkinek Ura, mindenkinek Papja, mindenkinek Prófétája és tanitója.

A jelképes papok felszentelésében azt látjuk, hogy Áron és fiai Krisztus Urunkat és testét, mint „új teremtményeket” jelképezik és emberi mivoltukat egy tulok ábrázolja, de a jelképben, melyet jelenleg vizsgáljuk, azt találjuk, hogy Áron maga képviseli az egész Felkent (Főt és testet) és a két külön áldozat – a tulok és kecskebak a test és a fő különállását, a szenvedésben és a „bünáldozat”-ban pedig a hasonlatosságot jelenti.

A KIENGESZTELÉSI ELSŐ NAP ÁLDOZATA. 
A TULOK.

A tulok a harminc esztendős Jézust, az értünk halált szenvedett tőkéletes embert ábrázolja. A Főpap – mint már láttuk – Jézus „új” természetét, - a felkent Főt és a test minden tagját képviselte, amint az, az Isten elött elöre tudva volt. Az ember és az „új teremtmény” között tett ezen megkülönböztetést jól meg kell érteni (50) és jól emlékezetbe kell vésni. „Az ember Krisztus Jézust a ki feláldozta magát”, harminc éves korában ugyanaz, aki magassabb természetben elöbb gazdag volt, de miérettünk szegénnyé lett: más szóval emberré lett, hogy egy tökéletes emberi élet által, az egyetlen megfelelő váltságdijat az emberiségért megfizesse. – 1Kor. 15:21.

Miután az ember bünéért a büntetés halál volt, Megváltonknak testből és vérből való emberré kellett lennie, máskülönben az emberiséget nem válthatta volna meg.  Egy ember vétkezett és bünének büntetése a halál volt. És az Úr ha meg akarta fizetni a váltságdijat, ha mint Ádám helyetese akart meghalni, hasonló természetüvé (de a bünök és bünösök fajától mentes) kellett lennie, máskülönben az emberiséget sohasem lehetett volna a halál alól felszabaditani. Hogy azt megtehesse, az ember Jézus feláldozta „mindenét amije volt”. Mint tökéletes embert feláldozta dicsőségét a tökéletes embert megillető köztiszteletet és végül tökéletes állapotban feláldozta az életét. Ennyi volt amivel birt (kivéve Istennek az új természetre vonatkozó igéret és ezen igéret által táplált remény). Urunk annak idején szellemi életét felcserélte az emberi élettel, amelyet – mint emlitettük – feládozott a bünök bocsánatára s amelyet a Kiengesztelés napján a tulok jelképezett. – Ján. 1:14. Ésa. 53:10.

De miután „az ember Jézus Krisztus” értünk váltságdij gyanánt feláldozta magát, ebből az következik, hogy emberi természetére többé nem lehetett visszahelyezni. Ha a váltságdijat, vagyis testét és emberi természetét visszavenné, mi, akiket megváltott, visszasülyednénk a halál uralma alá. De Istennek hála – az Ő önfeláldozása örökké megmarad, hogy mi örökre szabadok legyünk az ádámi büntől és annak halál büntetésétől. Ha tehát következetesen az Atya Jézust halálba menő engedelmeségeért bármilyen tisztességgel, dicsöséggel és élettel (51) akarná ki tüntetni, annak a dicsöségnek, tiszteségnek és életnek nem emberi, hanem más természetünek kell lenni, hogy az váltság dijunkba ne ütközzék.

Ilyen volt Jehova igérete Jézusnak, hogy emberi és az azt megelöző állapotánál megasabbra, sőt, az angyalok, hatalmak és erök fölé, jobb keze felöl helyezi, a legföbb kegybe maga után – és az Isteni természetü halhatatlanságnak részesévé teszi. Ezekért és más örömökért „szenvedett keresztet, a gyalázatot elviselte és az Isten székének jobbjára ült”. Zsid. 12:2. Filippi. 2:9. Zsid. 1:3,4.

   Az új természet, melyet az emberi természet helyett nyert Urunk, önfeláldozása jutalmául, van itt a Pap által jelképezve. Bár igaz, hogy az emberi áldozat csakis a keresztnél fejezödött be és az Isteni természetü jutalom három nappal későbben a feltámadás alkalmával adatott meg neki teljesen, mégis Isten előtt Jézus halála (a tulok) mint a jelképböl látjuk – befejezettnek tekintetett már akkor, mikor a keresztség alkalmával mint élö áldozat oda adta magát. Már akkor halottnak tekintette magát, - halottnak minden emberi célokat, minden emberi dicsőségre vonatkozó reményeket, tiszteletet és életet, ugyan olyan értelemben mint mi követői utasitva vagyunk magunkat a világgal szemben halottnak tekinteni, azonban mint új teremtmények élünk Istennek. – Róm. 6:11.

Hogy Jehova, Jézus önfeláldozását már a keresztsége alkalmával befejezetnek, az az őt olyannak tekintette, mint aki meghalt ez a Szentlélek által való felkenetés tényéből látszik, amely által előre biztositva volt afelöl, amit halála után tányleg kapni fog.

 Igen, ott a tulok megölésével történt meg az, ami jelképezte a bünért való áldozatot, a Jézus három és fél évi szolgálata, pedig mutatta, hogy az önfeláldózás pilanatától kezdve minden emberi akarat és a test is halottnak tekintetett.

A Szentlélekkel megtelt, felkent Jézus a keresztelés pillanatában Isteni „új-teremtmény” lett (bár mint valódi Isteni teremtmény csak a feltámadásban lett tökéletessé) aki az Istennel való viszonyát mindig hangoztatta, mondván: „E beszédek, melyeket szólok néktek nem magamtól szólom, mint ember, hanem az Atya aki (szellemével) bennem lakik, ö cselekszi e cselekedeteket”, és „a beszéd, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem azé, aki engemet elbocsátott, az Atyáé”. (Ján. 14:10,24) Nem az én (mint emberé), hanem a te akaratod legyen meg, ebben a halálra szánt „földi edényben”. Luk. 22:42

A tulok az „udvarban” öletett le, amely mint láttuk, az Istenbe vetett hitálapotát és az Istennel való összhangot jelképezi, ami a testnek, az emberi természetnek legnagyobb diadala. Jézus ilyen álapotu tökéletes ember volt akkor, midön magát (a tulok jelképében) Istennek felajánlotta.

Hogy a valóságot jobban megértsük, a jelképes „Kiengesztelési nap” munkájának figyelmes vizsgálása alkalmával a következő megkülönböztetéseket kell figyelembe vennünk. Áron, hogy a Fővel együtt az egész testnek mint „ój-teremtmény”-nek tisztaságát, bünnélkülivaloságát méltó módon képviselhesse, megmosakodott. „Valaki Istentől foggantatott bünt nem cselekszik, mert az Ő magva marad abban, ingyen sem vétkezhetik, mivelhogy Istentől fogantatott.”

(53)

Áron a „Kiengesztelési nap” szolgálatára nem a rendes, gyönyörü és dicsőséges köntösbe, hanem az áldozat köntösébe, a szentek tisztaságát és egyenességét jelképező „gyolcs ruhába” öltözött. A gyolcs ruha csak záloga volt annak, hogy nemsokára dicsőséges „gyönyörű köntös fogja azt felváltani „gyolcs őv” Áront szolgának jelentette ki, de nem oly hatalmasnak, mint „a Kiengesztelés napja” végén mikor felövezték az Efód „különös övével”, a dicső öltözethez tartozó gyolcs sapkával ami Főnknek áldozás alatti és utáni tökéletes igazságosságát hirdeti. Igy az Isteni szellemü, Szentlélektől fogantatott valódi Főpap, bár még Szentlélektől nem született meg az első adventkor, képes volt és készen volt a kiengesztelési áldozat meghozatalára, és ezt Áron jelképe szerint meg is hozta.

„Ez ajándékokkal pedig menjen bé Áron a szent helyre és a Szentek Szentébe. Egy fiatal tulokkal bünért való áldozatra és egy kossal megégetendő áldozatra. Áldozza meg először a maga bünéért a tulkot és tisztitsa meg eképpen mind magát, mins háznépét (tágasabb értelemben: minden hivőt – a hit háznépét – a levitákat), majd ölje meg a bünért való tulkot és a temjénezőt televévén eleven szénnel az Úr előtt való oltárról s markát is telemeritvén jóillatra való drága megtört fúszerekkel, vigye bé azt a függönyön (az első függönyön vagy „ajtón”) belül. Vesse a szénre az Úr elött a jóillatra való szerszámot, (a Szentélyben az arany oltáron való tüzre tömjén lett morzsolva, mely jóillatu füstöt gerjesztett), hogy keresztül hatolva a második (54) függönyön befedje a füstnek felhője a kegyelem tábláját, mely a bizonyságtétel ládáján felül van, hogy meg ne haljon Áron (t.i. ellenkezően cselekedve) vétkezvén ezen szertartások ellen, melyet az Isteni jelenlét egyedül csak ő általa fogadott el. (3Móz. 16:3,6, 11-13)

E jelképen keresztül vizsgáljuk meg az ellenjelképet s Krisztus cselekedeteit lépésről lépésre hasonlitsuk össze munkájának ezen Prófétai képletével. Midőn az ember Jézus Krisztus áldozatul szentelte magát, mint a Szentlélektől fogantatott „új teremtmény”, az emberi életét (a tulok vérét) Ádám és utódai életének váltságdija gyanánt rögtön felajánlotta az Istennek. Lélektől fogantatva nem volt többé kint az „udvaron”, hanem bent volt az első Szentélyben, ahol felajánlott lelkesedését a Próbatüzében fokoznia kellett s mint Szentszellemtől fogantatott Fiu, Isten iránti hüségét és igazságát, mielőtt tökéletesen megtisztult állapotban a Szentek Szentélyébe bebocsáttatást nyerhetett, ki kellett mutatni. – Zsid. 5:8.

A Főpap (a vérrel együtt) az oltárról tüzet s két marék jó illatot terjesztő füszerszámot vitt magával, éppen igy Krisztus Urunknak három és fél évi szolgálata alat betöltött önfeláldozási fogadalma, amely a föláldozó teljességét és az áldozat tökéletességét bizonyitotta, épp ily édes illat volt az Atya előtt. Az apróra tört füszerszám Jézusnak, mint embernek tökéleteségét példázza, „a Réz Oltárról” vett tüz pedig azokat a megpróbáltatásokat, amelyeknek ki volt téve. Az pedig, hogy a tűzet a papmagával vitte, azt jelenti, hogy Urunk üldöztetését hitének erőssége idézte elő. És midön lényének tökéletesitése (összetört füszerszámok) közben az élet megpróbáltatásai tüze közéjutott, tökéletesen megnyugodott az Isten akaratában, - s ez jó illat volt. A kisértések forgatagából bün nélkül került ki.Valamint az összetört füszerszámot elemészti a tüz, épp ugy engedelmesen feláldozta mindenét.

(55) A Pap két marék füszerszám áldozata példázza a mi Urunk igazságosságának teljes képességét és tehetségét, amire szükség volt s amelyet az emberiség rendelkezésére bocsátott.

Mig Jézus, mint „új teremtmény” igy táplálkozván az igazság kenyerével a „Szentélyben”, örvendve az arany gyertyatartó világosságának s jó illatot terjesztő füszerszámokat ajánl az Urnak, nézzünk ki az „Udvarra” vagy még annál is meszébb, a „táboron” tul, ahol egyidejüleg szintén figyelemre méltó munka folyik. Az udvarban utoljára – a megkeresztelkedése alkalmával, 30 éves korában önmagát felajánlott ember Jézus ábrája gyanánt – a megölt tulkot láttuk, melynek kövére a vesékkel és más életszervekkel együtt a „Réz oltárra” tétetett, ahol mivel a tulokban sok volt a zsir, ezek sistergő gyorsasággal égtek. Istennek tetsző jóillatnak nevezett füstfelleg emelkedett az udvaron levők, - a Léviták, hitházanépe, a hivők szeme előtt.

Ez ábrázolja, miként tünt fel Jézus önfeláldozása a hivők előtt. Ezek látták az odaadást, az önfeláldozást a szerető hit buzgóságot (kövért), az Urnak 3 és fél évi munkássága alatt, Isten előtt mint kedves elfogadható áldozatot. Ezek tudták jól, hogy az Atya mindig örömét találta ez áldozatban. Ezek abból, mint az udvarban (itt a testben) hit által láttak, tudták, hogy kedves az Isten előtt dacára annak, hogy az áldozatot nem láthatták teljes nagyságában és tökéletességében ugy, amint az – Isten által (a Szenthelyben) – az arany oltárról jóillatszerüen hozzászállva elfogadtatott.

   És mialatt az a két tűz ég (az egyik a kövér részek megemésztésére az udvarban, a másik a jó illatu tömjén terjesztésére a Szentélyben, mind két tűz füstje (illata egyszerre szálván felfelé), „a táboron kivül” ég egy harmadik tüz is, amelyen a test többi részei semmisittetik meg (vers 27). Ez a harmadik tüz jelképezi a világ szemében Krisztus munkáját. Ő nékik bolondságnak tetszik hogy Jézus (56) áldozat képpen töltse el életét. A világ nem látja a váltságdij szükségét az emberiség megmentésére, sem az engedelmesség szellemét mely arra késztette, mint azt az Atya látta. Ezek nem látják a mi Urunk tökéletességét és szerető önfeláldozását ugy, mint a hivők látják az udvarban. Nem, sem életében, sem azóta nem keresik benne a hőst, a vezért. Jellemének csak azon elemeit látják, amelyeket mint gyengéket megvetettek, azért mert nem voltak abban az állapotban hogy szeretni és bámulni tudták volna Jézust. Előttük a Krisztus önfeláldozása sértő és utálatos. Megutáltatott és megvetett az emberektől, kik eltakarván előle piruló arcukat épugy, mint a jelképben a zsidok elfordultak az égő hulla büzétől.

 Ezekből látjuk, hogy Jézus életének 3 és fél évi időszaka alatt miként tette valóvá a három képletet. Tökéletes emberi feláldozása a világ előtt balga és utálatos volt, a hivők előtt Isten által elfogadható, Jehova előtt pedig „jó illatot terjesztő tömjén” volt. A keresztnél mindennek egyszerre vége lett. A tulok megemésztetett, a zsir teljesen elégett és a tömjén mind elfogyott, midőn Jézus ezen szavakkal „elvégeztetett” – meghalt. Igy áldozta fel magát – mindennek váltságdijja gyanánt az ember Krisztus Jézus.

A tömjén illata „az arany oltárról” kielégitőleg megelözve őt, a Főpap a második függönyön keresztül bement a Szentek Szentélyébe. Igy volt Jézussal is, aki 3 és fél éven keresztül a Szetélyben kedves áldozatokat hozván, megszentelt és Szentszellemtől fogant állapotban átment a „második függönyön”, azaz meghalt. Három napig a függöny alatt a halálban volt. Azután a függönyön belüli, a testi természeten felüli, tökéletes Isteni természetben – mint az Atya személyének tökéletes képmása – feltámadott. „Meghalt test szerint, megelevenittetett (élővé lett) lélek szerint”. „Elvettetik lelkes (emberi) test, feltámasztatik szellemi test”.

(57) Igy a feltámadás alkalmával Krisztus Urunk elérte a Szentek Szentélyét, a tökéletes szellemi állapotot. 1Pét. 3:18. 1Kor. 15:44

Következő teendője az volt, hogy az emberiség érdekében felajánlotta Istennek megváltásunk árát – a kiengesztelés vérét (vers 14), „mert drágalátos véren a Krisztusnak vérén (feláldozott életén) váltattunk meg”. 1Pét. 1:19. A pap Jehova előtt állva,  kit a Shekinah fénye jelzett a „kegyelem tábláján” a két kerubim között. Elhintette vagyis felajánlotta a vért Jehovának a kegyelem táblájára és elé hintve azt. Ép úgy Jézus is, aki 40 nap után „a mennyekbe ment, hogy megjelenjék Isten előtt mi érettünk”, megváltásunkra felajánlotta Istennek a Kálvárián akkor bevégzett önfeláldozásának érdemeit és értékét. Zsid. 9:24.

A KIENGESZTELÉSI NAP MÁSODIK ÁLDOZATA.
AZ ÚR KECSKEBAKJA.

Hogy egy másik munkának tanui lehessünk, a Főpapot a „Kegyelem táblája” előtt hagyván, menjünk ki az udvarra.

Mint meg van irva: „Az Izráel fiainak gyülekezetétől pedig vegyen át két kecskebakot bünért való áldozatra. Azután vegye elé a két kecskebakot és állitsa azokat az Úr elé, a gyülekezet sátorának ajtajához Áron vessen sorsot a két bakra. Az egyik sorsot az Urért, a másik sorsot a bünbakért és a mely bakra az Urért való sors esett, áldozza meg azt Áron bünért való áldozatra, azt a bakot pedig, amelyre a bünbak sorsa esett, állitsa elevenen az Úr elé a népnek általa olyan modon való megtisztitására, hogy elbocsátja a bünbakot a pusztába”. 3 Móz. 16:5-10.

    Ez a két, Izráeltől vett s az udvarba hozott bak jelképezte, vagy képviselte mind azokat, akik az Evangéliumi korszak alatt elhagyván a világi (58) örömöket, hisznek Jézus megváltó munkájában és életüket mindhalálig az Isten szolgálatára szentelik. Ezek midön a „táborból”, a világi állapotból kivétetnek ép oly bünösök, mint a többiek s igy először az „udvarra”, a hit , vagy megigazultás állapotába vezettetnek. Itt bemutatják magukat az Urnak (a Sátor bejáratánál álló két kecskebak példázata szerint) és arra vágyakoznak, hogy mint emberi lények a Megváltó Jézus Krisztussal együtt meghaljanak és vele együtt bejussanak a mennyei, a lelki állapotba, vagyis, hogy először megszerezzék a Szent Lélek által fogantatott lelki állapotot, másodszor pedig a lélektől szült állapotot a szellemi testet, melyet a Szentély és a Szentek Szente, külön-külön jelképezett.

   De Mesterünk kijelentette, hogy „nem mindenki aki azt mondja, Uram, Uram, megyen be a mennyek országába.” Ezt mutatja, e képlet is hogy némelyek, akik azt mondják „Uram mindenemet neked szentelem”, többet igérnek, mint amennyit teljesiteni akarnak. Tehát nem tudják, hogy mit igérnek, vagy nem ismerik az önmegtagadásnak azt a formáját, amely szerint mindennap fel kell venni a keresztet s a Jézus (az áldozati tulok) lábnyomain haladva vele ki kell menni „a táboron kivül” (tehát fel kell áldozni minden földi örömöt), gyalázatát hordozván”. Zsid. 13:13.

A két bak példájában jelképezve van minkét osztály, mely szövetséget tett, hogy meghal a Krisztussal: az egyik osztályba tartoznak azok, akik az általa mutatott példa szerint tényleg a Krisztus nyomdokain járnak, a másik osztályba pedig azok, „akik a haláltól való félelem miatt teljes életökben rabok valának” (Zsid. 2:15). Az elöbbi osztály az „Úr bakja”, az utóbbi pedig „a bünbak”. A kiengesztelés munkájában a mint látni fogjuk, mind két bakosztálynak jut szerep, a világ teljes összhangba hozásában Istennel és törvényével, amint befejeződik a kiengesztelés napja – az Evangéliumi kor. De csak az első osztály, „az Urnak bakja” (59) részes a „bünbocsánati” áldozatban: aki követi e vezetőt s végül az Ő megdicsőült testének tagja lesz.

Hogy melyik legyen az „Úr bakja”  s melyik a bünbak, amint láttuk, sorsot kellett vetni ami azt mutatja, hogy Isten azok közül, akik felajánlják magukat, nem választja ki előre az örök üdv nyerteseit. Másszóval az Isten nem határozza el, hogy a felavatottak közül melyik legyen, vagy melyik ne legyen az Isteni természetnek részese, „a Krisztusnak pedig örököstársai’. Akik szenvednek Ő vele, azok majd uralkodni is fognak Ő vele. Akiknek pedig a szenvedéseket és próbákat sikerül elkerülni és félig meg alkudva járnak a világgal, elveszitik a nagy jutalmat. Róm. 8:17.

Minden hivő, minden megigazult (Lévita), elfogadható áldozat, aki „az udvarban” van s aki a kiengesztelés napján – az Evangélium korszaka alatt felajánlja magát, mert most van az alkalmatos adő. Akik fogadalmukat megtartván végrehajtják az áldozatot, Azok az Úr bakjában jelképeztetnek. Akik pedig „a jelen világot szeretik” s magukat nem adják át engedelmes áldozat gyanánt, a „bünbak” által jelképeztetnek.

Ezek után térjünk vissza  a Főpaphoz aki – miután a kegyelem tábláján (az a hely, ahol a kiengesztelés megtörtént) a tulok vérével hétszer (tökéletesen) meghintette, az volt a feladata, hogy : „azután ölje meg a bünért való áldozati bakot, amely a népé, vigye be annak vérét a függönyön belöl és ugy cselekedjék annak vérével, mint a tulok vérével cselekedett. Hintse meg azzal a kegyelem tábláját és a kegyelem táblája előtt is hintse el” (14. 15. vers). Egy szóval ugyanaz történt az „Úr bakjával” ami a tulokkal. Ugyanaz a Főpap őlte meg, vére ugyanugy hintetett el és a kövére stb.az „udvarban” lévő oltáron égettetett el szintén. (Érdemes megjegyezni, hogy mig egy javakorabeli tulok rendesen jókövér, addig a bak sovány állat.

(60) Igy a tulok által ábrázolt Jézus Krisztus. Áldozatkészségében és szeretetében „kövér”: igazán – a sovány bak által jelképezett követőihez képest nagy volt.) Az Úr bakjának hullája, ép ugy mint a tulokké, „a táboron kivül” égettetett el.

Pál apostol magyarázata szerint csak azokat az állatokat égették meg a táboron kivül, amelyek bünért való áldozatul tétettek. Azután hozzá teszi. „Menjünk ki azért Ő hozzá a táboron kivül gyalázatját hordozván.” (Zsid. 13:11-13) Mindezekből világosan kitünik, hogy az „Úr bakja” nemcsak Jézus követöit ábrázolja, hanem áldozatuk a világ büneiért tétetett áldozatnak is egy részét képezi, és hozzá számitódik a Krisztus áldozatához – mint Dávid mondja: „A te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” Zsolt. 69:10

Amint a bünért való áldozat tulkával történt, ép ugy van a bakkal is: a táboron kivül elégetés ábrázolja a táboron kivül álloknak, - azoknak akik nem tettek fogadalmat az Isten előtt – a hitetleneknek megvető gondolkodását. (1.) Olyanok, akik Isteni szempontból, mint Istennek tetsző, egészen a kegyelem táblájáig felható illatot ismerik el Jézus testének feláldozását, kevesen vannak, - csak azok, akik maguk is a Szentélyben a mennyei állapotban Krisztussal vannak (Eféz. 2:6). (2.) Olyanok akik az Úr bakjának a réz oltáron, a bün áldozatát és az önmegtagadást elismerik, már többen vannak. Ilyenek mindazok, akik az „udvarban” a megigazulás állapotában vannak. Ezek a „hitháznépéhez” tartoznak. (3.) A táboron kivül állók pedig, akik az áldozókban és azoknak önmegtagadásában a föld szemétjét és söpredékét látják, (1Kor. 4:13) az  az osztály akik messze vannak az Istentől, „kik ellenségek gonosz cselekedetek által”, kikről az Úr, előre megmondta, hogy minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.” Máté 5:11.

Micsoda tanulságot tartalmaznak ezek? – Egyik (61) tanulság az, hogy mindaddig, amig mi magunk a „Szentélybe” oszintén áldozunk, vagy az „udvarban” a „hit háznépének” igazi tagjai vagyunk, ne ocsároljuk azokat, akik igaz áldozatokat hoznak a jelen időben. Se ne vakitson el bennünket a rosszakarat, a gyülölet, az irigység, a perpatvar annyira, hogy az Istennél elfogadó kedves áldozatokat meg ne lássuk. Azért mit mondjunk azokról, akik egykor „testvéreink” voltak s az „arany oltáron” velünk áldoztak, ugyan azon áldozatokban részesek a Királyi papirendnek tagjai voltak, de annyira megváltoztak s ellenséges indulattal ugy megteltek, hogy paptársaikról állandóan gonoszságokat beszélnek? Joggal félhetünk (Zsid. 4:1) hogy ezek elhagyván a „Szentélyt” és az „Udvart”, kimentek az Istennel való társaságból a „külső sötétségbe”. Ezeknek visszatéritése érdekében mindent meg kell tennünk (Jakab 5:20), de a „Szentélyt” semmi esetre sem szabad elhagyni azért, hogy gonszt gonosszal viszonozzunk, gyalázatért gyalázattal fizessünk. Nem! Az alpapságnak minden igazhitű tagja a Főpap nyomait köteles követni: még ellenségeiket is szeretni tartoznak s jót kell tenniök üldözőikkel is. Ugy kell tenniök, mint Krisztus tett, „Ki mikor szidalmaztaték, senkit sem szidalmaz vala és mikor szenvedne, senkit sem fenyeget vala, hanem annak hagyja a bosszuállást, aki igazán itél”. 1 Péter 2:23

Az „Úr bakja” jelképezte az Urat hiven követő „kis sereget”. Ennek tagjai mind egyformák, ugyanazon a „keskeny ösvényen” haladnak mind. Tehát ami igaz az egész osztályra, igaz ez osztály minden egyes tagjára nézve is. Igy az „Úr bakja” jelképezte mindegyiket külön külön és mindenik áldozatát is, csak hogy mielőtt a bak „vére” (Krisztus Urunk egész testét példázván) a „kegyelem tábláján” felajánlható lenne, előbb az egésznek teljessé kell lenni s minden áldozásnak be kell fejezödnie.

(62) A „kegyelem tábláján” és előtte kereszt alakban kellett a vért elhinteni még pedig ugy, hogy a kereszt teteje a „kegyelem tábláján” legyen. Ezt bizonyitja a következő leirás: „Hintse el a (a vért) ujjával a kegyelem tábláján kelet felől, (a függöny felé) azután (keresztben) a „kegyelem táblája előtt”. Igy fejezték be Izráel büneiért a bünáldozatot – a tulok az alpapságért, a Főpap „testéért” és a Lévitákért, - a mai kor „hit ház népért” a bak pedig Izráel egész népért bün áldozatul jelképezve mindazokat, akik a jövöben alkalmatosság és tudomány által Isten népeivé lesznek.

Mindezekből világosan látszik, hogy az egész Evangéliumi korszak azokra vonatkozólag, a szenvedések és a halál korszaka, akik az emberi, a földi természetet feláldozzák, hogy a lelki, a mennyei javak részesei lehessenek. Mihelyt Jézusnak feláldozása az ő testéért és házáért teljes lett, és menybe menetele után az Atyának felajánltatott, az Atya elfogadási bizonysága küldetett a Pünkösdi Szent szellem keresztségében, mely a Krisztus egyházának képviselőire, az ő testére kitöltetett. Ekkor az ő felkenésekor jött a Szentlélek (mit a felkenetés szent olaja jelképez) az Egyházra anélkül, hogy ismétlődnék, állandóan rajta marad a Főpap testének élő tagjain: mert mindaz, aki mint testének tagja, megkeresztelkedik a Krisztusban, az ő Szentlelkében is megkeresztelkedik, mely lélek annak a testnek minden tagját lelkesedéssel tölti be.

A Szentlélek elküldése záloga volt annak, hogy Isten hivőknek fogadja el azokat, akik Jézusban már megszenteltettek és a Mester utasitásait követve áldozataiknak (a Szerelmesben) az Atya által való elfogadásra és – mint  lélektől fogamzott gyermekek – örökbefogadásukra várnak. A Pünkösdkor kiáradó Szentlélek, - az Úr hatalma, vagy „keze” a jelképben (vers 15) a Főpap által volt mutatva, mikor az a sátor ajtajába jövén az „Úr bakjának” fejére teszi a kezét, azután pedig megöli azt. Ép (63) úgy, mint az Atya szelleme lehetővé tette Krisztusnak, hogy minazt véghez vigye, ami a tulok leölésével jelképeztetett, ugyanaz a szellem, - az Isten szelleme, hatalma és befolyása, az Igazság szelleme nagy befolyása Krisztus által az „Úr bakja” osztályának is lehetővé teszi, hogy mint emberek megfeszitsék magukat, hogy a megigért Isteni természetű dicsőség, tiszteség és halhatatlanság reményében, mint „új teremtmények Krisztusban” megöljék a bakot – az elromlott világi akaratot.

Ezért, mivel Pál apostol a Vezérnek, a Főnek e szellemével birt, tudott mindent semminek és szemétnek tekinteni, csakhogy megnyerhesse „a tagságot” Krisztust, és találtassék ő benne. Ezen remény és szellem által lelkesitve mondhatta: „Én (az új teremtmény) élek, de nem én (a feláldozott bak által képviselt régi teremtmény)”. A Pál világi kisértéseknek és csábitásoknak kitett régi „én”je a táboron kivül maradt. Földi vágyát, minden erejét mint élőáldozatot, Istennek szentelte. Ezután a Krisztus ált benne – a dicsőség reménye, a Krisztusi elme, amely emberi természetét és akaratát legyözte és megfeszitette.

Bár tényleg a világban élt, de nem e világból való volt, annyira nem, hogy igy beszélhetett. „És amely életet most élek a testben, az Isten fiában való hit átal élem” (Gal. 2:20). Igen, a hite folytán „új teremtmény”nek tekintetett akinek ha hithű marad, az Isteni természet nagy és drágalátos igéretei ajándékoztattak. (2Péter 1:4) Ő a „Szentély” állapotában szent kenyeren s az „arany gyertyatartó” fényének állandó világitása mellett élt. Igy tudással és erővel ellátva, Jézus érdeme alapján Isten által elfogadható volt. Eképpen a bak természete mindig feláldozva volt. Nemcsak a test akaratát tekintette halottnak, hanem amennyire csak tehette a testét is az új akarat kormánya alá helyezte. Ép igy azon osztály is, akiket „az Úr bakja” jelképez, hasonló módon cselekedtek, bár nem voltak olyan ismeretesek (64) mint Ő. Pál apostol áldozata nagyon kellemes illatot terjesztett. Áldozata nagyon kedves illat volt Isten előtt, de azért mégis épp ugy, mint a mi áldozataink, nem a saját értékénél fogva, hanem azért volt kedves Isten előtt, mert a Megváltó, a Krisztus érdemeinek arany oltárán” ajánltatott fel.

   Valamint a tulok áldozattal megkezdett bünért való áldozást a bak áldozat fejezi be, ép ugy Jézus nyomát követve a „kis sereg” a „Krisztus szenvedésének maradékát” tölti be. (Kol. 1:24) Nem azért, mintha a mi áldozataink értékesek volnának, olyanok, mint az Úr Jézuséi voltak, mert hiszen csak Ő maga egyedül volt tökéletes és alkalmatos váltságdij – bünért való áldozat, hanem azért, mert a mi áldozataink az Ő érdeme alapján elfogadtatván, megigazitanak bennünket. Azután pedig az által a kegy által, amely megengedi nekünk, hogy megigazult voltunkat a mi Urunk tökéletes önfeláldozásához felajánljuk. Mint testének tagjai, Krisztus szenvedéseiből részt kapunk azért, hogy végezetűl dicsőségének és az emberiség felszabaditását célzó áldásos munkájának is részesei lehessünk.

A második „függönyön” való áthaladás ugyanazt jelenti a testre, amit jelentett a Fejre más (65) szóval: a bak vérének fel ajánlása ugyanazt jelenti amit a tulok vérének felajánlása jelentett. A mint a bak vérét, vivő Főpap teste a második függönyön áthaladt, épugy halad át Krisztus teste az emberi állapotokon tul, az Isteni természetü tökéletességbe, mert mi is olyanok leszünk mint Krisztus, most a ki az Atya személyének személyes képmása. Mily boldogitó tudat! „Megelégittetem a te ábrázatoddal midön felserkenek”. Ez prófétailag Jézusra vonatkozott és milyen magasztos az igéret, hogy „mi is hasonlók leszünk ő hozzá.” Zsid. 1:3. Róm. 8:29. Zsolt. 17:5. 1Ján. 3:2.

Ha elérjük ezt a jutalmat ami után futunk akkor –

Veszendő e földön minden,
Amit vártam reméltem
Gazdag leszek, bár hogy leszek
Ha birhatlak Istenem.

Elérve a „Szentek Szentélyét” a test feláldozásának bizonysága „a népért” felajánlatik ami jelez a „kegyelem táblája” meghintése a bak vérével. „Igy szerezzen engesztelést a Szenthelynek, Izráel fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt, mindenféle büne miatt, igy cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttünk van, tisztátalanságaik közepette.” 3 Móz. 16:16.

Mikor a test felajánlatik „a népért” elfogadtatik épp ugy, mint dicsőséges Vezérünkké elfogadtatott magáért (testéért) és házanépéért (a hit háznépéért) igy lesz befejezve a kiengesztelés munkája. A vétek a bünhődéssel mindenki számára kiegyenlittetik s ezután a kiengesztelésből eredő nagy munka a világra gyorsan elkövetkezik épp ugy, mint Jézus önfeláldozása után a pünkösdi áldás elkövetkezett a „teste” és visszaható befolyása a hit háznépére – mihelyt Jézus váltságunk áldozatával a „függönyön” tul megjelent Isten előtt. A mindeneknek vérrel való meghintése mutatta, hogy az a vér tényleg elegendő volt, és azt is, hogy a mi azután a bünbakkal (66) lett téve, az nem volt része a bün áldozatnak és nem szükségeltetett hogy a kiengesztelést teljessé tegye. Azért  kell, hoghy abban egy más tárgyat és jelentőséget keressünk.

A BŰNBAK

„Minekutána pedig elvégezte a Szenthelynek („Szentek Szentélyének”) a gyülekezet sátorának (a „Szenthelynek”) és (az „udvarban”) az oltárnak megtisztitását, hozza elő az élő bakot, és Áron mind a két kezét az élő baknak (bünbak) fejére tevén, vallja meg azon az Izráel fiainak (jelképileg a világnak) minden hamisságát mindenféle bünét és minekutána azokat annak a baknak fejére rakja, küldje el azt az arra alkalmas embertől a pusztába. 3Móz. 16:20,22.

Mint előbb kijelentettük ezt ugy értjük, hogy a „bünbak” mely a másik bakkal együtt áldozatul lett felajánlva, de nem áldoztatott fel a tulok példája szerint, Isten népének azon osztálját jelzi, akik fogadalmat tettek arra, hogy a világ számára meghalnak és megigazult emberi természetüket feláldozzák, de e fogadalmi áldozatokat nem teljesitik be. Ez a bak nem jelzi azokat, kik vissza esnek a „sárnak fertőjébe” kik ujra a bün utjára térnek. Zsid. 10:39. 2Péter 2:22.  Hanem azt az osztályt példázza mely el határozta hogy a bünt kerülve erkölcsösen élnek s tisztelik az Úrat, de azért mégis keresik a tiszteletet és a világ kegyét, ezért visszatartatnak annak végrehajtásától, hogy földi jogaikat az Urnak és az ő ügyének szolgálatára feláldozhatnák.

Ez a „bünbak” osztály az egész Évangéliumi koron keresztül létezett. Az egyik bak és amit azzal cselekedtek a „kiengesztelés nap” végén – az Évangéliumi koron keresztül bizonyos értelemben ezen osztály minden egyes tagját jelképezi, de különösen (67) azokat, akik az áldozás korszakának végén élnek. Vizsgáljuk meg azért elöször, hogy ezen osztály tagjaival, kik a bünért való áldozat befejezésénél élni fognak – a bünbak osztály utolsó tagjaival mit cselekedénd Isten, azután pedig azt, hogy ugyan ez a jelkép miként alkalamazható ezen osztály előbb élt tagjaira.

Ne feledjük, hogy jelenleg jövöbeli dolgokkal foglalkozunk, a „bün áldozatok” után. Az „Úr bakja” még nem emésztetett meg teljesen következésképpen a pap teste által képviselt „kis sereg” még nem ment át a második függönyön – a szellemi tökéletesség állaptába, és az élő bünbakkal történendő különös dolog csak azután esik meg.

Más Szentiratok (Jel. 7:9, 13-17, és 1Kor. 3:15) kimutatják, hogy lesz egy „nagy sokaság” akik e korszakon keresztül, elindultak a Jézussal való közös – örökség nagy jutalmáért futni, de nem futottak ugy, hogy azt elnyerték volna. A jutalomra nézve, ezek bár elvetettek (1Kor. 9:27) mindazáltal az Úr szeretetének részesei, mert sziveikben nem a bünnek, hanem az igazságnak barátai. Ezért az élet küzdelmeiben ezekre az Úr olyan sorsot mér, hogy nagy megpróbáltatásokon keresztül menve testük megsemmisittessék, „hogy a lélek megtartassék az Úr Jézus ama napján”. (1Kor. 5:5) Ezek felajánlották megigazult emberi életüket, az Isten ezt elfogadta és fogadalmuk szerint emberi lényüket holtnak, de mint uj lelki teremtményeket élőknek tekintette.

De mind ezek az önfeláldozás fogadalmát nem hajtották végre, elszakitották magukat a „Királyi Papságtól”, a Krisztus testében való tagságtól, mert „minden szöllővesszőt, valamely énbenem gyümölcsöt nem terem, kimetsz”. János 15:2.

Ezek szánalomra méltó helyzetben vannak. Elmulasztották a dijat megnyerni, ezért az Isteni természettel nem birhatnak. Sem a tökéletes emberi alapra a világgal együtt nem helyezhetők (68) vissza, mert midőn magukat felszentelték, minden emberi jogaik és kiváltságaikat lelki kiváltságokkal cseréltették fel. Hogy az Isteni természetért versenyre kelhessenek, bár ezek nem hithüek és nem gyözedelmesek, az Úr szereti őket és „megszabaditja azokat, akik a haláltól való félelem miatt (a megvetés-gyalázattól való félelem, melyet a tulok és a bak elviselt a táboron kivül – a pusztában s elkülönitett halotti állapotban) teljes életük ideje alatt rabságban valának, - rabságban az emberek és hagyományaik, valamint véleményeik miatt, mely mindig tőrt vetett eléjük és visszatartotta őket az Isten iránti halálig tartó engedelmességtől. Zsid. 2:15.

A Főpap kegyessége által ez a nagy sokaság nagy megpróbáltatásokon fog keresztül menni a testük megsemmisittetik. De ez által még nem lesznek „gyözedelmesekké” és nem lesznek tagok a testben – a Krisztus menyasszonya. Nem nyernek helyet a Királyok és Papok trónján, hanem csak a „trón előtt”, mint tökéletes szellemi lények, de nem a legmagasabb – az Isteni természet alapján. Bár nem nyerik el az élet koronáját – a halhatatlanságot, de ha a háboruság által kellő állapotba jutnak, hasonlók lehetnek az „angyalokhoz”. Istent fogják szolgálni az Ő templomában, habár nem is lesznek tagjai annak a jelképes templomnak, amely a Krisztus. Jel. 7:14,15.

A bünbak által jelképezett ezen osztály az arra alkalmas embertől a világtól elzárt, pusztai állapotba küldetik, mig a kedvezőtlen körülmények között kisértésekkel akadályozva meg nem gyözödik a világ hiuságairól és értéktelenségéről, s mig minden emberi reménye és vágyai ki nem hal, amig ezt nem mondja: „Nem az én, de Isten akarata legyen meg!” A világ mindig kész megvetni és kiközösiteni a megbüntetteket, a szenvedőket, habár kétszinü mosolyát és üres kitüntetéseit sokan komolyan óhajtják.

A „bünbak” teste a pusztában (69) nem égettetett meg, csak a bünért való áldozatokat (a tulok és az Úr bakját”) égették meg. Zsid. 13:11. A bünért való áldozatok égése példázza azon osztálynak a szenvedések sorozatában való állandó odaadását, amely saját akaratából áldozza fel magát s „hithü mindhalálig”. Mindkét osztály tagjai átszenvedik az emberi akarat és test meghalását. De mig az első osztályba tartozók önszántukból halnak meg, az emberi test állandó megfeszitése által emésztetnek meg, mint a tüz példázza, amely addig égett, amig égni való volt rajta.

A második osztályba tartozók egyszerüen a pusztába küldetnek és ott hagyatnak hol akaratuk ellenére meghalnak. A világ tetszésének szeretete elvész, a világ által való megbélyegzésben és kiközösitésben, mely idő alatt uj lelki természetük megérik az életre. Az „Úr bakja” osztály az emberi természet az Úr kegyelméből önként szivesen áldozza fel. A „bünbak” osztály tagjainak teste az Istennek gondoskodása által pusztul el, hogy a lélek megtartassék.

A „bünbnak” osztály legutolsó tagjaival ez a munka nem csak hogy nemsokára bevégződik, hanem bizonyos mértékben az Evangélium korszaka alatt már be is végződött, mert mindig volt egy osztály, még pedig nagy, amely nem saját akaratából, hanem kényszer folytán ment a halálba és önfeláldozás helyett testük kényszer utján pusztittatott el. (Kor. 5:5) A két bak által képviselt mindkét osztály az egész Evangéliumi koron keresztül egymás mellett fejlődött.

Midőn a „kis sereg” minden tagja áltmegy „a függönyön”, az Isteni gonviselés, az Úr keze felszabaditja azokat a megkötözteket, „akik a haláltól (a világtól) való félelem miatt teljes életükben rabok valának”. Az Úr a sokféle elméleteket, felekezeteket és emberi hagyományokat, „a bünbak” osztályt magukban foglaló s ezek az Úr szavának meghalgatásában és követésében akadályozó ugy nevezett (70) egyházi szervezeteket megfogja szüntetni.

Babilon eleste által a szabadságra kényszeritve ezen „nyomoruság”-beli szentek bár tudatára ébrednek, meghalják a Főpap szavát és az elhagyatotság, a testi pusztulásának pusztájában fogják találni magukat. Bár az egész korszakon keresztül voltak ilyen önfeláldozott megkötöztek, de jelenleg sokkal többen vannak mint valaha.

Az önfeláldozók mindkét osztálya (az „Az Úr bakja” és a „bünbak” osztály) nagy megprobáltatásokon és szenvedéseken megy keresztül. Mégis az egyik, könnyü szenvedésnek, és örömmel veszi hogy érdemesnek találtatott a szenvedésre. Ezek önfeláldozása hasonló a Fej ondeláldozásához. A másik osztály tagjainak szenvedést okoz a test kierőszakolt elpusztitása. Ezek aránylagosan más helyzetben lesznek és más jutalmat kapnak a verseny végén.

A „KIENGESZTELÉSI NAP” ÉGŐ ÁLDOZATAI.

„Azután menjen be Áron a gyülekezet sátorába, (a szenthelybe) és vesse le a gyolcs ruhákat amelyeket felöltött, mikor bement a szenthelybe (a szentek szentélyébe) és az öltözetet hagyja ott. Azután mossa meg magát a szenthelyen (az udvarban) öltse fel a maga ruháit (a szokásos gyönyörü szép ruhát) és ugy menjen ki elkészitvén a maga és az egészen égő áldozatát. Végezzen engesztelést magáért (a test – az Egyház a „kis seregért”) – és a népért”. (3Móz. 16:23,24) (Ugyanez a kiengesztelés más szempontból is megvan világitva.)

Az égő áldozat két kosból állott (3, 5. vers), az egyik a tulok, a másik pedig az Úr bakját jelképezte. A két kós hasonlatossága mutatja Jézus és követői áldozatainak összhangját és egységét és azt (71) bizonyitja, hogy Isten előtt azok egységes áldozatnak számittatnak, „mert mind aki megszentel (Jézus), mind akik megszenteltetnek (a kis sereg), egy természetből valók mindnyájan, melyre nézve nem szégyenli azokat atyafiainak hivni.” Zsid. 2:11.

Ez később a két áldozat kézeléséből ki fog tünni. Az „égő áldozatra” szánt kosokat megmosták, feldarabolták, darabjaikat az oltár tetejére rakták s ott elégették, mint a Jehovának szánt jóillatu égő áldozatokat. Mivel mind a két kossal igy bántak el, az arra vall, hogy Isten előtt egy áldozat része voltak: a fej és fejhez csatlakozott testrészek egy egészet alkotnak, mely mint a világ büneinek kiengesztelési áldozata a világ összes bünöseiért kiegyenlitette az igazság követelését.

Valamint a bünért való áldozat példázza a megváltó önfeláldozó halálát, ép ugy az azt követő égő áldozat azt bizonyitja, hogy ugyanazt az áldozatot az Isten elfogadta miszerint ne feledjük, hogy Isten igy sejteti a tulkoknál és bakoknál „jobb áldozatok” elfogadását mind addig nem nyilvánitja ki, mig a bünért való áldozatok nem teljes hivatalának fényével és dicsőségével fel nem ruháztatik. A bünért való áldozás alkalmával a Főpap csak fehér gyolcs ruhát viselt. Azután gyönyörüséges ruháját viselte, mely nagy tiszteletét és dicsőségét jelképezte. Az Evangéliumi korszak alatt a bünért való áldozás folyik s a papnak kitüntetés nem jár, de a korszak bezárta után az Isten jóváhagyása és elfogadása külsöleg is meg fog nyilatkozni az által, hogy az áldozó papokat dicsőséggel és tisztességgel ruházza fel, s a népet, melynek büneiért engesztelést hoztak, megáldja.

Az égő áldozat az „udvarba” levő oltáron égetett el, a mi azt jelenti, hogy Isten az egész test (fej és testrészek) áldozatának elfogadását az udvari állapotban levők, tehát az összes hivők előtt fogja kinyilvánitani. De mielőtt Istennek (72) ez elfogadása megtörténnék, a „bünbak” osztály el küldetik és a pap ruhája megváltozik.

Valamint az egész áldozati munka alatt viselt fehér ruha eltakarta a testet, - jelképezvén a test megigazulását – tisztaságát Isten előtt Krisztus által, azonképpen az ádozat befejezése után felveendő fényes és gyönyörü ruházat jelképezi az Egyház helyzetét és munkáját akkor midőn már az új teremtmények keresztül jutván a „függönyön”, tökéleteseké válnak. – A fehér ruha (a testnek számitott igazságosság) levetése után való mosakodás nem azt jelenti, hogy ismét bünösnek számittatnék, hanem inkább a tisztálkodás teljessége a „test” a feltámadás teljessége által tökéletességbe helyezi. A dicsőséges, gyönyörü ruházat pedig az „első feltámadás” Isteni természetének dicsőségét, kitüntetését és halhatatlanságát jelenti. A mosakodás továbbá azt mutatja, hogy a népnek azon bünei, amelyekért kiengesztelés tétetett, a pap tisztaságát nem fertőzi meg.

A papság fejlődésének ezen képlete és a világ büneiért való elégtétel végződvén, nézzünk meg egy néhány erre vonatkozó verset, ha azok tárgyunkkal nincsenek is szoros összefüggésben 3 Móz. 16 rész, 17. vers: „Senki ne legyen a gyülekezet sátorában, amikor bemegy a szent helybe, (a szentek szentélyébe) hogy engesztelést szerezzen egészen kijöveteléig. És végezzen engesztelést magáért, házanépéért és az Izráelnek egész gyülekezetéért.”

Ezen megszoritás csak erre a kivételes napra vonatkozik, mert, mint az apostol mondja: az első sátorba (szentély) mindenkor bemennek a papok az Isteni tisztelet elvégzésére, a másikba (szentek szentélyébe) pedig minden esztendőben egyszer, ezen kiengesztelési napon – mely évenként ismétlődött. Zsid. 9:6,7.

A valódi sátor kiváltságai azokra vonatkoznak, akik papok, a Főpap testének tagjai akár a mostani, első mennyei állapotban (lelki elmével birók, új teremtmények a Krisztusban), akár a második (73) tökéletesitett szellemi állapotban. Ez mindkét esetben azért lehetséges, mert mi többé nem emberek, hanem Jézus Krisztusban új teremtmények vagyunk. „Ti nem vagytok a testben, (emberi) hanem a lélekben, (lelkiek, új teremtmények) ha ugyan az Isten lelke lakik bennetek.” Róm. 8:9.

28 vers: „És aki elégeti ezeket (a tulkot és a bünáldozati bakot), mossa meg ruháit, a testét is mossa le vizben és azután bemehet a táborba.”

E vers azt látszik tanitani, hogy azok, akik Krisztus emberi állapotának (a tuloknak) és a „kis sereg” emberi állapotának (a bak) lerombolásában főrészesek voltak, ezért nem fognak különös büntetésben részesülni, mert nem tudják, hogy mit cselekednek és ugyanakkor az Isten tervét vitték véghez. Ezek megmoshatják és megtisztithatják magukat és a táborba jöhetnek, azaz: ugyanabba az állaptba kerülhetnek, mint a világ többi része a kik mind az eredendő bün alatt vannak, de akik az Ádámi kárhoztatásból és haláltól már megváltattak, és akik mindnyájan várják a nagy Főpap visszajövetelét és az általános áldást.

26 vers: „A ki pedig elvitte a bün bakot, mossa meg ruháit és testét is mossa le vizzel, azután bemehet a táborba.”

E vers ugyan azt tanitja s azokra vonatkozik, akik különös előidézői voltak a „bünbak” által jelképezett „nagy sokaság test megsemmisitésének” az emberi természet elnyomásában. Ezek büncselekményeikért az Úr különös bocsánatára szorulnak, de esetleg a többi emberekkel egyenlő helyzetbe kerölhetnek.

A KIENGESZTELÉSI NAP
ÁLDOZATAIT KÖVETŐ ÁLDÁSOK.

A jelképes „kiengesztelési nap” igy be végződvén, Izráel igy a bünöktől jelképesen megtisztitván, (74) az Istentől nem lett elkülönitve, hanem mint egy vele, ismertetett el. Az igazság nem kárhoztatta többé öket, hanem megmutatta nekik, hogy Istennek kiengesztelt jelenléte közöttük őket megáldani, védni, a béke és nyugalom Kanaánjába igazitani törekszik.

A „kiengesztelési nap” ellenjelképe az Evangélium kor mely alatt Jézus és teste az egyház (a megváltás és a megigazulás erénye alapján) az Ádámi bünökért való áldozata által az igazságnak teljes elégtételt szolgáltat. Mikor a kiengesztelés teljes leend, az Isten elfogja ismerni az egész világ emberiségét és szentélyét az emberek között helyezendi el. Akkor fog beteljesedni, ami meg van jövendőlve, hogy: Ime az Istennek sátora (Istennek lakhelye a megdicsőitett Egyház) az emberekkel vagyon és ő velek lakozik. Népei lesznek és az Isten, az ők Istenük, velük lészen. És eltöröl minden könyhullatást szemeikről. A halál többé nem lészen, sem a keserüséggel való sirás, sem kiáltás, sem semmi fájdalom nem lészen többé, mert az elsők (a sátán uralma, a bün, halál) elmultak. És monda az, aki a székben ül vala: Ime mindeneket megujitok. Jel. 21:3-5.

Bár ezeket az áldásokat fogja eredményezni Istennek az emberek között való lakhelye, vagy szentélye megalapitása, hogy az „én lábaimnak helyét megékesitem”, - „a föld az én lábaimnak zsámolya” (Ézsa. 60:13, 66:1), mégis az áldás következendő munkája fokozatos lesz s befejezéséhez az egész milleniumi kor szükséges lesz. Vagyis az Ádámi halál, fájdalom és könnyek eltörlése (végleges megsztüntetés ) folyamatban lesz. Ez kezdődni fog a királyi pap, Krisztus második eljövetelével és csak a milleniumi kor végén lesz befejezve.

Az a fokozatos haladás, amely az embert tökéletes és a Jehovával teljesen összhangzó lénnyé teszi, Izráelnek a „kiengesztelés napja” utáni jelképes áldozataiban hüen van jelképezve. Ezen áldozatok (75) a valóságban, amint látni fogjuk, a Millenium alat teljesittetnek be.

Hogy a jelképes áldozatokat helyesen osszuk fel és megértsük, el kell ismernünk, hogy a mostani Évangéliumi kor az emberiség általános büneiért Istennel szemben a „kiengesztelési napnak” tekintendő. És hogy a jelképes kiengesztelési nap utáni képletes áldozatok az Evangéliumi kor utáni, - a Millenniumi korban esedékes áldozatok, beteljesedését jelentik, mikor a világ bünösei megbékülnek és egyek lesznek Istennel.

Ezekből látjuk, hogy a kiengesztelés két részből áll. Először az igazságnak való elégtételből amely Ádámot és gyermekeit a bünért többé nem kárhoztatja és pusztitja, másodszor pedig azon tényből, hogy a bünösök visszatérnek az Isten igazságos törvényeihez, azokat tiszteletben tartják és azok szerint élnek. A kiengesztelés első részét a papnak szolgálata hozta meg a „kiengesztelési nap” áldozataival. A másik a világ az Istennel való kibékülése, vagyis : az emberiség közül mindazon engedelmesek, akik az Istennel teljesen egyeségbe akarnak jutni, a következő korszak alatt a Mózes által jelképezett s a nagy Profétát képviselő királyi papság –a dicsöséges Királyok és papok által fog elvégeztetni akiket az Isten a népnek tanitására és kormányozására emlit. „Valaki pedig azt a Profétát nem halgatandjá elveszti azt népe közül” (Csel. 3:23) meghal a második halálba.

Véssük jól emlékezetünkbe, hogy bár Jézus követői – a szentek – az Úr bakja által jelképezett s a világ érdekében hozott bünért való áldozatnak részesei lehetnek, nem azért van, mert ők tisztább természetüek, mint a világ, mert hisz Ádámban az egész emberi faj elitéltetett és az emberek között „mint meg van irva: Nincsen csak egy igaz sem” (Róm. 3:10) – és „Atyafiát senki meg nem válthatja” (Zsolt. 49:8). Az ő részvételük az áldozatban kegyelemből azért engedtetik meg, hogy ezen (76) cselekményeik által Krisztussal részesülhessenek az Isteni természetben, hogy Krisztusnak örökös társai lehessenek. Hogy elfogadható áldozatokká válhassanak, Jézus halálának érdeme által először megigazittattak és megtisztittattak. Igy tehát az ő halála az amely meg áldja a világot, az ő teste – az Egyház által.