Áldassék Isten, amiért megtartott bennünket — „megőrzött az eleséstől” az elmult esztendőben; hogy annyian közülünk még egy szivvel, egy lélekkel vannak igéje és szolgálata iránt! Ha meggondoljuk, hogy az Ellenségnek megvan engedve, hogy a „tévelygések erejét” hozza az Ur népére oly célból, hogy megrostáltassanak azok, akik nem az ő valódi népe (II. Thess. 2:10-12), — igazán hálára kell fakadnunk az Úr iránt azért, hogy az uj esztendő kezdete minket még szilárdaknak talál; hogy megbecsüljük az Igazságot s teljes összhangban vagyunk az isteni intézkedésekkel, melyek által bennünket e bukástól megőrzött.

Az új év kezdetén mi lehetne alkalmasabb lecke részünkre, mint az, hogy nem a magunkéi, hanem másé vagyunk? Hogy ennélfogva nem a magunk, hanem az Ő tetszését kell keresnünk; nem magunkat, hanem Őt szolgálnunk: nem a magunk, hanem az Ő akaratának kell engedelmeskednünk. Ez már szentséget jelent a szó legtalálóbb és legtökéletesebb értelmében. (Nemcsak a bűntől az Igazsághoz való pártolást, hanem önmagunktól Isten akaratához való pártolást is Krisztusban).

Bármi legyen természetes hajlandóságunk az imádságban való szilárdságunk tekintetében, a Szentirásból kell okulást meritenünk. Legyőzvén természetes előszereteteinket, szabjuk nézeteinket és viselkedéseinket az onnan nyert okulásokhoz. Sose feledjük ezeket az igéket: „Kérjétek (az Én nevemben) és elnyeritek, hogy örömötök teljes legyen.” (Ján. 16:24.) A mennyei Atya sokszoros irgalmat, áldást és gondoskodást halmozott fel engedelmes és hűséges gyermekei részére, akik ezeket kérni fogják Tőle.

Az idő jelentős tényező Isten terveiben. Ne érezzünk csalódást tehát, ha próbára teszi türelmünket az Ur, amikor az áldások, melyekért könyörgünk, sokáig késnek. Isten az időt választotta a világ keretéül és idő által teszi a világot lakhatóvá az embereknek. Idő által adja meg a világnak a szükséges tapasztalatot a gonosszal szemben; idő által készit elő Krisztusnak, mint a világ Megváltójának eljövetelére; idő által késziti elő az Egyházat az Ő dicsőséges uralmában való részvételre; idő szükségelletik az Ur népe egyéni ügyeinek alakitására és szabályozására is. Isten nem feledkezett meg rólunk, ha könyörgéseinkre való felelete késni is látszik Ő, aki vigyáz a veréb elestére s megszámlálja hajunk szálait, nem lehet közömbös legkisebb gyermekének leghalkabb könyörgése s legparányibb szükségletével szemben sem.

Legyünk azon, hogy úgy viseljük a Krisztusért való bántalmakat, ahogyan ő viselte azokat — szánalommal és imádsággal a tévelygőkért, hátha Isten bűnbánatot enged nekik; továbbá alázatos szilárdsággal, amely kiváltságnak itéli azt, ha mint jó katonának az Ő szolgálatában szenvedéseket eltűrve, az Ur iránti hűségünkről teszünk bizonyságot. Őt nem lepték meg az emberi gonoszság megnyilvánulásai: jól tudta, hogy bűntől leigázott és nagyrészben a sötétség Fejedelmének uralma alatt álló barátságtalan világban van. Épen azért el volt készülve a szidalmakra, gunyolódásokra és üldözésekre és mindezeket türelemmel viselte Szerető szive pedig nem ügyelve a maga szenvedéseit, el volt telve részvéttel és szerető érdeklődéssel mások iránt.

A keresztyén ember mikor napjait számlálja, nem teszi ezt gyászos és vigasztalan érzéssel, hanem kellő józansággal. Ugy számlálja a napokat, mint megannyi áldást, megannyi kiváltságot, megannyi alkalmat arra, hogy „dicsérje Őt, aki kihoz oft bennünket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára"; hogy segitsen másokat a zarándok uton; hogy mindinkább és inkább kifejlessze önmagában az Isten látásában gyönyörködő természetet, mely által hovatovább Isten drága Fiának hasonmása legyen.

Minél hamarább tiszta fogalmat alkotnak a kereszt katonái arról, hogy a rágalom, a rosszindulatu beszéd mások jellemének a meggyilkolása, és hogy a hamis vádaskodás elrabolja embertársainak jó hirnevét, annál hamarább jutnak arra, hogy ezt a dolgot ugyanolyan rettenetes világitásban fogják fel, mint a hogy bizonyára az Ur tekinti azt. S ha már egyszer ebből az igazi, isteni szempontból tekintik a kérdést, kell, hogy az uj teremtmények a legnagyobb tevékenységre ébredjenek a test és a gonosz ilyetén müveinek legyőzésében. Minden új teremtménynek arra kell törekednie, hogy kitisztitsa magából a rosszmájuság, irigység, torzsalkodás, tekervényesség kovászát, hogy tiszta szivü legyen s az Urhoz hasonló.

A szentirási eszményképnek megfelelően, Krisztus választott Egyházának a legcsiszoltabbnak, legfinomabbnak, legudvariasabbnsk és a legnemesebblelkünek kell lennie a világ minden népe között. És mindeme tulajdonságoknak a legteljesebb fokban kell meglenniök Benne. Tehát nem osak egy külső forma és megnyilvánulásszerinti kedvességgel és nemességgel kell birnia, hanem olyan kedvességgel és nemességgel, amely szivből fakad s amelynek alapja az Ur Szelleméneke, az Igazság Szellémének, a szeretet Szellemének s az igazságosság Szelleméneka megbecsülése is.

Mindenkinek, ki az Ur megszentelt népéből való, meg kell gondolnia, hogy a mostani kegyelemre és Igazságra riem a maga, sem a mások bölcsessége által, hanem ez Ur bölcsessége és kegyelme által jutott. Ugyanez a meggondolás kell, hogy áthassa Isten Egyházának lelkészeit s bármilyen szolgálatban levő tisztviselőit, akik minden tekintetben felelősök az Urnak a hit háztartásában elfoglalt hivatalukért s mint az Ur szócsöveinek, érezniők kell és meg kell vallaniok az Ur szolgálatára kinálkozó alkalmaikat. Aki elmuleszlja ezt a megvallást, az adós marad az Ur szolgálatának kellő megbecsülésével is.

A helyes ösvény még mindig az önmegalázás és önmegtagadás keskeny ösvénye, — a szelidség és alázatosság ösvénye. És az ezen az ösvényen való járás az idén is épen annyi, vagy talán még több erőfeszitést és kegyelmet kiván, mint kivánt a mult évben. Mert minél inkább gyarapodunk kegyelemben és tudásban, annál keményebbek lesznek a dölyfösségre, felfuvalkodottságra, nyakasságra és dicsekvésre való csábitások és kisértések. És minél magasabban kapaszkodunk hitben, reménységben, szeretetben s az Ur szolgálatára irányuló tevékenységben, az Ellenség annál inkább megakadályozni törekszik előrejutásunkat s küldöttei annál nagyobb igyekezettel gyilkolnak, marnak és bántalmaznak bennünket.

Mi, akik kiváltságból megértettük a kegyelem, az áldás, és felvilágosodásnak ezt az idejét, áldjuk az Urat és legyünk azon, hogy János szerető hajlandósága, tettereje és buzgalma bennünk is megnyilvánuljon Mig ő egyfelől arra hivattatott el hogy a „szerető tanitvány” legyen, másfelől ne feledjük azt sem hogy hevülékeny buzgalma miatt, testvérével együtt Boanergesnek, azaz: mennydörgés fiánek is neveztetett. Legyünk eltelve tetterővel, szeretettől sarkalt áldozatkészséggel, hogy dicsőithessük az Urat testünkben és lelkünkben, melyek az Övéi.

Jegyezzük meg jól ezt a leckét, amely arra oktat, hogy csak nemesen, megfontoltan és szeretetreméltósággal feddjünk meg másokat; inkább célzással, mint egyenes rátámadással és tévedésének részletezésével; inkább szivük jelen állapotának vizsgálatával, s nem a mult álla­potának vizsgálatával, amelytől — tudtunk szerint — eltávolodtak. Kevesebbet törödjünk a gonosz telteket követ’ő büntetésekkel, mint azzal, hogy a tévelygőt a tévelygés utjáról visszatéritsük. Ne ragadtassuk magunkat arra, hogy megitéljünk és megbüntessünk másokat rossz cselékedeteikért, hanem inkább fontoljuk meg azt, hogy mindez Isten kezében van; a szónak semminemü értelmében sem szabad busszut állanunk a gonoszért, sem megbüntetnünk, vagy jutalmaznunk azt.

Ha hit hiányából, vagy a test gyengeségéből ballépést követfünk el, amely ellenkezik az Ur akaratával, vagy lelkünk legjobban felfogott érdekeivel, egy percet se veszitsünk, hanem hozzuk helyre ballépésünket és keressük fel az Urat. Ami szivünkben van egy oltár, amelyet Krisztus drága vére szentelt meg és amely messzi felette áll a jelképi állatok vérével megszentelt ábrahámi oltárnak. Az apostol pedig buzdit bennünket: „Járuljunk azért bizalommal (bátran és hittel eltelten) a kegyelem trónusához, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk segedelmül a szükség minden idejében.” Zsid. 4:16.

Nagy támasza lesz a bukott természet gyengeségének, ha teljes megfontolással megszenteli akaratát, ha besorozza lelki és testi tehetségének minden erejét. Aki ily módon az Urnak való Nekiszenteltetésének és az Ur seregébe való besoroztatásának álláspontjára helyezkedik, az ugy gondolkodik, hogy már nincsen többje, mit az Urnak áldozzon s ily módon akármiféle akaratküzdelme támad, megszünik az, mihelyt döntött effelől, hogy és házam népe az Urat fogjuk szolgálni. Milyen fontos tehát, hogy: „Én minden katona ugy gondolkozzék, hogy besoroztatásának ideje halálig tart s még a gondolatnak sincsen helye abban az irányban, hogy a csatától visszavonuljon s akár egy órányira megszünjék a hit jó harcát harcolni.

Mindenki elfogja ismerni, hogy a fenti szavakban nagyon is észszerű követelmények foglaltatnak. Nyilvánvaló, hogy Isten nem követelhet kevesebbet azoklól, kiket Ő a világ eljövendő megitélésére nevel. Mégis a próféta által jellemzett mind a három tulajdonság bennefoglaltatik ebben az egy szóban: szeretet. A szeretet megköveteli, hogy igazságosan bánjunk szomszedainkkal, testvéreinkkel családunkkal és önmagunkkal; hogy igyekezzünk magunkban ápolni mások jogainak — fizikai, erkölcsi, értelmi jogainknak és kivánságainknak megbecsülés alapján semmiképen meg ne próbáljuk megröviditeni, vagy mellőzni őket.

Milyen áldott kiváltság — Kedves Tanitványai az Urnak — ez a mi kiváltságunk, mely szerint szorgalma­tosak lehetünk az imádságban, mindig könyöröghetünk, minden időben, minden helyen Istenhez emelhetjük szivünket és elménket és ily módon naponként és óránként elgondolhatjuk, hogy Atyánk és a kedves Jézus velünk van! És aztán, mikor a napi kötelességek az Ó szeme előtt és felügyelete alatt bevégződtek s máskor is, mikor a lélek ezt szükségesnek véli, milyen értékes kiváltság magányba vonulnunk s ott, Isten társaságában lerakhatni szivűnk terhét.

Naponként, óránként megtarthaljuk magunkat Isten szeretetében a Neki való engedelmesség által és az Iránta való szeretetünk gyarapodása által. Alapelvei ezek a megigazulásnak. Örömünket kell lelnünk az élet mindennemü tapasztalatában, megpróbáltatásaiban, csalódásaiban, nehézségeiben, szomoruságaiban, csalódásaiban cseppel sem kevésbé, mint örömeiben, mert ezeknek az eszközöknek egyikével, vagy mindenikével oktat bennünket az Ur és enged tisztább belátást egyfelől fogvalkozásainkba, másfelől a szabadságnak és szeretetnek abba a tökéletes törvényébe, melyet Ő hozott s amely törvénynek teljesen és hűséggel alá kivánja rendelni szivünket.

Mindenki, aki eredményesen akarja megfutni pályáját, vigyázzon az Ur munkájában való buzgalmára és tevékenységére. Ha egy, vagy több talentumunkat elássuk az egyébként elkerűlhető és félrelökhető világi gondok és terhek sulya alá, ha eltemetjük azokat akár magunkért, akár családunkért való világi nagyravágyásaink hantjával, — tudományra, bölcseletre, zenére, művészetekre, üzletre politikára, gyönyörökre, vagy büszkeségünk és étvágyunk kényeztetésére prédáljuk megszentelt időnket — akkor, mint hűtlen szolgák előbbutóbb a külső sötétségre vettetünk.

Nagy kiváltságuk a keresztyéneknek, hogy az Ur igéjét tanulmányozhatják. Mégis mennyi tanulás történik minden cél nélkül. A gyakorlatra nem váltott tanulás rosszabb, mint az időpazarlás. Minden okos alkalmat fel kell használnia az Ur népének — el egészen az önfeláldozásig — arra, hogy megismerjék az Ur tervét. De az Ur gyermeke egész különős módon azt ügyeli, hogy esak a maga kényelmét és érdekeit áldozza fel és nem a mások kényelmét és érdekeit. A mások terhére és költségére történő Biblia — tanulmányozás inkább az önzésnek, mint az Ur szeretelében való gazdag lakozásnak a jele.

A jellem próba nélkül nem fejlődhetik ki teljesen. Olyan az, mint a palánta; kezdetben igen gyönge; Isten szeretetének jókora napfényére van szüksége; sürü öntözési kiván a kegyelem záporával; gondosan kell ápolni, gyakorlatilag kitapasztalván előbb, hogy a kérdéses jellem mennyiben alapja a hitnek s mennyiben hajlik engedelmességre; ha aztán ilyen kedvező körülmények között kifejlődött, készséggel elviseli a nyesésekel, melyeket a fegyelem keze végez, sőt eltűri már a szigoruságot is. Amint lassanlassan a jellem szilárdsága kifejlődött, az ujabb próbák csak arravalók lesznek, hogy erejét, szépségét, báját gyarapitsak, mig végül teljesen megalapozódik, megszilárdul és megtőkéletesedik — szenvedés által.

A keresztviselés közeli rokona az önmegtagadásnak, mégis van egy külömbség a kettő között, Az önmegtagadás csak passziv engedelmesség és szenvedés az Ur ügyéért; a keresztviselés már többet mivel, ez már az Ur szolgálatában vállalt tevékenység s mint ilyen ellentétben van természetes hajlandóságunkkal. Kitartás az önmegtagadásban bátorságot és buzgalmat jelent; a keresztviselés azonban már győzelem és célhózjutás. Önmegtagadásaink győzelmekké lehetnek szivünkben, bár senki sem tudhat azokról és nem is kell tudnia, ha az Ur áldásának teljességére pályázunk De keresztviseléseinket mindenki láthatja, vagyis legalább azok, akik szoros érintkezésben vannak velünk s akikkel ugyanazt a keskeny ösvényt járjuk.

Ugy látszik, hogy az ellenség időnként megkisérli elcsüggesztésünket, ilyen gondolatok sugalmazásával; Az áldozat keskeny ösvényének megpróbáltatásai és nehézségei ugy sem fognak semmi eredményre vezetni s ennek megfeleiően jobb, ha feladunk minden reményt... Mit cselekedjünk mi ilyen esetekben? Kövessük az Ur példáját s keressük az Atya orcáját, aggodalmasan kutatva, hogy vajjon ügyeink jól, vagy rosszul állanak e Nála? — nyugtalanul sürgetve valamelyes biztositékot arra nézve, hogy mig a világ gvülöl bennünket s hamis uton minden gonoszsággal megvádol, az Atya helyeselni fog; hogy az Atya mindig velünk lesz s részt juttat nekünk az örök életre való legdicsőbb feltámadásban.

Olykorolykor a kötelességek egymással összeütközni látszanak, de valójában nem összeütközök. Keresztyén ember legelső kötelessége, hogy szivbelileg minden utjában elismerje Urát és Teremtőjét. Ha férj és atya, második kötelessége feleségének és gyermekeinek szól; ha meg asszony és anya, akkor férjének és gyermekeinek. A házassági szerződés isteni intézkedésből kifolyólag első helyen van betáblázva minden feleség és minden férj idejére — ennek a betáblázásnak az adósságát ki kell egyenliteni minden más idegennek, vagy idegenért járó kötelezettség előtt.

Noha az igazságosság a szeretet parancsának leg­első eleme, nem jelenti egyben a szeretet követelményeinek teljességét is. A szeretet megköveleli, hogy tullépve az tulajdonképeni igazság határán, készségesek legyünk a megbocsátás és irgalom gyakorlásában. Az irgalom eme gyakorlásával meg ismét az isteni szeretetet utánozzuk... Ennélfogva embertársainkkal való érintkezéseinkben, kik hozzánk hasonlóan bukottak és tökéletlenek, gondoljunk a szeretetnek erre az elemére s ne csak igazságosak legyünk velük szemben, hanem irgalmasak, nemeslelküek, kedvesek még a hálátlanokkal szemben is, hogy ily módon gyermekei lehessünk a mennyei Atyának.

Urunk biztosit bennünket arról, hogy nem kell lenni semmi aggódó gonddal a jövő iránt, ha szivünk főgondja az Ő szolgálata, az Igazság előmozditása és a Királyság elérése, melyet Isten azok részére igért, akik Őt szeretik. Mint az Ő tanitványainak, elég megpróbáltatásban és zaklatásban lesz részünk napnap után és sokszor kell a Vőlegény karjára támaszkodnunk, ha a keskeny ösvényen akarunk haladni. Minden napból elég tehát annak a napnak a baja. És hála Istennek, igéretünk van arra, hogy az Ur kegyelme elégséges mértékben velünk lesz min den napon.

A bőjt különösképen ajánlatos az Ur népének olyankor, amikor érzik a lelkiség hiányát, vagy a világ, a test és az Ördög szigoru kisértéseinek vannak kitéve. Mert a bőjt a fizikai erő legyöngitésével hozzásegiti a televérü és indulatos embert ahhoz, hogy minden tekintetben ellenőrizhesse magát. Hisszük, hogy a keresztyén­ség nagy részének segitségére van az alkalmi bőjtölés — az időszakonkénti egyszerü mérséklet t. i. és nem a teljes megtarlóztatás. De az olyan bőjt, amely meglátszik az emberek arcán s amelyet mi magunk is, mint a jámborság jelét idézzük fel elménkben, az olyan bőjt valóban káros és lelki dölyfre és képmutatásra vezet. Az ilyen bőjt kárai jelentékenyen meghaladják annak az önmegtagadás utján mutatkozó előnyeit.

Nem elég felismernünk azt, hogy a bűn minden változatos formájában gonosz és nem elég elszánnunk magunkat arra, hogy küzdeni fogunk a bűn ellen azért, mert az Ur átka alatt van. Ezen felül még az is kell, hogy kiirtsunk szivünkből minden vágyat, minden epekedést olyan dolgok után, melyeket az Ur nem helyesel. Oh mekkora tisztitást jelent ez mindazoknak szivében, életében és főképen gondolatvilágában, akik Krisztus Nevét viselik ajkukon ! Akik nem vésik elméjükbe ezt a pontot azok mindig kisértéseknek lesznek kitéve, mert mig kifelé elkerülik a durvább erkölcstelenségeket, belül rokonszenvet ápolnak tiltott dolgok iránt — kivánván azoknak birtokát csak ne volnának megtiltva.

A hithű győzedelmeskedők vigyáznak és megőrzik ruhájukat a világ szennyétől „Nem ejtettek szennyfoltot ruháikon, hanem tisztán őrizték meg azt a világtól.” Nem hajlottak arra, hogy a bűn befeketitse öltözetüket s elválassza őket az Urtól, hanem teljes igyekezetiel azon voltak, hogy elnyerjék az Ur vérét s eltávolitsanak ezáltal minden szennyfoltot. Olyan lelkesen állanak ellen a bünnek s olyan éberek ruhájuk foltatlanságának megőrzésében, hogy az ellenség képtelen beléjük kötni, „a Gonosz nem foghatja meg őket." Mindez azt mutatja hogy akaratukat teljesen alávetették Krisztus akaratának. „Meghaltak Ővele” — s ezért szándékkal nem követhetnek el bűnt.

Ez az egyetlen helyes viselkedése a teremtménynek a Teremtővel, lényünk Szerzőjével szemben s az egész Mindenség Teremtőjével, Megtartójával és Urával szemben. Ha tehát az Ur beszél, hallgassuk tisztelő figyelemmel szavait s minden erő fürgén teljesitse parancsát. Biztonságunk, boldogságunk és az a jellembeli nemességünk, melynél fogva készségesen szivleljük meg az oktatást s gyarapodjunk a tudásban és a bölcsességben, eredetileg mind az Ur iránt való mélységes tiszteletünktől függenek. Ezért az Ur ápolja és miveli bennünk ezt az Őt megillető és Nevének kijáró tiszteletet.

Istenhez járulva egyáltalán ne féljünk attól, hogy más, jelentőseb dolgokkal van elfoglalva, vagy hogy untaljs Őt, ha jelentéktelen ügyeinkkel ismét és ismét zaklatjuta. Hogy ezirányban megnyugtasson, mondta az Ur a tolakodó özvegyről szóló példabeszédet, akit a biró meghallgatott  és feleletet kapott pusztán azért, mert erősködő volt. Ha mi is igy teszünk, ezáltal bebizonyitjuk kivánságunk komolyságát s abbeli meggyőződésünket, hogy biztosan meghallgattatnak könyörgéseink. De mindez csak akkor, ha buzgalom és hit hiányából kifolyólag nem csüggedünk s nem foszt meg türelműnktől kérésűnk teljesitésének halogatása, ami pedig szükségszerint gyakran megesik, mert az idő fontos elem Isten munkájában.

Az alázatosság és szelidség lényeges szükségesség azoknál, akik elakarják nyerni a felülről jövő bölcsességet. Alázaltal be kell ismerniök fogvatkozásainkat s bölcsességben való szegénységünket, kűlönben nem nyerhetik el szabadon és szivörömest azt a bölcsességet, amelyet Isten jelenben csak azoknak ad, akik kellő szivbeli állapotban vannak elnyerésére. Ki fog világitani az is, hogy az alázatos lelkület, mint a józan értelemnek alapja is lényeges, mert ki lehetne képes igazságosan, okosan és részrehajlás nélkül gondolkodni, ha mindent megelőzően nincs alázatossága? Ennek okából el kell ismernünk azt, hogy az alázatosság elsőleges eleme a krisztusi lelkületnek.