Amikor keresztúthoz jutunk — életünk valamely nagy fordulatához — s nem tudjuk, hogy jobbra, vagy balra térjünk, álljuk meg egy pillanatra és figyeljük a hangot. Vagyis más szavakkal, forduljunk Isten igéjéhez s annak parancsait és elveit s a kétséges kérdésre vonatkozó tanitásait mérlegelve, igyekezzünk megismerni Isten akaratát, kikönyörögni a Lélek vezérletét azzal a törekvéssel, hogy lelkületünket szerető, alázatos és bizó álla­potba hozzuk.

Mint jelent test szerint élni? Annyit jelent, mint a bukott emberi nem hajlandóságainak és sóvárgásainak megfelelően és azoknak kedvéért élni. Ez pedig a legkönnyebb dolog. Nem kiván egyebel, minthogy gondtalanul átengedjük magunkat régi természetünk áramának és ne küzdjünk ellene. Mihelyt igy cselekszünk, rögtön elkezdünk az árral lefelé úszni. Az áradat hova tovább sodróbb lesz, az ellenállás pedig hova tovább nehezebb.

Kevesen ismerik el a Lélek befolyását a testre. Isten ugy alkotta meg lényüket, hogy a tiszta, nemes és szent gondolatok általánosan nemcsak értelmi és erkölcsi akaratunkra vannak felemelő és nemesitő hatással, hanem testi szervezetünkre is vidámitó befolyást gyakorolnak. És megforditva, minden tisztátlan, aljas, szemérmetlen és szentségnélküli gondolat és cselekedet nemcsak értelmünk és erkölcsiségünk lealacsonyitására hat, közremüködik abban is, hogy a romlásnak a bukott emberi­ség szervezetében rejlő magvai kicsirázzanak.

Mindenki, aki méltó erre a névre: Az Ur népe, hallgassa meg az Ur szavát, engedelmeskedjék annak és jöjjön ki Babilonból „hogy ne büntettessék büntetéseivel”, mert azáltal, hogy mihelyt észreveszik Babilon valódi állapotát, engedelmesen kiszaladnak belőle, bizonyitják, hogy sosem voltak egyetértésben Babilon büneivel. Azok, akik azután is bennmaradnak, hogy megismerték Babilont s mostani világosságukban kitapasztalták káromló büneit, ugy tekintetnek, mint akik aláirják ezeket a káromlásokat és megérdemlik a büntetéseket még inkább, mint a babiloniak — „polyva” — osztálya, mert több világosságban részesültek.

Ha Isten akarata felől megbizonyosodásunk céljából a Szentiráshoz fordulunk, ugy találjuk, hogy a nagy munka, amit Isten tőlünk követel nem az, hogy másokért dolgozzunk. hanem hogy magunkat munkáljuk: a magunk leigázását, meghóditását és kormányzását. Minden más egyéb tehát, a hit háztartásában való szolgálatunk, az emberiségnek tett jócselekedeteink, otthon és idegen küldetésekben, alá van rendelve ennek a legfontosabb belső munkának, Mert amint az apostol sugallatból mondja, hirdessük bár ékesszólóan az evangéliumot másoknak. adjuk bár mindenünket a szegények táplálására, vagy szenvedjünk vértanuságot az igaz ügyért, szeretet nélkül, Krisztus és az Atya Lelke nélkül, isteni szempontból semmik vagyunk, mert a bennünk kifejlődött szeretetnek kell életünk kormányzó elvének lennie.

Kivánkozhatunk és áhitozhatunk olyan hasznos szolgálatok teljesitésére, melyeket nem fognak meghálálni soha Az Ur talán azt is látja, hogy aligha tudjuk majd elviselni azt a felmagasztalást és dicsőséget, amelyekre törekszünk, De jobban tudja, mint mi azt is, hogy mi szolgál javunkra s ennétfogva azt akarja, hogy nyugodjunk meg az Ő gondviselésében; hogy ne legyünk restek, hanem szorgalmatosak ne gondatlanok, hanem éberek, ne közönbösök, hanem buzgalommal telvék komolyan áhitozók Isten akaratának teljesitésére, de türelmesek a szükségben és megnyugvók elfeledettségünkben és mellőzöttségünkben, megemlékezvén arról, hogy azok is szolgálnak, akik csak állani és csendben várakozni látszanak”: és hogy az Ur a választott óráben módját találja annak, hogy kegyelmiszándékát teljesitse velünk.

Aki ugy találja, hogy szive nincs harmoniában az Uj-Szövetség törvényeivel: az irgalmas szeretettel, kedvességgel, lelki nemességgel és jósággal, az nélkülözi az arról való bizonyságot is, hogy ő a szónak szokásos értelmében Isten fia és Krisztus társörököse. Ha hiányzik szivünkből a felebaráti szeretet, a minden ember iránt, még az állati teremtményekkel szemben is megnyilvánuló nemeslelküség és jóság, akkor az a szellem sincs meg bennünk, amely a jelen állapotban kivánatos áldozatok keresztülvitelében segitőnk nekünk. Az ilyeneknél pusztán idő kérdése, hogy mikor fog felrobbani a dölylösség és hiuság ereje, mely feltartóztatja őket az áldozatok utján, hogy átengedje a teljes hatalmat az önzésnek.

Mit kell tennünk, hogy legyőzzük ezt a hitbeli fogyatékosságot s meggyarapodjunk a hitben? Felelet; Mint az egykori apostól, mi is imádkozzunk: „Uram, öregbitsd meg a mi hitünket.” És aztán, evvel a könyörgéssel egybehangzóan cselekedve, mindannyian ápoljuk a hitet szivünkben: 1. azáltal, hogy folytonosan felujitjuk emlékezetünkbe az isteni igéreteket s megismerkedünk vele Isten igéjében: 2. azáltal, hogy mindinkább és inkább megfontoljuk, hogy megkötvén frigyünket az Urral, ezek az igéretek a mienkek és azokat imádságainkban ajkunkon és szivünkben hálálval kell emlegetnünk az Ur előtt. Követelnünk kell azokat gondolatainkban s a szent dolgőkról folytatott testvéri beszélgetéseikben.

A keresztyén gondolatvilágnak valóban sokat kell törődnie a lelki fejlődéssel, mert az is egyik mutatója a lelki állapotnak. A helyes gondolatvilágot pedig gondosan ápolni kell. „Gondolatvilág" on azt a normális állapotot értjük, melyre az elme szabad idejében mindig visszatér. Ha napi köteleségeinkkel vagyunk elfoglalva értelmi erőinket szükségképen alája kell rendelnünk az épen kézben levő munkának, mert ha dolgunkat pusztán gépiesen s gondolkozásunknak rá való összpontositása nélkül végezzük, akkor azt a dolgot nem végezhetjük jól. De még itt is kell, hogy a jellemünkbe jól bealapozott keresztyén elv öntudatlanul vezessen bennünket. Természetesea, mihelyt a munka és figyelem szigorát felfüggesztjük egy pillanatra gondolatvilágunknak nyomban vissza kell térnie az Istenben levő nyugvóponthoz, amint a mágnestü is kimozdulás után mindig visszalebben az északi sark irányába.

Minden keresztyénnek arra kell törekednie, hogy követésreméltó példa legyen; hogy hittel és komolyan példázza Krisztus követését mindennapi életében, a cselekvő buzgóságot szolgálatában. Most a jelen életben persze nem várhatjuk, hogy a tökéletességnek, a szentség végső erkölcsi dicsőségének és szépségének a mintái lehessünk. Ilyen példánk nekünk csak Krisztusban, Urunkban van. Pál sosem mondta magára vonatkoztatva, hogy: „Kövessetek engem” vagy „Kövessetek minket”, hanem ilyen értelemben: „Kövessetek engem, amiképen én is Követem Krisztust.” I. Kor. 11:1. Az apostol kiváló példája volt a tökéletességre való komoly törekvésnek, de nem lehetett példája a végleges tökéletességnek, mely egyedül Krisztusban található meg. Pál buzgalma, a Krisztus követésében s az ő akarata teljesitésében való komoly igyekezete az, amit nekünk utánoznunk kell.

Ellenszegülés, üldözés elkerülhetetlen kisérői a Krisztus szolgálatában való tevékenységnek s okosan és becsülettel kell elviselnünk azokat. Ha pedig az ellenkezés és üldözés nem érik el céljukat, miután ünnepélyesen figyelmeztetjük elleneinket az ilyen eljárás veszedelmeire, hagyjuk őket, hogy tovább folytassák pályájukat, mig mi ismét hirdetiük a megváltást embertársainknak. Az ellenállásban, amellyel Urunk találkozott s a módban, ahogy ezt elviselte, érlékes tanuság rejlik azok részére, akik hasonló próbára tétetnek.

Egyetlen előrehaladó lépést sem lehet tenni a békességtürés kegyelmének gyakorlása nélkül. És semmi más kegyelem nem ékesiti annyira a keresztyén jellemet s nyeri meg annyira a világ lelkiismeretének helyeslését s dicsőiti a kegyelem Istenét, kinek igazsága sugalmazza a békességtürést. A hosszantürő szelidség az, amely komolyan törekszik gátat vetni az emberi tökéletlenségnek és gyengeségnek s kinos gonddal igyekszik az Istennel való hasonlóságot helyreállitani. A békességestürö nehezen haragszik, bőségesen hálálkodik, fürge az igazság és helyreigazodás ösvényének megtalálásában s készséggel halad azon; beismeri a maga tökéletlenségeit s részvéttel van a mások fogyatkozásai és hiányai iránt.

Bárki elhanyagolja az Urnak a rosszindulatu rágalmakra vonatkozó parancsait, önmagának vet tőrt, bármilyen óvatos is legyen egyéb kérdésekben. Mert az olyan ember, kinek szive át van itatva embertársai iránti gyanuval és kételkedéssel, közel áll ahhoz, hogy Istenben is kételkedjék: a mogorvaság és elkeseredettség szelleme ugyanis harcban áll az Ur Szellemével, a szeretet Szellemével. Vagy egyik, vagy a másik fog győzedelmeskedni. Meg kell szabaditanunk magunkat a gonosz szellemtől, különben bemocskolja az uj teremtményt és söpredék embert csinál belöle. Ha pedig az uj teremtmény győz, mint győzedelmeskedő, az azt jelenti, hogy a rágalmazás szelleme le van tiporva s már féldiadal a jelen nehézségek és alkalmatlan kisértések felett.

Urunk minden szavunkat ugy tekinti, mint szivünknek egy-egy ismertető jelét. Ha szavaink lázadók, hütelenek, durvák, pajkosak, barátságlalanok, szentségtelenek, vagy tisztátalanok, szivünket is ennek megfelelően itéli meg Isten, annak az elvnek az alapján, hogy : „A sziv bőségéből beszél a száj.” Természetesen lehetetlen, hogy tökéletlen lény létünkre szóban és cselekedetben tökéletesek legyünk, Minden erőfeszitésünk ellenére is gyakran megbotlanak szavaink és cselekedeteink, de mégis állandóan az legyen a célunk, hogy éberséggel és buzgó igyekezettel megfékezzük nyelvünket és cselekedeteinket.

A próba az engedelmesség. Abban az arányban, amint megtartjuk az Ur igéjét, teljesedik meg bennünk Isten szeretete is. Mert, ha elnyertük a krisztusi értelmet, a Szentlelket. Isten Lelkét, az eredmény az lesz, hogy általa akarjuk és meg is tesszük Isten kedvét — képességünk foka szerint. Ennek a képpességnek pedig évrőlévre gyarapodóban kell lennie. És noha nem remélhetjük, hogy az ,,elváltozás” ig és uj testtel való feltámadásunk megadásáig tökéletesek lehessünk, mindazonáltal értelmünk szelleme oly szoros érintkezésben lehet az úrral, hogy ezáltal folytonos lesz az egyesülés köztünk és az Ur között.

mégis ez csak üres dicsekvés mindaddig, mig próbáratevő tapasztalatokon nem megyünk keresztül, melyek bennünk, olyan hitet, olyan bizalmat fejlesztenek, amely az Ur karjába kapaszkodik s bizalommal van az isteni gondviselés iránt a legsötétebb órában is.

Azok, akik ezt az igát hordják, birják az isteni igének azt az igéretét, hogy minden körülmény az ő javukra fog közremüködni, hogy minél sulyosabb a teher, mely rájuk nehezedik, annál nagyobb lesz időnkénti áldás és jutalom; minél szigorubbak a jelen idő szenvedései, annál fényesebb lesz a dicsőség, annál csillogóbb lesz jellemük s annál csiszoltabbak és alkalmasabbak lesznek a mennyei királyságra Ebből a szempontból tekintve minden teher könnyü, mivel igánk becses, gyönyörűséges és ésszerű; és könnyü azért is, mert az Ur velünk van ebben az igában.

A Királyság csak azoknak van szánva, akik Isten kegyelméből szivben hasonlatosak az Ur Jézushoz annyiban, hogy szeretik az Urat teljes szivükből, teljes lelkükből és elmondhatják: „Ne az én akaratom, hanem a Tied, oh, Uram!” Semmi más feltétel, egyedül az Ur akaratának való ezen tetjes meghódolás tehet bennünket elfogadha, tókká a Királyságra; mert egyedül ez a feltétel jelenti a tetjes alárendelést s az Ur tökéletes szeretetét. És ne feledjük el azt sem, hogy a mennyei dolgokat — „miket szem nem látott, fül nem hallott, sem szivbe be nem hatottak” — az Ur egyedül azok részére tartotta fenn, akik Öt mindenekfelett szeretik.

Minthogy a nyelv a sziv elárulója s minthogy „a száj a sziv teljességéből beszél", azért a zabolátlan, önzően, irigyen, keserüen, dölyfösen, rágalmazóan szóló nyelv azt bizonyitja, hogy a sziv, melynek bőségéből az az ilyen beszéd árad, megszenteletlen, tisztátalan s keservesen nélkülözi Krisztus szellemét. Ebben az esetben bármilyen vallásosságra is jutott el valaki, ez a vallásosság hiábavaló, mert a sziv nincs megmentve s nincs megváltható állapotban De a Jó Orvos megmutatta a lelki mérgezés ellenmérgeit — olyan orvosságokat melyek, ha utasilás szerint vesszük, megédesitik a megkeserült szivet.

Miután az Ur bennünket bizonyos leckékben és tapasztalatokban részesitett, melyeknek némelyike csendes és nyugodt körülmények között jutott el hozzánk, az eljárás módja gyakran megváltozik s az Ur gondviselésének megnyilvánulása ezeknek a kedvező, de bizonyos tekintetben kedvezőtlen körülményeket, új állapotokat lélesit. Nem a valódi, lelki izraelitához illő, hogy ilyenkor morogjon vagy panaszkodjon, vagy válogatós legyen. El­lenkezőleg az Urtól kell a vezetést várnia. Ha meg tudja különböztetni ez isteni gondviselés vezetését, még ha mogorvább, szárazabb, és kevésbé kivánatos állapotban is jut általa, mint amilyenben előzőleg volt, követnie kell az Ur vezetését minden kétség nélkül, a hit és bizalom dalát zengve.

Az önző imádságok drágába kerülnek. Sokan az önzően imádkozók közül gazdagságot nyertek, de elvesz tették az Igazságot és szolgálatát. Sokan egészséget nyertek, de az egészség keresésében más, a betegségnél nem kevésbé szigoru próbáknak tették ki magukat. Sokan viszszanyerték a halál torkából kedveseiket, hogy aztán azt kivánják, vajha Isten nem hallgatta volna meg könyörgésüket; vajha elfogadták volna Isten előző bölcsességét és gondviselő intézkedését hittel, megelégedéssel, panasz nélkül. A lelki izrael használja bölcsességgel a meglevő dolgokat; fogadjon mindent hálával, mint Isten ajándékát. Inkább lelki ajándékokért könyörögjenek, többek közt békességes türésért és szivbeli megelégedettségért.

A legfontosabb tanitások egyike a leki izraelitára nézve, hogy Istentől várja a vezetést az élet minden dolgában. Hogy sose kiséreljen meg sem ideiglenes, sem lelki vállalkozást anélkül, hogy ne igyekezzék megtudakolni Isten akaratát a mondott kérdésben... Mi mindanynyian Kanaán felé haladunk s tudnunk kell, hogy másfajta tapasztalatok várnak reánk s kell azokon átmennünk mileött az igéretek örökségébe jutunk. A tanitás ugy szól, hogy azonnal és feltétlenül engedelmeskedjünk az Ur vezetésének, minden zugolódás nélkül — sőt gyö­nyörrel Ez pedig csak azok részéről várható, akik már megtanulták az előző leckéket s mindenek felett a hit leckéjét s az Ur jóságában és hüségében való bizodalom leckéjét.

Meg kell tanulnunk, hogy az ember élete nemcsak meglévőségének bőségéből áll, — táplálék, ruházat, — hanem teljesebb, szélesebb és magasabb értelemben ez az élet az isteni akaratnak való teljes alárendeltségen alapszik, a gondos figyelmen minden szó iránt, amely Isten szájából származik. Minden intelem, minden buzditas, minden igéret szükséges azok fejlődésére, akiket Isten elhivott örökéletre, mint Fiával való társörökösöket a Királyságban. Ennélfogva, mint ez Ur Jézus tanitványai, növendékei jegyezzük meg mindinkább és inkább az Ő szavait és cselekedjünk a fenti szöveg igéinek tanáesa szerint.

Nem lehet elég örvendő keresztyénünk s nem örvendhetnek azok eléggé, mikor az Urban örvendeznek. Ennek az örvendezésnek azonban nem szabad dicsekvőnek lennie, sem pedig ellenkezőjének. Szerénységet, boldogságot, békét, lelki gyönyörüséget követel ez az örvendezés s nem jelenti azt, mint némelyek tévesen gondolják, hogy a zajos nyilvánitás lényeges kelléke ennek az örvendezésnek. Csak azok, akik mindig tudnak örvendezni, élnek az Ur közvetlen közelében És ha mindig érzik az Istennel egy voltukat és azt, hogy az Ő védelme és gondja felettünk virraszt és hogy az Ő igérete bizonyos, akkor ezek a körülmények közösen munkálkodnak az ő javukra, mint ui teremtmények javárn.

A szövegnek „mérséklet”-tel forditott görög szava a méltányosságnak s jogaink nem tulságosan szigoru végrehajtásának az eszméjét zárja magában. Az irgalmasság és enyheség vslóban olyan tulajdonok, melyek mindenkitöl megkivántatnak, kik a Fölkent Testének tagjai óhajtanak lenni. Legyen szabályunk: lehetőség szerint hűség minden cselekedetben, mit a méltányosság követel tőlünk és irgalmasság minden olyan jogos követelmény tekintetében, melyeket másokkal szemben támasztunk. Igy lehefünk csak mennyei atyánk gyermekei, aki jóltevő és irgalmas a hálátlan iránt is.

Felvetődhetik a kérdés, hogy dolgokat, melyekről Isten látja, hogy szükségünk van reájuk, miért nem ad meg nekünk anélkül, hogy imádkoznunk kelljen azokért és sürgetnünk igéreteit? Kétségtelenül azért, hogy előbb megfelelő szivbeli állapotba jussunk, mely által kegyelmeit elnyerhetjük s azokat hasznosithatjuk. De ha igy is van, be kell ismernünk, hogy az eddig és most ránk pazarolt isteni gondoskodást nem értékeljük eléggé. Sőt az imágság és hálaadás pillanatában valószinüleg a fele sem jut fudatankra a hálára kötelező okoknak. Ezeket csak későbben és lassanként látjuk be, amikor megtanuljuk való értékünk szerint ismerni magunkat.

Az igazság megtölti a mértéket de a szeretet megrázza azt, lenyomja és felhalmozza, szóval meghaladja az igazságot. A szeretet ennélfogva olyan do'og, amit nem kell követelni hiányán nem kell panaszkodni, hanem, mint kegyet, hálával kell megbecsülni s nagylelküen viszonozni. Mindenki, aki sóvárog utána, sóvárogja azt a legnemesebb értelemben, — csodálattal és tisztelettel. De a szeretetnek ez a fajtája a legtöbbe kerülő s az egyetlen mód megtartására az, hogy azt a jellembeli nemességet nyilvánitsuk, mint amely megnyilvánitja a szeretetel mindazok részéről, akik valóban nemesek.