Nem saját békénkről van itt szó. Hanem Isten békéjéről — arról a békéről, amely Isten hatalmának, jóságának elképzeléséből száll reánk és annak elgondolásából, hogy Isten jobb kezével fog bennünket, mint gyermekeit. A gondolat az, hogy ez a béke, mint őrszem mindig mellefünk áll, hogy elriasszon minden ellenséges és nyugtalanitó félelmet és gondolatot. Ugy őrzi a keretyéneket, hogy azok szivükben békét, barátságot és egyezséget tartsanak Istennel; örzi elméjüket, gondolkodó képességüket, oktatja s megnyugtatja őket Isten hatalma, bölcsessége és szeretete felől.

Aki a hamissággal, vagy nagyzolással rokonszenvezik, az többékevésbé bemocskolja önmagát. Aki pedig megtisztitja gondolatait és kerüli a tulhajtást, az megfelelő fokban megtisztitja lelkületét és egész jellemét. Nem elég, hogy csak bizonyosak legyünk a dolgok igazsága felől. Tanuságol is kell tennünk mellettük s megkülömböztetnünk, hogy milyen fokban tiszteségesek és nemesek azok. Mert noha az Ur eltakarta jellemünk alacsony vonásait s azokat végképen is elszándékszik rejteni saját érdeme által, mégis mi nem rokonszenvezhetünk bukott állapotunkkal, hanem ellenkezőleg kivánnunk kell a valódi nemességet s a méltóság legmagasabb eszményét szivünkben, gondolatainkban s Istennel és embertársainkkal való minden viszonylatunkban.

Nem engedhetjük meg elménknek, hogy olyan dolgokon nyargaljon, amelyek igazságtalanok. Meg kell tanulnunk, hogy az igazságosság próbáját alkalmazzunk minden gondolatunkra, szavunkra és cselekedetünkre, de egyben a mások viselkedését egészen más szempontból néznünk. És pedig, amennyire a józan ész megengedi, az irgalom, megbocsátás, részvét és segitő szándék szempontjából. Beh nem lehetünk eléggé óvatosak magunkban ápolt gondolataink és érlelt szándékaink megbirálásában! Mégis vigyázzunk, nehogy az igazság zsinór mértékét a szó valamelyes értelmében befolyásolja szivünk helyeslő hajlama!

Szeretnünk és gyakorolnunk kell a tiszta dolgokat annyira, hogy minden tisztátalan dolog kinosan elviselhetetlen legyen nekünk s igyekezzünk eltüntetni azt még emlékezetünkből is. Mindez azonban csak ugy lehetséges, ha állandóan tiszta dolgokra irányitjuk elménket s még gondolatban is kerüljük a tisztátalanságokat. Fel kell ismernünk és becsülnünk a tiszta szeretetreméltóságot. Ha mindig a legtisztább dolgokra gondolunk, lelki elképzeléseinket a lehető legmagasabban kell szárnyaltatnunk s amennyire csak képesek vagyunk, felismernünk Istenünk és Urunk, Jézus Krisztus tökéletes jellemének szeretetreméltóságát s azt a szeretetreméltóságot, amely aránylagosan megnyilatkozik Jézus egyikmásik kövelöjéban: akik szorosan az Ö nyomdokát követik.

Erényes, értékes, bármily fokban dicséretes dolgokon — mint pl. bárkinek nemes szavai, nemes gondolatai és nemes cselekedetei — elmélkedjünk csak s eredményül azt fogjuk találni, hogy mi is lassanként hozzáfejlődünk ezekhez az eszményekhez, melyekből elménk és uj természetünk ilymódon táplálkozott Gondolataink megujitásával mi is mindinkább átalakulunk s hasonlatosak leszünk Urunkhoz és Mesterünkhöz. Lépésrőllépésre, pillanatról pillanarra a jelen élet folyamán lassanként végighaladunk a dicsőség fokain s ezen állapotunk segitségével s az Urral való egyesülésünk ápolása által résztnyerünk az Első Feltámadásban, mely örökre tökéletesekké tesz minket az Ur képében és hasonlatosságában.

Ha azt látjuk, hogy sorsunk fordulatai nagyon tarkák, ebből azt kell következtetnünk, hogy Isten á sorsnak mind magasságait, mind mélységeit szükségesnek tartja nekünk, hogy alkalmas módon kioktasson és képessé tegyen bennünket arra a rendeltetésre. melyet a jövőben részünkre kijelöl. Tanuljuk meg tehát, amint az apostol mondja, hogy hogyan kell bővölködnünk; t. i. ne engedjük meg a földi javak bőségének, hogy eltántoritsanak bennünket megszentelési fogadalmainktól. De tanuljuk meg azt is, hogy hogyan kell szükséget szenvednünk; t. i. ne kívánjunk meg semmit sem azon tul, amit az Ur bölcsessége és gondviselése részünkre szükségesnek tart. Legyünk megelégedettek.

A szentlélektől fogantak legyenek jókedvűek. Semmivel sem fejezhetjük ki inkább Annak dicséretét, aki kihozott a sötétségből az ö csodálatos fényére, mint azáltal, hogy napi dolgainkban megnyilvánitjuk a szeretetet.

Krisztus Testének egy tagja sem mondhatja, hogy neki nincs szüksége a másik tagra. Egyik sem állithatja viszont azt sem, hogy semmi nincs, amit a Test szolgálatában tehetne. Dicsőséges Fejünk vezetése alatt minden tag, aki el van telve a szent Lélekkel és vágyakozik őt szolgálni, szolgálhat Neki. Ha majd a jutalom ideje elérkezik, ki tudja, hogy Pál és Apollós hassznosságából mennyi itéltetett némely alázatosnak, mit pl. Aquilának és Priscillának, akik különféle módokon szolgálták — biztatták és támogatták az Ur munkájában alkalmatosabb testvéreiket?

Az Urnak egyetlen gyermeke se engedje elszaladni az „aratás” jelen idejének napjait s azoknak szolgálatra és együttműködésre kinálkozó arany alkalmait anélkül, hogy ne igyekezzék mindennap magasra emelni a királyi zászlót s nyilvánosan hangoztatni Annak dicséretét, aki a sötétségből világosságra hivta öt; anélkül, hogy ne támogasson együttmüködéssel másokat, akiket az Ur a Maga gondviselésével a nyilvánosság szolgálata tekintetében kedvezöbb helyzetbe juttatott.

Mert csak akkor lehetünk Krisztus részesei, ha bizodalmunkkal kitartunk mindvégig.

Te, aki felismered magas hivatásod értékét s a végső célpontig igyekszel eljutni, „övezd fel elmédet” erősitsd, izmositsd meg szádékaidat és erőfeszitéseidet; ujitsd meg rendeltetésedet: kétszerezd meg szorgalmadat; dobd félre a világi gondok fölösleges terhét; növeld buzgóságodat és amint az apostol sürgeti, fusd meg türelemmel az elédbe szabott pályát. Fuss, de ne ugy, mint aki csak csapkodja a levegőt, hanem, mint akinek valóban célja van s aki a legelszántabb komolysággal arra adja magát, hogy elhivását és kiválasztását bizonyossá tegye.

Tisztán kell, hogy álljon elménk előtt az a tény, hogy Isten értünk és velünk való minden cselekedetének végső célja a nekünk tett isteni igéretek végső jelentősége: a szeretet kifejlesztése, amely már Istenhez hasonlóság, mert Isten: Szeretet, Hogy pedig ez a szeretet az Urtól kivánt értelemben és fokban kifejlődjék bennünk, szükséges, hogy tiszta szivből lakadjon, teljes összhangban ez Urral és az Ő szeretettörvényével és viszont tetjes ellentétben az El. lenséggel és az ő önzéstörvényével.

Azoknak, akik elérték a tökéletes szeretet határát, múlhatatlan kötelességük, hogy ténylegesen is Isten szolgálatába álljanak, életüket a testvéreknek ajánlván. Az ilyenek nem csak ugy állanak ott, mint Istennek és az igazság elveinek képviselői, hanem, mint képviselői azoknak is, akik erősek az Urban, az Ő hatalmának erejében: készek és akarók és hatékonyak is a többi versenyfutónak a biztatásában, akik hasolóképen eljuthatnak a célg.

Mig az oly indulatot, mely gyülölet, rosszmájuság, ellenségeskedés és irigység természetével bir, el kell dobnia magától mindenkinek, aki Isten drága Fiának példáját igyekszik másolni, addig az igazságos méltatlankodás formájában való harag és indulat — rosz cselekedettel, a bün különböző megnyilvánulásaival szemben helyénvaló. És noha ezt is csak nagy mérséklettel szabad használni, szeretettel korlátozva, vannak körülmények, amikor igen helytelen volna nem érezni és nem alkalmazni igazságos haragot.

Ha azonban valaki különösen gyenge és botlásra hajlandó, a kereszt igaz katonája nem fogja megvetni őt, sem szemrehányást nem tesz neki, aminthogy a leglőbb testvér, a Kapitány sem tenne igy. Ellenkezően annál éberebb és segitésre készebb lesz a gyengével szemben, ha önmaga még oly jól is érzi magát egy más erősebb társaságában.

Miért választatott ki az egy-talentumos, mint a talentumelásások ábrázolója? Azért, hogy megmutassa a kevéssel birók felelősségét; hogy megmutassa, hogy az Ur megszentelt népének legkisebbjeitől is elvárja, hogy ismerjék és használják a birtokukban levő talentumokat s nem fog büntelennek tekinteni senkit, legyen bármily csekély képessége az Ő az atyafiak és az Igazság szolgálatára, ha tehetségét felhasználni elmulasztja.

Felövezvén „elmétek derekat” hosszu, szilárd és elhatározott küzdelemre, „legyetek józanok”, ne engedjétek magatokon elhatatmasodni a felindulást s a felindulás sarkantyuja alatt ne engedjétek rövid időn belül kimerülni lelki frisseségteket s ne furjétek a hidegségbe és csüggedésbe való visszaesést. Hanem gondos megszivleléssel készüljetek elő a fegyelem és hitbeli megpróbáltatás hosszu és türelmes elviselésére, amely szükséges próbája a győzedelmeskedőnek és annak, aki méltó akar lenni a győzedelmeskedőnek igért jutalom elnyerésére. Az előttünk álló pályát nem fortéllyal és fogásokkal kell megfutni, hanem „türelmes kitartással a jócselekedetben.”

Némely kereszlyén abban a téves hitben van, hogy Isten végez el minden alakitást és hogy az ó fiai tehetetlenek az Ő kezében. De Péter nem igy mondja. Buzdit bennünket hogy szabjuk magunkat az isteni utasitásokhoz. Sok tennivaló van bennünk és velünk s aki nem áll talpon és nem cselekszik, hanem tehetetlenül ül s várja, hogy Isten csodákat tegyen érdekében, az ilyen nagyon megcsalódik s nagy előnyt ad az ellenségnek maga felett, amely mindenesetre arra fog törekedni, hogy kezeit, lábait megkösse s a külső sölétségre vesse őt, ha csak az illető nincs azon, hogy félelemmel és rettegő aggodalmaskodással kiharcolja a maga üdvözülését.

Az isteni Igazsághoz csak az Istentől kijelölt csatornákon lehet eljutni Ezek a csatornák pedig: az Ur, az apostolok és a próféták. Az ő sugalmazott irataikban lehelyezett lanoknál megmaradni annyit tesz, mint tanulmányozni azokat, elmélkedni felettük, hinni az azokban rejlő tartalomban s híven azokhoz, szabni jellemünket. Ha ily módon kitartunk az Ur igéje mellett, valóban meg fogjuk „ismerni az Igazságot”, „erősek leszünk a hitben”, „képesek megokolni a bennünk élő reménységet” és „komolyan versenyezni az egykor a szenteknek adatott hitért”, „jó harcot harcolni”, „igaz vallást tenni” és szilárdan „elviselni minden keménységet, mint Krisztus jó katonája” pályánk végeztéig.

Itt egy jó mód kinálkozik arra, hogy megvizsgáld a magad lelki állásfoglalását az ilyenekkel szemben. Szívesen mutatsze kedvességet irántuk és segitesz nekik képességed legmagasabb foka szerint abban hogy belássák utjaik tévedését s legyőzzék azt? Tudsze gyöngédséggel imádkozni érettűk, türelemmel elviselni gyöngeségüket, tudatlanságukat, fejlődésük hiányát? Tudsze nemes példát mutatni nekik egy kiválóbb életmódra? Ha igen, akkor a bűnt veted meg és nem a bünöst. A bünt kell gyülölnöd, de a bünöst soha. Mindaddig. amig Isten csalhatatlan itélete valakiről ki nem jelenti, hogy a bün és a bünös elválaszthatatlanúl össze vannak láncolva, addig a szeretetnek nem szabad levennie kezét a felebarátról.

A lelki izraeliták életének naponként, óránként a Főpappal való közelségben kell eltelnie. A legcsekélyebb lelkiismereti folt letisztálására is segitségül hivandó az örök Frigynek a vére, hogy Urunk igazságosságának ez a mennyegzői ruhája ne csatakasodjék el, hanem a legkisebb szennyet is eltávolitván róla, ismét „redő, pecsét, vagy más hasonló nélkül viseljük azt”.

A testvérek legerősebbjének is szüksége van mások segitségére, biztatására és támogatására. Az Ur ugy rendezte, hogy ne érezzük azt, hogy teljesen elégségesek vagyunk magunknak, sőt hogy Magára az Urra való támaszkodásunkban is szükségünk legyen a szőlőskertbeli munkatársaink együttmüködésére, biztatására, rokonszenvére és szeretetére. Annak, aki már viselte az evangyélium szolgálatában bizonyos mértékét a munkának és a nap hevének, nem rokonszenves e ez a gondolat? Itt megint egv módja kinálkozik annak, hogy azok, akiknek maguknak az Ur szolgálatára sincs meg a legnagyobb tálentum összegük, sem alkalmuk, hogy lehetnek legalább munkatársak és segitők az evangyéliumi munkában.

Réges-régen azt mondta valaki: „Halhatatlan vagyok mindaddig, mig művemet be nem fejezem." Nyugodjunk meg abban, hogy az Ur munkájába elszerződöttekre nézve ez az igaz: „Drága az Ur szemében az Ö szentjeinek halála.

Mi gyarapodunk tudásban, mihelyt tudomást szerzünk Isten igéreteiről és hit által magunkra alkalmazzuk azokat s igyekezünk megállapitani életünkön ezeknek az ígéreteknek teljesedését. Egyidejűleg a kegyelemben is öregbedünk, mert amig a tudásnak minden egyes eleme nem talált jó és nemes szívbe befogadást s nem termette meg az engedelmesség és megigazulás (kegyelem) mértékét, mindaddig nem lehetünk előkészitve astudás következő fokozatára, következőleg megakadunk, esetleg visszasülyedünk. S amennyiben a tudás elvesztése a kegyelemnek is jelentős veszteségét jelenti, azonképen a kegyelembeli veszteség is megfelelő tudásbeli veszteséget jelent — a sötétségbe indulást. Az Ur igéjének igéretei mindinkább homályosokká és sötétekké lesznek abban az arányban, ahogy jóságunk vagyis a kegyelem világiasságba vagyis bünbe vesz.

A keresztyén ember, mint az Ur tanitványa, mint a Krisztus iskolájának növendéke, előkészittetik egy hely elfoglalására a millenniumi Királyságban; annak dicsőségében, tiszteletében és halhatatlanságában való részesedésre. Ennélfogva teljesen belátjuk szükségességét a Szentirás sürü intelmeinek: hogy az ur népe éber legyen, hogy ne legyen a szunyókálók sorában, sem a restek sorában, sem azok között, akik tul vannak terhelve az élet gondjaival, hanem legyen buzgó lelkületű s az Urat szolgáló. Az Urnak való szolgálat: elsősorban önmagunknak az isteni akarattal való összhangba hozása s az isteni mintaképhez hasonlóvá tétele annyira, mennyire képesek vagyunk erre: másodsorban, hogy utasitással és jó példával segitsük a többi elhivottakat ugyanazon a keskeny ösvényen.

Csodálkozva tudakotjuk: Hogyan lehet ez? Urunk Jézus Krisztus mindig tökéletes harmoniában volt az Atyával — mint Fiu, dicsőséggel visszasugározlatta az Atya hasonlóságát. De nem volt igy velünk: mi bünösök voltunk és semmi érdemünk a szeretetre. Igen, de mi meg­mosattunk és meglisztillattunk s lehet bármily tökéletlen földi hüvelyünk, a szivünk tökéletes az Ő szemében, aki tud a azivekben olvasni S minthogy olyanoknak lát Ő bennünket, mint kiknek tiszta szivük, tiszta céljuk és tiszta szándékuk van; akik igyekszünk leküzdeni tökéletlen testünk gyengeségeit és alkalmallanságait s kinos, de elszánt igyekezettel tenni az Ő akaratát; akik alázattal bizunk azokban az intézkedésekben, amelyeket Ő tett a mi megváltásunkra a bukás óta, — mivel tehát ilyeneknek lát bennünket az Ur, felismeri bennünk azt, ami szeretetére érdemes.

Dicsőséges dolog teljes és tisztességes hüségben Krisztust szolgálni! Kimondhatatlan öröm az Ő jobbján állani, tudva, hogy tul a vér mezején és az árnyak völgyén tágas bejárat nyilik a királyok győzedelmes Királyályának örömeibe és békéjébe! Mert ez a remény nem fog összeroppanni a csata fegyverzetétől, nem fog remegni az ellenség dühe előtt, sem rettegni az éhség, a szomjuság, a ruhátlanság, a sebek s a halál bizonyosságától.

Mint a bukott emberi nem fagjai, képtelenek vagyunk a szent Istentöl elfogadható dolgot mivelni. Ennélsemmi olyannak az eredménye, amit a régi teremtmény telt, vagy tehetett volna. Ez az állapot nem tölünk való: ez az Isten ajándéka. Alaposan meg kell szivlelnünk ezt a leckél, különben állandóan ki leszünk téve a bukás veszélyének… Távol tehát attól, hogy az úi tereminény a régi teremtmény fejleményének volna tekinthelö, az apostol világosan meg akarja értetni velünk, hogy az elöbbi uj és teljesen külön teremtmęny. Mi ujrateremttettünk Jézus Krisztusban, Isten müvészetével – elkészittettünk, „jó cselekedetekre” és nem „jó cselekedetek által.”

Az Istenhez hasonlóság egész bizonyossággal kizár minden árló pletykálkodást, tisztátalan és szentségtelen társalgást s minden hütlen és lázadó szót. Tartsa távol magát az ilyenektöl mindenki, aki öszintén és igazsággal emliti Krisztus nevét. S ne teledjük el mindennap rendezni az Urral való számadásunkat, hogy tiaztában legyünk afelöl, hogy semmi meggondolatlan, meg nem bánt, következöleg megbocsátatlan szó nem terbel bennünket. Ha ilymódon naponként feltárjuk számadásunkat az Ur elött s minden következö napra a magunk legyözésének mind több kegyelmél esedezzük az Urtól, akkor biztosan felmentetünk az itéletkor s igazolva leszünk az Ur elött Krisztus által, mert szent Lelke tanuskodik lelkünk mellett, állitván, hogy az telszö és ellogadható az Ö szine elöit.

Egy más gondolat is kell, hogy felmerüljön mindnyájunk elméjében Mikor az Ur megitél bennünket, inkább a minket mozgató Lélekről, mint erőfeszitéseink tényleges eredményéről óhajt megbizonyosodni. Ennek megfontolásával törekedjünk arra, hogy ne csak mindent megtegyünk erőnk szerint mit kezünk megtehet, hanem az Urnak és ügyének szóló minden áldozatunk annyira eltelve legyen szeretettel és odaadással. hogy az Urnak biztosan kedve legyen elfogadni azt, mint Iránta és ügye iránt való szeretetből és nem hiuságból eredő áldozatot.